Fekszenek- sárga, fehér, barna testek.
Vagy élnek még – cikázva, görnyedt vállal.
Lettek, hogy megtudják: csak így lehetnek:
Sorban állva a legkisebb kanállal.

Arcuk a hiány nagy, sötét virága
Nő benne a szenvedés illata,
Föléje száll a halál kis darázsa,
s a tompaság fekete angyala.

Nyitott, égszín szemükben jég virágzik,
vér szivárog állukon tej helyett,
bőrük alól a végzet már kilátszik,
s csak ínyük lángol, ha szájuk nevet.

Kérő tenyerüket bezárta régen
a részvét – a messzi, könnyes, süket,
mely számon kéri sosukat az égen,
és tévén nézi földi végüket…

A gyönyörű világ sarjai ők,
hol alkony van, vízesés és karácsony,
ahol szerelem van és szeretők,
és aranylomb ragyog a karcsű fákon.

A gyönyörű világ árvái ők,
mit felemelt a szellem ifjú karja,
s ők nézik lentről, kis pontokká fogyva,
hogy’ távolodik a hűvös magasba.

A gyönyörű világ szeplői ők,
szeplők a kultúra szép. lomha testén,
mely nem gyürkőzik neki a mosdásnak,
csak csodálkozik a kis foltok estén.

A sivatag világ lakói ők,
s porba veszett kulcsa minden vizeknek…
De partjain a gyönyörű világnak
feldereng fénye a sok kis keresztnek.

1. Cselényi Béla:
   2016. február 2. 09:00

   Ennek a versnek helye van a számon tartott irodalmi értékek között.

2. Godvitz Marianna:
   2016. október 1. 06:26

   Gyönyörű vers. Csatlakozom Cselényi Béla véleményéhez.

3. Buda Katalin:
   2019. december 22. 16:32

   Csodálatos, elgondolkodtató vers!