Ott vannak, nem sietnek, lesben állnak,
tudják, hogy végül úgyis eltalálnak,
jószándékod, ami lelkesen vágtat,
elbotlik bennük – roppant rafináltak.

A szükséges szavakat – nem hibázva –
beléd fojtják, vagy abba, aki várja.
Legszebb mondatod elrontják előre,
s hitvány magyarázkodás lesz belőle.

Ha kezed nyújtod tiszta szeretettel,
ők majd leöntik azt maró ecettel,
ha vállad nyújtod egy fej vánkosának,
már messziről, hang nélkül kiabálnak.

Ha békét vágyva csendben csak reménykedsz,
bebizonyítják, hogy ehhez sem értesz,
mikrofont nyomnak a szádhoz lihegve,
s beszél az ember, habár semmi kedve.

Ha kitalálsz valami csudaszépet,
tesznek majd róla , hogy biztos lekéssed.
S ha megtanultál szépen korcsolyázni,
ők megtanítanak majd esni,fázni.

Ha ráraknád valakire a dunnád,
a meleget a tollakból kifújják.
S ha hátradőlsz, mondván: „Na gyertek,lássuk!”,
elbújnak. De hallod a fujtatásuk.

Mindegy. Törődj bele: nem győzheted le
őket… Ez ne is jusson az eszedbe.
Viszont lásd őket, hogy helyesen lássál –
s magadnak és másnak is megbocsássál.