A késő éjszakába nyúló korrektori munka nem csupán egy új világ megismerését, nem csupán egy új szakma megtanulásának lehetőségét hozta el nekem. Amint, már jeleztem, adott volt az élet kínálta legtartósabb ajándék is. Úgy is mondhatnám, hogy házhoz jött az életre szóló kapcsolat lehetősége: egy ifjú szőke lány, aki esztendő múltán a feleségem lett. Nem […]

Az Iszony és a Bűn című alkotások méltatását (Szatmári Hírlap, 1968, illetve Bányavidéki Fáklya, 1971) követően kihasználtam minden alkalmat, lehetőséget (csak azokról a művekről írhattunk, amelyek otthon jelentek meg, illetve azokról a színművekről, melyeket hazai színházak mutattak be), hogy Németh László munkásságára hívjam fel az olvasók figyelmét. Így jött sorra a Gyász (1976), a Fábián […]

Az engem ismerő, munkásságomat számon tartó, rá figyelő olvasónak – a bő leltár ellenére – joggal támadt hiányérzete, hisz előbbi írásomban épp csak említés történik Németh Lászlóról, a Nagybányán született, XX. századi magyar irodalom klasszikus írójáról, akihez szellemi szinten immár fél évszázadnyi időnél is több köt. Czine Mihály szép szavait idézve, magam is elszegődtem Németh […]

Nem tudom, ki hogy van vele, de az én életem két párhuzamos sínpályán mozgott. Adott volt egy valóságos világ, a hétköznapok küzdelmei, örömei és gondjai, vele egy időben pedig egy virtuális élettér, egy rejtett menedék: az irodalom világa, könyvekbe kódolt paradicsomi sziget, ahová elvonulhattam, ahol lépésről–lépésre tágult a világ. A kettő állandó szimbiózisban volt egymással, […]

A lap belső felépítése szigorú hierarchiát követett. Rendszabályzat, heti tervek, kérlelhetetlen számonkérés. A gépezetnek működnie kellett. A hibákért, lemaradásokért szigorú dorgálás járt: tette a rovatvezető, a főszerkesztő–helyettes, a főszerkesztő, a KISZ- és pártszervezet. Az elemzések fő témája a pártosság, a cikkek ideológiai tartalma, az irányelvek betartása volt. A mívesség, a szép nyelvezet másodrangú szerepet játszott. […]

Életutam a nagybányai napilap – Bányavidéki Fáklya – szerkesztőségébe vezetett. Igaz, csak korrektorként, de az akkor is jobb választásnak tűnt az elzárt falusi magánynál. Nem mondhatnám, hogy egyéni ambíció munkált volna bennem, inkább a nehézségek előtt megtorpanó, azok elől megfutamodó ifjú lázadása, menekülése volt.

Elérkezett a kihelyezések ideje. 1962-ben történt első ízben, hogy az ország összes végzettjét Bukarestbe rendelték, s ott kellett választani a kiírt üres katedrák közül. Nekem, néptanácsi ösztöndíjasnak, Máramaros tartományban lévő helységek valamelyikébe. Nagy gond volt, mert Nagybánya környékén nem volt szabad hely, csak Szatmár és Nagykároly rajonban, amelyek teljességgel ismeretlenek voltak előttem. Megtudtam, hogy Szamosdara […]

Az óvoda és az I. osztály emléke az irgalmas nővérek zárdájába visz vissza. Valami titokzatos, zárt világba, melynek értékét, javát, gyermekként fel nem érhettem, meg nem érthettem. Falai közt csendes, nyugodt élet folyt. Különös, már–már azt mondom, hogy transzcendens hangulatot árasztó folyosók, gondozott udvar, a Lourdes-i barlangot idéző Mária-szoborral, és a gyümölcsös kert. Imádság. Mindenekfölött […]

A gyermeknevelés, a családi „munkamegosztás” szerint, az anyáé volt. Az ő dolga volt a családi élet belső – mondhatnánk érzelmi, szellemi – vonalának biztosítása; ő volt a lelke a családnak, aki megtanított imádkozni, aki vasárnapról–vasárnapra elvezetett az Isten házába. Az ő dolga volt, hogy a szerény jövedelmet beossza. Nem emlékszem, hogy, a napi szükség címén, […]

Lassan ötven éve annak, hogy egy súlyos baleset kiszólította az élők világából. Hirtelen jött, pörölycsapásként, amire felkészülni nem lehetett, csupán megbékélni vele, beletörődni a megváltoztathatatlanba. Megköszönni Istennek, hogy őt adta nekünk. Most, hogy már jó húsz évvel megtetéztem az ő életkorát, próbálom magam elé idézni alakját, személyiségét.