(I. karantének) Kószálok angyalföldi flaszteren Medárd-napi zápor után. Köröttem száz párálló tócsa csacsog.

Elmúlt idő az álmos bocskor porcsíkot hagyott az ólomszürke reggelen s marháink csavaros szarva nyomta magasabbra de megrekedt a langy levegőjű felhő alatt a szürkeség érett színben játszó sugárkévék nyomultak elő a felhők mögül

Az elveszett bor / Le vin perdu A minap – áldozatul szánva (nem tudom, melyik ég alatt) a semminek – az óceánba öntöttem pohár boromat.

Meztelen oson a déli árnyék, mint ledér nő, kínálja önmagát. A nap vidáman, szemlesütve nézi, e kis, szemérmes, néma orgiát.

Mikor a sok ember dönti a szobrokat, vakkelet azt mondja bennem, hogy vadnyugat.

viharos égbolt – egy halászhajó eltűnik a láthatáron

A Fiú mindenkiből üzen, de van aki agyilag nulla, vagy született süket.

csúcspontján túljutott a nyár tengertávolodás tititti-tá tititti-tá tititti-tá tititti-tá mezőeltolódás

„A győztes igaza meghal. A vesztesnek igaza lesz. Mióta világ a világ, Az nyer igazán, aki veszt.” (Székely János: A vesztesek) A vesztesek nem vonulnak be semmilyen kaszárnyába, nem öltenek más hadseregtől megkülönböztető egyenruhát, nem húzzák föl senki büdös bakancsát vagy fényesre suvickolt csizmáját,

a sötét cenzúra után most jön a világos nem éltem hiába

– Míg engem ronda vírus fojtogat, mint Vásárhelyt a kombinátok füstje, bezárják mind a fényes boltokat, s a papírpénzt is beváltják ezüstre,

Voltunk, mint szemközti lapok egyazon regényben, két tüdő egy száj levegőnek.

szelíd virággal lágy simogatással lebegnek látás belső mélysége

Látod, az emlékek nem fakulnak, néha kísértnek s őrzik titkomat. Mardos a múlt, gyökerek égnek, s tőrrel szúrnak a megkésett szavak.

Helyhez kötötten csiszolódom, sínpárként mozdulnak éveim, úrfelmutatáskor a templomhajóban, máskor hitetlen állomásokon.

talán egy tréfáskedvű kobold talán a Mindenható maga söpör el ma mögöttem minden nyomot hogy visszatekintgetnem ne legyen mire pállottszájú fülledt nyári hajnal vetít új perspektívát

A fűz a vizen áthajolt. Szép zöldhajú szűz mátka volt, vállán veréb ült, néha tíz. Alant suhant, rohant a víz, mint egy bolondos, bő regény, hűtlen, makrancos vőlegény.

Próbáltam elmondani panaszomat a felebarátomnak – kinek, ha nem a legközelebbinek? – de nem volt rám ideje.

mint mikor megszólal magában az emlék zsong a határeset nem vagy olyan mint más

1. Sz. Székelykeresztúr, 1906. március 17. – mh. Székelykeresztúr, 1944. november 8. – költő, szerkesztő. Elemi és középiskoláit szülővárosában végezte. A székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumban érettségizett 1925-ben. A Kolozsvári Egyetemen hallgatott jogot. 1939-ben a Szegedről Kolozsvárra költözött Széphalom társzerkesztője Zolnai Béla főszerkesztő mellett és az Erdélyi Irodalmi Társaság (EIT) tagja volt. Románból is fordított. Verseit közölte […]

olvasom hogy negyvenkét százaléknyi a funkcionális analfabéta és ez persze szomorú

elvittek gépkocsin valamit aláírni a város szélén volt az üvegpalota a fiók mélyén volt a nyomtatvány

kőszikla vagyok de már Jézus is elcsúszott egyszer igaz meg volt írva kiszállt amiből belészállt a sírba és innen lett már általa a túl is

Aztán kíméletesen Leemelik a leplet A mozdulatlan szoborról Akivé váltál

Szemem falán kívül is, belül is ez a kietlen őszi tájkép: sétatér. Azok az emberek, akik most hangosan beszélve haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt, az a nő, aki mellettem ül a padon, mindjárt meghal, feje félrebillen, szeme kiszárad, húsa lehull. Milyen egyedül leszek!