Miért van az, hogy nekem a vajaskenyerem mindig az élére esik? Angyalom azt mondja, mert túl vastagra vágom a szeletet. („Mint egy kaszás”. Hm.) Néha tényleg úgy érzem, vajaskenyér-élen táncolok. Volt egy nagybátyám, aki a családi legendárium szerint gyermekkorában grófinas akart lenni, mert azt hitte, ahogy a pékinasból pék, a suszterinasból suszter, a lakatosinasból lakatos, […]

A buszban azon a verőfényes reggelen a sofőr mellett ültem, továbbá középen, az ajtóval szemben, leghátul pedig a rúdba kapaszkodva álltam. E három helyről, valamint fentről egy negyedikről – amit nem tudok meghatározni, mert egyszerre volt benn és kinn – mindent jól láttam.

Lucian Boia könyvében olvasom, hogy a román gondolkodásmódban a folyók szétválasztanak, a hegyek pedig egyesítenek (népeket, tartományokat), míg a nyugati felfogásban ez pont fordítva van. „A Dnyesztertől a Tiszáig/ Minden román könnyben ázik” – fordítom le Eminescu versét (ha már más is lefordította így, bocsánat), s eszembe jut egy gyermekkori esetem.

A Traian piac nem valami bőséges. Az árusok túlságosan közel vannak egymáshoz, hogy valamelyikük is megengedhetné a „szövetkezettel” szemben, hogy portékáját a többieknél olcsóbban adja. Zsarvak állandóan köröznek, de – úgy sejtem – inkább csak a maguk kis hasznát keresik. Persze azért néha unottan meg-megbüntetnek egy-egy falusi szegény embert, aki a görögdinnyét egyenesen Daciája csomagtartójából […]

Mintegy, hogy mely városban fagyunk, de mondjuk régis Bukareszliben. Önnek ellenére, hogy témánk a körbiztosság, ez nem egy bűzügyi történet, ez a valós ág. Begyek az utcán léfele a gyári szörkületben. Ellőttem lékdel egy kislágy. Szimte gyermek rég, alszorul a forkom, ha arra ondolok, hogy az éji sörétben szerénykémet megerőszagolhatják a fülvárosi bazemberek.

Csaknem egy éve nem írtam az újságárusnőmről. Sok minden történt azóta. Választások, miegymás. A fia, sajnos, még mindig betegeskedik, kalciumhiány miatt volt egy tetániás rohama, nemrég pedig – a matematika vizsgája előtt – a huzattól középfülgyulladást kapott. Mivel két-három éve vele találkozom a legrendszeresebben, gyakran elgondolkozom, hogy ez a magam korú nő milyen nagy mindennapos […]

Említettem már Ted Anton amerikai újságíró könyvét Culianu professzor haláláról. Ioan Petru Culianu, aki tanárként mesterének, Mircea Eliadénak a katedráját örökölte a Chicagói Egyetemen, negyven éves korában 1990 májusában – máig felderítetlen módon – gyilkosság áldozata lett, fejbelőtték a budin.

Be kell látnom, sőt bele kell nyugodnom, hogy az életben vannak eleve elrendelések, olyan dolgok, amiken a szabad akarat nem tud változtatni. Egyre inkább ilyenné válik az, hogy nem tudok híg tojást enni. Nem mintha nem lehetne tojást kapni (volt ilyen idő), vagy mintha nem szeretném (kedvenc fogásim egyike).

Egy kiállítás többszörösen próbára teszi a narrációs szándékot. A felvetés a statisztikus fizikáéval rokon, amely a sok szabadsági fokú (azaz számos kötöttségű! nem pedig „nagyon szabad”), sok individuális entitásból álló rendszereket nem az egyes „részecskék” leírásával, hanem azok sokaságának statisztikai átlagolásával tanulmányozza. Sok ezer ember támolyog, még több ezer könyv között.

Mikor ezt írom, dörög, zúg az ég, zápor dobpereg a háztetőkön. Az esőt én kértem, imádkoztam ki, hogy megírhassam ezt a jegyzetet egy bukaresti jelenségről. Ez a jelenség abban áll, hogy a cigány várostársaink éjszakába nyúlóan bömböltetik kazettás magnóikat, és erről nincs mód leszoktatni őket.

Dumnyezó barna vadászkalapot, zöld trencskót és fekete farmernadrágot viselt. Arca frissen borotválva, mint mindig, ahányszor (ritkán) eddig láttam – kivéve amikor rabruhában, egykori polvégbizes társai között. A Dumnyezón nem látszik meg a kora. Négy-öt évvel ezelőtt megjelent vele egy vastag interjúkötet: valamelyik újságíró faggatta a múltról. Szenvtelenül válaszolt, mintha nem is ő lett volna a […]

Gyomorvérzés. – Így végzed hát te is, – súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan. Fekszem hát nyugodtan a bukaresti sürgősségi klinikán, s azon töprengek, nem kellene-e az újságírók szigorlati igazoló vizsgáján kötelezővé tenni a gyomorfekélyt. Rendszertelen életmód, összevissza étkezés, cigaretta, kávé, alkohol. Meg nyilván az öröklődő hajlam.

Ha az ember az I. Károly sugárúton az Egyetem tér felé haladtában elhagyja az örmény templomot, megy még egy keveset, és valahol jobbra tér, előbb-utóbb ráakad arra a helyre, ahol az a ház állt. A ház, amelyet nem járhatnak szellemek, mert nincs. Ahol Dankanits Ádám lakott, a Popa Rusu utca 11. szám alatt (de hát […]

Miért, hogy az ember csak a különösre, a kirívóra figyel fel (olykor, igazán)? Miért, hogy a tipikus közömbösen hagyja? Mindez nem a szocialista realizmus maradványsugárzása, hanem egy minapi találkozásomról jutott eszembe. Máskor év elején a többi statisztika között – hogy aszongya a múlt esztendőben ennyi meg ennyi volt az egy főre jutó nemzeti jövedelem, ezzel […]

Amikor 1970-ben Bukarestbe költöztem, kellemesen meglepett az itteni emberek kultúrszomja. Már az első hajnalon arra ébredtem, hogy az utcán valaki magas, daloló hangon régi kiadású Heine-műveket – nem tudtam megítélni – keres megvételre vagy kínál eladásra. „Haine vechi! Haine vechi!” – ezt kiabálta kitartóan és fonetikusan.

Néha a legtermészetesebb dolgokon csodálkozunk el a legjobban. A múlt év tavaszán például – zuhogott, ömlött hosszan az eső, mintha déjà-ból öntötték volna – azon töprengtem, mi is lenne, ha az emberi test oldódna vízben. Tudok valakit, aki vígan elélne úgy is, na de mi lenne az egész nagyszerű emberi civilizációval! Utána meg az jutott […]

Nagy kaland, mondhatná valaki. Csakugyan nem az, de rájöttem, hogy van benne tanulság. Próbáljon valaki dolgozni (vagy akár csak írni), ha egy kompresszor rázkódik naphosszat a röhögéstől az ablaka alatt, s hozzá légkalapács tercel. Úgy látszik, az útjavításban a hétköznapok a lassú felhalmozás ideje, a látványos előrehaladás szombaton és vasárnap szokott bekövetkezni: a hétvégi munkát […]

A Parlamentben Ideje elmondanom: a Képviselőházba igyekeztem, vagyis a parlament alsóházába, amely Bukarest legmagasabban fekvő pontján, az érsekség melletti épületben ülésezik. Szavazásra mentem (tudják a viccet a gilisztával, amelyik büszke, hogy halászni viszik). Az RMDSZ, nem először, jelölt az országos Audiovizuális Tanácsba, kockáztatva, hogy ha bekerülök, meg kell válnia tőlem. Illetve nem kockáztatva, hiszen esélyem: […]

Átkérdez a cyber-téren a minap Hugó barátom, egykori kenyeres pajtásom a sajtóban (ma már inkább az emlék-leltározásban) és azt kérdi minden teketória nélkül: ismerem-e az ő Bukaresti élet, képek című könyvét? (Megjelent 2001-ben, a Scripta Kiadónál.) Mire én, a jótanulók buzgalmával, adom neki a megszokott se-se választ: hallottam róla, de ugye… – és jön a […]