Tanítás közben is végig arra gondolt. Már meg kellett volna érkeznie. Nem, biztosan nem az elutasítás miatt késik. A bizottság előtt jól szerepelt. A hidrometallurgiáról kérdezték, hogy ismertessen olyan műveleteket, amelyekkel új anyagok állíthatók elő. Szerette ezt a témát, élvezettel beszélt róla. Kitért a fémtechnológiai termelőüzemek elfolyóoldatainak környezetbarát kezelésére is. Pedig az nem is tartozott […]

Kalamár hazafelé menet azon kapta magát, hogy végig az úton a Hajnód nevű kocsma illemhelyének falán megpillantott „disznó” versike szövegét ismételgeti: „Tra-ta-ta-ta tra-ta, Tra-ta-ta-ta tra-ta…”

Borzhistória Alig hüvös, szellőtlen reggel. Körül az aranyszinü égbe alacsony, gömbölyü, ugaros dombok ivelnek bele; a dombok ölében, a tágas, sárgára égett udvar akáccal árnyalt oldalán a ház fehéren vakit, mintha izzana. Pedig a hosszu, függőkertnek tetsző tornác pazar virágpárkánya még hajnalian üde: a gardéniák merev piros meg rózsaszin gömbjei, a lenge flokszok, a ledéren […]

Egyre fokozódó érdeklődéssel hallgattam a csudálatos veréb elbeszélését. Végre megszólaltam: – És most imádkozzátok vissza verébeszeteket, hogy jövőre boldogok lehessetek. – Most már nem kell. Mert az Úr az ostoba ember eszét plántálta belénk. Ezt pedig a leírt keserű tapasztalatok megélesítették és okossá tették. Ezentúl tehát hasznát és nem kárát fogjuk vallani. Ajánlom magamat. Megyünk […]

Melegen sütött a nap, mikor a nagy-csűri nemzetség otthagyva ősei fészkét, fölemelkedett a fényes, sugaras levegőbe s a Balatonon át a Bakony erdeje felé indult. Egy tapasztalt rigó haladt a csapat élén; sok eleségért elvállalta a vezető szerepét. Borzasztóan elfáradtunk, amíg Tihany alá értünk. Két ifjabb társunk bele is pottyant a vízbe. Megsirattuk őket, de […]

Tetszik tudni, mi az idevaló nagycsüri familiából származunk. Egykor nagyon sokan valánk, s a nagy csűr zsupteteje alatt igen jól éreztük magunkat. Egész nap ugráltunk az udvaron, a szérűskertben, a gyümölcsösben; csipegettük a gyümölcsöt, ettük a magot, még konyhahulladék is akadt néha. Mindnyájan jól tápláltak és kövérek voltunk. Zápor és hideg ellen védett a zsúp, […]

Levelet kaptam egyszer a nagybátyámtól, hogy leesett a hó, zuzmarásak a fák, fagy a Balaton, fehér a Badacsony s fűtik már a kastély kertre nyíló szobáját. Menjek le telet nézni. Le is mentem az írás vétele után rögtön. Egy este, vidám családi vacsora után szobámba vonultam. A kályha meg volt repedve és iszonyú füst csapódott […]

– Az emberek sokféleképpen viszonyulnak az időhöz. Többségük nem is gondol rá, hiszen magától értetődőbb, mint a levegő: mindig volt és mindig lesz, függetlenül attól, hogy mit teszünk, vagy nem teszünk. Némelyek folyónak tekintik, amely egy hátunk mögötti végtelenből halad az előttünk álló végtelen felé, egyenletesen, elágazások, vízesések, örvények nélkül, és az egyes emberen múlik, […]

Hárman ültünk az asztal körül a tornácos székely ház vendégszobájában: az öreg, a felesége, meg jómagam. A fazekas tányérokkal, kiskorsókkal díszített halványkék falak úgy hatottak rám, mint egy kismennyország. Az asztalfőnél ültem, és olyan tisztelettel öveztek, hogy félig-meddig kisistennek éreztem magam.

Istentisztelet után kiléptem a templom elé, megmerítettem a tüdőmet a patak-hűs hargitai levegőben, majd rágyújtottam egy filter nélküli gondolatra, ami a Naṭionale-nál kellemetlenebb füsttel lebegett körül, nagyon remélve, hogy rajtam kívül más senki nem érzi. Ennek a speciális cigarettának egy-egy kérdés alkotta a két végét: Utazom, most azonnal, vagy ebédelek? Az előbbit szívtam, az utóbbi […]

Gendoaf, Szilmány! A riomfalvi padon ül, vagy a pad üli az álmát. Néha egymást álmodják, nem tudni, ki mikor kit, vagy kit mikor ki. Így az életével. Mint a verésekkel. Kapok én is, de adnak nekem is. Hol én alul, hol ők felül. A pad szászul köszön. Gendoaf.

D. akkor már második éve élt Losonczyval, az operaénekessel, aki két turnéja közt mindig be szokott nézni hozzá s aztán ott is maradt éjszakára. D. ilyenkor meggyes süteménnyel és házi tojáslikőrrel várta a kissé hízásnak indult, rózsaszín bőrű művészt. Nagy darab ember volt, s szerette, ha művészurazzák, dicsérik páratlan baritonját, de ő keveset beszélt magáról, […]

Ha kinyitom a szemem, vége. Forró levegőt fújtatok. Még mindig 38,5, hogy lehet? Egyre csalódottabb vagyok, saját bőrömön érzem, itt van. Éjjelente harcolunk, hajnalban tetőfokán a láz, délutánra jól vagyok. Hogy lehet? Telnek a napok, zavaros az egész. Még jó, hogy a suli hallgat, semmi nem indul online. Domonkos sokszor felhív, ő úgy tűnik, túl […]

Jakab Jóskát megkímélte az első világháború, csak annyira vitték el katonának, hogy valamennyire megtanult oroszul, és adtak neki egy jó bakancsot. Egy jézusi élettel majdnem azonos ideig minden nap kiült a kicsi háza elé, nyáron a forró kövekre, télen a hideg kövekre. És nézte a bakancsát.

A férfi kalapját lengetve lépett be a főtéri cukrászdába. A mezővároska ebéd utáni pihenőjét ülte, az utcán csupán egy-két ember lézengett a hőségtől verejtékezve, s legfőbb igyekezetük volt mielőbb fedél alá vagy legalább valami árnyékos helyre behúzódni.

– Hatodszor mondom, semmi sem jut eszembe – nyöszörögte a meztelen férfi, s még mindig erősen fújta a rumot. – Arra még halványan emlékszem, hogy Magyarországon át Ausztriába akartam jutni, csakhogy az ipse nem érkezett idejében, s én ott ácsorogtam a villanypózna alatt.

A nő elgondolkozva kerülgette a piszkos vizű tócsákat. Bár szinte nevetségesen ugrált a valamikori aszfaltburkolat apró szigetekként szürkéllő maradványaira, vékony talpú cipője már teljesen beázott. Mint mindig az utóbbi időben, ha magára maradt, eltűnt fiára gondolt.

A vékony csontú fiú talicskán hordta elé a tűzi fát. A nagyobb darabokat előbb felaprította a csutakon, azután a fal mellé rakta gondosan sorba, hogy ne dőljön le a rakás, amíg térül egyet a talicskával. Kb. ötven métert kellett tolnia a fát a konyhaajtóig. Az elején, amikor a púposra halmazott talicskát megemelte, térdből kissé megingott […]

Ez a történet a nagyapámé. Gyermekkoromban annyiszor elmesélte, hogy ma is emlékszem minden részletére, sőt, magam előtt látom a nagy bajuszú öreget, amint ölébe ejtett kézzel ül a heverőn, és felcsillan a szeme, amikor a Besszarábiából hozott paripáiról esik szó. A történet a háborús időkig nyúlik vissza.

Az öreg nagy kínnal szíjazta fel bal lábára a művégtagot. Ahogy teltek az évek, egyre nehezebbnek tűnt a talpbőrből, vaspántokból összeeszkábált protézis, s egyre több kötött harisnyát kellett húznia, hogy a szánalmasan elvékonyodott csonk ne kotyogjon benne. Ilyenkor nyáron aztán az egész napi járás felért egy kiadós náspágolással.

A cigányszekerek hajnal óta sorakoztak az ócskavasátvevő bódé előtt. Az állomás mögött hatalmas halmokba dobált kacatok szinte csöpögtek a reggeli harmattól, a cigány kócos haja, hosszan lecsüngő bajusza nedvesen tapadt bőrükre. Legtöbbjük cigarettázott, kis csoportokba verődve hangoskodtak.

Katyusával egy ideig együtt dolgoztam az exportrészlegen. Kezdetben azt hittem, valami háborús orosz film hősnőjéről ragadt rá ez a név, jóval később tudtam meg az igazat. Tizedes volt, s a nyolcvanas évek elején a bűnügyi osztályon dolgozott. Egyszer egy irdatlan nagy fegyverrel agyonlőtte a főnökét. Hiába bizonygatta, hogy főnöke erőszakoskodott vele, az egész egy éjszakai […]

Két zsaru járőrözik *város egyik forgalmas utcáján. Egy idősebb, testesebb és egy fiatal, még kezdő közrendőr. – Ni csak, egy egyszemélyes tüntető! – hívja fel rá a figyelmet a fiatalabb rendfenntartó. – Nézzük meg, miért demonstrál! EGYSÉGBEN AZ ERŐ! FEGYELMET! RENDET! MEGÉRTÉST! – olvassák a nagybetűs szavakat. A demonstráló gatyában, kifeszített napernyő alatt ül a […]

– Látom, minden nap kiülnek ide… – Amikor jó idő van. – Etetik a galambokat… – Azok már el vannak hízva. – El, mint a miniszterek.

(A Nyelvek Európai Napja ürügyén…) -Ezt el kell mesélnem nektek – szólt Esti Kornél. – Múltkor egy társaságban valaki azt mondta, hogy sohasem utaznék olyan országba, melynek nem beszéli nyelvét. Igazat adtam neki. Elsősorban engem is az emberek érdekelnek az úton. Sokkal inkább, mint a múzeumi tárgyak. Ha beszédüket csak hallom és nem értem, olyan […]