Albert Csilla: Őszi hexameterek
Már halovány, fakuló fényben füstölnek a kertek,
Egyre tovább, kimerülve, zihálva szipákol a reggel,
Dermedt orráról most cseppen a harmat a fűre,
Megrázkódik,lángol, majd sápad zavarában.
Mozdul, libben már a kezében arany legyezője,
És piruló arcát elrejti a lombok esője,
És a kigyúló szégyen e tétova zűrzavarában
Ködbe vesző szemmel, kihagyó szívvel vár- nézi a távolt.
Hátha a fű deres ajkain áttör az életadó nyár
Édes sóhaja még, és izzást suttog a tájra.
Nincs mire várnia, nem jön már ide tarka ruhában,
Zöld haja selymét rázva,kibontva az ifjú verőfény..
És aki jön, az jön lobogó gyertyák sugarában,
Még csak messzi derengés, mégis húzza a szívet,
Megrezzennek a szürke esőfüggöny karikái,
Tompa, kitartó léptei döngnek az éjszinü árnynak,
Jön,közelít teljes díszben, koronába, palástba.,,,
Édesem, innen a fényre, melegre szaladjunk gyorsan,
Húzd a rolót le,s az ágy lángszédületébe zuhanva
Késd le a pillanatot, amikor odakünn a királyfi
Hótakaróját földre teríti s elnyúlik az éjben,
Tágra nyitott szeme jégtükrében a zord bizonyosság
Csendje ragyog, hogy övé leszel , édes, és veled én is…..
Másra figyelj. Ölelésre, gyerekre, zenére, kutyára
Csillagos égre, a könnytől még reszelős nevetésre.
Nem kell nézned, tudni fogod, ha a herceg szája
Majd a te szép nevedet suttogja…De addig fogd a kezem még.