Albert Csilla: Ünnep után

Az ünnep vak elégedettségétől
másnapos lelkem a hétköznapok
gyógyító józanságát szomjúhozza.

Fullasztó már bent. Át kellene rég
szellőztetnünk a túlfűtött szobákat
a valósággal.
A megszáradt sütemények porát
lesöpörni a túláradt asztalokról,
hogy megint régi fénytelenségükben
csússzanak alá dolgos könyökünknek,
mellyel megtámasztjuk a januári
reggelek álmos és nehéz fejét.

Jó tudni: így lesz. Mert feljön a Nap,
az igazi, az igazi meleggel.
A mindenható, vibráló elevenség
izzó dárdáját rádobja a jégre,
ama „ vékonyra”, amelyen ott táncol,
tüllruhában, piruettezve az ünnep.

Roppan a jég – és az alászorított
idő kiárad, s már el is sodorja
szép, finom testét, kis balettcipőit.
S veti a partra a jég hártyavékony
rétege alatt némán tátogó
szomorúságot – számolatlanul.

Úszunk mi is – ilyen és olyan életünkkel,
s bár jó volt nézni, milyen kecsesen,
tökéletesen siklott ide-oda az ünnep
a tökéletlenségünkre fagyott jegen,
most jó így megpihenni egy kicsit –
a jelen partján – ugyan még kimosdva,
de már készen a parton váró küzdelemre.

Már indulunk – hogy szép,fehér ruhánkat
besározza, megszínezze az élet,
roppant bakancsa nyomában haladva
lohol elgémberedett, lusta lelkünk…..

Brutális, lángoló vadonba érünk.
Itt harcolunk. – Hol melegszünk, hol égünk.
S ott van mindenhol, a léptünkre várva:
a jelen örökkön virágzó fája.

Fekszem alatta. fekszem a fényben.
talpigreményben.

2016. december 31.

Szóljon hozzá!