Albert Csilla: Magányos évek póznái mentén

A magányos évek póznái mentén
botladozva egyszer csak megesik,
hogy beleütközöl valakibe a ködben.
Ha szerencséd van, kitisztul a táj,
s tenyeretek háztetője alatt
magától körétek épül az otthon.
A kandallóban pirosan lobog
a kihunytnak hitt, feltámadt remény.
A tükrök a másik arcát mutatják,
s a szerelmes szavak vízsugara
lemossa rólad a szomorúságot.
Pőre és tiszta vagy. És miután kiléptél
a zuhany alól, az folyik tovább,
és nem törölközöl, csak odaülsz
a kandalló lobogó lángja mellé.
A sarokban ölelő karjaival
vár a fotel, és mikor belehuppansz,
összerázkódik a gyönyörűségtől.
Kezedbe veszed a karfán felejtett
könyvet, és mielőtt kinyitnád,
már hallod is, ahogy suttogva mondja,
amit még nem mondott el senkinek.
Te hallgatod, és biztosan tudod:
ezt a történetet kerested eddig.
Letehetetlen. A fotel erős
karjaiban kucorogsz napokig,
katarzist eszel, és nem tudsz aludni.
Végül kifáradsz, megkeresed az ágyat,
ott ragyog új házatok közepén,
nem illik bele más, csak a te tested,
és az sincs már, nincs semmi, csak az Isten…

2017. november 19.

2 hozzászólás érkezett

  1. Nászta Katalin:

    Tünemény. Nagyon tetszik. Köszönöm.

  2. Albert Csilla:

    Kedves Katalin. Én köszönöm.

Szóljon hozzá!