Hátra tett kézzel A cserkészet, az jó volt különben, Sándor bácsi még aput is helyretette, ahányszor megjelent beállítva, és megpróbált szerepelni. Egészen jó csapat alakult ki Zádonyon, abból a nemzedékből színészek, ügyvédek, írók, stand-uposok lettek. Tudták, hogy otthon majd az vár rájuk, ami mindig, mégis jól esett, hogy legalább azt a néhány órát többé-kevésbé nyugodtan […]

Leprások Még a gyermekek, azok is megvetették őket, és Zsiléta nem tudta nekik megbocsátani évtizedek múlva sem: a szégyen már túlságosan beépült a zsigereibe. Azok a lányok az osztályból, akik meghívták a gyerekzsúrba, aztán nem engedték be, csak a függönyön át vihogtak.

Napok óta esett az eső, a diffúzor többször is bemondta, hogy baj van: a folyóvizek kezdenek kilépni medrükből. A falu végétől jó kőhajításnyira levő szoba-konyhás házikóban, ahol a két öregasszony élt, nem volt rádió, csak diffúzor. Az majdnem olyan, mint a rádió, szegen lógó kis doboz a falon, két adót lehet vele fogni összesen: egy […]

Ki a neveletlen? A félelem mellett a szégyen volt a legrosszabb. A furcsa pedig az, hogy a folyton beszélő és elveket emlegető nagycsalád, anyu testvérei és a körülöttük levők ugyanúgy megvetették aput, mint a világ. Hányszor kellett belépni a sutyorgást követő hirtelen csendbe, nézni a gyors átalakulásra igyekvő és persze kudarcba fulladó gesztusokat. Addig, amíg […]

Nehogy felkeljen Milyen lett volna, ha egy fényűző helyen verik félholtra rendszeresen? Zsiléta nem tudhatta. Ők hárman egy akkora szobában laktak, hogy a holdsugárnak nem kellett körbesétálnia, elég volt, ha bepillantott. A lakásban két fürdőszoba volt, a kisebbik közel a gyerekszobához, de hát az soha nem működött, visszatartották a pisilést meg a kakálást, nehogy apu […]

Süketség és vakság És az egész rokonság összezárt, mint valami szívtelen futóhomok. “Mi is szoktunk veszekedni”, mondta évek múlva az egyik nagybátyja, és akkor Zsiléta rájött, hogy ezek szándékosan vakítják magukat.

Lurkó “Hol tartod, te kis Lurkócska?” “Ingyom-bingyom táliber, tutáliber, máliber, az ágyamban.” Mert Lurkó, Zsiléta öccse, valóban ott tartotta a konyhakést a párna alatt. A szülei megmutatták neki, milyen a világ, csak még nem mert öngyilkos lenni. Talán reménykedett. Nem tudta még, hogy a kiábrándulás fájdalmasabb lesz, mint a félelem.

Húsvét Zsiléta különös családban nőtt fel. Édesapja olykor a sötét éjszakába kergette három gyermekét, ha nem kergette, akkor is gumibottal verte őket, és gyakran riadtak édesanyjuk sírására. Zsilétát szerette, talán, mert a kislány impulzivitása és végletessége önmagára emlékeztette, de őt is verte éppen olyan rendszerességgel, mint a többieket. Ennek ellenére templomba kellett járni, húsvétkor mákos […]

Késő délután a kikötő felé eső kis, szűk utcákban kóborolt Attila. Színtelen kóborlás volt ez, sehol egy ember a nagy forróságban, a máskor hangos utcai árusoknak nyoma se volt. Az alacsony, világos épületek ablaktáblái zárva, a keskeny kapuk mögötti szűk udvarokban mintha most nem is lett volna élet. Az árnyékos oldalon is mintha kemencék lettek […]

Katinak hívták, náluk csak a keresztnevet szokás tudni. A szomszéd faluból hozta be az anyja a tanítókisasszonyékhoz. Azért éppen oda, mert az öreg nagysága nagy kertbolondja s a város végén tart házat, hogy tágas helyben ültethessen. Így a jobb, ha már egyszer ki kell adni a háztól, márpedig Kati nemcsak azért megy szolgálni, mint a […]

Bubenkó egy kiáltásra ébredt. Olyan ez a kiáltás, mint amikor valaki minden erejét összeszedve elereszti a hangját, s egyúttal kileheli páráját. Bubenkó riadtan ül fel az ágyban, aztán, mint akinek megártott a mozdulat hevessége, visszaereszkedik. Lassan, óvatosan ül fel újra, kimászik az ágyból, és lassú, imbolygó mozdulatokkal elvánszorog az ablakig.

Bodor Ádám 85. születésnapjára Valamikor a nyolcvanas években olvastam először Bodor-novellát, Galsai Pongrác kiváló Rakéta regényújságában. Mint utólag kiderült, a Megérkezés északra volt, 1985-ben, szóval jól emlékeztem. Ez a furcsán derengő memóriahomály jó köd volt. Hat évvel és egy forradalommal később, 1991-ben, amikor a Holmi szeptemberi számában napvilágot látott a Természetrajzi gyűjtemény Sinistra körzetben, a […]

Ennek az alkotóereje teljében lévő fotográfus-írónak, vagy író-fotográfusnak (ki mire esküszik éppen) mélyen erdélyi gyökerei azonnal meglátszanak prózája első sorait olvasva – a marosvásárhelyi levegő úgy árad belőlük, mint a keserű szomorúság tolongó pára-pamacsai élete nem kevés traumái miatt. Legalább is, én így olvasom az ő munkáit, s nagyon megörvendtem, amikor 11 novelláját szabadon elérhettem […]

Első nap: – Szóval, hogy milyen legyen a csempe…Szerencséjük van velem, mert én ezt az egész áruházat úgy ismerem, mint a saját tenyeremet. Különösképpen a csempe-részleg az én területem. Először is az a kérdésem, hová jönnek a csempék? Konyhába, vagy fürdőszobába. Mert ugye, vannak csúszós csempék és vannak érdesebb felületűek. Szóval, mindkettőbe az jön, csempe. […]

Tanítás közben is végig arra gondolt. Már meg kellett volna érkeznie. Nem, biztosan nem az elutasítás miatt késik. A bizottság előtt jól szerepelt. A hidrometallurgiáról kérdezték, hogy ismertessen olyan műveleteket, amelyekkel új anyagok állíthatók elő. Szerette ezt a témát, élvezettel beszélt róla. Kitért a fémtechnológiai termelőüzemek elfolyóoldatainak környezetbarát kezelésére is. Pedig az nem is tartozott […]

Kalamár hazafelé menet azon kapta magát, hogy végig az úton a Hajnód nevű kocsma illemhelyének falán megpillantott „disznó” versike szövegét ismételgeti: „Tra-ta-ta-ta tra-ta, Tra-ta-ta-ta tra-ta…”

Borzhistória Alig hüvös, szellőtlen reggel. Körül az aranyszinü égbe alacsony, gömbölyü, ugaros dombok ivelnek bele; a dombok ölében, a tágas, sárgára égett udvar akáccal árnyalt oldalán a ház fehéren vakit, mintha izzana. Pedig a hosszu, függőkertnek tetsző tornác pazar virágpárkánya még hajnalian üde: a gardéniák merev piros meg rózsaszin gömbjei, a lenge flokszok, a ledéren […]

Egyre fokozódó érdeklődéssel hallgattam a csudálatos veréb elbeszélését. Végre megszólaltam: – És most imádkozzátok vissza verébeszeteket, hogy jövőre boldogok lehessetek. – Most már nem kell. Mert az Úr az ostoba ember eszét plántálta belénk. Ezt pedig a leírt keserű tapasztalatok megélesítették és okossá tették. Ezentúl tehát hasznát és nem kárát fogjuk vallani. Ajánlom magamat. Megyünk […]

Melegen sütött a nap, mikor a nagy-csűri nemzetség otthagyva ősei fészkét, fölemelkedett a fényes, sugaras levegőbe s a Balatonon át a Bakony erdeje felé indult. Egy tapasztalt rigó haladt a csapat élén; sok eleségért elvállalta a vezető szerepét. Borzasztóan elfáradtunk, amíg Tihany alá értünk. Két ifjabb társunk bele is pottyant a vízbe. Megsirattuk őket, de […]

Tetszik tudni, mi az idevaló nagycsüri familiából származunk. Egykor nagyon sokan valánk, s a nagy csűr zsupteteje alatt igen jól éreztük magunkat. Egész nap ugráltunk az udvaron, a szérűskertben, a gyümölcsösben; csipegettük a gyümölcsöt, ettük a magot, még konyhahulladék is akadt néha. Mindnyájan jól tápláltak és kövérek voltunk. Zápor és hideg ellen védett a zsúp, […]

Levelet kaptam egyszer a nagybátyámtól, hogy leesett a hó, zuzmarásak a fák, fagy a Balaton, fehér a Badacsony s fűtik már a kastély kertre nyíló szobáját. Menjek le telet nézni. Le is mentem az írás vétele után rögtön. Egy este, vidám családi vacsora után szobámba vonultam. A kályha meg volt repedve és iszonyú füst csapódott […]

– Az emberek sokféleképpen viszonyulnak az időhöz. Többségük nem is gondol rá, hiszen magától értetődőbb, mint a levegő: mindig volt és mindig lesz, függetlenül attól, hogy mit teszünk, vagy nem teszünk. Némelyek folyónak tekintik, amely egy hátunk mögötti végtelenből halad az előttünk álló végtelen felé, egyenletesen, elágazások, vízesések, örvények nélkül, és az egyes emberen múlik, […]

Hárman ültünk az asztal körül a tornácos székely ház vendégszobájában: az öreg, a felesége, meg jómagam. A fazekas tányérokkal, kiskorsókkal díszített halványkék falak úgy hatottak rám, mint egy kismennyország. Az asztalfőnél ültem, és olyan tisztelettel öveztek, hogy félig-meddig kisistennek éreztem magam.

Istentisztelet után kiléptem a templom elé, megmerítettem a tüdőmet a patak-hűs hargitai levegőben, majd rágyújtottam egy filter nélküli gondolatra, ami a Naṭionale-nál kellemetlenebb füsttel lebegett körül, nagyon remélve, hogy rajtam kívül más senki nem érzi. Ennek a speciális cigarettának egy-egy kérdés alkotta a két végét: Utazom, most azonnal, vagy ebédelek? Az előbbit szívtam, az utóbbi […]

Gendoaf, Szilmány! A riomfalvi padon ül, vagy a pad üli az álmát. Néha egymást álmodják, nem tudni, ki mikor kit, vagy kit mikor ki. Így az életével. Mint a verésekkel. Kapok én is, de adnak nekem is. Hol én alul, hol ők felül. A pad szászul köszön. Gendoaf.