Arcán az árkok messzire nyúlnak éjjel – Holdfényes álmok.

Harmatos égen, vékony ágon csillagcsepp – Egy madár meglát.

A tolvaj szarkák, eltűnt a derűs csiling – Szem alatt árok.

besúgótlan áll a sétatéri sörkert unalmas idők Budapest, 2016. XI. 9.

Első lélegzet, a követ elgördítő – Még csillag ringat.

Folyószürke ég zuhogó aranyon lejt őszi békémbe.

Vonat zakatol, szívem alagutat tör – Míg alszom , őrizz…

(A költő belealszik a versbe) A talpraesett saját zsebre dolgozik. Kopogó tyúkfej.

A veréb úgy néz, kívül – belül szürkében ismerősnek lát.

Neve Hópehely, elolvadó gyermekkor, puha örömség.

Az olló maradt – Ő elszállt a halállal növő körmeivel.

Rezes, sárgazöld sűrűben ház világol. Hívó harang – lak.

Derűs vagy sötét vízen csillanva halad a bárka – létünk.

Tenyér medrében szüntelen gyűl forrásvíz, fájdalmat enyhít.

Végső sóhajon egyensúlyozva ugorj félelem nélkül.

Éppen étkezem. Bár történne valami. Bár lennék szomjas. Budapest, 2016. X. 20.

Tisztul…Elkészül, drága aranycseppekkel ülepszik az ősz.

A szél hangszerel, fák kórusa elhalkul… Csigacsend moccan.

Ág hegyén rebeg – Könnyü múlás most minden, szelíd szürkefény.

Lila-rózsaszín hajnalka borult fölém, ég finom kelyhe.

Felzaklat ez-az. Dühöm prózáért kiált. Versben súlytalan. Budapest, 2016. X. 12.

szitálás ritkásan szitál barna cipőm sötétül akár az aszfalt Budapest, 2016. X. 4.

háromszázhatvan fokban kattintgat a vers olvasót keres Budapest, 2016. X. 5.

a bérházudvar nyirkos visszhangja tompít és elszenderít Budapest, 2016. X. 4.