Katyusa / Катюша Virágzott az alma és a körte, Köd lebegett a folyó felett, Kisétált a partjához Katyusa, A meredek, magas part mellett.

(Késői üzenet) Örökké távoli Elfeledett és eltemetett Hallgatásba öltöztetett Borúsan bolyongó szerelem

mélyen alszik a csend tudom hogy egyszer felébred s gondolataimba mászik engem mustrál belém kúszik

urnás búcsúztatás lementünk mintha felmennénk felmentünk mintha lemennénk mondanám mormoltunk ha nem sértenék vele érzékenységet netán

Életpoézis ha megállni kényszerülsz, se legyél hangutánzat – selyemgubó-lakó.

Körülgyűrűzi nyakam, bokám alatt örvénylik a folyamatosan cserélődő víz – idén először-immár maszk nélkü l- kibukik fejem a kékre festett medencéből,

Lemegy a nap Nem tudni, mi volt vajh előbb, Jézus-e vagy a keresztények, ezek a korlátolt, konok, szomorú, poshadt, furcsa lények.

még tán délután se volt amikor nagy cseppekben eleredt a zápor

Halkan imbolyog, Mint egy szerető szelíd sóhaja – A tenger lehelete.

Ha holdfényre ébredsz és felülsz az ágyban, Magad találod egy úszó szobában, A holdfény elönti a padlót, a széket, Némán szitálva megfürdet téged.

Mozdulatlan felszín. Alatta, szöveteiben dögletes párák, bomló végnapok lehelete.

Padlásunkon mindenféle furcsaság hever Lapul ott hamvasan kongó rézüst is, és rézkapcsos, fénymázas koporsó.

Állatkerti lét a bohóc elbotlott – tapsolva nép fújtat állatkerti lét

nyáreleji illatáradat felhőkig száll és magával ragad minduntalan

kedvenc háziállataim az üveghalak voltak – tarka csíkozásukban ott virított egy-egy trópusi gyarmat, súlyuk az óloméval vetekedett; először dugóhúzók és műanyag lábtörlők között bukkantam rájuk egy nejlonszoba szintetikus labirintusában – egy görbe polcon;

vonatok kottáját olvassa a szél átsüvít kerekdomb fölött álldogálok az állomás úton* kerékbe tört zsivány kerékbe tört hős szelleme sorvaszt társaságokat Budapest, 2021. VI. 11. ____________________________________ *Strada Horea

Szociális gondok fészekrakó szarkát üldöz a varjú – szakmai irigység.

Búcsú Fülöp Gézától Hajlik a hát, omlik a gát, barátok oldalognak át a mélymedrű vízválasztón.

Bődületes bambán tekeregni nem kenyerem már. Jő a tavasz, barkák legelésznek ághegyeken; porzik a pollen nyári időben, immunitásunk ősz közepéig fogja a padlót, tüsszög a táj. Végre a télnek zúzmarabokra hűsiti lelkem, gyermeki angyalt rejt a ködös táj ünnep előtt. Hóropogástól barnul a tájék, s újra fehérül, zeng a magasság éteri hangja, szólal a kürt. […]

Te nem nő vagy nekem: egy másik élet, mit szerencsésen kaptam a magasból, hogy fagyizzanak velem a remények, a téltől, ősztől, nyártól és tavasztól kaptalak téged, és nem mindig értem, mit is szeretsz ezen a medveségen,

Igen, ezt felismerem: a kert melyben nagyanyám kardvirágokat nevelt (ez lenne a gyermekkor) itt meg a gyapjúnadrágom,

Dőlj hátra, lazíts. Ez egy analízis, se kezdete, se vége, te disztingvált, szeszélyes párom, aki nem vagy és nem voltál soha. Számodra a tudatos álmodás indokolt, vagy egy csergőóra, ha a megfelelő helyre illesztve megidéz egy halott paroxizmust, melynek hatására sikítasz, áriázol.

Mélység leugranék – de a mélység sátáni vigyora, visszatart.

Talány használt ruháimban csomag vagyok – szorgos kezek bontogatnak

„Mennyi kincs gyűlt egy halomba! Egy diófán termett volna?” „Dió zörög, levél fonnyad, ma fizetünk, s visszük holnap!”