Az ember elindul reggel
a másik langymelegéből,
és hűl, hűl a világgal együtt.
Hiába húzza a kezére
az esti ölelés melegét,
átfújnak rajta a szelek.
A hozzá bújó test emléke
gyorsan párolog a fényben.
A nyakat körbe lehellő szuszogás
álomból szőtt sálja
lecsúszik a keserű földre.
A közös nevetés hangjegyeit kitörli
egy zűrzavaros, hangos partitúra.
A lecsendesült szív édes nyugalmát
megzavarja valami suttogás,
arról, hogy mégsem, hogy mégsem lehet.
Az extázis súlytalanságától könnyű lábad
– ahogy haladsz a porban – megtalálja
a régi súlyokat és láncokat.

Szóval vigyázz, vigyázz…
S ha indulsz, és ha átérsz
a másik partra, hol minden kopár,
mondd el magadban,
hogy van langymeleg,
ölelő kar,
álomillatos lehelet,
csengő nevetés,
hangtalan öröm,
testet elhagyó eufória,
és mindez –ami most van –
mit se számít,
mert este hazamész.

De jól vigyázz.
Mert vissza kell találnod.
Szórd végig az utat a szerelemmel,
hogy vezessen, hogy eltalálj hazáig,
és ne hagyd, hogy felfalják a sakálok.

Ne hagyd.
Vigyázz.

1. Klein Ágnes:
   2017. december 6. 14:06

   Nagyon szép alkotás,
   örvendek, hogy olvashattam

   Ágnes

2. Albert Csilla:
   2017. december 6. 15:15

   Köszönöm,kedves Ágnes.