Már megint itt vagy álmaimban…
Hangod – szívem még ismeri –
kiúszott a csend mély tavából,
s megnyíltak a múlt termei –

Kitárulnak az ablakok,
és ömlik be a régi fény…..
Állsz csendesen a sugarakban,
és lassan megindulsz felém.

A homályból kilépek én is:
egy lány, aki már rég halott.
De mielőtt elérnénk egymást,
becsapódnak az ablakok.

Köröttünk a reggel viharzik,
elmossa arcod éleit,
párnám ráncaiból kirázza
hiányod hosszú éveit.

Ülök az ágyon… Szelíden
lelépek már a feledésbe.
Papucsaim halkan kopogják:
Mi értelme van? Vége, vége!

Kávét iszom. Még szűk a torkom,
de tágul, mint az értelem:
a szerelem nem a halálon
győz, hanem az életen.