A vers hal meg utoljára… / Magyar költészetnapi csokor, 2015
Debreczeni Éva: Szavak
minden szót leírtak már
kivéve a ki nem talált szókat
nem érzed, hogy minden
kitalált szóval
mikor leírod, mikor kimondod
meghal egy
ki nem talált szó?
Kamenitzky Antal: Tévedés
Nagy tévedés, hogy írom versemet,
ahogy tévednek hangok és szavak,
igaz csupán, hogy itt az éjszaka
s nem látni csillagot, mert nincsenek.
Öröm sincs, bánatunk csak szóbeszéd.
Egy futó isten sírja könnyeink.
Élünk egy végső szertartás szerint,
viseljük nyűgét s nem tudjuk becsét.
Nagy tévedés azt hinni: élet ez.
A kósza álom hajnalonta az,
amit a lélek ébren félretesz
s mert meg nem értjük már nem is igaz,
pedig az álom olyan eleven,
de tévedés, hogy lehunyom szemem.
Lászlóffy Csaba: Sejtek szonettje
„Tartalékaid mind meghagytam!”
Az Öregistennel haragban
vagyok/voltam – én, faragatlan
vesztes Versailles-i kirakatban;
a gőgös nagyhatalmi katlan
(Magyarigenben, Musza Daghban)
meddig maradhat bosszulatlan?
Éltem, haltam vígan, haragban,
ragokban, képzőben /-talanban/,
szabad, nem szabad vers-alakban
magamat hányszor meghalattam
(élő sose volt csalhatatlan). –
Elpazarolt sejtek az agyban.
Csupán a halott halhatatlan.
*
Csupán a halott halhatatlan.
Elpazarolt sejtek az agyban
(elő sose volt csalhatatlan) –
magamat hányszor meghalattam
szabad, nem szabad vers-alakban,
ragokban, képzőben /-talanban/.
Éltem, haltam vígan, haragban.
Meddig maradhat bosszulatlan
(Magyarigenben, Musza Daghban)
a gőgös nagyhatalmi katlan?
Vesztes Versailles-i kirakatban
vagyok/voltam – én, faragatlan –
az Öregistennel haragban.
„Tartalékaid mind meghagytam!”
Oláh István: Kakukk
Egy őrült kakukk, a szája be nem áll.
Most egy fáról, a másikról,
most a házról, ereszről, a dombról,
most egy ismeretlen dimenzióból.
A kakukk kakukkol. Idegen fészekben
úri vendég. Jól elfészkelte magát.
Posztolja tollú-vendégpalotát
fenyő, bükk, csere. A sok fakabát.
Kakukk, kakukk, kakukk, kakukk.
Ha van, akkor sincs ez a dallam.
Kicsiny szemünk, piciny szánk,
mind csendben van ki halhatatlan.
Derzsi Sándor: Sápadt vers
A versek olykor elsápadnak és
Helyettük izzik fel az élet
Olyankor költemény vagy, szép, merész
Legyőzője a szenvedésnek
Diadalodat gyakran áhitom
Mindig, amikor megaláznak
Menedékemül kél e hű viszony
Mely hűtlenség kötelme ellen lázad
Lázadásában ajkunk ha felizzik
Hogy elvigyük tüzét a sírig
Ahol a tűz már mi magunk leszünk
Csillaggyújtó tűz pokla, mely eléget
Minden volt s maradt embertelenséget
S felizzik a sápadt vers: gyermekünk
Bajna György: Jó, hogy vagytok
Mert áldottak vagytok – minket is áldotok
Minket is, kik szédülten követünk.
Ti vagytok mennyben és pokolban
Hűséges tolmácsunk, követünk.
Vagytok zsenge ág és erős tölgyfa,
Egyazon testben millió,
Gyöngéd érintés, halálos szablya,
Csitító szó és ribillió.
Mit is tehetne nélkületek
E pusztulást vállaló világ?
Lassan kifogyna minden, minden,
S nem virágozna semmilyen virág.
Avram Cyrill [Andrassew Iván]: Áldás
Ha egy koldus megáld,
fogadd méltósággal,
mert még az is lehet,
hogy koldus leszel,
és ő meg akkor már nem,
sőt alamizsnát ad, neked.
És megáldhatod azt,
aki megáldott.
050305 Agadir, Marokkó
Ady András: Van ez így
a versnek szerinted valami alapi választás kifejeződésének kell lennie nagyon tisztának amely még idejében visszaborzad a kevert színektől a hajnalok és napnyugták előtti szűrt állapotoktól azt mondod a versnek radikálisnak kellene lennie amilyen a fekete-fehéren látó élő fiatalok megalkuvás és bonyodalmak istenítése nélkülinek amolyan van kenyér nincs kenyér helyzetűnek hagynia kellene mindent mi nem érzelmi geometria ami leíró és szófecsérlő de hát kincsem ilyen már a saját belső homokórája szerint idősödő tollforgató szeret fecsegni abban a reményben hogy te a mindenható olvasó majd miden sorát másképpen helyesen érted
Kenéz Ferenc: Holddal a fejem alatt
A feleségem bemenekült
a szobámba. A szívem, a szívem! –
kiáltott elfehéredve.
Vegyél mély lélegzetet! – mondtam.
Igyál egy korty pálinkát!
Nem értesz semmit!
Ne a levegőddel, ne a pálinkáddal traktálj!
Hát nem érted?
Azt szeretném, hogy a vers,
a te versed, a te értem írott versed,
az mentsen meg engem,
te boldogtalan, szegény,
szerencsétlen író, aki vagy,
holddal a fejed alatt,
szegényem!
Csata Ernő: Morzsányi emlékezés
… megidézem József Attilát
A mama folyton mos.
Patyolat lelkemet szeles
udvarok szaga járja,
álmaimban libazsíros
kezemet beletörülöm néha.
Ideg-sínjeimen
a nyomor vonatai
száguldanak, rajtuk
– halomba dobálva –
féltő anyai szavak.
Alattam sok apró kő
és fölöttem a dörgő ég.
Makacs lelkem sosem
hajlott, hiába próbálták
dühös viharok, most
recsegnek bennem
összetörve reményeim,
elszáradt ágak.
Jönnének bár új szerelmek,
jól megkapaszkodnék,
mert nálam a sínek
Szárszótól a végtelenbe
futnak.
(2011. április 11.)
Ladányi Mihály: Kőtáblák
Irigyellek, te kőfaragó !
Rejtve maradsz, csupán a tiszta formát
hagyod dolmenként halálod mögött.
És irigyellek, törvényfaragó !
Eltűnsz, amint az eretnek hulláját
jó mélyre ástad kőtáblád alá.
Engem, rímfaragót, szégyenkőre kitéve
a fórumon balzsamoznak naponta
sorsom miatt aggódó cenzorok.
B. Tomos Hajnal: Negatívok egy életrajzból
J.A.-ra emlékezve
Már akkor, a koksz
és száradó ruha
fanyar gőzében
felvisitott a gyermek-velő:
miért éppen ő?
Később,mikor
felfogta a rohanó vonatot,
teste már hordott
néhány ütközés-nyomot.
Csak szeme….
nos a szeme bámult
még mindig valamit
tágra meredten,
a föléje hajló árnyak
vállai mögött.
Ma ha jársz
versei vasútján:
faggatod őt –
ha sorok közé
tapasztod füled,
mint egyre közeledő
szerelvény dübörgését,
hallod a szívét.
Ambrus Lajos: Kővers
Kétkorond tövében
a vers kőben fészkel,
árral úszik szembe
a botos kölönte.
Öreg csodaszarvas
jár itt a patakra:
rongyos, koronáját
az éjjel elitta.
Olcsó ott az ének
kövesek az utak,
tavaszra a bokrok
szépen összebújnak.
Füzesi Magda: Szeptemberi anziksz
A bazsalikomok városában
mindig süt a nap,
a bazsalikomok városában
minden jól halad,
rossz költő rossz verséért
ne szidjatok nagyon
merthogy a világot
reátok hagyom.
Szerettem élni, halni,
akár a többiek,
szerettem a fákat,
a rétet s a vizet.
Boldog akartam lenni
akár a többi nők
mind, akik sírni látták
ama Dsida Jenőt…
Cselényi Béla: a költő édesanyja
ül anyám fáradtan
akárcsak ha állna
arca mögül nagyanyám arca
amögül további ősök
mosolya tárgytalan vonal
valakinek a valamije van
valakinek a feltámadása
istenem nem készítettem semmit
ma szombat van
azaz nagypéntek
mintha nem én lennék
és tényleg
én sem találom
költő önmagam
valami gyógyszer kéne hirtelen
ami összevonná
körvonalamat a színeimmel
Budapest, 2015. IV. 4.
Gál Éva Emese: Szinte
Most legyek őszinte, amikor szinte
körberótta a mánus az időt?
Ki kíváncsi szerelmes verseinkre,
ha minden vallomást a gaz benőtt?
A versben szinte testetlen a lélek,
ég, s föld között kísért minden haza,
lelóg az űr, mint sötét denevérek
Istenbe kapaszkodó szózata,
s már nincs esély egy valódi világhoz,
ahol a fény borítja ki a szárnyait,
minden, ami megáld, egyszerre átkoz,
s meghazudtolja azt, amit tanít.
Hogyan legyek őszinte, mint az álom?
Magamra riaszt öntudatlanságom!
Keszthelyi György: A látszat ha robban
Kihúzom rendre a kábeleket,
a tüzet kioltom – késő van már.
Mi ez, ha nem egy bérház rendszere?
Érezzem, ahogy lassan megáll,
kárba vész minden tartalék?
Féltem-e még az embereket?
Önmagam identitását,
ámításait
restellve tűröm el. Mit tegyek?
Fortyog a tenger, lyukas a fazék.
Van-e még erő a mondanivalóban?
Kitart-e még az értelem?
Megéri-e írásban, szóban
kotyvasztani a romlott jóslatot?
Belső békém csak parancsra váró,
vacogó gyutacs a hóban.
2014. március 18.
Baka István: Tavaszvég
Nem is tudom már ősz van vagy tavasz van
úgy bújkálok magamban mint a gazban
gyomok közt érzem otthonabb magam
mert ami volt oly régen odavan
hogy még a száraz ág csörgése is
s a babacsörgő bennem összecsörren
vödörbe kerülök ki most csöbörben
tengődöm mindegy tudom magam is
fuldoklom itt vagy ott akár a hal
kit közegéből más szűkebb közegbe
horgász rántott ki vagy maga az Úr
mindegy akárcsak én Ő sem tanul
a sorsából és tátog-tátog egyre
míg hangtalan versébe belehal
Elekes Ferenc: Milyen színű az Isten?
Most, hogy úgy adódott,
megírtam néhány halálközeli verset,
de élek még, s már meg is bántam, miért
nem találtam módot
papírra vetni valami vidámat, nyerset,
vagy azt, amit e világban látok,
hogy elébe állhassak a Fönnvalónak,
ha egyáltalán reátalálok,
mert íme, most is,
azon tűnődöm, milyen színű az Isten,
nehogy véletlenül
valaki mással összetévesszem,
most rossz vagyok, tudom,
csupa hitványságon jár az eszem,
e versnek meg sem szabadott volna
íródnia,
de gondoltam, titkon mosolyogva,
hátha odafönt nincs elég
irónia…
Böszörményi Zoltán: Ontológia
polcainkon könyvek sorakoznak
a könyveknek
melyeket elégettek
külön polcot építtettünk
a könyvvel teli polcok
szorongva tekintenek
az üresen maradottakra
félnek tőlük
mint ahogyan mi
a nemléttől
Bóka László: Minden költő sírása siratása
A halott szívét át kell szúrni a rend kedvéért
és legjobb ha a csontját megtörik
és nem kár a költő-féléért
ha síri gyolcsba öltözik
és nem kár a dalért mit elfeledtek
s ki újra kezdené torkába nyíl
csak várakozom nem sírok feletted
mert csak átjáró síromhoz a sír.
1963. december 27.
G. Szabó Ferenc: Átvágtatott rajtunk az öröm
az öröm jött
piros nyakkendővel
karácsonyfával és virslivel
süteményekkel szörpökkel
satöbbivel
az öröm jött
kiszakadt zászlóval
kamrákban elrejtett álmokkal
beütött kínfogakkal
satöbbivel
amikor az öröm jött
piros nyakkendővel
csintalan szeme kacagott
szánkózott a vermeken
satöbbin
(Az öröm itt volt
de búsan elment
nem találta a szabad verset
a rímet zenét
satöbbit)
Vasi Ferenc Zoltán: Verés után. Csak magam
Az út kifut. Magával terhelt lélek!
Az ég bezárul. Bennhelyt tévelyegsz.
Mi felé mozdult akkor a kézfej,
talán a tollvonás könnyítene?
Álomórákból felrebbensz újra.
Tartalmaid nem értelmezheted –
mert bágyadság van elég. Tudásra
mégsem telik: szellős emlékezet.
Tanútlan-kietlen lett az éjjel.
Hosszú napmenet – és végül setét!
Kendőzetlen hiábavalóság! –
s a tanulság ennyi: „üsd, ahol éred”.
És ki lépett a tudatmezőbe?
Az árnyköreim miféle lénye?
És merre óvatolsz, ha erélye -,
s azon-át tested erőtlensége?
Hogy’hát a cél, emelni kart-kezet
munkára! Vagy alkalmatos tettre.
Mord arcomat színe-változásra –
lelkiismeretével ki érli meg?
Márton Károly: Számadás
Írtam néhány sort
egy újság szélére,
de tűzgyújtó lett
belőle – év végére.
Utassy József: Papírom hava mellett
Én már csak arról akarok írni,
amit nem lehet kibírni,
amit nem lehet kibírni.
Nem érdekel a gondolat szennye!
Ordasok bújnak báránybekecsbe:
nem érdekel a gondolat szennye…
Csörtessenek csak államok, álmok:
én mindentudó magányra vágyok,
már mindentudó magányra vágyok.
Papírom hava mellett borozván:
világ lármája föl nem ér hozzám,
papírom hava mellett borozván.
Cseke Gábor: Viszket a lelkem
– Miért ír verset?
kérdezik.
Válaszom:
mert viszket a lelkem,
s én úgy vakarom.
– Vakarja, annyi baj legyen,
de verset közzé miért teszen?
Erre már
cifrább a válasz:
az égő gyertyát miért
állítjuk közszemlére?
Hogy mások is látva lássák
repdeső világát.
– És ha nem jár
arra senki?
És ha
leszakad az ég?
Sebaj: a gyertya
azért csak ég…
2012
Összegereblyézte: Cseke Gábor * Az összeállítást Steigerwald Tibor fotóábráival illusztráltuk
2015. április 11. 05:33
Minden elismerésem az „összegereblyézőnek”!
2015. április 11. 06:57
Sűrű fogú gereblyéddel a lényeget boglyába összehúztad, versgazdák örömére. A szép munkát köszönjük, Isten fizesse!
2015. április 19. 10:44
(Y) Nagyon tetszik a versboglya (a képek
is!), jólesik „lapozatni” …
(„hátha odafönt nincs elég irónia.” Elekes F.)