… Örkény egyperceseiben igazán sok a költői erény: sűrítés, fantázia, jelképi erő, érzelmi töltés, gondolati ritmus – de még szabadversnek sem menne el egyik sem. Ne is menjen! Novellaként legyen miniatűr remekmű. Mondanom sem kéne tán: Örkény is költőként kezdte. Prózaírónak soha nem árt, ha verseken edzi stílusát, még ha nem is okvetlenül a saját […]

…Alig akad prózaíró, beleértve a legkülönbeket is, aki ne versekkel kezdené, mielőtt novellák, regények, esszék írására adná a fejét. Sőt olyan jeles szerzőink, mint Jókai vagy Móra, később is elkövettek egy-egy verset – bár ne tették volna! Németh László pedig még életműve összegzésekor is „megölt költőnek” titulálta magát, noha őt igazán a saját merőben másféle […]

Hogy is írta Petőfi? „Elhull a virág, eliramlik az élet!” Az l-ek lebegését azonnal megérzi mindenki, s vele az elmúlás elégikus hangulatát, amelyet ebben az egy sorban két kép is felidéz, de nem egyformán. A virághullás lassú folyamat, az eliramlás sokkalta gyorsabb, s ezt a tempóváltást a ritmus is érzékelteti. A sok l és a […]

Ikerszavaink sokasága tele van játékos összecsengésekkel. Majdnem mindegy, hogy ugyanannak a szónak két alakváltozata ikresedik-e egymással, (cserebere, hepehupa, handabanda, hercehurca, irgumburgum, sertepertél…), vagy két különböző eredetű szó kapcsolódik egybe (mézes-mázos, rontom-bontom, recseg-ropog, csurran-cseppen, hébe-hóba…), úgyszólván sohasem hiányzik a zenei elem. Rímelnek, alliterálnak, magas és mélyhangú változatban ismétlődve születnek ezek a sziámi szóikrek, amelyek mintha csak […]

Minden nyelvnek megvan a maga muzsikája, de kérdés, hogy ezt ki mikor hallja szépnek vagy csúnyának. Egy közeli barátom lengyel felesége például előbb hallotta, mint értette az undorító szót. Felfigyelt rá. Milyen szép hangzása van! S mégis milyen komor képpel mondják ki ezek a magyarok! Megnézte a szótárban, s elképedt. Hát ez hogy lehet?

A fantasztikus-t nálunk mindenre alkalmazzák. Jókai fantasztikus költészete tehát: fellegjáró, de Poe Edgar költészete, mely szintén fantasztikus, már nem fellegjáró, hanem lidérces, kíséreties. Hoffmann Amadé fantasztikus költészete: boszorkányos, kísérteties, Swift Jonatán fantasztikus gúnyja: elképesztő, hátborzongató, döbbenetes.

A magyar szórend különösen érzékeny. Mondataink általában ereszkedő hangsúlyúak, lejtésűek, az előre dobott szavak már csak ezért is kiemelődnek. Elmentem az iskolába. Az iskolába mentem el. Itt teljesen világos minden. De a pesti kék buszokon például ott olvasható az utasok millióit évtizedek óta figyelmeztető tábla: „Kérjük, hogy ne álljon az ajtó elé, mert a vezetőt […]

Az írás igen tökéletlen eszköze bizony az emberi kifejezésnek. Az élőbeszéd hangsúlyai, mondatbeli tagolása, hangerejének hullámzása híján, a szavainkat kísérő mimika és gesztusok nélkül sokkal nehezebb igazán jól megértetnünk magunkat. Hiányzik a visszajelzés is: a másik fél értő vagy értetlen tekintete s az arcvonásaiból folyamatosan kiolvasható reagálás a tőlünk hallottakra.

Finnországban összetoborozzák … időről időre egy-egy hazai táj műkedvelő tollforgatóit, s néhány hetes bentlakásos íróiskolán pallérozzák őket. Nem azért, hogy művésszé neveljék. Isten ments! Sokkal inkább azért, hogy beoltsák a művészkedés fertőzése ellen, hogy megóvják a gőzös és gőgös vadzsenik csináltságától, nyelvi-gondolati megzavarodásától. Műkedvelőből nehogy dilettánssá váljanak: maradjanak csak hites tanúi önnön életüknek és annak […]

A nonfiction már régen nem újság, elismert szépirodalmi irányzatként sem, nálunk is támadtak jeles művelői. Félig-meddig Móricz Zsigmond is ide sorolható A boldog emberével és Csibe-novelláival. Nagy Lajos a Kiskunhalommal, az újabbak közül pedig mindenekelőtt Csalog Zsoltot említeném, aki magnófelvételeit tette írásba, és addig válogatta-vágta szerkesztette, míg egy-egy szociográfiai hitelességű, de egyúttal szépirodalmi értékű könyvnek […]

Szenved a költő a szavaktól. Ez már majdnem olyan, mint a régi jó anekdota fiatalemberének az esete, akit megkérdeznek a bálban, mért nem táncol, s válasza így szól, röviden, velősen: „Zavar a zene.”

Ha nincs első mondat, nincs második, tizedik, sokadik sem. Nem egy író vallott már arról, hogyan küszködött önmagával a vonzó és taszító fehér kéziratpapír előtt, amíg bele nem tudott fogni végtére az írásba. Jeles költők meg azt emlegették el, hogyan fogant meg a fejükben egy vagy két verssor, s hajtott ki aztán ebből a csírából […]

Camus óta a 20. század divatszavává, – fogalmává lépett elő az abszurd. Lassacskán mintha mindenki rájött volna, milyen képtelen világban élünk, s mennyi képtelenség tölt el minket magunkat is. A modern irodalom úgyszólván ebből él. Még azt is a feje tetejére fordítja, ami látszólag két lábbal áll a földön. Nemcsak érzékeli és mutatja, még vizionálja […]

A költői hazugságról már Arany János elmondta a magáét Vojtina Ars poétikájában („De költőnek, bár lénye isteni, / Nemcsak szabad: – szükség fillenteni” stb.), érdemes azonban a tolvaj költőkről, írókról is szót ejtenünk. Nem a tisztességtelenekről, a plagizátorokról, hanem azokról, akik – enyhébb szóhasználat szerint – csak kölcsönöznek.

Egyik legmegrendítőbb regényét, a Kivilágos kivirradtig-ot különös képekkel kezdi Móricz Zsigmond. Mintha egy fordított messzelátóval nézné azt a duplatetejű nagy falusi házat s a rengeteg udvart, ahol a további egész történet lejátszódik. A házat egy bolhászkodó komondorhoz hasonlítja, az embereket meg bolhákhoz.

Ma élő írót is ismerek, aki féltve óvja magát reggelente, ki ne zökkenjen abból az ébredés utáni termékeny belső nyugalomból, amely nélkül napközben nem tud dolgozni. A rádiót nem nyitja ki, újságot nem vesz kezébe, nemigen szól a feleségéhez, vagy az iskolába készülő gyerekeihez sem, s főleg nem veszekszik velük, nem kiabál rájuk, mert akkor […]

Tolsztojnak szemére hányta egyszer valaki: miért ölte meg Karenina Annát. – Én nem öltem meg – hangzott a válasz. – Meghalt. Hogy is van ez? Nem az író dönti el, mi történjék a hőseivel? Önkényesen semmiképp sem dönthet. Hacsak arról nem, kiket válasszon műve főbb szereplőinek, s miként zökkentsen egyet a sorsukon, hogy megindulhasson a […]

A sztori önmagában véve szinte semmi. Az viszont már túl sok is, ha a szerző pontosan tudja – esetleg tételesen meg is fogalmazza –, amit műve által ki akar fejezni. Ezt igazából csak érezni van joga, többé-kevésbé homályosan sejteni. S ebből a termékeny homályból kell előderengeniük aztán, előbb az alakoknak, a helyszíneknek, majd az írói […]

Az irodalmi művek szenvedélyes fogyasztói, például akik egyik regényt a másik után falják fel, szinte már észre sem veszik, hogy olvasmányaik betűkből, szavakból, mondatokból, bekezdésekből állnak. Egy-egy fejezetvég és az azt követő újabb fejezetcím még tán felocsúdtatja őket néhány pillanatra a könyv bűvöletéből, de legtöbbször már mámorodnak is vissza a képzelt hősök varázsos világába, amelyben […]

Az immár tízéves sajtószabadság a könyvkiadásnak nemcsak az ideológiai korlátait takarította el, hanem a szakmai szűrőit is jórészt eltüntette. Aki elő tudja teremteni – a maga zsebéből vagy másokéból – a nyomdai költségeket, az meg is jelenhet. Az irodalmi érték szikrája sem kell hozzá. Csak pénz, semmi más. (…)

Eljutni a másik emberig, „lélektől lélekig”, áttörni a közöny és az értetlenség válaszfalait, szigetelő rétegeit: természetes törekvése minden íróművésznek. Sőt, épp az volna természetellenes, ha netán búsan beletörődnének: a süket semmibe vész el a szavuk, üvöltsenek bár, vagy suttogjanak, zokogjanak vagy kacagjanak.

…Kell-e hiú majomnak lennie annak, aki tisztes tollforgatóként visszhangra vágyik? Aki elbúsul, sőt nekikeseredik, ha elmarad a várt siker, elismerés, díjazás, miegyéb? Vagy mégis mind hiú majmok volnánk, akik erre a mesterségre adtuk a fejünket? Nem az a bajunk, hogy önmagunk titkos imádatában mindig többet-jobbat várunk, mint amit megkaphatunk?

Küszködő ember… a szegény szerkesztő is, aki csak olvas és olvas, s olykor mintha már nem is kézirat-, hanem homokhegyek emelkednének körülötte. Hogy lelje meg bennük azt a néhány aranyszemcsét? Hol itt, hol ott csillan meg előtte valami, no de hiszen az értéktelen kvarckristályok apró szemecskéi is oly csábítóan tudnak csillogni-villogni néha!

Igazságtalan a sors, mindig is az volt. Nem egyformán méri ki az emberfiaknak az örömöket és a kínokat. S a tollforgatókhoz sem igazságosabb. Még az istenadta talentum sem számít neki sokat, a kezdeti sikerek és sikertelenségek osztogatásában meg kiváltképpen nem. Holott még aranyat érő tehetségeket is tönkretehet, épp az indulás idején, a sorozatos elutasítás, a […]

…Tehetségekben soha sincsen hiány. Minden kor megtermi a maga tehetségmagvait, csak nem mindegyik tud gazdálkodni velük: megőrizni, felnevelni a kicsírázó „újulatot”, a zsenge poétapalántákat. Mindig sokkal több palánta pusztul el, vagy marad fejletlen, senyvedt, csökött, mint amennyi fel tud nőni, s ki tudja bontani rejtett képességeit. Így van ez még a termékeny történelmi korokban, a […]