Gyönyörű szeptemberi hajnal volt, sziporkáztak a csillagok, majd lassan kihunyt a fényük. Az Esthajnalcsillag pislákolt egy ideig, aztán helyet adott a Napnak, amely a Havasok mögül, alulról, mélyről közeledve, fennebb és fennebb kúszott az égbolt alsó pereméről, hatalmas vörös korongjával árasztva kiteljesedő világosságát az egész vidékre.

A hajnali ébredés után felült az ágyban, s megfésülte őszülő, hosszú haját, hátra simította tenyerével, aztán gyors mozdulatokkal befonta, kontyba tekerte tarkóján, s hajtűvel jó erősen rögzítette. Aztán felkelt, magára vette az ujjatlan nyári ruhát, s miközben elvette az üres vedret, másik kezével begombolkozott.

– Ma arra ébred­tem, meg­hal­tam. – Ez­zel ne játssz. Álmodtál? – Nem. Erre ébred­tem. – Tu­dod, mit beszélsz? Hisz Te is tu­dod, nem ébred­hettél a halálod­ra. Ha felébredtél, hát ébren vagy. Érvel­ni próbált, de a fe­lesége sza­va­itól meg­bor­zon­gott. Di­dergős, je­ges féle­lem reb­bent át a szívétől az agy­sejt­je­i­ig. Majd ma­rok­ra fog­ta a mell­kasát.

Gye­rek­ko­runk nya­ra­in nem kínoz­tunk macskát, vagy vágtuk le ku­tyakölyök fülét–, farkát, mert akadt kívána­to­sabb ten­ni­való is. Páran vol­tunk csak jámbor­lelkűek, akik­nek leg­na­gyobb csíny­tevésünk a szar­ka­tojás lopás volt, de az akácost megmászni néhány tojásért, ha­csak nem volt üres a fészek, nem min­dig volt fájda­lom­men­tes.

Szeptember utolsó hetében Jávor Ferenc tanár elvtárs megígérte a kíváncsi nyolcadikos tanulóknak, hogy olyan diafilmeket fog vetíteni a tanítási óra második részében, amelyek segíteni fognak az ismeretek könnyebb elsajátításában, és két ponttal emelhetik az írásbeli felelet értékét, ha a következő órán – amikor ellenőrző dolgozatban számolnak be a tanultakból – leírják, hogy mit láttak. A […]

DOKTOR BAKÓ Azt már tudjuk, hogy a legendás Rejtő Jenőtől nem volt idegen a színpad: ifjúkorában színpadi karrierről álmodott, s párizsi tartózkodása után Budapestre hazatérve az operett, illetve a színház világába vetette magát. Hírnevét aztán mégis furcsa stílusú, humorosan abszurd, kalandosnak álcázott regényeivel alapozta meg. Minden műfajba belekóstolt, csak úgy ontotta az ötleteket, s gyakorlatilag […]

Este hat óra. A nudista strandon már alig lézengett valaki. Az egyik medencében két fiatal nő meg egy középiskolás korú, vékony termetű srác lubickolt. – Mit csinálsz ma este? – kérdezte a barna hajú. Harmincéves volt, haja rövid, mozdulatai lágyak, míg a másikat, a szőkét, inkább erély és magabiztosság jellemezte.

Ott, ahol máskor is össze szokott gyűlni, most is összegyűlt a jónép. Féldeciket, olyasmiket kért a Jónép. Egész deciket, ilyesmiket is. Egy tűzrőlpattant menyecske serénykedett deci-ügyben. Adta ki, amit kértek, szedte be, amit kért. Időről-időre a Jónép próbálkozott ezzel-azzal Tűzrőlpattant Menyecskénél. De nem ment. Nem és nem.

Gyermekkoromban nagy tolvaj voltam. Ez mostani eszemmel megmagyarázható, s ha éppen kell: menthető is többféle körülménynél fogva. Mindenekelőtt nem kicsi dolog az, ha az ember nyughatatlan, ivó és veszekedő férfiak véréből születik, mert az izgágaságnak és a rend ellen való lázadásnak már a gyermekkorban meg kell mutatkoznia valahogy.

Mesében mondom, hisz holtkomoly. (M. V.) Volt egyszer, hol tényleg már csak volt, az utolsó ítéleten még innen, a te­metőkapun már túl, volt egyszer egy csomó halott. Sírjaik tetejének téglalapjai – betonból kiöntve vagy gránitból kivágva – ott sorakoztak egymás mellett a temetőben, mint személygépkocsik egy szupermarket parkolójában. A sok szerény Suzuki között akadt néhány […]

Anyám naphosszat ült a fotelben, és nézte a tévét. Kilencven év görnyesztette hátát, gyötörte ízületeit, sorvasztotta izmait. Vékony, kis madárka testű, akár egy gyermek, de annál erősebb akarat lakik benne. Naponta legalább tíz alkalommal elbattyogott a toalettig. A támaszkodó botja inkább akadályozta a járásban, hát félretette, és anélkül lépegetett, azaz csúsztatta lábait óvatosan asztalba kapaszkodva, […]

Pirkad. Fáradtan lüktet velünk a vonat a Maros völgyében. A fehér ködök tekerednek fel már a havasokba. A párás ablak előtt szebbnél szebb tájak suhannak el, de képtelenek vagyunk élvezni, hiszen huszonöt órája utazunk a kemény, harmadosztályú padhoz ragadva. Minden csontunk fáj, a szemünk forró és véres s még a lelkünk is kormos.

A Park Lane mellett szemembe ötlött egy nyilvános telefonfülke különleges felirata: „Police Public Call Box” … innen a rendőrséget lehet hívni. Hol is vagyunk hát? Itt, ez a nagy, zöld liget… csakugyan a híres Hyde Park volna? Ahol bárki felállhat egy szónoki emelvényre, és szabadon megmondhatja véleményét?

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat. Mircea Nedelciu: Módosító javaslat a birtoklás ösztönéhez (Válogatta, fordította és az utószót írta Székedi Ferenc. Kriterion Könyvkiadó, […]

Nem is tudom, mikor jött az első levél Komárnétól. Meglepett, hogy Jucinak hívják, már el is felejtettem, olyan rég nem találkoztunk. Arra kért, ha tehetem, látogassam meg. Azt írta, legjobb, ha délután megyek, de ha úgy adódik, a délelőtt is megfelel, mert mióta özvegyen maradt, rengeteg a szabadideje. Gömbölyű betűi hamar kihullottak emlékezetemből, csak egy […]

Természetesen nem ez volt az igazi neve. De arra már ő sem emlékezett. Az öreg Kohut az biztosan tudja a valódi nevét, de Dumbi nem merte tőle megkérdezni. Kohut ugyanis mindig mogorva, folyton átkozódó ember, ezért Dumbi jobbnak látta nem zavarni ilyesmivel. Akkor került hozzá, amikor az apja után anyja is meghalt. Dumbi akkor harmadikos […]

Ezen az estén Jenei mesélt, az öreg asztalos, aki a hétköznap ellenére sötét ruhában jött le a térre. Nadrágja hajtókájába poros bogáncsok akadtak bele, látszott, hogy valahol kint járt a város szélén: – Ilyenkor augusztus végén szoktam venni egy csokor virágot, és kiviszem egy őrházhoz, túl a Rákosrendező pályaudvaron. Itt halt meg Katika, az unokám […]

Nyári estéken fönt ültünk a pad támláján, szorosan, mint dróton a madarak, lábunkkal harangozva a levegőben, és szájharmonikáztunk. Ahogy megzörrent orrunk előtt a bokor, ledobtuk magunkat a földre, készen arra, hogy elfussunk. De nem a csősz, hanem ő jelent meg, a hazudós. Soha nem használta az utakat.

Nem, akármit is beszéltek, én sohasem hordok többé magamnál revolvert. Pakli kártyát, konyakos butykost, cigarettatárcát, bugyellárist, az élet apróbb fajta gyilkosainak rezervoárjait szívesebben viselem a nadrágom hátulsó zsebében, mint a hatlövetű halált. Ebből elég volt. Pedig az én revolverem bulldog agyában ész is lakozott, amint az mindjárt ki fog derülni.

Harmadnapja esett a hó, előbb csak nagy pelyhekben, ritkásan; fél nap múltán apró szeműre váltva sűrűvé tette a levegőt is. Az öregember hetedik emeleti lakás ablakából nézi a zimankót. Idegenül. Városba költözését követően egy lócán ülve órákig nézett farkasszemet az irdatlan méretű panelházzal. Újabban ablakba állva nézi a világot.

Az aratás első napján találtak a hullára. A szelíden hullámzó búzaföld szélében feküdt, s halálát éppúgy okozhatta rafinált erőszak, miképpen betegség, mely nem hagy feltűnő külsérelmi nyomot. Nem régen heverhetett a búzaföldön, ismeretlen volt, öltözékéből ítélve sem idevalósi.

Írjunk felejtést! Amikor mindenki visszaemlékezést ír, merész tervvel hozakodom elő. Barátaim, írjunk felejtéseket is! Irodalmi felejtést, történelmi felejtést, kortársi, nemzedéki, zenei és filozófiai felejtéseket.

Wassermann-reakció, Tüdőátvilágítás. Ideg- és elmegyógyászati vizsgálat! Ez legalább mulatságos volt. Egy öreg freudista pszichiátert fogtak ki, aki mindenáron ki akart sütni valamit Elemérről. Megkérdezte, nem él-e véletlenül egy unokatestvére a Húsvét-szigeten, szokta-e vakargatni a hónalját, evett-e már életében bálnazsírban pirított articsókát, strucc-nyelvvel, és tudja-e, miben halt meg Napóleon udvari orvosának a dédunokája. Elemér nem tudta, […]

Részlet egy hosszabb ciklusból Kőrösi Cso­ma Sándor a ma­gyar ősha­za felé tart­va Af­ga­nisztán he­gyei között gya­lo­golt, ami­kor egy hegy­szo­ros­ban várat­la­nul két rabló támadt rá. Teli to­rokból ordítoz­tak, kard­juk­kal va­dul ha­donásztak, szer­te­lenül, ide­ge­sen vi­sel­ked­tek. Kőrösi Cso­ma Sándor türel­me­sen várt, hogy le­csen­de­sed­je­nek, ordítozás közben nehéz megérte­ni a sza­va­kat. Ami­kor a rablók látták, mi­lyen nyu­godt, ők is le­hig­gad­tak, […]

Nemrég Koppenhágában meghalt egy öreg hölgy… Egykori táncosnő, gyönyörű alakú, gyönyörű arcú valaki. Dánia leghíresebb szobrásza kőbe faragta. A szobor a rakpart vizének magas talapzatára került, s idegenforgalmi nevezetesség lett. Angol és amerikai turisták meg voltak győződve róla, hogy a szobor antik, legalábbis Michelangelo idejéből való. Talán az ő egyik tanítványa gondolta ki.