Elekes Ferenc-breviárium a nyolcvanadik esztendő alkalmából

A recept egyszerű: én kérdeznék, Elekes Ferenc viszont nem válaszol, mert már mindent megírt, ami megfordult a fejében.
Éppen csak meg kellett keresnem a megfelelő válaszokat. Időbe telt, de végül rájuk bukkantam. S közben, mellesleg, átlapoztam értük az író összes műveit.
Ami nem kicsi dolog. „Csak mondom…”

Leltár

Nyolcvan év elég ürügy ahhoz, hogy egy ember – méghozzá íróember – leltárt készítsen életéről, munkájáról. Mit szólsz hozzá, érdemes leltározni?

Azt hiszem, másnak is feltűnt. El is gondolkozott a buszban, de nem eléggé. Mert nem háborodott föl. Nem tett semmit, hogy azt a táblát levegyék. Ott van most is. Egy kicsi falu kellős közepében. A méltóságteljes középület homlokán. Jókora deszkadarab, erős szegekkel fölszegezve. Fekete betűkkel azt írták rá, hogy leltári szám 127.
Azt értem, ha a könyvtári könyvnek, kölcsönözhető dominónak, sakknak leltári száma van. Hogy ne vesszen el, ne cserélje el senki, ne tévessze össze a sajátjával. De ezt az épületet nem kell félteni, hogy elvész egy ködös éjjelen, kicserélik, vagy összetéveszti valaki a magáéval, s újravakolja.
Sok mindent elbír egy ház. Erkélyeket, obeliszkeket, cirádás párkányokat, kőből faragott oroszlánfejet, madarakat, vázákat, hermát és kariatidát, cégtáblát s az építés dátumát is. Csak a leltári számot nem.
Mert dőre dolog kartotékolni az Eiffel-tornyot, a kölni dómot, a Kremlt, a templomokat, a sírköveket. És szomorú dolog lenne, ha leltári számot viselne az ember. És minden, ami nem téveszthető össze semmivel és senkivel. Mert az az egy van belőle. Mint amiképpen minden emberből egy van. Ha ér valamit.

Gyufa

Mondj egy fontos élettanulságot, amit nyolcvan éves korodra sikerült tartósan bevésned az agyadba – hátha mások is hasznát veszik…

Egy üres gyufásdoboz győzött meg arról, amit egészen sohasem hittem el a szüleimnek, tanítóimnak, sőt, a fölösleges csillagait elhajigáló nyári égnek sem. Arról, hogy rend a lelke mindennek.
Mert féltem például a nagytakarítástól. Tudtam, olyankor elvesznek félretett skatulyáim, amiket azért őriztem, hátha egyszer jók lesznek valamire. Mert nem szívesen dobtam el magamtól semmit, ami egyszer az enyém volt.
Most itt van ez az üres gyufásdoboz. Magamhoz vettem, mert zörgött. Elfelejtettem, hogy csupa kiégett szál van benne. Nincs egy fúvintás tüzem. Ha nem zörgött volna, más skatulyát keresek. De zörgött. Mert visszadugdostam az ellobbant szálakat, hátha jók lesznek majd valaminek. Most pedig tűz kellene, azért is hoztam magammal.
A gyufa arra való, hogy tüze legyen az embernek. Ha pedig erre már nem való, el kellett volna dobnom, nehogy megtévesszen. Nem dobtam el. Nincs rend a zsebeimben. Nem tanultam eleget mások s magam tévedéseiből. A történelemből.
Van úgy, bennünk sincs rend. Kiégett eszmecsutakok füstölögnek bennünk, s nem dobjuk el őket. Azt hisszük később, ahol füst van, tűz is van ott.
Egy zörgő, de üres gyufásdoboz győzött meg arról, hogy üres, haszontalan dolgainkat azért csak dobjuk el.
Mint ahogy elhajítja fölösleges csillagait a nyári ég.

/AMIKOR BEKAPCSOLOM A MADARAKAT – Publicisztikai írások/

Éden Bádenben

Életedben több fordulópontnak bizonyuló megálló szerepelt – az egyik Báden. Hogy volt, hogy nem volt?

Egy reggel azt mondja nekem Miroszláv:
– Bárhová vigyen a sorsod, előbb nézz szét Bádenben. Ott van az éden, Bádenben. Ilyenkor, szőlőérés idején minden nap ünnep van Bádenben. Állj meg a központban, a szobor mellett, hallgasd a rezesbandát. Vagy ülj le egy utcai padra, s nézd a sétáló embereket. Béke és nyugalom van Bádenben.
– Sok helyet ismerek, Miroszláv, ahol béke és nyugalom van, akárcsak Bábenben.
– Nincs a világon még egy város, ahol boldogabb a nép, mint Bádenben.
Még aznap elmentem Bádenbe. Megálltam a központban, a szobor mellett, hallgattam a rezesbandát Bádenben. És leültem egy utcai padra, néztem a sétáló embereket Bádenben. Béke és nyugalom volt Bádenben.
Este, villanyoltás után, mint máskor, beszélgettünk. Egyszer azt kérdi Miroszláv:
– Na, milyen az élet Bádenben?
– Nincs a világon még egy város, ahol boldogabb a nép, mint Bádenben, Miroszláv.
– Mégis, mit csináltál egész nap Bádenben? – kérdezte Miroszláv.
– Egy ideig a bádeni édent csodáltam. Belefáradtam, s leültem egy utcai padra, a buszmegállóban. Ott töltöttem a legtöbb időmet, Miroszláv.
– Egy buszmegállóban? – kérdezte Miroszláv.
– Ott, egy buszmegállóban, Bádenben.
– Mi szépet láttál ott? – kérdezte Miroszláv.
– A cipőm orrát, s a járdaszéli köveket néztem, közben egy idős ember történetét hallgattam, ki mellettem ült az utcai padon, Bádenben…
– És érdekes történetet mesélt az idős ember? – kérdezte Miroszláv.
– Azt mesélt, érdekes történetet, Miroszláv.
– És mi volt érdekes abban a történetben? – kérdezte Miroszláv.
– Rólam szólt a történet. Számomra ez volt benne érdekes, Miroszláv.
– Mit mesélt rólad az az idős ember? – kérdezte Miroszláv.
– Azt mesélte, úgy járok, mint ő. Ha itt maradok Bádenben, s egészen megöregszem. Mint ő. Ezt mondta az idős ember, Miroszláv.
– És hogy járt az az idős ember? – kérdezte Miroszláv.
– Boldogan élt egy ideig Bádenben. Szőlőérés idején minden nap ünnep van Bádenben. Hallgatta a rezesbandát. Nézte a sétáló embereket Bádenben. Egyszer megunta a népek nyugalmát és boldogságát Bádenben. Gondolta, elutazik innen valahová, nem neki való ez a világ Bádenben. Vett is magának buszjegyet. Leült egy padra a buszmegállóban és ujjai közt lassan elmorzsolta azt a buszjegyet. Megvett és elmorzsolt ujjai közt minden nap egy buszjegyet. Utazni nem utazott sehová. És most már itt is marad örökre, Bádenben… Ennyi a történet, Miroszláv. Így telt a napom Bádenben.
– Érdekes történet – mondta Miroszláv.
– Mondok neked most valamit, Miroszláv! Ez volt az én utolsó napom Bádenben. És ebből a táborból is elmegyek. Örökre. Elmegyek haza, Miroszláv.
– Jól tetted, hogy így döntöttél. Jól tetted. Isten veled – mondta lehajtott fővel Miroszláv.

/ÉDEN BÁDENBEN – kisregény/

Tájleírás

Az arcunkról azt mondják a népek, hogy: tükör. Te azt mondod: táj. Akkor ez most hogy van?

Egy emberi arcot, egy tekintetet úgy is nézhetünk, akár egy tájat. És amiképpen minden tájnak van éghajlata, az emberi tekintetnek is lehet éghajlata. És van is. Csak reá kell nézni valaki orcájára, a nézésére, homlokának redőire. Csak észre kell venni, mi bujkál a szája szögletében, mosoly-e, vagy csüggedés. Csak meg kell figyelni, ástak-e árkokat a könnyek maguknak, s ha igen, mennyire mélyek azok az árkok. Máris láthatjuk annak a tekintetnek az éghajlatát.

/ EGY TEKINTET ÉGHAJLATA – kisregény/

Illik – nem illik

Ujjaid közül ki nem esik a cigaretta. Vagy ha igen, az csak merő véletlen. Senki nem szólt rád komolyan, hogy hagyd már abba?

A cigaretta miatt még maga Gróza Péter is megszidott engem. Ötvenötben.
Egy fényes őszi délutánon ott álldogáltunk egy Nagy Sanyi nevezetű osztálytársammal Kolozsvár kellős közepében. És szívtuk atyásan a cigarettát. És megállott mellettünk egy lapos autó. Kiszállott belőle egy szép, fehérnadrágos úr és megállott előttem. Fölismertem, mert az osztálytermekben az ő fényképe is ott lógott a katedrák fölött. Ő volt az ország egyik első embere.
Azt kérdi tőlem ez a Gróza Péter, van-e nékem tudomásom arról, hogy utcán nem illik cigarettázni? Hallgattam, lesütött fővel. És hogy hovávalósi vagyok. Mondtam. Erre azt mondja, ti bicskás népek vagytok, van-e bicska a zsebedben? Mondtam, én nem hordok bicskát, de cigaretta még van a zsebemben, meg is kínálhatom… Erre ez a nagy ember megveregette a vállamat, azt mondta, a cigarettát leszámítva, derék fiatalember vagyok. És visszaült a lapos autójába. Én pedig azóta is hűségesen szívom a cigarettát. Persze, nagyon helytelenül, amint azt az ország egyik első embere is megmondta.

/HANGYÁK ÚTJA (Gocsovszkyné) – kisregény/

Jelentés a letűnt századról s magamról

Mutatkozz be azoknak, akik most ismerkednek meg Veled… (szerintem szégyelljék meg magukat, hol voltak mostanig?!)

Kifárad minden. Az ízek is kifáradnak, s az illatok is. Kifárad az időjárás, a harangzúgás, az ünnepek is kifáradnak, akár a nyikorgás vagy az unalom. Kifárad a mélység és a magasság, a büszkeség s az alázat. Kifáradnak a kicsi falvak, népek, nagyhatalmak, dallamok, lebegések és szárnyalások. Kifáradnak a zongorák, a kürtök és dobok, kifáradnak a tornyok és gödrök, a bogyók, levelek, hasonlatok, színek, szokások, árnyak és arányok, kifáradnak a dühök és a veszedelmek, a jóság is kifárad, s a lázadás is. A botok és borotvák is kifáradnak, akár a kulcslyuk vagy a csatorna. Persze, az évszakok is kifáradnak, a vasárnapok, vagy az egérfogók, azok is kifáradnak, s a köszönések is. Van úgy, hogy én is kifáradok. Van úgy. Például most.

/JÖTTEM HOGY LÁSSALAK – válogatott versek/

 

Ha meglazul egy csavar

Minden ember reménykedik abban, hogy egyszer – legalább egyszer! – hátha mellé szegődik a szerencse. Neked volt-e szerencséd szerencséhez?

Még azt sem tudtam pontosan, melyik lesz a székem a tanáriban. A bözödi iskolában, ahol magasugrást, nagyszünetet és rajzot tanítottam. Máris keresett egy idegen ember. Kicsiny, szabályos, kerek fejű ember volt, letette nagy táskáját az asztalra és papírokat vett elő. Azt mondta, engem keres ezekkel a papírokkal. Mert ő most életbiztosítást fog kötni velem. Azért velem, mert én vagyok a legújabb káder. Mondtam, én már bebiztosítottam az életem. Az az elvem, hogy még fiatal vagyok, s lesz, ahogy lesz. Ha meglazul egy csavar a szervezetemben, én őt azonnal fölkeresem, s szólok, hogy az életemet tegye biztonságosabb kezekbe. Egyelőre maradok így, bebiztosítatlanul. Azt mondta ez a kicsiny ember, hogy azért ő most, ebben a pillanatban megköti a szerződést, mert ez a szabály. Kérdeztem, kötelező-e ez a szabály, vagy nem kötelező. Azt mondta, nem kötelező. De szabály, s ami szabály, az szabály. Erre máris kérte a papírjaimat, s az adataimat szépen beírta a papírjaiba. Egy példányt nekem hagyott, elvett valami kevés pénzt, s azzal elment. Nézem a nálam maradt példányt. Felül voltak ezek a betűk: B.R.G. Kérdem ettől a Teréztől, aki mindent tudott, mik lehetnek ezek a titokzatos betűk. Azt mondja, ha azokat a kihúzzák a sorsoláson, akkor pénzt nyerhetek. Ilyen ez a biztosítás. De ebben én ne reménykedjek. Mert itt, a környéken évtizedek során még senkinek nem húzták ki a nyerő betűit.
Eltettem azt a papírt és nem reménykedtem. Két hónap ha eltelt, ismét megjelent ez a kicsiny ember és engem keresett. Nagy táskáját letette az asztalra, s elővett valami papírokat. Mondom neki, én már be vagyok biztosítva. Azt mondja, azért vegyem csak elő az okmányaimat. Mert nem kicsiny összeg, amit nyertem a sorsoláson. Több, mint egy egész évi fizetésem. És nézett reám mosolygó tekintettel, hogy mit szólok ehhez a szerencséhez. Mert ezen a vidéken évtizedek során még nem húzták ki senkinek a nyerő betűket. Csak nekem. És én voltam az egyedüli, aki a biztosítás ellen hadakoztam.
Húsz év múlva találkoztam ezzel a kicsiny emberrel Marosvásárhelyen. Nálanál egy méterrel magasabb, szőke asszony társaságában volt ez a kicsiny ember. Megszólított, hogy bemutasson a feleségének. Ez a magas, szőke asszony kézcsókra nyújtotta kezét és azt mondta, mi tulajdonképpen szomszédok vagyunk, látásból ismer engem. És én híres ember vagyok. Ez biztos, mert épp ő híresztelte el rólam, mekkora szerencsém volt nekem az ő férjével Bözödön. Szóval maga az a nyereményes ember, mondta a magas, szőke asszony. Mondtam néki, én volnék. És azt is mondtam, soha el nem felejtem, miről lettem ilyen híres ember. Arról a három betűről, hogy: B.R.G. Erre azt mondta, magának csodálatos memóriája van! Amint elváltunk egymástól, sokáig törtem a fejem, melyik esztendőben is tanítottam én Bözödön rajzot, s nagyszünetet…

/ELRAJZOLT ANGYALOK (Bözödi napjaim) – kisregény/

Zajlás

Bármilyen rosszul is menjen az embernek, a világon azért zajlik az élet. Egyszer számba vetted, hogy mi minden zajlik erre-arra, miközben Te is zajlasz…

Akció zajlik a deltai szélben, őszi az akció, mert ugye, ősz van, tavasz idején majd más akciók zajlanak, hogy nézne ki a Delta zajló akció nélkül, ó, s ott vannak a fesztiválok mindenfelé, a zajlók, csupa zajlásban él a természet is, nemcsak benne az ember, zajlik a madarak vonulása délre, elmegy a fecske, a gólya, csak a varjak nem mennek el, itt kárognak a fák tetején, zajlik a varjak károgása, csupa zajlás a főtér, a virággruppok eltakarítása zajlik, s hogy ne felejtsem, zajlik a szökőkutak kipróbálása, mérnöki emberek veszik körül a kutakat, hogy lássák, szöknek-e eléggé a szökőkutak, s ha szöknek, följegyzik a noteszükbe, hogy szöknek, ha pedig nem szöknek jó magasra, fölírják azt is, hogy nem szöknek jó magasra, zajlik a szobrok vikszolása, poros szobrainkkal nem mehetünk neki a puha télnek, persze, a guanót is el kell takarítanunk a megfakult padokról, mert egész nyáron át zajlott a galambok etetése vének és gyermekek által, ilyenek a vének és gyermekek, csak etetik a galambokat, ők nem is esznek inkább, a véneknek nincs mit, a gyermekeknek idejük szűkös reá, csak a zajlásra van már idő, tessék bemenni egy irodába, zajlik a bejelentés, a pénzek beszedése, zajlik a felszólítások kiküldése, az utak mentén pedig nincs ház, ahol ne zajlana a villanyórák leolvasása, zajlik a kapucsengők nyomogatása, van-e valaki itthon, már többször is jártunk erre, majd mondják be telefonon, zajlik a bemondás, halló, nem két, hanem hét a kilowatt, hányszor mondjam, mondja úgy, nem két, hanem kettő, nem értik egymást a népek, én csak azt szeretném mondani uram, jaj, ne azt mondja, hogy mit szeretne mondani, hanem azt, amit akar, sok a dolgunk, kinek van ideje meghallgatni, maga mit akar mondani, zajlik az év végi szorzás és összeadás, magának könnyű, megy a nyugdíj, megy ugye, még megy, könnyű magának, zajlik a világ, ki tudja, meddig ér ez a sengen, a végén ott maradunk, mint az ujjam, sengeni bajokban, mit mond, hogy nem tudja, mi az a sengen, hát majd megtudja, ha háttal fogunk állani sengennek, uram, nekem ne mondja azt, hogy nem beszélek tisztán, tisztán beszélek én, hát nem hallotta, hogy zajlik a tisztán beszélési kampány, zajló érában élünk, nem hintaszékben, figyelmeztetem, szálljon ki abból a hintaszékből és diktálja be a helyzetét, mert jönnek a népszámlálók és magát is meg fogják számlálni tyúkostól, kéményestől, s a téves adatok miatt lakolnia kell, van fogalma, mit jelentenek a bemondott téves adatok, nem tévés, hanem téves adatokat mondtam, magával nem lehet beszélni, a maga fejében is zajlik valami, ki tudná megmondani, mi zajlik, ez a rák is ott üti fel a fejét, ahol éppen kedve tartja, ma itt fájtatja szervezetét az ember, holnap ott fájtatja, ezek a doktorok is meghalnak valamibe, hiába tanulták ki a betegségeket, míg élnek, csak kapkodják a fejüket, né, ott egy egészen idegen bacilus, még neve sincsen, lázasan zajlanak a kutatások, a lázról jut eszembe, lázasak a nagyfejű bankok is, ha lenne gyomruk, görcsbe szorulna a gyomruk, hiába tömik tele pénzzel a zsebeiket, tudja, milyen a pénz, elfolyik, mint a patakok vize, elapad, még a zajló folyók is elapadnak, ha olyan az esztendő, csak a zajlás nem apad el soha ezen a földön, kinek beszélek, Istenem, kinek beszélek, úgy veszem észre, magam is zajlok éppen.

/IMÁDKOZÓ SÁSKA – publicisztikai írások/

A rosszul letett pohár

Ha kórházba kerül, sok minden megeshet az emberrel. Még az is, hogy történetesen meggyógyul. Téged egyszer az ágy alól parancsoltak ki a kórteremben. Elmondod, mit kerestél ott?

Most, így utólag elgondolom, milyen jó karikatúrát csinálhatott volna a három ágyas kórteremről kora reggel egy művész. Ha mondjuk, elrejtőzött volna a nagy, piros ember éjjeliszekrénye mögé, hogy onnan figyelje az eseményeket. Amikor belépett a terebélyes takarítónő, én épp be voltam bújva az ágyam alá, ő csak a fenekemet láthatta.
– Maga mit keres az ágy alatt – kérdezte csodálkozva a szigorú asszonyság, kezében egy seprűt tartva. – Beesett oda valami?
– Éppen azt nézem, beesett-e ide valami – válaszoltam, s a rák mozdulataival igyekeztem onnan kijönni.
– A minap is tele volt ez a kórterem mindenféle papírgalacsinnal, érthetetlen, maguk itt mit művelnek…
– Azonnal megmagyarázom, csak éppen kerüljek ki innen – mondtam, illedelmesen. Itt jegyzem meg, hogy a kórházi ágyak alól olykor nehéz kibújni a régi, agyonhasznált ágybetétek lelógó rugói miatt. Ezt én már rég tapasztaltam a kórházakban.
– Nézze, kedves asszonyom, mi itt nem művelünk semmit. Mert amint látja, egyedül maradtam. A szobatársaimat már egy órája elvitték valahová, tolószekérrel. Egyedül vagyok, teljesen egyedül. Még az az ócska, rosszul letett pohár is eltörött, valószínűleg leszédült az asztalról, vigyázzon a lépéseire, tele van ez a kórterem üvegszilánkkal. És ha lehet, legyen hozzám türelmesebb. Én is türelmes voltam ahhoz az ócska pohárhoz. Verset írtam róla, verset, asszonyom! Ha akarja, fejből elmondom magának: „Ketten maradtunk a kórteremben, én, s egy rosszul letett pohár, kinek gazdáját elvitték örökre, még a hét elején. A rosszul letett pohár intett, hogy ég velem, leszédült a vasszekrényről, s e baljós mozdulattól elért a félelem.” Ezt a verset írtam. De egy szó nem tetszett nekem ebben a versben, összegyűrtem, s elpöccintettem valahová. Gondoltam, írok helyette mást.
– A papírgalacsinok sokszor nagyon fontos titkokat rejtenek – mondta a terebélyes asszony. – Megmondom magának tisztán, én gyűjteni szoktam a papírgalacsinokat. Nem dobom őket a szemétkosárba, hátha jók lesznek még valamire…
– Volt itt egy költő az ötvenkettes kórteremben. A sok ágyasban. Azt beszélték róla, kiveszik a máját, s azt, hogy ő ezzel nem törődött. Csak egy mondatot keresett. Legalábbis így mondta a felesége. Mit tud erről a költőről, mi lett a sorsa?
– Ameddig itt volt, annak a költőnek állandóan fogta a kezét a felesége. Ott ült az ágy szélén és nem nézett semerre. Csak a férje szemébe. Hallgattak. És néztek egymás szemébe. Nem is zavarta őket soha, senki. Ameddig itt volt az a költő. De az ő ágya körül soha nem láttam eldobott papirosokat.
– Köszönöm, hogy türelmes volt hozzám – mondtam a terebélyes asszonynak. – És azt is értékelem, hogy nem dobja el a papírgalacsinokat. Még jók lehetnek valamire. Amit én az imént az ágyam alatt kerestem, az egy vers volt. Eldobott vers. Ennek a szegény költőnek a feleségéről írtam. Aki fogta a férje kezét és a szemébe nézett. Rövid ez a vers. Ennyi:

” Vetkőztess meztelenre,
minthogy szó nélkül nézz a szemembe.”

Ha véletlenül talál itt egy összegyűrt, eldobott papírt, amelyen ez a két sor olvasható, kérem, ne dobja el. Hátha jó lesz még valamire…

/AZ ELTÉRÍTETT FELVONÓ – kisregény/

Szempont

A humanizmus mindig otthonos vendég volt tenálad. Ezért gondolom, az emberiségre is csak jó szívvel gondolsz. Foglalkoztatnak téged ma is az emberek, vagy valami más, fontosabb dolog köti le az elméd?

Az embereket a magam szempontjából két csoportra szoktam osztani. Olyanokra, akik ismernek engem és olyanokra, akik nem ismernek. A második csoportba tartozók, vagyis akik nem ismernek, föltehetőleg nagyobb számban vannak, kényelmi megfontolásból ezért nem is foglalkozom velük. Maradjunk tehát azoknál, akik ismernek engem. Nos, kedves ismerőseim, nem is sejtitek, hogy ismét besoroltak titeket egy csoportba, mintha nem volnátok már számtalan kategóriába besorolva. Én soroltalak be titeket épp ezekkel a sorokkal… Úgy látszik, bennem is van valami abból a mániából, ami az emberek egy részében megvan: a szervezési mániáról van szó.
Bizonyos szempontból ugyanis az embereket két csoportra lehet osztani. Olyanokra, akik szeretnek szervezni és olyanokra, akik nem szeretnek… Ezúttal föltehetőleg az első csoportbéliek vannak többen, vagyis azok, akik szeretnek szervezni, beosztani, besorolni, satöbbi. Ők azok, akik minden tőlük telhetőt megszerveznek: egyesületeket, találkozókat, eszmecserét, közös kirándulást, bálokat, diplomáciai testületet, államot, fehérneműk hónapját, satöbbi. Ez a világ úgy meg van szervezve, hogy ember legyen a talpán, aki el tud igazodni benne. Attól függ minden, hogy a dolgokat milyen szempontból nézzük. Meglehet, nem is a dolgok a fontosak, hanem a szempont.
Állítólag kezdetben vala az Ige. Föltételezhetjük, hogy a szempontot az Ige sem nélkülözhette, így hát egy kis nagyképűséggel azt is mondhatnók, hogy kezdetben vala a Szempont.

/ISTENI SZEMMÉRTÉK – rövidpróza/

Csak mondom

Mi a helyzet az ember fontosságával? Fontosak vagyunk egyáltalán valakinek, vagy csak magunknak?

…Bizony, por és hamu vagyunk, kedves Kovács úr. Amiképpen írva vagyon. Érdekes, mégis hajlamos az ember saját fontosságát eltúlozni. Csak mondom.
Azt hiszem, sokan vagyunk így, eltúlozzuk saját fontosságunkat, ezért is mondjuk azt, hogy az én orvosom, az én falum, az én hazám, az én igazgatóm, nem gondolva arra, hogy ezek valójában nem a mi tulajdonunk. Érdekes, az égről nem szoktuk azt mondani, hogy az én egem, sem pedig a temetőről, hogy az én temetőm… Csak mondom. A nyelvészek valószínűleg azzal magyaráznák e jelenséget, hogy ezek a fogalmak így alakultak ki az idők folyamán… Persze, ez így túlságosan egyszerű magyarázat lenne, mert például a tyúkszemről is állíthatjuk, hogy úgy alakul ki az idők folyamán, de hát ez nem magyarázat. Csak mondom.

/A FEKETERUHÁS HÖLGY FINOM UJJAI – elbeszélés/

A mi nagy csatáink

Ha elmesélnéd egy jó napodat. Tudom, nincsen belőlük sok, de azért egyet, csak egyet…

Szívem szakad meg a boldogságtól, úgy érzem, nincs semmi baj a májammal, a szívemmel, mehetek végig az utcán, zsebredugott kézzel, nagyokat köszönve erre-arra, jól vagyok, persze, válaszolok, ha kérdezi valaki véletlenül, micsoda hülye kérdés az ilyen, hát nem látszik rajtam, jól vagyok nagyon, állandóan nem dúdolhatok víg dalokat végig az utcán, amerre járok, micsoda hülye kérdés az ilyen, miért ne lennék jól, történt valami, amitől nem illik jól lenni? tessék mondani, mi az, amitől most szomorúan kellene végigmennem az utcán, lehajtott fővel, morgolódva, akkor is, amikor úgy érzem, nincs semmi baj a májammal, a szívemmel, mert lehetne, bármi megtörténhet, különösen az én koromban nem szabad elbizakodni egy percre sem, ugye, miképpen járt a szomszédom is a minap, csak kiment, hogy megjárja magát, csak épp kitette a lábát hazulról, hát nem előjött egy furcsa fájdalom a mellén, valahol középen, megállt egy pillanatra, rátette kezét a fájdalmas pontra, nem fájt nagyon, gondolta, semmiség, elmúlik a sarokig, de nem volt semmiség, el sem ért a sarokig, úgy szedték össze az úton, bevitték, jöttek hófehér köpenyes emberek és sötét lett, már nem emlékezett semmire, de másnapra rendbejött minden, elmúlt a furcsa fájdalom a mellén, valahol középen, mondják, micsoda szerencséje volt, most nem mer kimenni egyedül, intett az ablakból, mennék véle, csak a sarokig, intettem én is, persze, hogy megyek, a sarkon túlra is, miért ne mennék, nincs semmi baj a májammal, a szívemmel, elindulunk szépen, ketten a sarokig, ott megáll a szomszéd, mellére teszi a kezét, kérdem, mi van, fáj megint, nem, nem fáj, mondja, nincs semmi baj, csak megnyomta kissé azt a helyet, ahol a minap előjött egy furcsa fájdalom, most nem jön elő, lehet, elő sem jön már többé soha, milyen jó, mehetünk végig az utcán, zsebredugott kézzel, nagyokat köszönve erre-arra, jól vagyunk mind a ketten, épp mondani akarom, fütyörészhetnénk is nyugodtan, víg dalokkal mehetnénk végig az utcán, mint régen, de nem mondom, rég volt az a régen, most már ritka a nap, amikor nem fáj sehol, meg kell becsülni a ritka napokat, megállunk félúton, indulunk haza, megvárom, amíg a szomszéd fölér az emeletre, nyílik az ablak, látom, épségben megérkezett, kihajol, öklével belevág a levegőbe, mint aki győzött, ilyenek már a mi nagy csatáink, ököllel vágunk bele a levegőbe.

/LEBORULT SZIVARVÉG – egyszerű történetek/

Végül: mit üzensz barátaidnak, az olvasóknak?

Tisztesség adassék

Sorok a székelykeresztúri iskolához

Úgy nőttünk fel itt,
észrevétlen:
nem volt egy fuvintás
piramis körülöttünk, se tenger,
se márvány obeliszk,
és hajót nem láttunk soha, se nagy hidakat,
és nem jutott nekünk
egy marék sivatag,
arasznyi oázis, pálma,
a megváltott világ, jaj,
messzi volt tőlünk,
fagyos szelekkel söpört
köves útjainkon
csak rozsdás pléhkrisztusok
zörögtek, s kéz nem kötött
babért senkinek.
Úgy nőttünk fel itt,
észrevétlen,
kik jöttünk gyalog egy hajnalon,
hallgatagon a Rez felől,
Firtos felől,
kiket apáink hoztak
meszesszekéren döcögve
holdvilágos éjjel,
úgy nőttünk fel itt,
hogy piramist rakni tanultunk
lóúsztató székely legények
virtusából,
s hűségből obeliszket,
hogy tisztesség adassék őseinknek,
és kemény hidakat vertünk barátságból
és elküldtük első szerelmeknek papírhajóit,
és lett oázisunk az iskola,
ahonnan világmegváltó hittel
indultunk el minden júniusban
fagyos szelekkel söpört
új utak felé és nem tudjuk még,
babérral térünk-e meg,
de visszatérünk,
hogy mindenért tisztesség adassék.

/JÖTTEM HOGY LÁSSALAK – válogatott versek/

Összeállította, tisztelgő barátsággal: Cseke Gábor

(Illusztrációk Elekes Ferenc Facebook-os fotógyűjteményéből)

1. Bodor Tamás:
   2016. szeptember 10. 09:47

   Hú, de jó volt titeket olvasni ! Gratulálok, Gabi. Frici a régi, csak sokkal mélyebb és gazdagabb a képzelete, észjárása, tehetsége. Szégyelem magam, hogy belőletek igazi irók lettek, belőlem meg csak nyugdijas…

   (Kérlek, ird meg az E-mail cimedet.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ