Ez az, ami térben, időben valóban végtelen lehet. Hiszen ahány ember és ahány helyen, helyzetben érzékeli, annyiféleképpen értelmezhető. Vegyük például Xantus Géza festményeit. A művészetét három évtizede sokoldalúan és töretlen következetességgel kiteljesítő csíkszeredai alkotó harmincvalahány reprezentatív olajkompozícióját állította ki a marosvásárhelyi Bernády Házban.

Para Pista (polgári nevén: Para István) fogalom Csíkszeredában; sajátos stílusú, „székely” karikatúráit naponta közli a Hargita Népe – csoda, hogy annyi éve bírja szusszal, és még mindig meg tud lepni eredeti ötletességével.

Múlt pénteken, március 26-án szerte Itáliában megemlékeztek a nemzeti Poéta halálának 700. évfordulójáról. Korábbi döntés értelmében ’lectura Dantis’ (Dante-olvasás) volt az emlékezés módja:

A képet tilos magyarázni Fehér az asztal, sötét a háttér Apa messze, csak őt kell várni Hazatér ő is, amikor ráér

Március 15. Hirtelen megdermed a zászló A vászon szoborrá merevül A vulkánként dübörgő napsütésben Megfakul a szín és menekül Míg március is elhamvadhat szépen.

Szentandrássy István emlékére Színek és lények, társadalmi színterek és emlékezeti helyek, a megosztható vagy kommunikálható tudás köztes szférái a megnevezhető tartalmak ebben az emlékezésben. Többféle tudástér lendülete és rettenete, hol eltérő, máskor összekapcsolódó színterek adják a témák világát, s illusztráló vagy tónus-alkotó színek a tölteléket, amihez sokszor még keret is csak képzetesen tartozik. Fogalmi színek […]

A nád komor lándzsái közt, a szélben Szívig repedt homokbuckák között Az ég opál-homályba öltözött, Hogy a sziget enyém legyen egészen.

Jubileumi emlékest, könyvbemutató és tárlatnyitó Ünnepélyes keretek közt tartották meg Plugor Magor édesapja emlékére és 80. éves születésnapi évfordulójára szerkesztett, az MMA kiadó gondozásában megjelent képzőművészeti albumának bemutatóját.

Tétova, könnyű szív Riadó dobbanása Ébreszt. Nem vallatod Nem hallgatod A sugallatot

Az idő szobrásza óriás markában Morzsolja már a jéghegyeket Önt tengerbe törmelékeket Porrá zúzza a gleccsereket Földi vándorok hullámzása Sohasem rendíti meg…

nő a puttony a hátamon pedig már rég letettem miért vettem hát újra fel mikor meghánytam-vetettem

Míg alszol menták ébredeznek A csöndben rózsaszín szirom Remeg harmatban énekekben Míg alszol felhők lélegeznek Hogy meddig alszol nem tudom.

A kék és lila írisz titka, Levelei, a smaragd lándzsák Bársony kelyhük világra tárják Tövükben reszketőn a ritka Nefelejcsek, a halvány árvák.

Óvatosan érint a tenger Aphrodité most belevész Próbálja selymét, magára ölti Öleli habját a merész.

Az alvó városra s rám hegyek borulnak A szoba sarka megnyílik, beárad Rajta az ég, mint ablakon Hát kiúszom a fénylő éjszakába Világot látni. Lassan ringatózom Különös szárnyakon. Míg elhagyok néhány erdőt, az álom Mint fátyol, csendben más tájakra lebben, Hajók, idegen házak grádicsa, Eget szántó szélmalmok maradnak Egy pillanatra emlékezetemben. (Kolozsvár, 1964)

A teret keresztülhasító átlókban Magányos szoba a metszéspontokban Hol a bőröndöm Hol a köntösöm Elillannék az ablakon át

(Dal) Heléna, ó, megunt, Megtépett, Hagyd el hát a Baljós vidéket

Miért nem lehet A zsoldos király A dicsőség neki is kijár S a ló, ha lólépésben nem De átlót vág a terepen

Elvarázsolt Ablakukon Őrt állott Az ég