A belv\u00e1rosi templom mellett mentem \u00e9ppen, amikor tal\u00e1lkoztam r\u00e9gi szeret\u0151mmel. A Dun\u00e1n usz\u00e1lyok mentek felfel\u00e9, a templomtorony k\u00f6r\u00fcl galambok sz\u00e1lltak \u00e9s kem\u00e9nyen r\u00e1m dud\u00e1lt egy aut\u00f3, mert – mi tagad\u00e1s – elb\u00e1m\u00e9szkodtam egy kicsit.
– Szervusz – mondtam elfog\u00f3dottan.
R\u00e9gen nem l\u00e1ttam m\u00e1r \u00e9s meglepett, hogy milyen j\u00f3 sz\u00ednben van, szebb lett, mint valaha.
Kedvesen, de kicsit f\u00f6l\u00e9nyesen n\u00e9zett r\u00e1m.
– Szervusz.
\u00c9s csak \u00e1lltunk. Finomabban volt sminkelve, mint az „\u00e9n id\u0151mben”, \u00e9s jobban is \u00f6lt\u00f6zk\u00f6d\u00f6tt.
– Bocs\u00e1ss meg – dadogtam – Andr\u00e1ssal vagy m\u00e9g?
– Term\u00e9szetesen. Nem v\u00e1ltoztatom minden nap embereimet. Andr\u00e1s igazgat\u00f3 lett egy k\u0151ed\u00e9ny gy\u00e1rban.
– L\u00e1tom.
– Az\u00e9rt \u00e9n nem feledtelek el t\u00e9ged sem. M\u00e9gis csak te volt\u00e1l az els\u0151… Eml\u00e9kszel?
Eml\u00e9keztem.
\u00c9rintetlen sz\u00e9ps\u00e9g\u00e9ben k\u00edv\u00e1natos volt, mint a hamvas gy\u00fcm\u00f6lcs \u00e9s hetekig ker\u00fclgettem, am\u00edg megismerkedt\u00fcnk. Szenved\u00e9lyem akkor m\u00e1r k\u00f6zel volt az \u0151r\u00fclts\u00e9ghez. Nem volt nappalom \u00e9s nem volt \u00e9jszak\u00e1m. F\u00e9nyk\u00e9p\u00e9vel aludtam el \u00e9s gy\u0171jt\u00f6ttem a p\u00e9nzt, mert – ezt nem hallgathatom el – nagyon anyagias volt, de m\u00e9g anyagiass\u00e1ga sem tudott ki\u00e1br\u00e1nd\u00edtani.
V\u00e9gre egy\u00fctt volt a p\u00e9nz \u00e9s egy sz\u00e9p \u0151szi napon egym\u00e1s\u00e9 lett\u00fcnk. A hat\u00f3s\u00e1gok \u00e1ld\u00e1sukat adt\u00e1k r\u00e1m \u00e9s mi rohantunk ki a v\u00e1rosb\u00f3l, hogy szabadok legy\u00fcnk \u00e9s h\u00e1bor\u00edtatlanok az emberekt\u0151l.
Nagyon szerettem sz\u00e9p kedvesemet, de a beteljes\u00fcl\u00e9s megnyugtat\u00f3 nagy \u00e9rz\u00e9s\u00e9re hi\u00e1ba v\u00e1gytam. Nem \u0151 lett az eny\u00e9m, hanem \u00e9n az \u00f6v\u00e9.
Mindig kellett neki valami \u00e9s \u00e9n kiszolg\u00e1ltam, mint a rabszolga. N\u00e9ha pihenni szerettem volna, de nem engedett. Menj\u00fcnk, menj\u00fcnk!
\u00c9s ment\u00fcnk.
Egyszer azt\u00e1n meguntam ezt az \u00f6r\u00f6k\u00f6s k\u00f6ltekez\u00e9st \u00e9s rohan\u00e1st, \u00e9s szemet hunytam, amikor Andr\u00e1s kac\u00e9rkodni kezdett vele. Kicsit hitv\u00e1nynak \u00e9reztem magam, de Andr\u00e1snak t\u00f6bb p\u00e9nze volt, gondoltam, n\u00e1la jobb dolga lesz.
– Vidd el – mondtam Andr\u00e1snak, \u00e9s er\u0151sen igyekeztem szomor\u00fanak l\u00e1tszani. \u00c9s most tal\u00e1lkoztunk. Az\u00f3ta el\u0151sz\u00f6r.
Nem \u00f6regedett egy napot se. Megemeltem a kalapom, mert Andr\u00e1s t\u0171nt fel a sarkon, \u00e9s furcs\u00e1t gondolhatna.
– Isten veled – mondtam -, az\u00e9rt gondolj majd n\u00e9ha-n\u00e9ha r\u00e1m.
Amikor visszan\u00e9ztem, Andr\u00e1s akkor h\u00fazta fel keszty\u0171j\u00e9t. Szeretettel megsimogatta a h\u0171t\u0151t, azt\u00e1n robogott aut\u00f3mmal, dr\u00e1ga r\u00e9gi szeret\u0151mmel. S\u0171r\u0171 f\u00fcst csapott ki ut\u00e1nuk, \u00e9s elt\u0171ntek a k\u00f6dbe – \u00e9n pedig \u00fagy \u00e9reztem magam, mint aki maga akarta, hogy megcsalj\u00e1k, \u00e9s a h\u0171tlens\u00e9get most nincs kit\u0151l sz\u00e1mon k\u00e9rni.<\/p>\r\n