(Ghyczy György Térkép l.c. képéhez.) Romos világunk felett Mégis virrad Vulkán tombol a mélyben Fölkel a nap

fehér bútorok közt meghal a vírus meghal de halála nem jut eszébe

Férjhez megy a bodzabokor, menyasszonyi ruhája le a földig fehér csokor, a tavasz szabta rája.

folyton átlengsz gondolataimon, mint könnyű szél, vagy mint az ibolya” (Szabó Lőrinc) fekete felhők fölött ragyognak a csillagok te örök fényben ragyogsz Halhatatlanom (Sepsiszentgyörgy, 2021.április 7.)

Fám Erika emlékére „Téged őriznek szívek és szemek” ( William Shakespeare) de hideg verejték veri a homlokom Erika Erika

sötét vizemben az elmaradt tájak kibontott hajú arcmását hordom

Mikor azt hallom, holttest, mintha azt mondanák, üres ház, melynek lakója ismeretlen címre költözött, és sose tér vissza; üres ház,

robog önmaga kénszagú felhőjén hajnalban a tengeri vonat még nincs tenger még semmi sincsen se verőfény se süldő végzetasszony Budapest, 2021. IV. 8. …

Felismerésem szoborparkjában eltévedek, Mennyi kővé dermedt illúzió, keresgélek. E földi létnek ígérete, de tiltása is, Csonka gondolatok, szilánkok, ez a katarzis?

Született talán háromszor, mint a népmesehősök – barna hiszékenységét harmincháromszor verte el rajta a rendbontó matyi – a lúdas mégis mindig ő volt…

Egyre mélyebben a kétélű szavak kancsal erdejében –

Varga bácsi, nagymamám unokatestvére mesélte, hogy az olasz csizmában egyik bajtársa esernyővel védekezett a süvítő golyózápor ellen, és megúszta: nevetve gurultak szét körülötte az ólomgalacsinok, mint cseresznyevirág a tavaszi szélviharban.

Van már a nárcisznak sárga bóbitája, eső sárba tapossa, fagy fehér permete betakarja, de délre a nap e szennyet kimossa.

Kidőlt fák árnyékában elásom bilincsem, Madár repül szívemből, neked viszi kincsem. S a hold fényében lassan hozzád ér a szárnyam, Csillagok imádsága betakar, s a vágyam.

Ettem kaviárt – nem kívánom Egyszer szerettem, azt sajnálom. Őrjöngés volt csak, lázálom Kinőttem, mint a kabátom.

(XXV. karantének) A természet hótiszta öröme virág-halhatatlanságban nyílik. Felhő, ha rojtosodik, széle megáll az égen. Éveként ismétlődik

próbálom megérteni az értelmetlent, előre és visszafelé és a delet. végighúzom a napon a fényt, végzetes lehet. az ujjamon maradt kevésből szemhéjamra is kenek, húzom az időt. a legjelentéktelenebb napszak a dél, mégis, csak ilyenkor nem látszik a félelem.

– Szép ez az utca tavasszal. Kora reggel olyan üde. Az imént még esett, most a borún napfény szitál át, a házak halvány színű falai felragyognak. Virágoskertjeikből árad a zöld és kék – lila árvácskák rebegnek csillogón, telt tulipánok, szivárványzó jácintfürtök hűvös virágtüzben… Nem sietek. Mintha csipketerítő lebegne, galambraj hullámzik fel–le. És akkor hirtelen állok […]

mindig az az egy a friss, az új felbukkan a rengetegből a törzse, lombja

forrása az Édenkert Itt hangzott el először LEGYEN napokra osztva az idő tengerét fénynek és sötétségnek falat húzva így lett a megosztottság határozott az életritmus időrendben szabályozott az Úrtól erőt gyűjteni pihenésre érő

Anyám, ki voltál, bárhol is legyél, halld meg köszönetem, apámnak elmondom telefonon. 2021. március 19.

világos ballonkabátban voltunk öntözni kaptunk is inni lettünk kapatosak zöld tojásba rúgott gabi szétment a drága étel nézte a megöntözött néni nyitott ablakból szeretettel Budapest, 2021. IV. 3.

Néha még leül az ember a mellette gondolkodó kőre egyszer volt egy ~ volt szakálla kender – míg megürül a garat szundítni egy időre cserefa pipája bükkfa haris nyája között bóbiskol a nap is csak a malomkerék pancsolja a vizet a vízparti égerfák himbálják a csizet, míg lefogy egy zsák búza, megürül a garat kélt […]

A vessző megsuhint és felszínre törnek az álmok, sziklából víz fakad. A bot megüt, elfutnék, de egérutat nem találok. 2021. március 21.

Lehántok rólad csuhát és templomot, hogy beszívhassam megkínzott tested szeplőtelen üzenetét.