Megszoktuk már, hogy nálunk az élet minden vonatkozásában több-kevesebb szerepe van a protekciónak. Sok mindent el lehet érni vele, csak egy ponton marad v égeredményben céltalan – az irodalomban. A könyvtárak megvehetik a protekciós írók könyvét – de az olvasók nm ismernek protekciót. Nem fogják X. vagy Y. író úr művét összeköttetéseire való tekintettel elolvasni. […]

Magyarország egy lakosa évenként átlag fél pár, helyesebben 0.48 pár cipőt vásárol, a magyar cipőkereskedők kimutatása szerint. Amerikában egy lakosra évenként három pár cipő jut, Angliában 2.25 pár. Németországban egy pár – Magyarországon fél pár.

A török kormány megszüntette a „hamal”-ok, a teherhordó emberek intézményét. Súlyos terheket ezentúl csak járműveken szabad szállítani, mert a teher alatt görnyedő ember látványa sérti az emberi méltóságot…

A svéd sebész felnyitotta Karinthy Frigyes koponyáját, és beletekint agyába. Egy nagy író agyát látja, ezer ragyogó és mély gondolat műszerét. A műtét még tart ebben a pillanatban… Karinthy agya, ez a nyugtalan és teremtő agy, ezer barázdájával, és ezer ötletével, órákig tartó műtét „alanya”. Mit láthat benne a sebész és mit érez és gondol […]

Kedves figyelem a posta részéről, hogy különböző kedvezményekben részesíti a budapesti telefon hatvanezredik előfizetőjét. A hatvanezredik előfizető ingyen folytathat néhány interurbán beszélgetést, ingyen ébresztik fel néhányszor, és egyéb kedvezményekben részesítik.

Április 22-én volt a gázháború születésnapja. Most lett huszonegy éves. 1915. április 22-én rendezték meg az első gáztámadást a németek a francia fronton. Két nevezetes dokumentum emeli ennek a születésnapnak ünnepélyességét.

Nehéz olvasni olyankor, amikor a valóság sohasem észlelt erővel nehezedik az öntudatra. Nehéz az élet összefoglalásába és magyarázatába merülni olyankor, amikor a puszta tények kíméletlen energiával özönlik el az eszméletet.

Mikor utoljára léptem be a londoni állatkert hüllőházának titokzatos, kék-zöld fényei közé, Európa már nem volt messze a háborútól. London járókelői mind feszültebben figyelték a parkokban az óvóhelyek építését és a néma rikkancsok nyakában izgalmakat hirdettek az ujságplakátok. Az óriási város higgadt volt, mint mindig, szótlanul és határozottan készült a veszélyre. Sokat ültem a nagy […]

1939. szeptember 3 – ismételtem magamban e dátumot, mely szürkén és ártalmatlanul hangzott még, de azután történelmi csengést kezdett kapni, ahogy múltak az órák. 1939. szeptember 3: nemsokára már úgy beszélnek majd e napról, mint valami fontos határkőről az emberiség életében.

Az egyetemes, mindent felölelő veszélyek korát éljük, a régi érdemek nem mentesítenek és nem védenek senkit. Praxitelész-nek és Rodin-nek, Lionardo-nak és Degas-nak is menekülnie kell. És nagy kérdés, hogy sikerül-e valamennyiüknek túlélniük az elkövetkező idők megpróbáltatásait. Az irodalom helyzete jobb és megnyugtatóbb.

…Csak az él veszedelmesen, aki a maga életét és a maga veszélyeit éli. Aki vállalja a küzdelmek minden lehetőségét, aki szabad elhatározással vállal kockázatokat. A veszedelmes élet elszakadással, kivonulással kezdődik, különvéleménnyel, bálványrombolással.

Már mindent sokszor elmondtam, különösebb eredmény nélkül. Hosszú időn át mindig ugyanazt mondtam, mert mindig ugyanabban hittem. Még most is hiszek, de már nem beszélek. Vannak helyzetek, mikor a beszéd céltalanná válik és amellett fizikailag is megnehezítik azok, akik nem szívesen hallják. Ilyenkor jönnek divatba a máglyák és a méregpoharak.

Eltorzultan és problematikusan feküsznek a mélyben a „Thetis” halottai. Láthatatlanok és fenyegetőek odalenn a tenger alatt; láthatatlanok és fenyegetőek, mint az elfojtott rémület a lélek mélyén. Fölöttük a víz hullámzik egyhangú ritmusban, mint az idő. Távolabb Európa csikorog nyugtalanul. A kilencvenkilenc halott feszülten vár valamire az elsüllyedt tengeralattjáróban. „Mint gondolatjel, vízszintes a tested” – írta […]

„A rádió összekapcsolja önt az egész világgal” – mondta egy régi hirdetés. Lehet, hogy ezért nincs rádióm. Aránylag ritkán találkozom e fontos műszerrel és ilyenkor mindig újra felfedezem. Izgalmas és veszélyes játékszer, végzetes, kétélű ajándéka a sorsnak. Minden félévben új típust hoznak forgalomba.

Edgar Poe szürkén úszik a szürke Dunán a szürke felhők alatt. Lapos testén kiugró, alacsony acéltömbök, egyébként sima és egyöntetű. Egy asszony megy rajta végig, piros kendő a fején. Lassú ringó járással megy, nyomában kis fehér kutya szalad. Hátul kiemelkedő fehér kajüt, előtte kis asztal mellett két férfi, sötétkék tányérsapkában.

…A szigetek között természetesen felmerül a vágy: milyen jó volna szigeten élni, kettesben, vagy szűk baráti körben. Kibérelni egy apró szigetet, halászni, az őstermelés egyéb forrásait művelni, fürödni és aludni, távol ama bizonyos komoly történelemtől, mely egyre hangosabb lesz. Halakkal, madarakkal, juhokkal és maszatos gyerekekkel társalognánk és az egész szigeten nem volna rádió.

Naponta sokszázszor hangzik el Budapesten a kérdés: „Hová jár mostanában?” Olyan ismerősök kérdik egymástól az uccán és villamoson, akik hosszabb idő után találkoznak. A válasz sokféle. „Operába járok” – mondják egyesek. „Uszodába járok” – mondják mások.

Egy ember ittasan ment végig az uccán ünnepnap délelőtt. Lába gyerekes-gyámoltalanul imbolygott, szeszélyes cik-cakkokban a járda két széle között; de magas törzse büszkén, szinte kihívóan feszült meg és mongolos metszésű, szép, fiatal arca öntudatos volt, kemény, csaknem fenyegető.

Az intellektuel, ha polgári öntudat nélkül polgári módon él, többé-kevésbé szigeten él: minden „egyéniség” vagy legjobb esetben min¬den család egy-egy sziget. Hogy enyhítsük ezt az elszigeteltséget, időnként (például ma is) felkeressük egymást.

Utoljára a római futballpályán győztem, de ezt nem vettem észre. Késő este hallottam az uccán, hogy milyen fényes diadalt arattam, mialatt gyanútlanul ültem otthon. „No igen”, – mondtam lelkesen és másra gondoltam.

…Nagyon hézagos tudósítások érkeztek Athénből, a káromkodás elleni nemzetközi kongresszus munkájáról. A főbb előadásokból csak egy-két mondatot idéztek a riportok és mindössze arra a vitára terjeszkedtek ki egy kissé részletesebben, hogy azért éri-e a világot annyi baj, mert az emberek sokat káromkodnak, vagy megfordítva…

A tengervízből vídám emberek nyúlnak kényelmesen a part felé. De a parton túl újabb tenger kezdődik – és ennek már nem látni a partját. A tengervíz, melyből a jókedvű emberek a part felé nyúlnak, a hajó úszómedencéjében hullámzik.

Délutánonként különös menettel lehet találkozni a falu keskeny, meredek uccáin. Parasztasszonyok mennek libasorban, lassú, királynői járással. Nagy, nyers kőkocka mindegyiknek a fején. Máskor vidámak, nagyszavúak – most szótlanul, merev arccal menetelnek a nyomasztó súly alatt. Már Gregorovius is leírta ezt a menetet.

A sokezeréves műemlékek látványát megszoktuk, az ókori tojás viszont egy kissé elakasztja a lélegzetet. Intellektuális gőgünkben csak a műalkotások halhatatlanságát ismerjük el; az „ércnél maradandóbb” tojás és borsó látványa olyan, mint valami szentségtörő lázadás a szellem szuverénitása ellen.

Nápolytól Rómáig utaztunk együtt az ismeretlen olasz katonával. Pár órával előbb még Herculanaeumban és Pompeiben mászkáltunk, halott uccák nagy, szürke kövein. Tető- és ablak nélküli házsorok között mentünk az esős, hűvös őszi délutánban.