Vakító síkok, regnáló fények,
túldús illatok,túltelt edények.
Ragad a kéz és ragad a lárma,
izzadtan ragad a testre az álma.

A strandokon már-már tűnik a szemérem
a túláradó és lelkes pőreségben.
Csorog a fagylalt édes patakja
a sós verítékre- és fönt a magasba’

az őrjöngve égő Nap alkímiája
forró aranyat zúdít a tájra.
Sistereg, serceg a bőr és a lélek,
aztán lassan kihűlnek az ércek,

a merev páncélt naptej olajozza,
apu kezében a lángosod hozza,
kiszivva víztől, messze a vágytól,
és még messzebbre a halálos ágytól,

alfában,bétában , matracon, széken,
aztán egy hangtól hirtelen ébren,
bőrpáncélodban , feszengve fekszel,
kezdesz már nagyon jóllakni ezzel,

olyan egynemű, olyan banális,
olyan elérhető és olyan „ máris”,
belefárad az ember a jóba,
abba, ha nincsen vesztenivalója…

És akkor végre, megvillan az égen
a szelídebb és autentikus éden,
aztán felhangzik komoly harsonája,
és szigorúan rászól a világra,

s az igazság sötét égi vizében
egy aranypáncél sem marad épen,
öntelt fényükre csendek zuhognak,
pacsirták helyett baglyok huhognak.

Kapkodva pakol a táj – és szaladva
ül autóba, húzódik padra,
s már megint tudja, hogy akármit talál
illúzióként – mégis van halál.

Mégsem rossz ez így, könnyebb a szívnek,
nézni a záport, s hinni a hírnek,
mit elsuttognak az esőfoltok:
hogy a lét mégsem embertelen-boldog.