Azon töprengtem, honnan tudják olyan világosan, mit kell tenniük, mi a következő tennivaló? Én csak akkor voltam biztos a dolgomban, amikor korrektúráztam: ott volt a szöveg, és ott voltak a hibák. Imádtam a hibákat, azonnal felfedeztem őket, és kéjjel húztam ki a megfelelő korrektúra-jellel a lapszélre a javítást. Tulajdonképpen mindig korrektor szerettem volna lenni, és […]

Majdnem egy esztendeig tartó otthonülés után anyámnak ismét sikerült „benyomnia” valahová: pártkörökben bennfentes barátnője segítségével elhatározták, hogy nekem a helyi kulturális életben van a helyem, s mivel magyar nyelvű újság indult a városban és megyében, világos, hogy ott kell lennem nekem is.

A második őszön B. megnősült. Ha jól emlékszem, sokáig nem beszéltünk, de aztán egyszer találkoztunk, és elmondta, azért vette el azt a lányt, mert orvosnő, aki ápolja, ha beteg lesz. Soha nem mertem alaposan megnézni a lányt, akivel koncerteken együtt jelent meg.

Ezt jegyeztem a naplómba ősszel: „szeptember 20. Kedvesem, milyen régóta nem szóltam hozzád. Milyen régóta nem szóltál te sem. Hogy milyen nagyon hiányzik a szavad, mutatja a lepergő napok sokasága, amikor nem írtam. Semmit. Nélküled nincs semmi, halott vagyok nélküled. Mi történt? Halott nyár van mögöttünk. Halott idő.

Az egész cirkusz alatt államvizsgára kellett volna készülni, és naponta néhány órát be kellett volna járni a szerkesztőségbe is. Szerencsére úgy tudták, hogy a vizsgára készülök, de így is teljesen fölöslegesnek éreztem magam ott. Leginkább a nyomdai tevékenységet, a „tisztafej”-szolgálatot szerettem, azt legalább értettem, tudtam, mit akarnak tőlem.

Nóra, szobatársnőm szabálytalan arcvonású, ideges orrcimpájú, magabiztos és jó idegrendszerű lány volt, harmadéves zeneakadémista. Élénk humorérzéke, szeretetreméltó lénye hamar megnyerte rokonszenvemet, összebarátkoztunk, cinkosokká váltunk.

Alig ébredeztünk, tértünk kissé magunkhoz a nevezetes november elseje után, az események felgyorsultak körülöttünk, de mint a szerelmes fajdkakas, semmit sem láttunk egymáson kívül. Egyikünkben sem tengett túl a politikai hajlam,

Délig azért kisebb-nagyobb szünetekkel sikerült átnéznem a tervbe vett anyagrészt. Két óra tájt lassú léptekkel indultam a menza felé. Ahogy kiléptem a temető kapuján, úgy éreztem, a város hirtelen magába szív, ismerős zajaival, jövés-menésével.

Éjjel az ágyban sokáig nyitott szemmel bámultam az utcai lámpafény falra vetődő csíkjait. „Hiszen úgyis vége! Hogy is volt?” Nem akartam aludni. Szavakat formáltam, megpróbáltam önmagamnak elmesélni a délután történteket: és aztán kinyitotta a nagy fekete esernyőt, diadalmasan rámmosolygott, hogy lám, mégis szükség volt rá, karon fogott és szaladni kezdtünk.

A hűvös, fázós tavasz hirtelen váltott át a nyárelô viharos idűjárására. Már a kora reggeli órákban melegen sütött a nap, az esőtől ázott föld nagy párafelhőket eregetett a magasba. Felhők gyülekeztek nagy gyorsasággal, kékesfekete színt öltöttek és csattogva, heves villámlásokkal adták ki gyorsan elszálló haragjukat. Félórás izzó napsütés után hirtelen leperdülő záporok függönyözték el az […]

Másnap reggel az ég borús volt; a hétfő reggel elkedvetlenített, már nyomát sem éreztem a tegnap esti kaján jókedvnek és kalandvágynak. Összeszedtem a szükséges jegyzeteket és elindultam az egyetem felé. Az úton B. Pali évfolyamtársam szegődött mellém.

Magázódtunk és ez valamiképpen ünnepélyes jelleget kölcsönzött a már első perctől kezdve furcsa feszültségű beszélgetésnek. Pedig az ünnepélyesség távol állott mindhármunktól, különösen Katitól, aki idegesen izgett-mozgott a széken. A játék hamarosan kettőnk között folyt tovább, a harmadik törvényszerűen kirekesztődött belőle. A szavak izzó labdaként röppentek egyiktől a másikhoz, a feszültség valósággal fájt. Ahogy az lenni […]

Mindig csodálkoztam, honnan szedi elő anyám ezeket a kliséket, amelyeket képzelt és valódi szenvedéseinek kifejezésére használ? „Őrizkedj a barátoktól, a hízelgőktől!”, Istenem, óvj meg a baráttól, az ellenségtől megóvom magam én!” „szeretteim”, „céda”, „rongyember”, „az egy morál-insanity”, „elpusztították”, „legénnyel hentereg” stb.

Kolozsvár – Brassó. A 6-7 órás út minden kis állomását ismertem. A vonat bezötyögött a késő éjszakába, s a rosszul megvilágított állomásokon, Kőhalom után, már egyre fokozódó örömmel és várakozással figyeltem kifelé az ablakon. Tudtam, láttam, bár vaksötét volt, hogy már ismerős hegyvonulatok zárják a szemhatárt, hogy ott kuporog a város a Cenk kúpja alá […]

Szabó Zoltán nyelvész és mások – lassan megszoktak. Egyesek megelőlegezték a bizalmat. Mások felismerték, tapasztalt tanári szemük meglátta bennem, amit meg kellett látni. Ismét másoknak tetszettem. Saszet Géza, aki költő volt és bohém, két méter magas és hihetetlenül művelt, azért adott nekem átmenő jegyet logikából az első kollokviumon, mert – mint évekkel később bevallotta – […]

Minden terem padlóját vastag fekete motorolajjal kenték be, amely rondán bűzlött, és feloldotta az akkor divatos krepp-talpú cipők talpát. Egyébként nem sokan viseltek ilyen lábbelit, a kollégák nagy része szerény anyagi körülmények között végezte tanulmányait. Még mindig a lóden járta, meg a gumicsizma. Nem értettem a furcsálló pillantásokat, melyek az esernyőmre tapadtak, egy ócska, agyonjavított […]

A negyvenágyas teremben, az Ocskó Terézről elnevezett leányotthon – az egykori Mariánum – második emeletén, az ajtóhoz közel kaptam fekvőhelyet, szürke szemű brassói kolleginám mellett. Reggel hatkor csengőszóra keltünk, este 10-kor villanyoltás.

Eltelt a tél. Eljött a tavasz. Megismerkedtem egy egyetemista fiúval a gépészeti egyetemi karról. Szőke volt, de arca a fiatal Eminescura emlékeztetett. Rendkívül gátlásos volt, mert egyetlen zöld bársonykabátban járt egész éven át. Hosszú lábai voltak, sovány volt és sokat olvasott. Meghívott egy táncdélutánra az egyetemre, ahol ügyetlenül csetlett-botlott velem a parketten, valami idegesítően primitív […]

A vizsga napján tehát minden protekció nélkül ültem neki az írásbelinek. Körülöttem forrongott a felvételizők serege: előttem teljesen ismeretlen fogalmakkal dobálóztak, s a zenetermekben valóságos koncerteket rögtönöztek. Csupán egyikükre emlékszem vissza egészen világosan: olajosképű, nagy, barna szemű kövérkés fiú volt,

Honnan ivódott belém olyan mélyen, olyan kiszakíthatatlanul a romantika? Nem mint (alkotói vagy élet-) stílus, hanem mint látásmód és a vágyak irányjelzője? Nem romantikus korban nőttem fel. Lehet, hogy az olvasmányokból. Filmekből. A környezetből, amely a középkori vármaradványok díszleteit tette serdülőkorom színhelyévé.

„Nagytakarítás” és „cseléd” Elsősorban kora gyermekségemtől ingerel ez a szó, és a hangsúly, ahogy anyám kiejti. Szerintem mindkettő megalázó. Ha cseléd vagy „az asszony” jön mosni vagy takarítani, anyám már huszonnégy órával azelőtt izgalmi állapotba kerül. Kidobálja a szennyesruhát a konyha padlójára, szortírozza a különböző darabokat, és nagy, szálkás, ideges betűivel felírja egy füzetlapra: 6 […]

Azok a vasárnapi ebédek… Már délelőtt valami szorongás- félével készülök. Legjobb holmimat keresem össze, de valahogy mindig úgy érzem, ruhatáram csak elnéző szánakozást vált ki apám feleségének vizslató és szakavatott tekintetéből.

Valahol a lelkem mélyén az a lebírhatatlan meggyőződés élt, hogy én tulajdonképpen valami másra készülök, mindez, ami most zajlik körülöttem és velem, csak álca, csak megtévesztés a külvilág számára, hogy azt higgyék, velem is csak az van, mint a többiekkel.

– Gyere haza azonnal onnan, te romlott dög! – ordít az anyám. Lefekszünk a sarokdíványra, egyik végében ő alszik, a másikban én. Eloltom a villanyt, eltelik fél óra, háromnegyed óra, a szóáradat feltartózhatatlanul ömlik belőle.

De akkor még tizenöt-tizenhat éves vagyok, és a kis lakást otthonossá tette a Mutti pedantériája, tisztaságszeretete. Leválasztott lakás volt, tulajdonképpen egy szoba fele – a többit elrekvirálták, idegenek költöztek be.