(Álomélet avagy életálom) Álom ez az élet, ha visszanézem, álom, melyből folyton fölébredek, mindig visszaalszom, vagy fölidézem, mint foszló képgomolyt a reggelek.

kockás pokróc alatt aludnék gyermekként frissen gyalult tolltartók enyhe gyantaszaga

Az értelmes elmúlás tagadja a vágyat. Azon a kora estén, a Somostető lábánál, a Trébely alatt, ismerős fák lombja közt kerestem távoli időkből szerelmem asszonyát.

nemcsak a hatalmat az embert is azt az uralkodói gesztust amivel bír afölött, amit tud nem csak eszmét keresünk amihez csatlakozzunk

Legyünk barátok, mondanám Konrád Györgynek, nyújtanám kezem kézfogásra, hiszen olyan jól ismerem, mióta a Látogató hozzám is eljött, no nem magától, nem is véletlenül,

hagymázas szavak, nem is értem őket, bennem a hiba, de én olvasok hozzájuk képest, Ady, Nagy László, s még kitudja hányan – egyszerű vagyok

Magán(y)beszéd hozzáfűzött gondolatfoszlányokkal Az éjszaka ellopta a szememből az otthonlét fényét. Az otthonlét honvággyá érett. Elvágva kapcsolatát a hazával. Így hiszem.

Holnap jövök, Ha vársz ma is, Így gondoltam A tegnap is.

„A festék halk zörejjel lecsorog, és meztelen tekintetébe régi tájak emlékének pora hull.” (M.M. iskolás füzetéből, 1997)

ágyad egyik végén egy isten a másikon valami sátánféle persze az ilyenkor már használatos modern de egykoron még szarvas-patás s lesik álmod lesik álmodban mikor melyik ágypólus felé mozdulsz el hiszen ebben az állapotban a legőszintébb az ember ilyenkor kellene meghódítani s majd ha felnő rájön melyik oldalon aludt annak idején szóval ott vigyorognak sokat […]

Tündér legyél, s annak áldó keze. Köhögésem legyél, hálás leszek neked. Zaj legyél, örökre elvisellek. Lábamon tyúkszem legyél, boldog leszek.

ősz van rothad a levél mit a fagy megkímél az új tavasznak, belőle lesznek új tüzek apró tüzek egy ravatalnak

Befalazott arcokba mosolyog. Azokért szól, kik szót sem érdemelnek. Irgalmas zsoltárokat énekel azoknak, akik sosem énekelnek.

Hányszor megúsztam varázsod! nem nyeltek el a hullámok, bár fölborultam nem egyszer, míg téged nézve eveztem lefelé a sodró vizen.

Már süpped mellem hava, akár éhes falkák hagynák rohanó tegnapok nyomát, s éjszín-pillangók isszák szemem kék szirmát.

Kivárom Soromat, S megiszom Sörömet.

Markó Béla: TÉLVÉGI ZSOLTÁR Izzadságtól szaglik s guberál az Isten, ha már nem segít más, hogy magán segítsen,

hídelvén látogattunk egy családot meg kaptam tőlük egy celofánba tekert rózsaszín cukormalacot egy cukormalacot amelyik büdös volt

Ana Blandiana után Ősz Nagyasszony, volna egy gyötrő kérdésem. Füvekbe rothadó szilváid nem értem. Föld Asszonyság, tudsz-e feleletet erre? A csonthéjas magok nedves íz-kegyelme…

egy lélegzetvétel ennyi a vers egy nagy és hangos sóhaj vagy néma csend

Az élet, ahogy múlik, a demokrácia maszkjában tetszelgő diktatúra és a körülöttünk dúló egyre erősebb erőszak csak pacifizmusomat teszi mélyebbé és szilárdabbá,

Ahol mi laktunk, nem volt promenád, Kertünk fölé a temető sötétlett… Borostyánsürűn, kőrisfátylon át Néhány kikezdett kriptahomlok kétlett. Kék íriszek közt, zengő méhezajban Örökzölddel setét sírok során, Ott játszadoztam későn vagy korán A kert felett, a fűbefult hegyaljban.

észrevételen mindig itt vagy velem jársz-kelsz emlékeimben lassan épp csak hogy vagy nekem

merít az ember gyalomba mindenfélét valaki majd kidobja belőle ami szemét

Mert adva van a fehér lap melyen minden nap elindul a toll és megírja az ablakon túl ébredő eget,