Szeretem az álmaimat, mert mindig történik bennük velem valami. Nem kapcsolom fel a bejárat előtti égőt. A barátom ott áll előttem a sötétben. Alig látom az arcát, mégis tudom, hogy kedvesen mosolyog. Begyakorolt egy keserű grimaszt, azzal jár mindenhová, az egyszerű, őszinte mosolyt megveti. Azt tartja, hogy a szép dolgokat undorral kell csinálni, mint például […]

Amikor Kőrösi Csoma Sándor a mennyek országában időzött, ott is arrafelé szeretett bóklászni, ahol a felhők mögül kilesve le tudott látni a magyar őshazára. Ehhez odafent is jó messzire el kellett mennie, egészen a mennyország bütüjébe.

A zöld ernyőjű lámpa barátságos fényt vetett az íróasztalra, a szamovár duruzsolt. Dr. Molnár regényt olvasott és cigarettázott. Az ablak kertre nyílt, kórházi kertre, ezért a csend olyan nagy volt, olyan mélységes, amilyen a város közepén csak ebben az épületben, és csak a kertre nyíló szobában lehetséges. Az üvegszekrényben hidegen csillogó műszerek feküdtek mozdulatlanul, a […]

Ádám beleélte magát a novellákba. Mindig csak a novella-témák jártak a fejében. Sok helyütt elutasították. Ám több mint ötven folyóiratban szerepelt novellája. Büszke volt magára. Anyjával élt együtt, Katival. Nem kellett a kenyérkereset miatt aggódnia. Ő sorsjegyárus volt. Ebből nem tudott önálló életet kezdeni, pedig harminchárom éves volt. Krisztusi korban.

– Hurrá, holnaptól szabadságra megyek, doktor úr! Szinte el sem hiszem, hogy ennyi zűrös, reggeltől estig tartó robot után végre alaposan kipihenhetem magamat. – Robot? Hogy oda ne rohanjak! – Á, mit tudjátok ti, doktorok. Ti beballagtok a jó hűvös rendelőbe 8-ra, 9-re, mindenesetre minimum félórai késéssel, dolgoztok négy órát, azzal viszontlátásra, mialatt én… Van […]

Az én fel­ada­tom volt reg­ge­len­te meg­ven­ni a te­jet. Vagy­is sor­ban állni érte. A kenyérért anyám vagy apám állt sor­ba, a kar­tellára adott cuc­cokért (liszt, cu­kor, stb.) a nővérem. A tej­fe­lelős azért én let­tem, mert délután jártam is­kolába (ak­kor még olyan so­kan vol­tunk az 1-es számú általános­ban, hogy az 5-6-7-ese­ket délutáni műszak­ba tették).

Van egy lejárt üzleti naptáram, jókora füzet, semmilyen dátum nem talál semmivel, kontárkodva kezdtem „könyvelni”: kitől érkezik üdvözlet, kinek kell válaszolnom, kit illő megelőznöm a karácsonyi és újévi köszöntéssel… Rossz statisztikusnak, alkalmatlan rovancsolónak bizonyultam. Öt vagy hat oldal telve címekkel, dupla w-s sorvégi jelzetekkel (ahogy pénzügyőröknél láttam); aztán váratlanul és hirtelen összeomlik a „rendszerem”, mint […]

– Te jó ég – hördült föl Bajkó, amikor meghallotta saját hangját az üres szobában. – Én magamban beszélek. Miért? Künn a befagyott meder jegén földrész alakú sötétkék gőzölgő folt: ezen át lélegzik a folyó. Fekete tollú madarak csapnak le rá, alig érintik, máris elsuhannak párájából, annyira egykedvűen emelkednek a szél csak általuk ismert hullámain, […]

– Ki az a „színész”? – kérdi értetlenül az afrikai törzs egyik leszármazottja, aki idekeveredett a földrészek egymásba torlódásakor, a nagy földindulás ideje utáni maradék időben, ami adatott az emberiségnek. Letörölte szája széléről a morzsát, amit az elfogyasztott zabkása hagyott rajta és kíváncsian forgatta kezében a megsárgult újságlapot. A kép egy huszonegyedik századi maradvány volt, […]

Csöngetnek. Az ajtó előtt két prikulics várakozik. Már találkoztunk, mondják, én meg biccentek, és mások számára talán érthetetlen előzékenységgel kitárom előttük az ajtót. Ha valakinél prikulics vár bebocsátásra, az kivételes esemény, vegye megtiszteltetésnek. Amíg visszazárom az ajtót, ezek máris berohannak a lakásba, és elrejtőznek.

Ez a hajléktalan valamikor dolgozott rendesen. Világéletében álmodozó volt. Talán nem ezért jutott erre a sorsra? Ki tudja? Isten se tudná megmondani, mennyit összeszenvedett az életben. És ami lényeg: igazságtalanul. Ő erre nem szolgált rá. Mert szíve mélyén rendes ember volt. Amikor állása volt, normális, tiszta és ápolt ruházatú embernek ismerte mindenki s nem is […]

(Kimentem a huzatos főtérre, ahol megállított egy ember. Azt mondta, mivel magyarázható, hogy maga nem teríti ki írásait az újságokban? Mert ő szeretné látni írásaimat az újságokban. Például a Káféban, amit ő nagyon megszeretett. Mondtam, az az igazság, hogy kissé elhúzódtam az újságoktól, mert sok a szemét bennük…-Ez igaz,- mondta az ember, de amit maga […]

A tűz csiholója A magas, atléta termetű vezér intett a többieknek, tegyék le a tulkot, pihenjenek. Megtörölte arcát, melege volt, és el is fáradt eközben. Fia aggodalmasan mutatott a magasba. – Á, nnnou! – legyintett jelezve, hogy nem kell félni egy kis zuhétól.

Amikor meghallottam, hogy meghalt a perzsa konzul felesége, magamra vettem egyetlen öltönyömet, a viseltes mogyorószínűt, ingem fölé barna nyakkendőt kötöttem. Rálehelgettem cipőm orrára, portörlővel kifényesítettem, aztán keresgélni kezdtem a szanaszét heverő farmernadrágok és lovaglónadrágok zsebében. Egy fehér és lehetőleg tiszta zsebkendőre lett volna szükségem.

– Maga is jól tudja, hogy annak idején a városnak csak egy kisebb bálterme, gyűlésterme létezett. Rég tervbe volt véve egy nagyobb kultúrház, művelődési központ építése. Csakhogy ehhez sok pénz kellett. Pénzhez pedig csak a központon keresztül juthatott a város. Kérvényeztek, fűhöz-fához szaladgáltak, eredménytelenül.

Kályharakással már évek óta csak a repedői mészégető foglalkozott. Téglából bárki megcsinálta magának, az itt meghonosodott formában, de igazi cserépkályha-rakáshoz csak ez a szurtos, mord ember értett. Ezért, amikor a nagy múltú, köztiszteletben álló Hosda bácsi nagy kályhájáról lepattant a drót, ami évek óta összetartotta a rogyadozó csempéket, hamar üzent a mészégetőnek.

A Koporsókő volt a hegygerinc legmagasabb pontja. Fenyves erdő vette körül, de maga a szikla kopaszon meredt az ég felé. Messziről úgy nézett ki, mint egy nagy szürke koporsó. Fentről jó kilátás nyílt az erdőre. Enyhe szellő bujócskázott a fák között, halkan suhogott, meghimbálta a koronákat, a szikla mintha egy nagy zöld tengerben suhogott, úszott […]

Nagyapám nem volt főpincér, ő kocsmatulajdonos volt, mármint tulajdonosa volt egy nagyobbacska pincének, ahol a pult előtt elfért öt asztal, de ahogy öregedett nagyapám, ez a csehó egyre növekedett, és egyre szépült, ez hetven éves korában így hangzott: „és akkor bejött a vendégfogadómba maga Jókai Mór…”,

A gazdag ember aznap nem jól érezte magát. Délelőtt automobilon Budánjárt, azután bement a börzére és beszélt hosszan egy magas, szőke urral, akinek keskeny, gyémántos csatt volt a nyakkendőjében. A gazdag ember ezt a gyémántos csattot nézte behatóan és próbált valami összefüggést találni a gyémántos csatt és az ő élete között, de ez körülményes és […]

Som egy délután kihajtott, messze maga mögött hagyta a várost. Szállingózott a hó, de a betonúton s a földeken hamar elolvadt. Az országútról jól látszott a szikes domboldallal határolt lakatlan terület, ahol az északnyugati szélben füstoszlopok dőltek a rétre. Itt égették a város szemetét.

Egyre halkult az utolsó szekér zörgése. Előbb a kerekek nyikorgása maradt el, majd a paták dobbanását nyelte el a távolság, végül csak a saroglyadeszka ütemes kopogása hallatszott, aztán mindent beborított a csend láthatatlan burája.

A pincér, tálcáján egy adag marhabélszínnel és uborkasalátával, már majdnem magányos vendége asztalához ért, hogy az ételt elébe helyezze, amikor minden előkészület nélkül, hirtelen megállt. Úgy nézett ki, mint akit mentében lefényképeztek. Mint egy kivágott filmkocka. Félbeszakadt mozdulatában a tálca arcához közel maradt: fejét oldalra hajtva bámult a két tányérra. Rendesen kisütött marhabélszín volt, rendesen […]

– Ezt tudnia kell – mondta a csatornamester, amikor kinyitotta a folyóra nyíló főcsatorna alagútját elzáró rácsot. Ezt alaposan jegyezze meg magának. Idegeneknek ide tilos a bemenet. Holmi jöttment alak ide nem teheti be a lábát.

Menyhárt doktor, ami nevét illeti, lehet orvos, lehet jogászdoktor, mindenesetre egy hajón teljesít szolgálatot. Azzal, hogy nevét elárultuk, kissé elébe vágtunk az eseményeknek, neve ugyanis a történet vége felé amúgy is kiderül.

A testvérek kora délelőtt elindultak otthonról. Azóta a várost járták, az utcákat és a tereket. Nem jutott eszükbe leülni valahol, vagy hogy valahova, valami helyre elmenjenek. Az utcasarkokon is mindegy volt, hogy merre mennek tovább. Csak arra volt gondjuk, hogy ahol már egyszer jártak, azt a helyet elkerüljék, mert az csak ezt a hiábavaló kóborgást […]