Tízéves voltam, amikor édesanyám váratlanul meghalt; számomra akkor ő „anyu”volt. A halála utáni évek törékeny szóhasználatában pedig: „anyuka”. Most ötvenéves vagyok, és ő az „édesanyám.” Nem értem, miért nem lehet másképp, de a lélek szemantikája csalhatatlan. Megdöbbent, milyen keveset tudok anyám gyermekkoráról.

November első vasárnapján utaztak le Zamárdiba. Az évszakhoz képest szokatlanul meleg, verőfényes nap volt- a vonat ablaka mellett elsuhanó táj a késő ősz színes, érett káprázatában ragyogott. Néztek ki az ablakon, és Szoyka Jolán érezte, hogy remeg a gyomra. Nem igazán értette, miért, de nem szerette volna elodázni a megérkezést. Amikor aztán leszálltak, és a […]

A hortobágyi földek csataterén végül odahurcolt nagyszüleim nem estek el, habár gyakorlatlan civilekként sorozták be őket, hogy szolgálják a proletariátus osztályharcát – na, nem a közmunkájukkal, hiszen abban komolyabb népgazdasági hasznot nem igazán produkáltak. Az ő stratégiai szerepük az elégtétel szolgáltatása volt: megtört, alázatos, elbizonytalanodó alakjuk a repedezett hortobágyi föld felett görnyedve, s beszívva annak […]

Jamrich Zoltán, aki feleségét amúgy a tenyerén hordta, egyre gyakrabban jött haza komoran a bíróságról, és egyre rosszabbul aludt. Éjszaka az ügyiratokat tanulmányozta, telefüstölte a szobát, fel-alájárkált, sóhajtozott, és Panni nem tudott nyugodtan olvasni. A férfi egyre nyúzottabb és tűnődőbb lett az arca,alig tudott figyelni , ha vacsora közben beszélgettek. Aztán egy este csendesen leült, […]

Panni nem tudott sokkal többet a szerelemről, mint az öccse, aki gyakran ébredt nedves nadrággal reggelente. A fiúk, akik nagylelkűen még a zsebpénzükből is áldoztak, hogy közelebb férkőzzenek a lányhoz, nem nagyon érdekelték. Gyerekként egyetlen férfi volt az életében, akinek tetszeni akart – az apja –, és ez sem akkor, sem később nem bizonyult könnyű […]

Apám édesanyja, Szoyka Jolán rajongó volt és realista. Rajongásának forrása a szüntelen izgalmakat teremtő valóság volt. Befelé tartva a kertből, egy percre leülvén a fonott székbe, hosszan tartotta a napfénybe egy sóska levelét. Én az asztalnál kifestőztem. „Nézd csak!” – fordult felém. Pipaszár lábaimat magam alá húzva a széken, odahajoltam a napfénybe tartott levélkéhez; legelőször […]

A magára maradt béna asszony elmosolyodott, és elaludt. Így talált rá fél óra múlva a bírósági Ilike, aki valamikor bíró nagyapámmal dolgozott együtt, és amikor meglátta balra húzó szája szélén a kis mosolyt, arcán pedig a még fel nem száradt könnyeket, jött, hogy törjön és zúzzon. Brock Anna kinyitotta a szemét, meglátta, Ilike mennyire megrendült, […]

Valójában nem sokat tudok a dédszüleimről – Ewald Brockról, az ükapámról jóval élményszerűbb a képem. Gyakran tapasztalom, hogy „a jóság, kedvesség, a normalitás” nem hír- és emlékértékű, arról nem lehet „sztorizni”. Mi elmesélni való van azon, hogy betakarták az embert, és nem erőltették, hogy sötétben aludjon, hogy mindig vasalt volt a sok ingecskéje, ki volt […]

1. Hosszú életű Ewald Brock ükapám – konstatáltuk sírja előtt – az örökkévalóságot végül nem az ő Amáliájával, hanem Ottó nevű unokájával osztotta meg. Ez az Ottó – illetve Ottó bácsi, ahogyan nagymama emlegette nekünk a bátyját – fiatalon halt meg, és valahányszor az udvari játéktól felhevülten berontottunk nagyszüleim hűvös konyhájába egy málnaszörpért, Ottó bácsi […]

1. Apám anyai dédszülei Németországból kerültek Bajára, és otthon nem beszéltek magyarul. Ükapám vasútépítő mérnök volt, és mondják: halálosan beleszeretett Amáliába, aki a képek alapján minden bizonnyal a személyiségével hatott ilyen elementárisan. Amália szülei szép türelmesen végighallgatták a lánykérőbe érkező fiatalembert, aki előtt egyelőre igen bizonytalan jövő állt, és amúgy is állandóan mozgásban volt, ahogy […]

A hosszú tél után talán első alkalommal mentek ki apámék is Velencére; a ház tárt ablakokkal szellőzködött, mi a teraszon ültünk a nap kissé még megbízhatatlan melegében. Apám kivitte a kisszékét a kertnek abba a zugába, ahová a leginkább és a széltől legvédettebben sütött a nap. Ott sóhajtozott, cigarettázott, nagyon küzdött, hogy ha már nem […]

Apám 1998 novemberében járt utoljára nálunk látogatóban. Annak az évnek a tavaszán végre sikerült megszabadulnunk egyetlen komoly vagyonunktól – az ingatlanunktól, és beköltöztünk albérlőként a belváros egy régi polgári lakásába.

Hirtelen nyugdíjba vonult apámat a megváltozott és kusza politikai viszonyok alakulása nem csupán személyes sorsa miatt foglalkoztatta – buzgó nézője lett a megszaporodó hírcsatornáknak, vitaműsoroknak, politikai elemzéseknek – és látta, hogy mindaz, amiben addig hitt, amit szolgált és amiből – nincs mit szépíteni – hasznot húzott, most összeomlott, megtagadtatott, üldöztetik, és örülhet, ha nem kívánják […]

A karácsony, anyám halála után, amolyan könnyes-fájdalmas ünnep maradt nálunk: bár teltek az évek, s velük osztódni kezdett az a fájdalom, amit anyám halála óta magával cipelt, de megvolt a maga súlyos érzelmi hagyománya. A nap délutáni szertartásrendjének első pontjaként mindig kimentünk apámmal a temetőbe, ami nekem sosem hozott semmilyen megkönnyebbülést.

1983-ban, egy tavaszi napon apám irodájába bekopogtatott a titkárnő. „Náci beteg?”– kérdezte. Náci bácsi ugyanis nyugdíjas korában, miután komolyabb fizikai munkára, s így kertészkedésre, szőlőművelésre már nem gondolhatott, apám gimnáziumában lett pedellus. Élvezte ezt a munkát: persze szigorú nem bírt lenni, a legátlátszóbb ürügyekkel be tudták csapni a diákok, hogy kiengedje őket „egy ceruzáért” a […]

Ki-kivonatoztunk Ancsával a velencei nyaralóba apámékhoz egy-egy napra, de ritkán aludtunk ott, mert elég kockázatos volt – apám reggel szinte mindig depresszióval küzdött. Ha mégis ottmaradtunk éjszakára, s Magdinál hamarabb felébredtem, ami velem, a koránkelővel elég gyakran megesett, apám majd mindig rám telepedett az elmúlást ezredszer körbejáró bánatával, vagy valamilyen hipochondriás tévhitével.

Apámék sokat utaztak – apám rávette Magdit, hogy végezze el a tanári szakot levelezőn – és kapcsolatai révén állást szerzett neki az egészségügyi szakközépiskolában, így mindkettejüknek szabad volt az egész nyár.

1970 decemberében, karácsony után Veszprémben apám és Magdi csendesen összeházasodott. Apámnak Imi volt a tanúja – fontosnak tartotta, hogy anyám rokonainak a beleegyezését is ott érezze a háta mögött. Épp hogy eltelt a gyászév, s bizonyára tartott tőle, hogy ezt a Renner-család fájlalja majd.

…Apámék lengyeltóti látogatása után egy hónappal nagyapám csendesen meghalt. Apám már nem tudott „továbbrendülni” – elszorult gyomorral, de fegyelmezetten vette tudomásul, hogy nem egészen egy év alatt elvesztette a feleségét és az édesapját is. Még időben ért le Lengyeltótiba ahhoz, hogy ott álljon apja ágya mellett, akinek arcán nyoma sem volt a félelemnek. Apám majdhogy […]

Nem tudom, tudták-e vajon a nagyszüleim, amikor visszamentek Hajmáskérre, hogy apám óvatoskodva, tétován, de elkezdett találkozgatni későbbi feleségével, Magdival. Az bizonyos – mert apám később maga mesélte el –, hogy februárban nagymamám beszélte rá búskomor, összetört vejét, hogy mozduljon ki végre, és menjen el egy érettségi találkozóra.

Anyám halála után apám végleg az lett, amit általában úgy neveznek: labilis alkat. Kibillent egyensúlyának lefelé húzó serpenyőjét az a másik, irtózatos serpenyő rántotta le és tartotta a mélyben, amelyben anyám testét a kórház alagsorában az enyészet jeges részvétlenségébe tolták. Oda tart ő is – gondolta apám abban a mázsányi novemberben, melynek ködét többé igazán […]

Mért volt olyan szívfacsaróan szép az ősz abban az évben, hogy még én is emlékszem rá, bár egyébként kevés éles emlékem van abból az időből? Ajándék volt ez anyámnak? Megmutatni neki az élet utolsó, értelmetlenül gyönyörű lázadását a végső pusztulás előtt, hogy ne csüggedjen, és lássa: így is lehet – reménytelenül bár, de ragyogni a […]

…Eljött a nyár, végre nem kellett dogozni, apám is kicsit egyensúlyba került. Megszületett Lili kisfia, Péter, akit lehetett dajkálni, és júliusban újra megérkezett Öcsi Béluskával meg Margarétával… Nagyanyám Hajmáskéren nagy ebédre készült, és kivétel nélkül minden testvér és minden sógor és minden gyerek el tudott jönni.

… A 60-as évek közepére értünk, eljött a konszolidáció ideje – a dolgok, fájdalmak, veszteségek, remények – elrendeződtek, nagyobb ívek nélkül ugyan, de kibírhatóan. Szerény, nem túl nagy igényű béke szivárgott be, lekerekítve a múlt emlékeinek éles széleit, és a végtelennek ugyan nem mondható, de nem is viharfelhőktől és villámoktól sötétlő égre felbandukolva egyenletes langymeleggel […]

A hatvanas években jártunk, az előző évtized forradalmi öntudattól és vértől vörös horizontja fölé egy szelídebb ég kezdett magasodni, s a háttérben a mozgalmi dalok férfikórusának tagjai meghökkenve kapták fel a fejüket a nyugatról érkező és egyre hangosodó rockzenére. A technika elkezdte mai napig is tartó száguldását – és a dologi világ csábításainak apám sosem […]