Albert Csilla: Ballada az eltűnt tehetségekről
Variáció egy Villon-balladára
Csak haldokolok a kegyencek mellett.
Tettvágyban égve tétlen vacogok.
Izzó hízelkedésükben didergek,
a színpad szélén száműzött vagyok.
Csupán csak érdemért mit sem kapok,
s már nem is várok- sírva nevetek….
Abban bízom, mi végül tönkretesz:
hogy az illathoz tényleg kell virág….
Nem védenek bennfentes emberek:
Sosem fogad be a művészvilág.
Ígéretnek nem hiszek, csak szememnek,
S világos, mint a nap: a nagy titok
az, hogy ne higgy a véletlennek,
mert csak az győz, ki folyton sompolyog.
Sosem nyerek, mert azzal csak veszítek,
de így végső felejtés fenyeget.
Van tehetségem, mégsincs semmi sanszom,
ideje lenne elköszönni hát.
És mégis várom, hogy meghallják hangom….
Sosem fogad be a művészvilág.
Bánom, hogy nem vagyok más…. Akkor hátha….
De ilyen vagyok. Mégis hajszolom
magam, ha már a katarzis feszítő vágya
ragyog árnyékban lévő arcomon.
Barátom van, mert a sikertelen
embernek az mindig könnyen akad…
Amúgy is mindegy: meg egy sem marad,
nem segít egy sem, s jó,ha nem is árt…
Nem őrzök már meg mást, csak magamat.
Sosem fogad be a művészvilág.
Ajánlás
Nincs kit megkérnem: végre lássa meg,
hogy lelkemben a mindenség remeg.
ha nem tartok be egynémely szabályt…
De így is tisztán énekelhetek,
ha ki is taszít a művészvilág.
2016. április 6. 20:28
„Jó ez a vers, igazán művészi” (bár a szerzője ki van taszítva a művészvilágból), igaz, a valóságban másképpen írdogálunk.