Tartalom:

* Levél a munkatársaknak
* Játék József Attilával – szerk. Cseke Gábor
* Elekes Ferenc: Távolság és üveggolyó
* Csata Ernő: Költészet és játék
* B. Tomos Hajnal: Költészetet játszani – valóságosan
* Jóna Dávid: Homo ludens
* Tóth Mónika: Szeretem mások játékosságát olvasni
* Demeter Mária: Kicsi dolgok…
* Székely-Benczédi Endre: Nem babra megy…
* Albert-Lőrincz Márton: Dáriuszi kincsünk
* Hadnagy József: Az idő prérijén
* Lövétei Lázár László: Széna a tűkazalban
* Para Olga: Engedtem a játéknak
* Nászta Katalin: Ha nem játszhatnék, ember sem lennék
* Demény Péter: Játék = bátorság
* Komán János: Játékos vagy komoly tevékenység a versírás?
* Kristó Tibor: Kétsoros játszmák
*Keszthelyi György: A gyerek, ki bennem él
* Füzesi Magda: Merre visz az isten útja?
* Ady András: A nincsvanról
* Somorčík Szombath Rozália: Az üveggolyó
*Szuhay-Havas Marianna: Játszótársam, az olvasó
*Demeter Attila: Hidd el, az élet nem komoly…
*Kiss Székely Zoltán: Abszurd játékaim
*Cselényi Béla: Fordítva megválaszolhatóbb lenne
*Faluvégi Anna: Nem késő játszani
*Albert Csilla: A játék az (tényleg mindig) gyönyörű?

Szerkesztette, a képanyagot válogatta: Cseke Gábor

Mint minden eddigi, költészet napi játékunk, ez is egy banális szerkesztői levéllel kezdődött…

Kedves Barátunk!

Április 11-e, a Magyar Költészet Napja közeledtével a Káfé Főnix újabb, József Attilához köthető aspektusát mélyítené el versíró munkatársai segítségével. A vizsgált kérdés: van-e helye a játéknak a költészetben? Játékos avagy komoly tevékenység a versírás? Tekinthető-e játéknak az a tevékenység, amelynek nyomán – igaz, nem kimondottan a játékosság okán – oly sok ragyogó elme szabályosan elpusztult? Még az a József Attila is, akinek életeleme volt a játék…
Valamivel a halála előtt, 1936-ban a Szép Szó egy nyilvános szerkesztői üzenetében a következőket írta egy névtelen, kellemetlenkedő olvasónak:

„Nem értem, hogy miért volna alacsonyrendű a játék, a gyermekek öröme. Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat és akkor derűs a szívem, ha munkámban játékot fedezek föl. Félek a játszani nem tudó emberektől és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a szűkös életföltételek, melyek a játék kedvét és lehetőségét szegik, megszűnjenek.”

E nyílt kijelentésen túl, József Attila amúgy egész költészetét eljegyezte a játék motívumával. Se szeri, se száma verseiben azoknak a fordulatoknak, képeknek, igéknek, amelyek mind egy irányba – a játékosság felé mutatnak. Nem lehet véletlen, hogy a freudizmust mélyrehatóan tanulmányozó költő Sigmund Freud véleményét osztva fogalmazta meg költői állásfoglalását. A nagy lélekelemző ugyanis A költő és a fantáziaműködés című tanulmányában ekként vélekedett a kérdésről:

„Nem kellene a költői tevékenység első nyomait már a gyermekben keresni?… A gyermek legkedvesebb és legelmélyültebb foglalatossága a játék. Talán azt mondhatjuk: minden játszó gyermek úgy viselkedik, mint egy költő, amikor saját világot teremt magának, helyesebben, világának dolgait új, neki tetsző rendbe sorolja. Helytelen volna azt hinni, hogy ezt a világot nem veszi komolyan; ellenkezőleg, játékát nagyon is komolyan veszi, nagy mennyiségű érzelmet fordít rá. A játék ellentéte nem a komolyság, hanem – a valóság.”

A költészet, természetesen, nem ismeri el a kötelező recepteket, elméleteket. Ahány költő, annyi költői út, vélemény. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, a magyar költészet ünnepének ürügyén megkérdeznénk: te hogyan viszonyulsz költészet és játék kérdéséhez? Teret engedsz-e költészetedben a játéknak? Ha igen, milyen módon? Ha meg nem, miért nem?
Lehetőség szerint, kérünk, illusztráld is saját példával véleményedet, amelyre legkésőbb április elsejéig föltétlenül számítunk. Műfajilag, terjedelmileg nincs semmilyen megkötésünk. Amennyiben nem szeretnél részt venni körkérdésünkben, légy szíves, jelezd.
A válaszokból április 11-én összeállítást közölnénk. Köszönettel
(a Káfé főnix nevében):

Cseke Gábor

2019. március 7.

(A beérkezett válaszokat érkezésük sorrendjében adjuk közre)

---

Játék József Attilával

Bemelegítésként egy pár éves, József Attila verseiből készült játékos példatáramat illesztem ide – remélve, hogy még nem veszítette el időszerűségét.
Egy este, sok-sok éve már, nekifogtam, jócskán cigarettafüstbe burkolózva, ceruzával a kezemben, s úgy böngésztem végig a József Attila-összest, hogy majd aláhúzom benne azokat a sorokat, utalásokat, amelyek közvetlen kapcsolatban állnak a játékkal, a játszással. Kezdetektől elmúlásig.
Sokáig megtartottam magamnak a játéknak is beillő keresgélés eredményét. Kihasználva az alkalmat, most újra előveszem…

(A sorrend a Szépirodalmi Könyvkiadó 1955-ös kiadásának felépítését követi. – CsG)

1922

… nekem nyílik minden berek
– a vérem játékos gyerek –
s a Nap elém hajol
és rám kacag, milyen ravasz
– ó, pompa, szín, ó, dús Tavasz!
csak Márta nincs sehol.
(Tavaszi ének)

Dalol a madársereg,
hogy az erdő zeng belé,
maszatos parasztgyerek
inal a folyó felé.

A nap is süt melegen,
tüzesíti a leget,
nem is látni az egen
pici keskeny felleget.

A parasztgyerek hevül,
a folyóparton ledül,
homokon gurul tovább,

kavicsot fog, jó lapost,
a folyóba dobja most,
s fütyörészve áll odább.
(Perc)

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
csak szép játék vagy, összetörlek,
fényét veszem nagy, szép szemednek
– Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.
(Szerelmes vers)

1923

Piros labdámat föl-fölhajigálom,
most néked játszom, neked egyedül.
Által a halk, mosolyos violákon
szépséged kristályablakán belül,
ó, nézd a labdát, álom-égbe szállón…

———————————————-

Mert istene leszel bár bánatomnak,
borba vetem sebesre mart szívem:
ragadja vad folyója tépett labdám,
míg sírok, játékot s szemet siratván.
(Tavaszi labdajáték)

Ti boldogtalanok, nem egyedül vagytok,
előttetek egy ember ment el,
s utánatok is jön egy ember.
Nézzetek apró unokáitokra:
boldog örömmel élik a fogócskát…
(Tanítások)

1924

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
világtalan angyalaink játszogatnak itt,
nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.
(Minden rendű emberi dolgokhoz)

S pocsolyákba árkolt bús arcomba
bírnál-e nézni, ha én is belelátnék?…
Ó asszonyom, te balga, te bolond,
játszót-játszó, ostoba, semmi játék!
(Mért hagytál el, hogyha kívánsz)

Hogyha golyóznak a gyerekek,
az isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
golyóját ő lyukba gurítja.
(Isten)

1926

A dombon két gyerek tornyot rakott magosra
a szép, puha sárból,
összedugták a homlokukat, nézték, fejük között
elnyúlva jött föl a nap…
(A csapat)

Csodálkozó bogarak közt lépkedek bátran,
ha felhő volnék, szárazságban járnék csak erre,
elkerülném a kirándulókat, összeszedik ők a papírt,
nehogy jövőre eső legyen,
viseltes ruhájuk alól forró testük felesel a siető nyárral,
hétnapravalót játszadoznak és egy bujtató lombról
feledékeny madár figyeli
az örömüket.
(Csodálkozó bogarak közt)

Hős derekunk hintázása, karunk, farunk
hullámzása,
mint harmatos, magas fűben tíz-húsz kövér,
víg gyerek
sivalkodva, meztelenül, ha rakáson hempereg.
Ha az urunk megjön este, mosdóvízzel, vacsorával, csókkal várjuk,
ingerkedünk, játszadozunk, csicsítjuk, ha bajjal van…
(Fiatal asszonyok éneke)

Akinek kitárt a szobája,
ahhoz a világ így szalad be
és mint papához a gyerek,
mikor új ruhát kapott
s abban is szabad karikázni.
(A távol új s új egeket szór)

1928

Énekeljünk –
haja ha!
Bömbölődjünk –
böm-böm-böm!
Susogjunk, hogy
sususu –
üss egyet a
hátamba!
(Dalocska)

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.
(Oh szív! Nyugodj!)

Egyszer, ha nem veszi észre,
nézzetek arcába hosszan,
magános férfiak gondolták ki,
amikor én még futballoztam.
(Simon Jolán)

Kitárt ajtómon szellő jön be,
szaglász, vigyorog diadallal
s mint rozsvetésben kisgyerek,
élesen rúgkapál hajamban.
Álmomban kazalról gurultunk,
rózsámmal bukfencet vetettem,
tótágast állnék most is én,
de már munkába kell sietnem.
(Reggeli)

1929

Jézus, kinek szállása sárga irka,
heverő papírbarmok közt örül
s a tűz fényénél a jámborak mintha
ugrándoznának a jászol körül.
(Betlehem)

1930

Szeleket, melyek úri passzióból
a begyűjtött kis szénát szétszedik
s a süllyedt falun fölkapják a hóból…
(Ady emlékezete)

Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.
(Nyár)

Mint gyerek a páncélos bogarat,
két ujjal megfogtam hóna alatt,
imígy morogván: Ez hát a vihar!…
S kapálódzott kis villámaival.
(Tűnődő / Vihar)

Ez mind csak játék. Ceruzával írom,
uraktól kapott pénzen vett papíron.
Még nem gépfegyver-züm-züm e betű.
Váj, mint a nyomor, csíp, mint a tetű.
(Tűnődő / Írásjel)

1932

Tanya, – körülötte körbe
fordul e táj. A tél körme
oldaláról egy keveset
repesztgeti még a meszet;
eljátszik.
(Holt vidék)

1933

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
(Reménytelenül / Lassan, tűnődve)

fiunk uccán, üveg alatt
nézi csak építőkockáját,
s ha lányunk babaruhácskáját
kéri – hisz szövetet szövünk –
összeszorítja puha száját…
(Bérmunkás ballada)

1934

Az idő semmit játszik,
langy tócsa most, megállt.
Hogy elleng, abból látszik,
hogy remeg a virág.
(Nyári délután)

A gyermek irtózattól nyirkos –
ha adja, miért veszi el?
A leány hideg, mint a gyilkos.
Az udvaron vak énekel.

Így játszik egy félóra hosszat,
némán és mosolytalanul.
Mikor egy szomszéd nő kopogtat,
megrezzen, mégis válaszul

lágyan szól ki a hasadékon:
„Tán most kap szegényke fogat!”
Aztán az alkóvba ül s vékony
tíz kis ujjával játszogat.

——————————————-

De nyomja nagy magánya itt benn,
kín löki – játsszék odakint.
Ismét fölsír a gyermek s minden
elölről kezdődik megint.
(Iszonyat)

1935

Ám lehet, bűnöm gyermekes
és együgyű nagyon.
Akkor a világ kicsi lesz
s én játszani hagyom.
(A bűn)

1936

Búsulsz-e, Pista?… A tépett esőben
szél vergődik, mint hálóban a hal…
Búsulsz-e, mondd? És játszol-e merően
az uccák lucskos csillámaival?
(Harag)

Szundít a labda, meg a síp,
az erdő, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik…
(Altató)

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
(A Dunánál)

Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
fehér habokba szaggatja a zöldet.
Fogócskáznak az apró viharok,
az ablakban a legyek megdögölnek.
(Balatonszárszó)

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva:

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg
ha magára hagyottan rázza.
(Nagyon fáj)

Zöld napsütés hintált a tenger lágy, habos vizén,
meztelenül, vígan, nagy messzi beúsztam biz én…
(Zöld napsütés hintált)

Kiben zokogva bolyong heves hűség,
azt mondják, hogy az szeret.
Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség!
Csupán játszom én veled.
(Azt mondják)

Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán – hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
(Kész a leltár)

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
(Levegőt!)

1937

Majd a kiontott vértócsa fakó lesz
s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt,
majd játszunk békés állatok gyanánt
és emlékezni s meghalni is jó lesz.
(Majd emlékezni jó lesz)

Úgy kellesz nekem, Flóra, mint falun
villanyfény, kőház, iskolák, kutak;
mint gyermekeknek játék, oltalom…
(Flóra / Már két milliárd)

Én, akit föltaszít a ló,
s a porból éppen hogy kilátszom,
nem ember szívébe való
nagy kínok késeivel játszom
(Bukj föl az árból)

Gyors emlék-pojácák
forgatnak meg ébren
s alva újra játsszák,
mily bolondul éltem.
(Száradok, törődöm…)

És tudom, mint a kisgyerek,
csak az boldog, ki játszhat.
Én sok játékot ismerek,
hisz a valóság elpereg
és megmarad a látszat.
(Könnyű, fehér ruhában)

Egy kis játékot én is érdemelnék –
libbenjetek elő ti gyönge pillék!

Emlékek, kicsi ólomkatonák,
kikért annyira sóvárogtam én
s akiknek egyengettem szuronyát –
törökök, búrok, gyűljetek körém!
Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben!
Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!
(Könnyű emlékek…)

Én állat volnék és szégyentelen,
nélkületek, ki játszotok velem –
Köztetek lettem bolond, én a véges.
Ember vagyok, így vagyok nevetséges.
(Le vagyok győzve…)

Így éltem s voltam én hiába,
megállapíthatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.
(Íme, hát megleltem hazámat…)

Töredékek, vázlatok, verscsírák

Nyári könnyű szellők,
lányok közt szökellők,
szoknyákat libbentők

játsztok a bokorban,
szalmaszállal porban
boldog gyermekkorban
(Nyári, könnyű szellők)

Hétért – magamat kérdem –
adsz-e hatot?
Játszom. Azé az érdem,
ki játszhatott.
(Hétért…)

Világokat igazgatok:
üveggolyókkal játszom.
Nem szeretnek a gazdagok:
árva gyereknek látszom.
(Világokat igazgatok)

Én azt akarom, bár ostobának látszik
a vágy, mely elmém kockáival játszik,
hogy úgy szeressen az egész világ
téged s engem, mint anya kisfiát…
(Én azt akarom…)

Flóra, csináljunk gyereket,
hadd vessen cigánykereket
mert én nehéz vagyok már…
(Flóra, csináljunk gyereket…)

Én nem vagyok te, én nem csupán látszom,
én játszom.

——————————————————

Vassal csorbított csontváz leletek
mutatják, hogy itt mivé lehetek,
ha mellemre kitűzném jeletek, –
csirkefogók! Nem játszom veletek!
(A vásártéren)

Rögtönzések, rímjátékok

Éva
vigyázz, magadat nagyon
el ne takard az eszeddel,
játszd, ami vagy – ne túlozz
meglásd megkeres
Ádám.
(Éva vigyázz…)

Megszülettél lábbal, kézzel,
távirati rövidséggel.
Szlemmet szoktak így csinálni:
nem tudtak kilicitálni.
Te sem győzted jószívvel – mi? –
a mamának kibicelni.
Untad a sok link bemondást,
pikk helyett a káróbontást.
S fölvisítál, mint a bíbic:
„Nem leszek itt tovább kibic!”
Mamád, kis rönonsszal élve,
így ütött egy robbert nyélbe.
(Egy új honőrhöz! – egy jól sikerült játszma emlékére)

Nem bizonygatok, nem következtetek semmit. Csak töprengve figyelem, hogy József Attila játékéhsége miként válik egyre kétségbeesettebbé és hangosabbá, ahogyan élete a végzetes évszámhoz közeledik. A dátumhoz, amely után már minden megfoghatatlan, illó játék…

Összeállította: Cseke Gábor

(Megjelent a megszűnt Romániai Magyar Szó Színkép-mellékletében, 2005. március 26-án)

---

Elekes Ferenc: Távolság és üveggolyó

Egy napon azt mondta nekem Amerika, ha kíváncsi vagyok rá, húsz dollárért minden porcikáját megmutatja.
Vettem hát húsz dollárért egy utazási papírt és fölültem a legelső távolsági buszra.
Vidám, francia fiatalember ült mellettem a buszon, néztük a tájat, s beszélgettünk, erről-arról. Kérdezte, hová megyek, mondtam, mehetek akármerre, van egy papírom, azzal mehetek, amerre akarok. Például most egy kitérőt is tehetnénk Colorádóba, szép az a táj, ha van ideje, jöjjön velem, s beszélgessünk erről-arról. Azt felelte, neki fontos dolgai vannak, várják őt a gyarmaton.
– Hát vannak még gyarmatok?- kérdeztem csodálkozva.
– Persze, hogy vannak, igaz, már nem hivatalosan, de azért vannak. Nekem francia gyarmatom van, mert ugye, francia vagyok.
– És ha szabad kérdeznem, hogyan szerezte azt a gyarmatot?- kérdeztem kíváncsisággal.
– Nem én szereztem, hanem az őseim, könnyedén, mondhatni, játszadozva, színes üveggolyókkal. Csak az a baj, hogy ez a gyarmat messze van a hazámtól, nagy a távolság.
Ekkor és ott hasított belém József Attila verse, az Altató. És ment velünk a busz, hallgattam, és csak azt mondtam magamban: „A távolságot, mint üveggolyót, megkapod.”
A mi kis Balázsunkról most csak annyit tudunk, nem lett belőle sem tűzoltó, sem katona, gyarmatot sem szerzett, de a távolságot azért megkapta. 1956 után Kanadába került, villanyszerelőként dolgozott. Gyakran járt haza Magyarországra, utoljára 1996-ban, pont húsvétkor.
Gellér Balázs két héttel később, kanadai otthonában halt meg, a róla írt Altató eredeti kéziratát Gellér Zsuzsa jóvoltából az Irodalmi Múzeum őrzi, az utókornak.
Most épp én vagyok az utókor, aki távolsággal s üveggolyókkal játszadozom…

---

Csata Ernő: Költészet és játék

A költészet egy végtelen és kimeríthetetlen játék a gondolatokkal, az érzelmekkel, a mondatokba fűzhető szavakkal, ami József Attilánál erőteljesen megjelenik nagyon sok versében, például ebben a rövidben is:

Két hexameter

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.
(1936)

Két egyszerűnek tűnő mondat, de mindkettő hexameter, ezért a fordítása nem éppen játék:

Doi hexametri

Spune-mi, eu de ce aș fi cinstit? De moarte tot nu scap!
Spune-mi, eu de ce n-aș fi cinstit! De moarte tot nu scap.
(2019)

Traducere de Csata Ernő

Saját költészetemben lehet játék a múlt emlékekből való kirakása, olyan játékoknak képzelve a tárgyi emlékeket, amelyekből összerakható lehetne egy gyerekkor, de amelyek mégis hiányoznak megfogható elemekként, ezért csupán mint gondolatdarabok maradtak meg:

Gyermekkorom

Ereklyém, ha volna, kölyöktincs,
kapunkon tenyérbe simuló kilincs,
érinthettem, díszes kincs,
megzörgetném, de már nincs.

Hajtincsem is volt, galambbúgos kapunkon nagy, tenyérbe simuló, kovácsolt kilincs is, de sajnos mára ezek mind a múlté, akárcsak a gyermekkorom, csak ez a játékos négy sor maradt belőlük.
A szavakkal lehet játszani, mint a legókkal: összetenni, szétválasztani, mindig más-más értelmet fejezni ki velük:

Dalom

Ifjúkor,
kis forradalom,
folytonosan
forr a dalom,
azután
a lakodalom,
beőröl
a sokadalom,
mára nem
jó társ a dalom,
dúdoljad
a régi dalom,
ha kivet
a társadalom,
marad majd
társad, a lom.

A költészetben még a legnemesebb érzelem is megjelenhet egy tengerparti játékként, ahol a homokba karcolt név reggelre a ringó hullámok karjaiba vesz és az érzelmek egymással játszanak:

Tengerparton

Nesztelen léptedről
pirkadat zizzen,
fürdik a szerelem
a hajnali csendben.
Sirályok dala,
szirén muzsika
csábít, bűvölő lesz,
homokba karcolt neved,
ringó hullámok
karjaiba vesz.
Álmosan ébred,
még simogat a vágy,
suttog a hajnal:
ne menj el!
De, szívemből
az apállyal,
ifjú éveim
úsznak el.

Másik nagy játékos költőnk Kosztolányi Dezső, akinek az Akarsz-e játszani című versére válaszoltam a XXI. századból, amikor az emberek elkezdtek egyre veszélyesebb játékokat kitalálni és alkalmazni egymással szemben. Természetesen ma senki sem szeretne Csernobil, Fukusima vagy ezeknél is veszélyesebb játékokat játszani, sem az ezekből lehulló porban hemperegni önfeledtem, mint ártatlan kisgyerek a homokozóban.

Játékban
… Kosztolányival

Játszani, játszani szeretnék,
ha úgyis játék az élet,
de akkor mire jó a játékelmélet?
Én színekkel játszottam mindig,
lezárva apró tintatartókba,
szépírás órákon gyöngybetűkkel írtam
és krétaporral mindent teleszórtam.
Hiába tanultam, hogy a fehérből
törik a szivárvány s minden árnyalat
csak rezgésszám, egy talány,
életemre – e nagy füzetre –
mindig esett egy folt,
hiába akartam vonatot, hajót,
ajándékot s mindenféle jót.
Borból, vízből mértékkel
tölteni nem szeretnék,
mert ez már a valóság
íze lenne és nem játék.
Nem szeretnék még
játszani atomreaktorokban
robbanást, sem felszálló
színes páragőzt,
nem szeretnék így
élni, élni mindörökkön,
sugárzó virágok közt
feküdni lenn a földön,
rettegve, fuldokolva
a halálosan színes
radioaktív porban.

Néha komoly dolgokkal is játszunk, enyhítendő az ebből, esetleg ránk eső, következményeket, mint az alábbi haikukban:

Vesekő
Ha vesébe látsz,
rég nyugszik ott egy kavics.
Béke porára!

vagy

Öregkor
Hegy mögé bújt el
a Nap. A tündöklésnek
így befellegzett.

A játék, a humor, a vidámság az élet velejárói, nélkülük lehet, de mindig szomorúan élni nem érdemes.

---

B. Tomos Hajnal: Költészetet játszani – valóságosan

Ha azt vesszük alapul, hogy a költő „világának dolgait, új, neki tetsző rendbe sorolja”(Freud) és ez nem mindig tükröz egy szemmel látható valóságot, akkor a költészet valóban hasonlít a gyermek játékához. Ez utóbbi, a rendelkezésére álló kockákból gyakorlatilag végtelen alakzatú és szerkezetű „építményt” eszkabálhat össze és azt valóságosnak tekinti. A költő szókincsének elemeiből, a szavakból „építkezik”, s bár saját világát, látásmódját vetíti ki művében, nem csupán a maga szórakoztatására alkot. Minden leírt mondattal embertársainak üzen és minden átadott szóért felelősséget vállal. Ez a játék már halálosan komoly, mert a látszólagos játékszerek is – gyakorító igék, tréfás fordulatok, alliterációk, ellentétes képek stb.- a költő mondandóját, vagy egy bizonyos hangulat megteremtését szolgálják. Ebből úgy vonnám le a következtetést, hogy EZT a játékot (a költőét) nem lehet AZZAL a játékkal (a gyermekével, a klasszikus értelemben vett játékkal) egyenlővé tenni. Hajlanék a Freud által leírt meghatározás irányába – „A játék ellentéte nem a komolyság, hanem – a valóság”, de ez is kiegészítésre szorul. Úgy érzem, a mai versírónak mindhármat össze kellene egyeztetnie : úgy játszani költészetet, hogy a valóságtól se rugaszkodjon el túlságosan. Egyébként ki értené meg üzenetét, végső soron, kinek írná verseit?
Személy szerint nem mondhatnám, hogy vannak kimondottan játékos verseim. A néha „bevetett” tréfás-gunyoros kifejezések, játékos rímek vagy alliterációk is legtöbbször komor aspektusokat – a mai társadalom visszásságait, a szürke hétköznapok monotóniáját, a kisember tehetetlenségét – hivatottak érzékeltetni. Alább ezekből kínálok ízelítőt:

Helyzetjelentés

Rá kell jönnöm, hogy a földön
Ember fölött Tegnap döntött.
Zajlik persze sorsa rendbe’,
Csak a szeme kicsit ferde.
Mert a sokon néha tarol,
Sosem elég, folyton markol,
S bár a másnap épkézláb,
Gyűl rajta a szarkaláb.
Most, mikor az agy is mos
S az ingatlan sem holtbiztos,
Régi lyukas tarisznyából
Velő folyik potrohából
És ha ritkán lenéz az Úr,
Szita lyukján glóriát fúj.

Homo electronicus

A konyha már csak portya-tér,
fémes gombok közt oszlik
a zsúfolt kétszernégy –
pizza legyen előbb
vagy online-menü,
dagasztógép lámpája villan,
akarva-akaratlan
képek sora illan,
mint utcapor arcomon,
napok híre
gyűlik fel valahol,
s mindennek ostora az
„ülök a tűkön”
perceim porciózom
a billentyűkön,
persze nem tudom,
hová surran közben
a fürge lét-atom
és nem láthatom,
hogy programom
végét jelzi
egy pislogó csillag-gomb.

Receptre

Bemondják az időt
és az időjárást,
merről fúj a szél,
hol van frontvonulás,
mennyit nyom
az orrod hossza,
hogyan szeretsz
egy év múlva.

Nem kell olvasnod
a csillagos égből,
mindent megtudhatsz
a karosszékből.

Receptre kapsz
nyarat-telet
s bajod is csak
akkor lehet,
ha befogott orral
mindezt lenyeled.

---

Jóna Dávid: Homo ludens

Ne fintorogd, ez nem csak játék,
szépen ívelt rímparádék,
a legőszintébb ajándék,
mit adhatok Neked…

Ezekkel a sorokkal indítottam anno a Kísérletezik az életösztön című verskötetemet. „A klasszikus esztétikai gondolkodásban főleg Schiller hangsúlyozta a játék jelentőségét (Levelek az ember esztétikai neveléséről). A játékösztönt úgy határozza meg, mint ami a passzív anyag- és az aktív formaösztön között áll, s amely összeköti az érzékiséget és az észt, a természetet és a szabadságot.” Schillernél a játék a szabadság legfelsőbb foka, egyfajta elrugaszkodás. „Kant és Schiller egyaránt azt hangsúlyozza, hogy a művészi alkotótevékenység jellemzője a képzelőerő szabad játéka.” A képzelet, a fantázia pedig az értelem játéka, a korlátaitól való megszabadulása, lényegében az emberi mivolt szebbik oldala. Ahogy Buddha mondta, hogy „az elme messzire kóborolhat testetlenül”. Az elme a legszuperebb játszóteret hozza létre, önmagát teremti meg.

Tehát az alkotótevékenység: képzelet – játék – szabadság, ehhez jön a „csomagolás” stílus- és arányérzék, forma és tartalom összhangja, időzítés (dramaturgia), szépérzék. A játék az élet próbája, felkészülés. Lev Tolsztoj írja, hogy „semmiben sem nyilvánul meg olyan világosan az emberek jelleme, mint a játékban”. A játékban eljátszunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha; felveszünk karaktereket, megtanulunk nyerni és veszíteni. Belehelyezkedünk (szerepjáték), kipróbáljuk magunkat, kísérletezünk. Ilyen az, amikor írunk, festünk, színházi előadást hozunk létre. A játék a kutatás legjobb módja – írja Albert Einstein.

Zalán Tibor írta, hogy játszani annyi, mint felfüggeszteni az élet mindenhatóságát felettünk. Hankiss Elemér tanárom azt mondta, hogy „időnként ki kell ugranunk a kauzalitás börtönéből, mely szigorúan meghatározza mindennapi életünket. És a játék lehetővé teszi, anélkül, hogy túl sokat kockáztatnánk.” Valójában létrehozunk egy párhuzamos univerzumot, saját vagy átvett szabályok, keretek mellett. Ma talán az a baj, hogy a számítógép által generált, szimulációs játék sokkal valóságosabb, mint az élet, sűrített és színes, izgalmas és látványos, magába szippant, nem enged, s hamar ez a világ válik a komfortzónává.

Kosztolányi nagyszerű, sokak által ismert versében játszótársat keres, mert a játék interakció, együtt-élmény. Csukás István írta le, hogy „nem tudok annál szomorúbb és magányosabb dolgot elképzelni, mint mikor egy gyerek ül a képernyő előtt, és egyedül játszik. Játszani legalább ketten kell, de inkább tízen, húszan, mert a közös játék a legnagyobb dolog az életben.”

Az alkotó ember játszik a szavakkal (humor, irónia), gondolatokkal, mert létre akar hozni valami újat, eredetit, mást. Mert képes arra, hogy létrehozzon. Az alkotásban teljesedik ki, ezen keresztül érti meg a világot, vagy legalább önmagát.

Az eredetileg feltett kérdésre látensen már ott volt a válaszom: a játékot lényegi elemnek tartom, ha az alkotó embert, ez esetben önmagam határozom meg. Létezésünk olyan síkjának tartom, ami időnként ellenáll az emberiség számomra értelmetlennek és vállalhatatlannak ítélt jelenlétének.

Csak állok a parton – Jóna Dávid

Csak állok a parton, csak állok a csendben,
hömpölygő vízben fodroz a múlt,
tükörképem áll velem szemben,
a valóságtól megszabadult.

Jelezni próbál, beszélni hozzám,
hogy félelmeimre válasz a hit,
felsejlik néhány emlék-foszlány,
magamban érzem darabjait.

Furcsa kis játék, igaz és dölyfös,
felkavart elme, vetít, ha kell,
így lesz a folyón folyami gőzös
a polcon tartott hajómodell.

Végezetül „Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani.” George Bernard Shaw

---

Tóth Mónika: Szeretem mások játékosságát olvasni

1.
Te hogyan viszonyulsz a költészet és játék viszonyához?

A játékosság több költőnk sajátja: Csokonainak, Dsidának, Szilágyi Domokosnak, Kovács András Ferencnek és sorolhatnám még tovább…
A költészet és játék összekapcsolódik szépen nagyjaink költői műveiben.
Szeretem mások játékosságát olvasni.
Csak egy Kosztolányi-sort mondjak, milyen gyönyörű:

”Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót? ”

A játékosság szerintem elengedhetetlen kelléke a költészetnek, csak az alkotókon áll vagy bukik, hogy használják-e vagy sem.

2.
Teret engedsz-e költészetedben a játéknak?
Ha igen, mily módon ?
Ha meg nem, miért nem?

Sajnos, nem engedek teret a játékosságnak költészetemben, pedig sokszor érzem, hogy a változtatásra szükségem lenne.
Későre érő típus vagyok, ki tudja, mikor fogok változtatni, számomra is rejtély.
Pesszimista alkat vagyok, komorság, ridegség, elidegenedés a mindennapi kenyerem.

---

Demeter Mária: Kicsi dolgok…

Hogyan viszonyulok én a költészet és játék kérdéséhez ?
Játszani…

„Örökkön fájdalmas az ember,
örökkön kicsik a dolgok.”
(József A.)

Kicsi dolgok, gyermek kezébe valók –

A játékra való hajlam a lélek mély, ősi megnyilvánulása, mely a gyermekekben és költőkben nagyon elevenen él. Játszani lehet örömmel és szomorúan, szelíden és pusztítón.

Kincső unokám, még óvodás korában (most 14 éves) korán kelt, köveket szedett össze, azokat törte, a kicsi darabkákat felrakta az ablakpárkányra és nézte, hogyan csillognak a reggeli verőfényben. – Mami, én kőtörő leszek, hogy kincset találjak – mondta örömtől sugárzó, ragyogó szemekkel… Gyakran jut eszembe ez, amikor a szavakat teszem egymás mellé, töröm a mondatot. Játék ez is. A varázsszó keresése.
Fiatalon álmaim voltak, most emlékeim és a mindennapi apróságok. Azokkal játszom.
Húsz évesen nagy hatással volt rám Kosztolányi Dezső Akarsz-e játszani c. verse, és általában versekben kerestem a lényeges dolgokat. Mintha a kezdettől, a kisgyerekkortól csermelyként elindult érzés folyóvá nőtt volna. Ez a költészet áradása, nemcsak a gyerek játéka mindennel, még a halállal is.
Az őszinte, ártatlan, tiszta szívü játék nem azonos a szórakozással. A bensőnkben vibrál. Ebben a fészekben jól érzi magát a költészet.

A játék ellentéte a valóság?

„Valamikor volt a tett,
abból lett a gyülölet,
ebből pedig szeretet,
s a világnak vége lett.”
(József A.)

A valóság több mint a környezet, a társadalmi viszonyok, örömeink, fájdalmaink. Valamilyen szüntelen változás és ésszel felfoghatatlan egység, az evilági és földöntúli együttléte, amit csak a zsenik érzékelnek, az istenemberek, akik saját világot teremtenek.

„Menj, szól a madár, gyermekhad van a lomb mélyén,
Hevülten bújkálnak, bensejük kacagás.
Menj, menj, szól a madár, túl sok valót
Nem bír el az emberi fajta.
Múlt idő és jövő idő,
Ami lehetett volna és ami lett
Egy célra tör, s az mindig jelen van.”
(T. S. Eliot: Burnt Norton)

…A költészet ideje számomra a hajnal és a naplemente. Közéjük terítem –kezdet és vég közé – színes szőnyegem, végtelen hosszú napom. Egyszer összeérnek. A végén. Amikor az út nagyon szűkül, már csak vékony szál, mint pókfonál.
Jó ellenni a képzelet világában és gondolatokkal játszani.

Sivatag a múlt?
Hol nő az idő
homokhalomba –
Ragyogó fehér ingben
emlékezés húz lágyan,
megyek kinyúlva hosszan
mint árnyék, esőt vágyón,
lelkem szivárványát
talán megláthatom.

---

Székely-Benczédi Endre: Nem babra megy…

(Van-e helye a játéknak a költészetben?)
Nyugodt lélekkel jelenthetem ki: IGEN!
Magamról biztosan tudom, de most „a játék nem babra megy.” A gyermek a maga szabályai szerint játszik, ha nem akarják a nagyok mindenáron „szófogadásra” nevelni.
Fegyelem kell. A felnőtteknek különösen, de az a gyermekkori tapasztalatok, a környezetéből ellesett minták talajában kell gyökeret növesszen…
Szerencsés, és élményekben gazdag, szerető szabadsággal megáldott gyermekkorom volt. Falun voltam gyermek. (Városba most sem kívánkozom.) A betűk, a könyvek világa új távlatokat nyitott. A legszebb ajándék a könyv volt, amit az Angyal hozott. Az biztos, hogy sem költő, sem író nem akartam lenni (inkább traktorista, mert földközelibb volt!)…
Amikor verset kezdtem írni, az is csak játék volt, valamiféle gyógyír a szigorú „csendben maradás” ellen. Ilyenkor a „téma” közelebb volt hozzám, mint később, amikor már felnőtté kellett válni.

(Teret engedek-e költészetemben a játéknak?)
Igen! Volt úgy, hogy egy időre letaglózott az irodalom „felsőbb emeleteiről” érkező ítélet: amit írok, abban túlságosan sok a parlagi, földközeli, az „utcán látott bármi”.
Aki könyvespolcok között nőtt fel, annak valóban nehezére esik megérteni a verseim üzenetét.
A verseimbe bevitt játék viszont folytatódik. Szerintem a magyar nyelv a világ legjátékosabb nyelve. Szavaink változatosságával pontosan kifejezhetőek a komoly gondolatok is játékosan. (Weöres Sándor, József Attila, Kányádi Sándor és mások…)
Foglalkozásom: matematikát tanítani. Ebből éltünk. A versírás amolyan szabadidős „játék”-nak számított, de egyre komolyabbá vált, és értelmet adott életem jobbik felének.
Nem tudom, ki hogyan hordozza magában a gyermekkorát, de azt tudom, hogy amikor sorra érkeztek az unokák, velük éltem át újra a gyermekkoromat; így születtek a gyermekversek teljesen szabadon, felrúgva minden elemezhető verstani szabályt. (Kötetben: Szívmeleg ujjak arcomon).

(Ahány költő, annyi költői út…)
Igaz. Van aki megelégszik azzal, amelyiken elindult, van aki magasabbra tör. Szeretem a magam útját járni, még akkor is, ha ez az út a fiókba vezet. A hivatalosan KOMOLY költészet nehezen fogadja el a „komolytalannak” tartott játékosságot. Ezt elfogadom, de néha szükség van rá.
Árnyékban is érezheti jól magát az ember, ha csak a réseken át süt is rá a Nap.

Nézzétek a költő szemét

Költő született

ha föld és víz
keresett
egymásban menedéket

s szerelmükre hozott
áldást a tűz

*
Szerzette gondjait

e földre a költő

telve csonttal a bőre
mint céljavesztett tömlő

vállán még lötyög
az emberöltő

nem itathat szomjast
se borral se vérrel

szerelme elszállt
egy denevérrel

álmodik nappal
hogy éber legyen éjjel

csillagra akaszt majd
ha ideje eljött

egy másra szabott
sötétszürke öltönyt

kifekszik a hóra
mint az árnyék

nyitott szemére
hold kacsint:

lehet hogy lát még

*
Nem csemegézett

egy tálból pribékkel
sem mézet
sem cseresznyét

csak ajkáról nyalogatott
kevéske vért

ha a nagyúrral szembenézett
és nem látott semmi fényt

nem hazudhatta
nappallá az éjszakát

bár gyönyört már
attól sem remélt

csak hüvelykje bújt elő
a mutató mögül

s az éhséget kellett
viselni emberül

*
Háttal állt

Nem vizelt
szembe a széllel

aminek lehetett
háttal állt

mégis e földön
keresett menedéket

ha testét fény ütötte át

csak bámult a foltra
ahová eshetett volna

s nem tudta
emelni ép kezét:

hátratört gyakran
a jobbja

ha takarni akarta
fél szemét

*
Nem korcsolyázott

törékeny jégen a költő

s mert nem esett
kézügybe csörgő

partról visongott észveszejtőn
mikor a bátrabb elmerült

csak a csutak foszforeszkált
furcsán

mert előbb a hullát
vitték el a mentők

és nem őt
aki lyukas fogára harapott

míg üvöltözött

a korhadt csutak is szétesett
de épebb nem került

*
Költőnek nem szabadna

mérni vérnyomást
minden véreret csapra ver

tükörből lesi
szemén a hatást

ha se állat se ember
nincs közel

de csalni képtelen

homlokán keresi pulzusát
a védtelen féltekén

ahová árkokat
karcol a fény

*
Zsinóron rángatott

a költő délibábot
de utálta a rózsaszín mezőt

forgolódott a délelőtt
alagút lett a délután

az estben lobogtak szoknyák
a megcsúszott domb mögött

kastély úszott a horizonton
egy átutazó üstökös ráköszönt

*
Nem volt ügynök

a költő
sem Isten előtt stréber

A Parnasszusból
tenyérnyit sem bérel

fogai közt homok a szó
de szórja

ki tudja
tán lesz belőle út

valamikor valahova

*
Nem kell a költőnek

katéter míg éber

s nem rajta múlik ha öntudatlan él

nem olvassák
verseit a gépek

s felháborító
hogy mégis lenni kell

*
Csettintett

a költő
a levegőnek itthon íze volt

meleget adott
ha körmére lehelt

de idegenek jöttek
vitték a fenyvest

s nyelve az ínyére
rákeseredett

*
Nézzétek a költő szemét

nem hunyorít
nem kacsint

bőre sem vedlik hajnalonta
ha légyottra új nap int

nem tapsolja tömeg
az álmait

titokban karcolta vissza
az utat
amerre vágya vitt

mindent
amit adhatott

s ha hegyek csúszhatnak
talp alá

csak ő érzi újra a kínt

*
Csak akkor

hagy nyomot a költő
ha égbe megy

a dobbantó
sokáig rezeg

visszafelé látszik
égni a meteor

fejükre állnak
az emberek

---

Albert-Lőrincz Márton: Dáriuszi kincsünk

A játék és a költészet egymástól elválaszthatatlanok, egymásba fogódzó fogalmak, hiszen ugyanabból a gyökérből fakadnak. Ez az emberi elme szabadság és alkotás igénye. Mindkettő különös, világteremtő cselekvés, több-kevesebb valóságtartalom és képzeleti elem ötvözete.

Ha vers, akkor értelmezett valóság, szubjektíven, erős érzelmi töltettel leképezett valóságszelet, amit épp feltár a költő – felismer, összeköt és kifejez, a nyelvi szimbólumok, a szavak segítségével, azzal a szándékkal, hogy másokat is bevonjon ebbe a teremtő folyamatba.

Ha játék, akkor kiszabadulás egy másmilyen, választott, megfejtésre vagy felfedezésre váró – esetleg átértelmezhető vagy átlényegített – téridőbe, ami valójában önfeledt időtöltés, attól függően, hogy a gyermek vagy a felnőtt világteremtő szükségletéről van-e szó éppen.

Egyikről sem mondható, hogy komolytalan lenne. A befogadás és az önkifejezés szükségszerű megnyilvánulásai, az emberi tevékenység alapformái. Általuk fedezzük fel és alkotjuk újra, eredeti módon a világot.

Nem cáfolom, hogy a köznapi beszédben a játéknak valami felmentő konnotációja is van, hiszen sokszor védekezünk a „ne vedd komolyan, csak játék” kiengeszteléssel, de hányszor megtapasztaljuk, hogy a játék miatt összeakaszkodnak a barátok, birokra kelnek a cimborák, csalónak mondja egyik a másikat, a vesztes elszomorodik, a győztes ünnepel – erre mondhatjuk, „vérre megy a játék”, s ez már nem tréfa.

A versbeszéd is ehhez hasonló, indulatokat hordozó cselekedet. A versnek és a játéknak is erős érzelmi töltete van. Ez a vibrálás sodró és magával ragadó.

Úgy vélem, hogy a költői lét egyetlen módusza a játék, hiszen a költő és a vers kapcsolata pont olyan, mint az ember játékhoz való viszonya: önkéntes, kényszermentes örömaktus. A felszabadult, teremtő játék örömforrás, játék a nyelvvel, a fájdalommal, a magánnyal, a kéjjel, az élvezettel. A ki- és beteljesedés.

Ugyanakkor a játék komoly szabályok szerint történő cselekvés, amelyben az ösztönösség éppúgy jelen van, mint a tudatos építkezés. A szabad asszociációkat a tudat rendezi alkotássá. A gyermeki fantáziát a valóság szedi ráncba, hogy a játék a fejlődés elemévé válhasson. Minden szint hordozza a maga eszköz- és stíluskészletét.

A költő meg kell hogy találja saját hangját és eszközeit, amelyekkel játszani tud. Ha nincs a játéknak stílusa, nincs lelke sem. Ha nincs lelke a versnek, nincs élete sem. A gyermeki játék kezdetben a saját testre összpontosít, majd fokozatosan veszi birtokába a világot, hogy megtanulhassa használni a tárgyakat és egyedi módon megélni a kapcsolatokat. Az teszi mindkettőt sajátossá – legyen örömteli vagy fájdalmas, beletörődő vagy harcias, szemlélődő, vágyakozó stb. –, hogy a lélek nyelvén szól, és alkotója világát tükrözi a maga eredeti módján.

A költők dáriuszi kincse a nyelv, ebben dúskálhatnak kedvük és istenadta tehetségük szerint. Játszhatnak a nyelvvel és a költészet eszközeivel; a költő tárgyiasít, megszemélyesít, elvonatkoztat, szemléltet és átértelmez, felruház és lemeztelenít, mindig és folyamatosan játszik a valósággal, a képzelettel, a lehetőséggel és a lehetetlennel. A halálosan komoly dolgokat nem mondja ki és mégis folyvást azokról beszél, nem oktat ki és mégis irányt jelez, nem tudja a tutit, de megsejteti, mert amit és ahogy megfogalmaz, azzal valós világot teremt, ahogy a játék is, amely valósággá objektiválódik.

Az igazi játékos nem pénzért játszik, hanem élvezetből, szenvedélyből. A kényszer csak belülről fakadhat, külső kényszerből nem születhet jó vers, ahogyan parancsra játszani sem lehet.

A fenti érvelés nyilvánvalóan hordozza a magam vallomását: a játék benne van az én versszövegeimben is, máskent nem lehet. Játszom a szavak értelmével, mint minden írástudó, aki versre vetemedik. Arra törekszem, hogy a megtalált szókapcsolatok, szimbólumok, metaforák, kompozíciók úgy hordozzák a tartalmat, mintha kiszakadnának a konkrét téridőből, mint a játék maga, amely egyszerre exponál és transzponál valamit a megélt és átlényegített valóságból.

***

(Bolha)

Bolha bolyong a bőrödön,
bizserget, kiráz az undor,
vakaródzol feltűnés nélkül,
mintha nem lenne hozza közöd.

S hogy az legyen, hogy tettre kész vagy,
úgy teszel, mint a szót ki bírja,
nyelved szaggatod, összevarrod,
a múló perc a tű s a cérna.

Zaklat folyvást a szó, a bolha,
vers lesz belőle, ha összetöröd,
s enyvet kavarsz a rések közé,
lehetne életed monológja.

(Kéz kezet)
avagy: maradjon közöttünk

Köszönöm, nem kellett volna…
De nem felejtem el, becsületszóra
Visszasegítem, megígérem,
A Körben így gurul az érem.

Te voltál ma a gyurmagyáros,
Én a gyurma, s most csodál a város,
Jó tett helyébe jót remélj,
Ma te adsz, holnap adok én.

A sort Adyval folytatom:
Disznófej vagyok, vállalom…
Hát lennék ily magasztos gyurma,
Ha barátkéz értem nem nyúlna?

De tudd, a kánon oly baráti,
Ma fönt vagyok, s ha mér a Tárki,
Ott léssz bízvást a legjobbak között,
Falra nem festünk mi ördögöt.

És ne feledd, bár figurád viasz,
A kölcsönösség el nem riaszt.
Ma én állom az áldomást,
Te leszel holnap a Mikulás.

Gurul, gurul a kerek érme,
Fényezetlenül mit sem érne,
Erkölcs urunk vicces kedvében
Mossa kezeit szennyes vízben.

*
(Levél Tirolból)

Különös csend, tiroli csend,
szél szaggatja a gleccsereket,
a folyó megbúvik medrében,
hörög a víz s a kék estébe
belemossa a hó levét.

Sölden zöldje a rügyben érik,
március van, még télben félig,
a fenség formaterveit,
hegyek Isten-látó szemeit,
vihar homályba vonni készül.

A kurta élet most öntelt bájjal
omlik elém, felejt, homályba
tér, karján a búvó Holddal,
a tájba belelógó hegyoldal
havat etet a télfalóval.

Nem titkolom, az érzés régi,
így múlt el a gyergyói téli
álom is, farsang havát feledve,
otthagyottan és ott lebegve
a várakozás s a hon között.

---

Hadnagy József: Az idő prérijén

Minden egészséges ember veleszületett, természetes vágya, hogy nyomot hagyjon az idő prérijén. Kis túlzással: ahány ember, annyi irány; és bokorra, fára annyi kritikát, díjat akasztanak manapság, hogy WiNnetou, Csingacsguk és Sólyomszem együttvéve sem tudnának eligazodni, mely ösvény hová vezet.
Megszületünk, élünk, leírunk egy sorspályát, amit talán még közelálló ismerőseink, barátaink sem ismernek igazán, aztán egy nap eltűnünk a láthatáron, mint a vadnyugati hősök a western-filmek végén. Szinte mindent elfelejtenek – esetleg egy darabig még emlegetik poháremelő vagy nem emelő erényeinket, bátorságunkat vagy gyávaságunkat, jóságunkat vagy gonoszságunkat stb. –, kivéve egyet: hogy a ló, amelyen átléptük lét és nemlét, illetve máslét határát, fekete.
Mit lehet ez ellen tenni? Hogyan ellensúlyozható természetes igényünk, hogy itt jártunknak valami nyoma maradjon? Hangsúlyos kérdés ez, hiszen sok érzékeny ember belerokkan az élet hiábavalóságába. Ha fűre lépünk, a fű visszaegyenesedik, ha betonra, legfeljebb egy-két porszem, hullt levél, tovább rúgott kavics helye változik meg a világrendben. Ez nem sok a lélek egyensúlyának fenntartására. Az idő hatalmas prérijén a palota sem több lópata által föltúrt földnél.
Nem hiszem, hogy erre a kérdésre csupán egy válasz van. S azt sem hiszem, hogy a költészet önmagában bármiféle káros hatással lehet a lelki egészségre. A káros hatás szerintem a költő és költészete viszonyában keresendő. Ha a költő többet vár költészetétől, mint amennyit az az adott feltételek között nyújthat, túl az alkotás örömén; könnyen belekeseredhet, s ha ezen nem teszi túl magát, de nagyon gyorsan, a keserűség gyökeret ver, és egész lényét átszövik a keserűség mérgező, tébolyító nedvei.
Önbecsülésünk alapja lehet a tudat, hogy valamennyi ember korának sajátos lenyomata, az adott kor pedig előző korok több-kevesebb nyomelemét is tartalmazza. Ebből kifolyólag az önkifejezés önmagában is nyomhordozó intézmény. A költészet pedig az önkifejezés játékos formája.

Játsszál, mondat!

Útnak indult s ösvény se lesz belőle,
hol lefelé megy, hol emelkedik,
mögém látok, mikor nézek előre,
következő lépésem: negyedik,

ötödik, hatodik? Nem tudom, pedig
jó volna tudni elejitől végig.
Ó, hányszor jártam én potyára eddig!

Hogy tapossak nyomot az időprérin,
ha súlyom a lepkéénél nem nagyobb,
s a cél aligha kerül közelebb,
s akárha a semmibe lépnék, dacol

a rög: a nyom nagyobb súlyt követel…
Játsszál, mondat, ég s föld között a versbe’!
szóról szóra szálló szivárvány-lepke…

Bowlingpálya

A versírás, képzeletemben, hasonlít a bowlingozáshoz. Bowlinggolyóm a versindító szó vagy mondat. Bowlingpályát nem kell választanom, az eleve adott: olvasmányaim, tapasztalataim, életszemléletem, természet- és világszemléletem, érzelem- és gondolatvilágom, az egész általam ismert történelem, továbbá a pályasík görbületeit, lejtéseit képező alkatom. Amikor kezemben a bowlinggolyó, eldobom, s remélem, újabb szavakat, mondatokat csavarva magára, megfelelő nagyságúra növekszik, és ledönti a bábukat vagy azok egy részét. A versírás utáni elégedettség vagy elégedetlenség belső, sajátos, semmihez sem hasonlítható hangja jelzi a dobás eredményét. Na meg a külső visszajelzések.
Mivel az eredményt nem tudom számszerűsíteni, nevet, azaz címet adok neki.
Az egyes bowlinggolyók (versindító szavak, mondatok) pályája nem egyik napról a másikra készül. Ott vannak bennem már régóta.
A görög mitológia különös hatást gyakorolt rám már fiatal koromban, amikor még köszönőviszonyban sem álltam az írással. Különösen Herkules tragikus története. A zsarnok Eurüsztheusz hálátlansága Herkules teljesítményével szemben mindig fölháborított, ahányszor csak eszembe jutott valamilyen hasonló eset kapcsán. Sok ilyen esetet sorolhatna föl bárki.

**

BOWLINGGOLYÓK

Eurüsztheusz

Eurüsztheusz, te nagy gazember,
városnyi Herkules sem mer
ellened vonulni mert, mert,
mert, mert, mert – vége-hossza
nincs a sornak.

Látástól vakulásig dolgoznak
érted, parancsodra
az átkozottak.

Nem bírnak elbánni veled
a várost cipelő Herkulesek,
vesztenének, ha megpróbálnák.

Erősségeid, ha leégnek,
védenek törékeny agyagedények –

naponta földhöz vágod őket,
naponta összetörnek,
s másnapra ím ott vannak ismét:
egyben mindegyik; mossák
kegyetlenséged koszos ingét…

Herkules háborog

Eurüsztheusz, mikor
lesz már ennek vége?
Mit találsz még ki nekem?
Egyetlen életem munkám bére?

Elvégeztem mindent,
amit rám bíztál,
megöltem nem egy oroszlánt –
helyetted pirul az orcám,
házat, teret, utcát kihíztál,

s hízol tovább gonoszságod
csontjain,
kegyetlenebb vagy,
mint Kain:

ő csak egyszer ölt,
te minden nap sok milliószor megölsz,
minden áldott nap sok millió sejtem
hal meg, ha rád gondolok,
ha neved egyszer is kiejtem…

Ha az agysejtekkel kapcsolatos ismereteim pályáján indítok, Eurüsztheusz alakja háttérbe szorul, és ezeknek az apró Herkuleseknek a tragikus vége felé gurul a bowlinggolyó.

Sok apró Herkules

Mi mindenre volna képes
a sok apró Herkules:
az agysejt, ha nem küldözgetnék
jobbra-balra mindenfelé balga
feladatra.
Mire utolsó munkáját
teljesíti, már ég a máglya,
recsegnek-ropognak a csontok
a fölszálló füst alatt –
fáj, sajog minden,
ami a liliputi munkák
befejezése után fájhat,
szél fésüli felhőnek
homlokra a hajat…

Herkules, Herkules

Herkules, Herkules,
elégsz a sejtek rakta máglyán,
s ha lelked is elég,
az ördög nyer a kártyán,
amit ember az idővel játszik,
nézd! a föld fölborul,
férfivé a nő, férfi nővé válik,
hússá válik a vas, a drót,
és lélekké benne az áram,
hallgass a szívedre, az nem halott,
tartja vállán az égi fákat…

Meggyőződésem, hogy a lélek teljességéből szól a költészet szája is. Nem nagyon tudok elképzelni tiszta költészetet tiszta forrás nélkül. Trágyával telt lélekistállókban nem születhet sem tiszta, sem időtálló vers. Ezért irigylem Herkules ötödik, istállótakarító munkáját (Augeiasz istállója).

Valamelyik nap laptopzárás előtt, miért, miért nem, eszembe jutott, mit írt Márai Sándor a „világ szennyes akaratával szembenálló” Vörösmartyról, Berzsenyiről, Aranyról és Petőfiről:

„Volt egy idő, gondolta Szindbád, mikor minden író szíve mélyén Vörösmartyra szeretett volna hasonlítani, aki igazi úr volt, magyar és őrült, nemes és komor, ahogy kell és illik a világ szennyes akaratával szemben; úr, mindenképpen és költő, mindenáron, borosan és koldusszegényen is, szívében a haza minden fájdalmával, magánosan, szemközt a Balatonnal, ereiben a gonosz csók mérgével, üveges, boros pillantással bámulva a magyar tájat, s megbicsakló nyelvvel, hűlő ajakkal a vén cigány esküigéit skandálva… Berzsenyi úr volt, dohogott a hajós, Arany is az volt, és Petőfi is. Nem a rang és mód jelentette a hajós számára az urat, hanem a nagylelkűség és az igaz indulat, mellyel valaki vállalja sorsát és szerepét a világban.” (Márai Sándor: Szindbád hazamegy)

És eszembe jutott az is, hogy Kosztolányi szerint „A gondolat egyszerűen nem oldódik fel a költészet anyagában, ott marad nyersen, mint egy darab kő.” (Nyelv és lélek). Gyorsan eldobtam a bowlinggolyót ezen a pályán, kíváncsian, hogy van-e egyáltalán bábu a végén, és amikor befejeztem a verset, az eredményjelzőn ez a cím jelent meg: Herkules két megoldása.

Herkules két megoldása

Miért, miért nem, most, laptopzárás
előtt,
Herkules jut eszembe, mi mindent művelt
e hős.
Két megoldását különösképpen
irigylem:

Az istállótakarítás próbára teszi a
gerincem.
És mit tesz ő? Két folyót vezet át
a trágyán.
Változtathatok-e a gondolat
folyásán?
S érzelmeim folyója aszályos
vidéken
halad át; sodrása nem elég sem-
miképpen…

Szüntelen látom, amint Herkules vállai
tartják
az égboltot, amíg Atlasz az arany-
almát
elhozza neki a Heszperidák
kertjéből… Érzés, szív Atlasza,
add át –!
Míg visszatérsz, tartom én azt a
labdát…

Tudom, hogy Herkulesnek tizenkét munkát kellett elvégeznie. mert Eurüsztheusz kettőt érvénytelenített. Ez újabb pályákat nyit meg bowlingozó kedvem előtt.

Félelmek káoszában

Miért nem csapolják le a mocsarakat
mindenütt, ahol a hüdra él? Városok,
állatok pusztulnak körülötte, s hiába
nyisszantják le bármelyik fejét, kettő nő
helyette – ehhez a munkához Herkules
nem elég. Szájról szájra száll a hír, hogy
mily hálátlan munka ez; már a gének is
tudják: Eurüsztheusz* nem ismeri el.
Kell neki a hüdra és cinkosa, a rák –
fönntartják uralmát félelmek káoszában…

Diomédész** lovai 

Emberevő lovat tartott a zsarnok.
Ó, hányszor megesett azóta!
Emberevő lovak
tehát vannak, millió Herkules sem
volna képes befogni őket,
istállójukat titok övezi,
patájuk szikrázik, mint part felé
vágtázó vérhullám viharos esőben…

Béke

Forradalom többé nem lesz, kitört
a béke: az utolsó, sok elvégzett
és sok befejezetlen munka után;
Pandora szelencéje üresen tátong:
kiszállt belőle az utolsó szál pihe is,
és sziklához láncolva Prométheusz
maga eteti a sast – Herkulesnek
így semmi dolga, mehet elvégezni
a tizenkettedik munkát, az utolsót…

Maradt négy elvégzendő munkám, illetve dobásom. Ha eddig eljutottam, nem hagyom abba. Eurüsztheusz, mint minden ezen a világon, sokarcú. Kezdem megszeretni azt az Eurüsztheuszt, aki fogva tart, versírásra fog.

Stockholm-szindróma***

Hány munkát bízzak még Herkulesre?
kérdezi az enyhülő zsarnok.
Már nem fiatal,
s magam is öreg vagyok.

Szid, mint a bokrot.
Csak szidjon.
Ha nem hajtom,
rég ledobta volna magát
az első hídról.

Még én uralom őt:
pihen, ha parancsolom,
s pihenek magam is.

Azt hiszem, megszeretett.
Munkájának idő az adója.
A mi időnk.
Jó dolog ez a Stockholm-szindróma …

Az utolsó munka

Átlépni határt élet s halál
között –
büntetés nagyobb ennél élő
embert
már nem érhet. A Nap Herkules
mögött
elárasztja a földet és a
tengert,
neki meg mennie kell, hagyva
mindent,
alá kell merülnie a
sötétbe,
s ha túl van rajta, s járás közben
biccent,
rút kondorkeselyűk gyűlnek
föléje –
hiábavaló munka, mintha
tudnák,
ez’tán is kutyák lesznek a
kutyák,
és hálátlanság a munka
hóhéra.
Nem könyörül Herkulesen Zeusz,
sem Héra.
Majd, ha lelke után teste is
elég,
csak aztán lehet Olümposzi
fenség…

Senki nem kényszerít

Senki nem kényszerít
feladatokat tűzni magam elé.
Önmagam zsarnoka vagyok.
Most, zsarnokságom vége felé,
töröm a fejem, mit
kezdek az én Herkulesemmel,
ha egyszer
aranyalma nélkül tér haza,
meddig tartja az égboltot
halhatatlan lelke, szív Atlasza?

Herkules megőrült

Herkulesnek elment az esze,
új munkákat vállal magára,
pedig nyugodnia kellene.
Tél van, nagy tél, vastag havára

játszani érkeznek a varjak,
le-föl röpködnek, kergetőznek,
úgy néz ki, ilyenkor nyaralnak…
Azt sugallják az öreg hősnek:

helye e korban a szobában,
röpködni gondolatban ide-
oda, régmúlt tavaszba, nyárba,
nyugodjon meg a feszült ideg.

Hiszen munkáját befejezte …
nagyrészt; igaz, átadva nincsen
(a határidő csúszik egyre) …
Ki ellenőrzi, melyik isten?

Értelmezésemben a zsarnok–szolga viszony az egyes emberben is érvényesül. Nálam egész biztos. Versírás tekintetében magam vagyok a zsarnok és a szolga egyszemélyben. Az ihlet, késztetés: zsarnokság. Elvon más, talán fontosabb munkáktól, nem kérdezi meg, van-e időm, és a jutalomról is megfeledkezik; örök elégedetlenséggel, kétkedéssel jutalmaz. Annyiban kedvesebb más zsarnoknál, hogy megkérdezi, van-e kedvem. Ilyenkor mintha azt kérdezné: „Akarsz-e játszani?” Ki tudja, mi történne velem, ha kedvem ellenére írnék. Ha nincs kedvem írni, inkább megnézek egy jó filmet, egy jó meccset, olvasok, keresztrejtvényezek, sétálok, beülök egy kávézóba beszélgetni, vagy bowlingozom az utókorral.

KÖVETKEZTETÉS

„Minden írás, mely mögött nincs az egész élet titka, értelmetlen. Mit fecseg az, aki érti az életet? Az igazi költő nem érti az életet, s azért ír, hogy az írással mint tettel megértse. (Nem azért, hogy másokkal, mint valami tanítómester, megértesse.)”
Kosztolányi Dezső: Miért írunk?

A versírás tehát játék, de komoly játék, mert a költő valamennyi lírai nekifutása kísérlet önmaga és saját élete megértésére.

*Mükénéi király a görög mitológiában. Herkulesnek az ő szolgálatában kellett vezekelnie vérbűnéért, amit a Héra által ráküldött őrületben követett el; áldozati állatoknak nézte saját gyermekeit.
** Diomédész görög mitológiai alak, trák király, négy kancáját emberhússal etette.
*** „A Stockholm-szindróma (Helsinki-szindróma néven is ismert) egy stockholmi túszdrámáról kapta a nevét. Lényege, hogy a túszok – és a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek általában – szeretetet kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt.”

---

Lövétei Lázár László: Széna a tűkazalban

…Köszönöm a felkérő levelet, izgalmas témát feszeget, s ha lenne idő, tényleg megérdemelné az alapos kifejtést, már csak azért is, mert meggyőződésem, hogy még a „legbúvalbéleltebb” magyar költő is „játékos” költő — nyilván, a maga módján. A népköltészet névtelenjeinek játékosságát fölösleges magyarázni, elképesztően invenciózusok tudtak lenni, ha el kellett rejteni a fülnek-észnek „kínos” tartalmat ilyen-olyan metaforák mögé. Vagy itt van Balassi. Ki hinné, hogy ez a marcona katona ennyire tudott játszani, és nem csak férfias játékokat, amikor is „vagdalkoznak, futtatnak”! Mi más lenne például, mint játék a Celia-versek alábbi, rímeket halmozó versszaka (még megerőltetnünk se nagyon kell a fantáziánkat, hogy lássuk magunk előtt a huncutul hunyorgó költőt):

„Kártyát játszván velem, vet szívet tromfomra,
Kit az bölcs szerelem így magyaráz jómra,
Mondván: Ne félj, sőt vígan élj, mert tiéd az szép személy,
Veres levél tromfodra kél, csak azért, hogy jót remélj,
Semmi gonoszt te ne vélj…”

S persze, itt vannak a „gyermekjátékos” verseink is: nem tudom, miért, de a Petőfi-féle „ürgeöntés” után nekem Arany János Naturam furcâ expellas [tamen usque recurret] című verse ugrik be. Talán a tökharang miatt, amit a költő le is rajzolt. Vagy azért, mert a címben szereplő Horatius-idézetet (Bede Anna fordításában: „Űzd vasvillával, de a természet bejön újra”) én is használtam „ecloga” című haikumban: a Wall Streeten sétálva addig bámultam New York acél-üveg felhőkarcolóit, amíg a közismert szólást („Tűt keres a szénakazalban”) imígyen fordítottam a visszájára:

„segíts ó Daphnisz
megtalálni a szénát
a tűkazalban…”

Percig se állítom, hogy az említett tizenhét szótag hű-de-játékos-vers lenne! Vagy csak annyiban az, mint minden vers, ami komolyan veszi önmagát: hogy ti. az irodalom nem „állandósult szókapcsolatok” ismételgetése, hanem igenis játék a nyelvvel.
Jó ünneplést!

---

Para Olga: Engedtem a játéknak

Van-e helye a játéknak a költészetben?
Az én határozott véleményem: van, mindenképpen. Hiszen valójában mindenik költő a lelke mélyén megmarad nagy gyermeknek, s hisz a leírt szavak erejében, és én azt hiszem, Márai Sándornak van leginkább igaza:

„A művészet, titokban és mélyen, a művész lelkében, semmi egyéb, mint a játékösztön egyik megnyilvánulása.”
(Márai Sándor)

Halálkomoly elkeseredésemben komolytalankodva mégis önmagamat ostorozó verset írtam önterápiaként. „Játszani is engedd, szép, komoly fiadat” (József Attila ) alapon… És én engedtem e játéknak , így született a Hülye című versem.

HÜLYE

„Mutassatok egy normális embert, s én két hét alatt meggyógyítom!”
(Dr. Jung)

önmaga írója
önmaga olvasója

másnak nagyon
izgató

a dilisnek mi a
jó

minden s semmi
aranyszabály

más logika
más akadály

értelmet ott
ne keress
ahol semmi sincs

csak a „jeges Űr”
lakik ott mélyen
tudattalan

ezt szüli „felszínre”
a boldogtalan

(Szilágycseh, 1999. február 2. )

U. i. A lényeg csak ott van legbelül, körbekerülgetjük, nem érezzük határait pontosan. Nincsenek szavak, csak a gondolat szintjén kering ott legbelül, s ha „megszületik,” már nem az igazi, mert nem lehet csak úgy kiírni, se kibírni, mert oly sötét, komor, kínzó fájdalom, melyhez nem illenek szavak, mert a szavak csak cseppek ebből az el nem mondható fájdalom tengeréből…

(…)

Az igazi kicsi unokámmal való játszásról szóló versem már igazán játékos, tartalmában, hangulatában egyaránt.

AZ ÉN VÁRAM

A mamám mondja:

“az én nappalim
a hálószobám
a háló mellett
a számcsi számcsi”

hát hogy az mi
találd csak ki

hát ő az én
mamám párja
csak őt nézi
őt imádja

ha nem vagyok
én mellette
én a mamám
kis kedvence

a szobámban
sarkocska a
szobájában
itt valóban
minden elfér

a nappali
az ebédlő
mindig minden
nagyon fincsi
jó itt nagyon
ebédelni

s ha tele hassal
asztal alatt
játszom én ám
nagyon sokat
na de mindig
megtalálnak

aztán könyvtár
kirámolás
utána jön a
felolvasás

mami olvas:

„Péter úrfinak sok szeretettel
egy nagy csoki mellé, ha majd tud olvasni.”
Neked dedikálta Lackfi János

írók költők
nekem írnak
szeretettel
dedikálnak
bár nem tudok
még olvasni

s azt sem tudom
dedikáci
ó
ó az meg mi

a vasalás
a nagy rumli
vasalódesz
ka helyett

az asztal viszi
e szerepet

paplanhuzat
beborítja
jót vigadok én
alatta
még mama is
mellém bújik

aztán viháncolva kelünk
hú ebben én remekelek
majd felsegítem
a mamámat

s mint két jó gyerek
vasalt ruhát le nem verek

dicsér mami
fűnek-fának

„Jó dolga van
Attilának!”

rendrakás jön
a könyvtárban
nappaliban
kis kuckómban

ágybabújás
következik
mocorgunk a
paplan alatt
a két gyerek
addig mulat
s a farkasok
elkotródnak

s utána a
mese alatt
szundítok én
„cukorfalat”
az vagyok én
a mamámnak

mindig puszil
enne már meg
„hazamenés”
én pityergek

megígéri nekem mami
holnap is elhoz apuci
várlak Kincsem
holnap is majd

elmaszatolok egy könnyet
s már mindkét szemem nevet

hisz a kuckóm pici vár
mamám is vár vár a vár

De az én költészetemben leginkább halálosan komoly játék, gondolok itt az elhunyt fiamnak emléket állító A Csillag és a Lant című kötetem verseire, valahol a tudat alatt mélyen van bennem, hogy végtelenül hiszek a szó erejében, hiszem, hogy ledönthetem a való világ korlátait, utána küldve sirató szavaim, s hiszek, hiszi a szívem, de a tudat hiába cáfol százszor is, mert még mindig írnom kell, mert mint a játék: „kábít, álmot ad” írta Szilágyi Domokos, s igaza van, oldja a feszültséget, a lelki görcsöket leírva a kiírhatatlant…, tehát szükségem volt erre a vigaszra, a vers gyógyír, mankó, mentőöv volt számomra és maradt.
És játék, az eszem szerint játék, de halálosan komoly játék. Amíg írok, vele vagyok a végtelenben gondolatban, mintha ez valóság lenne a szív számára. (…)

---

Nászta Katalin: Ha nem játszhatnék, ember sem volnék

Azt írom, ami bennem kialakult és alakul, amióta tollat ragadtam.

„Mellette valék, mint kézmíves, és gyönyörűsége valék mindennap, játszva ő előtte minden időben. Játszva az ő földének kerekségén, és gyönyörűségemet lelve az emberek fiaiban.”
Példabeszédek 8. fejezet 30-31

Ha nem játszhatnék, ember sem volnék. De tehetem, tehát nem csak ember volnék. Kicsit Istenből is van belőlem.
Ahogy egyre jobban közeledek valami felé, amit öregségnek? tapasztalatnak? bölcsességnek? hívunk, azt látom: ha nem tudunk játszani, megvadulunk. És hogy ne vaduljunk meg, játszunk. A kezünk ügyébe eső dolgokkal. Nagyon, nagyon szeretünk játszani. Mindent, mert így kipróbálhatunk valamit, ami lehetséges.
Bár, a hazudni csak igazat szabad (Arany) költői parancsára ijedten olvasom: nem lehet játszani a szavakkal, mégis megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy játszani nemcsak jó: parancs. Minden idegszálammal ellenállok a világnak, aki el akar nyelni, ezért eljátszom, hogy nem vagyok benne. Hihető állapotokat teremtek magamnak. Gyermeki voltom sosem múlik, csak öregebbnek tűnök a telő időben, de alapjában semmi sem változott. Kinyújtom a kezem és leemelem a csillagot az égről, máris itt van fehéren-feketén. Persze, mikor megkérdik, hol hagytam a homlokomról, válaszolni is tudok: elrejtettem, hogy meg ne vakulj, ha rám nézel. Ó, játszani, igazat mondani, hazugságot megvallani – mind isteni képességünk. A játékban megteremtjük az önfeledtség szobáit, ahova nincs bejárásuk a játszani nem akaróknak, akik magukban akarnak lenni mindig. Mi szárnyakat kaptunk, amik befele nőttek. Felmérhetetlen távolságokat tudunk berepülni pillanatok alatt.
Mikor isteni parancsra ráncba szedem gondolataimat, a világ kivet magából, mert az általa felállított szabályoknak ellenállok. De még sokáig vakoskodok a kiszabadulásom előszobáiban, nem értvén Isten tilalomfáinak tűnő szavait. Aztán mikor eljön a pillanat – mert meglátogat –, felismerem a játék örömében rejlő örökségem, miket a fentebb idézett isteni beszédek rejtenek. A teremtéshez, alkotáshoz, a létezéshez egyetlen isteni forrásunk a játék, amihez mindenki tehetséget kapott. Hogy ki mit játszik – embere válogatja. Van, aki építészt, van aki életet-halált, mint Kosztolányi. Nagy kérdés, mikor pusztulunk bele játékainkba. Ha abba egyáltalán.
Játék az is, én mit gondolok, ő mit gondol. S hogy összeeresztjük-e gondolatainkat. Meg a felelőtlen gondolatokkal is bánnunk kell. A játékszabályokat ismerni kötelező. A keretek mindig adottak.
A költészet szabályai az egyetlenek, ahol fizikai akadály nincs, ezért a felelősség itt a legnagyobb. Főszabály arra vigyázni, hogy aminek nevet adunk, azt etetni, itatni vagyunk hivatottak. Munka van vele, nem mindegy, mivé fejlődik, mi lesz belőle.
Játszom a verssel, és a vers is játszik velem. Óvó tekintetnek pedig fölöttünk az Isten, aki egyetlen személynek adott nevet, Ő tulajdonságot, cselekvést is jelent: szabadító. Abból, amiből kimentett és ahová elmentett: ennek paraméterei hátrahagyott szavaiban és szívünkben vannak.
Nincs nagyobb játékos, nagyobb költő sem Nála. Delegálta fiait ide, vigyék vissza hozzá az elraboltakat, akik víz nélküli, kiszáradt, halálos kútban tikkadoznak. Így tértem vissza eredeti rendeltetésemhez. Igazat mondva, hazugságot megvallva, meztelen játékosnak a szavak ruháiban – hogy felismerhető legyen játékomban a Mester keze. A törvény szavai bilincsbe zárnak. De a velünk az Isten kiszabadít – nem a mintha szabadságra, hanem eredeti rendeltetésünkre: írd le mindazokat, amiket hallasz tőlem.
De félre a tréfával, szól a mondás – mint aki megunta a játékot. Visszatereli a létet a kötelezettségek igájába, ami, Istenemre mondom, irdatlanul nehéz. Pedig Ő azt ígérte, igája könnyű és gyönyörűséges. Kit követsz szívesen? Ha parancsai szívedbe írtak már nem törvényt teljesítesz, szívedből játszol neki, Neki. Igazat hazudsz, mert földi nyelved tökéletlen, ismereted töredékes. De ittál már abból a pohárból, ami az élet vizével van tele. Ha be is úsznak fekete gyászhuszárok éles vonalakként a képbe, tudod: a múló időnek is határt szabott az időtlenség örökléte.

A gondolat szabad ugyan, ezért kell befogni őket, mint lovakat, hogy egyirányba húzzanak. Ide-oda száguldozva csak kifutnak a világból, aminek Isten szabott határt. Az egyetlen irány, ahova tartaniuk kell, az a fent, a menny, az eljövendő. Minden, ami lent van, itt, csak arra való, hogy mederben tartson. Azt mondja, megbüntetem a gondolataitokat, azt is mondja: ejtsétek foglyul őket, hogy annak engedelmeskedjenek, aki elhívott benneteket… Van munka ezzel, hiszen mi mással tudunk bármit elérni ezen a földön, mint a gondolataink, amikkel megismerhetjük a világ szabályait. És kell is. Ez a kettősség végigkísér életünkben, ahogy a tudat is meghasonlott a földi és isteni között, bár egyben van.
Mikor zabolátlanul száguldoznak és nem vagyok ott, hogy féken tartsam őket, velem szaladnak ki időm előtt a világból. Még versben sem tehetem meg ezt felelőtlenül. Akkor érzem, hiszem létjogosultnak elcsángálásaikat, ha keresnek, igazság után nyomoznak.
József Attila egyvalamire kétségkívül megtanított azzal, hogy annak mutatkozott mindenkor, aki volt. Felhasadt szívvel élt át teljes lényével minden érzést, gondolatot. A verseivel olyan bizonyságot hagyott maga után, amit az utókor kiválasztott a költészet napjául, az istenember pedig tudja, hogy annak útja merre kell hogy vezessen.
Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen – ennél pontosabban senki nem írta le, milyen az, amikor isteni felismerésre jut az ember. Nem tett mást, csak hagyta, hogy lelkéből szabadon folyjon, mint a Duna – a zavaros, bölcs és nagy ismeretek tára… Ha példa valamiben, az őszinteségében az, amivel úgy tette papírra mindazt, ami benne volt, mint senki. Egyszerisége világít korszakokon át. Mert: Én mondom, még nem nagy az ember, de képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem. Ennél szebben aligha lehet megfogalmazni isteni rendeltetésünket.

A megadó csoda

mikor a szóba szerelmes lettem
Istenbe szerettem
csak még nem ismertem
olyan élesek és korlátoltak voltak
tudtam, az igazit kell keresnem
a fehér lap, mióta írni megtanultam
arra várt, hogy teleírjam
apám mondta – meg is kell tennem

szót fogadtam és szava megfogott
versek mélyéről buktak föl a titkok
nem érdekelt ki írta őket
a csoda megadta magát
rabul ejtett

A költészet napjára

azt gondolnád, Istent játszik
nevet ad mindennek, amit lát
összeilleszti, ami szétszakadt
elválasztja mi összetartozik
kihúz a polcból egy poros fiókot
asztalra teszi, ami nincsen
cáfolatok, igenek közt barangol
tévhitek csúcsáról nézi Istent
arcot, alakot festene neki
ruhát is adna rá, hogy meztelen-
re vetkőztesse, ha szottyan kedve
majd nyomozó lesz, aki kitalálja
a másikat, talányt ölt magára
pelerinnek kétségeket terít
vállára, válladra – mintha ölelne
tudja, vagy csak sejti, amit tesz
nem pusztán embervoltából fakad
magja van, miből kikel virág, gond
legyezőszárnyak pillangulnak rajta
megnevez képet, verset, hangot
teszi mire ura előszólította
a láthatatlanból, amit nincsnek hívott
hogy van-jon, ahogy Isten rendelte
ültetett kertjébe mindenféle igét
játéknak, kitalálni adta
jutalmul övé lesz, minek nevet ad
hopp itt egy versláb, ott a képe
amott pedig a pedigréje
markomban régóta melegszik
kézfejemen pillangók legyezik
arcotok, lelketek – kedveseim
s a ház, amit szerkesztek lakásotok
üsse kő!
veletek játszom ott villámot
früstököt

2019-03-09

---

Demény Péter: Játék = bátorság

A játék azért nem alacsonyrendű, mert az, hogy az ember leül egy papír mellé vagy a képernyő elé verset írni, eleve játék abban az értelemben, hogy kizökkenti magát a mindennapokból, pénzkereső, a családban és a világban játszott szerepéből, és „belezökkenti” magát a versíró valaki szerepébe. Ezt a játékot éppen olyan komolyan veszi, mint a gyermek, aki fél a játéktigristől, miközben tudja, hogy játszik a szüleivel.
Az nagyon igaz viszont, hogy ebben a folyamatosan szomorú romániai magyarságban a játékot valami frivol dolognak tartották főleg 1989 előtt, és tartják sokan és elsősorban bizonyos területeken máig. Nem érzem véletlennek, hogy Weöresnek nem sikerült az őt megillető helyre kerülnie, és hogy egy Reményikről szóló esten, amelyen költészete „álomhalász” aspektusait is emlegetik, és el lehetne indulni egy friss olvasat felé, a bánat és bú dominál, hogy a Csipikét idézzem.
Emlékszem, 2013-ban Tompa Gábor előadást rendezett A teljesség felé alapján. A végén odalépett hozzám az erdélyi magyarság egyik fárosza, idézett egy Illyés-verset, és azt mondta: „Egy Illyés-sorban az egész Weöres.”
Számomra Weöres minden: a merészsége, a vakmerősége, a kalandvágya, a nyugtalansága, a forma- és egyéb kíváncsisága. Az Altwien ábránd éppúgy játék, mint a Ha a világ rigó lenne, a Három veréb hat szemmel éppúgy, mint a Rongyszőnyeg.
A játék – bátorság. És az nagyon komoly dolog.

---

Komán János: Játékos vagy komoly tevékenység a versírás?

A válasz könnyű: játékosnak és egyúttal komoly tevékenységnek is nevezhető a versírás. Úgy tapasztaltam, hogy minden költői eszköz szórakoztató játszótárs lehet. Játszhatunk a rímekkel, a ritmussal, a szóképekkel, a stílusalakzatokkal, játszhatunk a humoros, megnevettető gondolatokkal stb. De a felelet indoklását valamivel bővebben is igazolni kellene. Röviden a következőket mondhatom:
Ha a költészet játékosságáról beszélek, kiindulásképpen a népköltészetre kell gondolnom, és ebbe beleértem a gyerekek mondókáit is. Nem kérték ezek a rímes, ritmusos játékversek verstani, esztétikai ismeretek elsajátítását, alkalmazását. Számos olyan ismert, mindegyre megismételt, nagyon szeretett népköltészeti alkotást hallhatunk, melyeknek szerzői sem írni, sem olvasni nem tudtak, viszont az élet ritmusait, a rímesen csengő, mondjuk úgy, hogy a feleselő szavakat, a ritmusok tánclépéseit megtöltötték, összehangolták az érzelmek szívveréseivel. Ilyenkor harmóniát észlelünk. És mennyi játékossága van annak a népi humornak, mely a rímek csengettyűivel nevettet. A népköltészetben észlelhető játékosságok, ezek föltárása segíthet az értékes lírai alkotások játékosságának a kiemelésében. E kérdés feleletének alaposabb kiteregetése számos gondolatot ébreszt, melyeket szemléltető példákkal kellene igazolnom.
Valamennyi költőnk, a legjelentősebbek is, pályájuk kezdetén inkább csak népköltészeti ismeretekkel rendelkeztek, és egyesek később is csak nagyon kevés verstani, esztétikai tudnivalókat sajátítottak el, de a tehetség, az egyéni hozzájárulás kárpótolta a hiányosságokat. Ha valaki azt tanulmányozná, hogy egyik-másik költő verseiben mennyire mutatható ki a komoly költői fölkészültség, arra a következtetésre jutna, hogy meg lehet különböztetni a tudós költőket a többiektől, de ezt a megkülönböztetést nem tartom rangsorolási kritériumnak.
Magam a humoros gondolatok vidámságát kedvelem. Egyik latin költőnk epigrammájával és néhány sírversemmel szemléltetem ezt a fajta játékosságot.

Quintusról

A félszemű Thaist meglátta Quintus,
és szeretője lett ő.

Thaisnak csak félszeme hiányzott.
Quintusnak mind a kettő.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Most már nem lesz többé kedve,
elvitte a szőlő nedve.

*

Nem hallották, amit mondtam.
Íme, itt sok hallgatóm van!

*

Nem nyaralhattam én nyáron.
Itt töltöm a szabadságom.

*

Ne szomorkodj többet értem,
sikeresen célba értem!

*

Nem jól jósoltak a papok.
Üzenem, hogy mennyben vagyok.

*

Sokszor kereste a halált.
Na, most aztán reá talált.

---

Kristó Tibor: Kétsoros játszmák

Koboz kobzó

ha mesterednek nincs koboza
hangszeredet elkobozza

Ez napi

a Nap a mindennapos
nem lehet másnapos

Canis Kóbor

itt is nyomok ott is nyomok
mindenikbe mergát nyomok

Érem nem érem

amott egy pénzérem
szinte elérem

Végváriasan

mert mindig mentünk a törökre
így juta aranyidőnk tönkre

Fénykor

nekem is volt fénykorom
a fény rajtam már korom

A 2018-as foci-világbajnokság margójára

Szép gólt lőttél japán testvér Haragucsi*
ezen vígad hun barátod Haragosi**

*kíváló japán focista, a belgák elleni
egyik gól szerzője
** Weöres Sándor névtalálmánya

Metrikusan

versírónak nem árt a rum
ettől csúszik jól a metrum

Csetepaté

forrhat bármely fokra dalom
abból nem lesz forradalom

Öntelten

azt hiszik a kedélyesek
csak ők lehetnek esélyesek

Későkor

vénségemre
jövök rá kicsinységemre

---

Keszthelyi György: A gyerek, ki bennem él

Utolsó pillanatig próbáltam előhozni magamból a gyereket, aki tudom, hogy bennem él, de jó ideje számomra is elkeserítő módon nem mutatkozik.
Visszatérhetnék a múltba, de az már nem lenne hiteles (vagy nem érezném annak).
Köszönöm a lehetőséget, talán lesznek még szép napjaink.

---

Füzesi Magda: Merre visz az isten útja?

„Valami nincs sehol”!
Váci Mihály sokszor idézett sóhaja nem hagy nyugodni, amikor megpróbálok válaszolni a káfé főnix kérdésére: Van-e helye a játéknak a költészetben?
Jó, hát vizsgáljuk meg a kérdésnek József Attilához köthető aspektusát. De előbb talán barangoljunk a magyar költészet más tájain. Kosztolányi Dezső például játék-ügyben megkerülhetetlen. Közismert nyelvi játékossága, az Akarsz-e játszani című versét folyton morzsolgatjuk. Szeretjük. Könnyednek tartjuk. Pedig a könnyű szárnyon lebegtetett mondanivaló a vers utolsó sorában zuhan ránk félelmetesen: „akarsz-e, akarsz-e játszani halált?”
Szép Ernő Nem volt játékom című verse is sokunk számára ismerős. Tanulgathatjuk is, szükségünk lesz rá. Parafrazáljunk egy kicsit: egyszer mindnyájan kiállunk majd a Tejútra, arra visz az isten útja és megszólalunk szépen csendben: „Kérem én még nem játszottam, / Nem játszottam, / Nem játszottam, / Játszani szeretnék mostan.” Játszani, még akkor is, ha már késő…
Játszani, elvágyódni, mert valami nincs sehol. Mint Babits Mihály írta a Messze… messze… című költeményében: „Ó mennyi város, mennyi nép./ Ó mennyi messze szép vidék!” / Rabsorsom milyen mostoha, / hogy mind nem láthatom soha!” Úgy gondolom, ez a folytonos hiányérzet lehet a katalizátor, amely kiváltja a költőben a játékosságra való hajlamot.
Borongós csapongásunkból térjünk vissza a kijelölt útra, József Attilához. Hangulatingadozás ide vagy oda, rosszindulattal sem mondhatjuk róla, hogy verseiből hiányzik a játékosság, a nyelvi bukfenc. Lapozgatva az „Összes”-t, újfent végigborzongatott a gondolat, hogy a mindössze harminckét esztendőt élt költő mennyi színnel gazdagította a magyar irodalmat! Végül az „Alkalmi rögtönzések” ciklusban bolyongtam, a magam számára nagy felfedezéseket téve. Kínálgató című versjátékát olvasgatva szülőfalum, a kárpátaljai Nagybereg lakodalmas vőfélyversei jutnak eszembe, amikor Étkek áradata alcím alatt ilyen sorokat görget elénk József Attila:

Halmajonez
Majonezből bármi kevés
Háromnapos hideglelés.

Hideg rosztbif körítve
Rosztbif reuma forrása,
Aki eszi, kárát lássa.

Pogácsák és sós sütemények
Pogácsától kezed reszket,
Vegyed tudomásul eztet.

És még sorolhatnám fél oldalon keresztül. A költő mosolyogva figyel ránk a versek mögül és időnként összekacsint az értő olvasóval, hogy lám, ilyet is tud, és „barátok között” a suksükölést is megengedheti magának
S ha már játék, a négy Szonettjáték se maradjon említés nélkül. A költő játszótársa Illyés Gyula volt. Nem tudom, manapság hányan veszik a tollat és írnak rímpárokat, hogy azokkal tegyék próbára a költőtársak fantáziáját, de 1928-ban irodalmi berkekben közismert időtöltés lehetett. A játékosság mindkét költő jó tulajdonságai közé tartozhatott, ha József Attila ilyen rímeket kínált Illyés Gyulának A másodfokú függvények egyenletei című opusz megírásához:

„Konstantin, ápolj!
Szemere Elek!”
erre felkelek
Konstantinápoly

berekben kele vész
bukaresti banda
„A luk ha festi randa”
a gyermekben kelevéz

Salmon
malmom
csiribiri fitty

Beregi eridj
horoszkóp
gonosz pók

De fantáziában Illyés Gyula sem maradt alul. A Reggeli ájtatosság című közös versükben rímhívóként ott találjuk a fuszekli, vaspánt, skatullya, jelentésben egymástól igencsak távol álló fogalmakat. Leszögezhetjük: a versíró párbaj „jó mulatság, férfimunka volt”. Vagy játék. Nagy szellemek, ha találkoznak. Vagy nagy Homo Ludensek. S bizony-bizony a játéknak tűnő versezetek mögött szellemi erőfeszítések sora rejtőzik. De egy vers éppen attól szép és szerethető, hogy megszületésének folyamata soha nem érhető tetten.
Örömmel tévelyegtem külön bejáratú játékelméletem labirintusában. S hogy a magam háza táján is szétnézzek: bohóc lélekkel megáldott ember lévén, a dolgok színén túl a fonákját is keresem. Verseimben van helye a játéknak is, de komolyan gondolom, amit leírok. „…az igazat mondd, ne csak a valódit”, üzeni József Attila, s nekünk, az anyaország határain túl – az én esetemben a Szovjetunióban – szocializálódott magyaroknak fokozottan oda kellett figyelnünk erre az üzenetre, hiszen a nemzetünktől idegen világban a magyar írástudó gyakran csak „játszásiból” mondhatta ki az igazat. Három ilyen versemet jegyzem le ide mutatóba.

Gyermekszáj

Szerencse, hogy szülőhazám
nékem ez az ország,
ahol sorsom énhelyettem
mások kovácsolják.

Úgy nevelnek, úgy oktatnak,
még emberré válok!
Mindenről jól kifaggatnak,
mit hogyan csinálok.

Hazámtól csak egyet kérek,
ha meg tudja adni:
úgy szeretnék önmagammal
magamra maradni!

Tempora mutantur…

„Cirkuszt s kenyeret a népnek!”
szólt egy bölcs uralkodó.
Több kenyeret, kisebb cirkuszt,
kérte az alattvaló.

Ám ha engem kérdeznének,
nem mondhatnék egyebet:
ha kenyér van, cirkusz nélkül
valahogy csak megleszek.

Szerencsefia

Jól megfogtam az isten lábát,
mikor e tájra megszülettem!
A gólya, amely itt hagyott,
röhögve suhant el mellettem.

Majd negyven évem elpergettem,
s mikor a sorstól bérem kértem,
az isten, kinek lábát fogtam,
elvágtatott tüzes szekéren.

Igaz, még egyszer rám mosolygott,
mielőtt végleg elhagyott:
jól megfeddte a balga sorsot,
s adott egy rozsdás csillagot…

Hát igen. Ezek a versek tulajdonképpen „szomoreszkek”: ám mégiscsak több bennük a játék, mint a siránkozás. De hogy mégse maradjunk mosoly nélkül, álljon itt végül egy vers a barátomról, akit nagyon szeretek.

Barátom a Meggylek vár

Legyen tél, tavasz vagy nyár,
barátom, a Meggylek vár.
Vár a polcon, a kamrában,
ünneplő üvegruhában.
Arra vár, hogy megegyem,
Kolozsváron, Enyeden.

---

Ady András: A nincsvanról

Ha jó böcsületesen elmerengek ezen a témán – s megvallom, tán először teszem –, akkor első sorban az jut eszembe, hogy az olvasói visszajelzések alapján, bármit írtam, írok az alapkiszerelésben komoly, de inkább komor, így nem jut hirtelen eszembe, hogy hol lenne a játék, vagy játékosság motívuma bármiben is, amit eddig összeírtam… vagy fogok ezentúl. De éppen ennek a kérdéssornak a hatására, megpróbáltam játékos lenni, lásd majd a verses „mellékletemben”. Lehet, hogy így kellene, lehet, hogy többet. Az egyik vers, a szonett, erre az alkalomra született, a másikat a legjobb kritikusom, a feleségem választotta ki. Ezek szerint mégis akad játék, játékosság. Nem hittem volna. A gyermekverseimre most nem reflektálok (hosszan), az más kategória, egy, amelyet elpatkolásig próbálgatni fogok s mely pont addig nem lesz – számomra – meggyőző. Ott az apró múzsa hozta, hogy a versek játékos „szóruhát” kaptak, vagy nem is kaptak, csak egyszerűen leírtam, amit a gyerekszáj kimondott, a verslábak „gyermekcipőbe” bújva ugrabugráltak, ott jelen volt (jelen lesz?) a szóbeli, a kifejezésbeli játékosság, a szituációs játékjelleg, de jelen a mindenféle versképletek, rímek összekacsintása is. A gyermekversek pusztán matematikai szempontból nem jellemzőek, nem mérvadóak egyelőre a „felnőtt versek” szempontjából: számszerűen nincsenek annyian, mint az előbbiek. A verseimben – és tudatosan – csak enyhén argó, néha népieskedő vagy tájszavakkal, gyakrabban a beszélt nyelvben használatos „vagánykodó” formákkal, vagy egyenesen az akart polgárpukkasztással érek el, ha elérek játékossági hatást, és itt rendszerint meg is állok. Egy idézőjeles szabály betartásában, azonban sosem állok meg, és megjegyzem, hogy nem egyféle öncenzúráról van szó, vagy bármiféle hatásvadászatról, tán complaisance-ról a jövendőbeli olvasó felé. Nem, dehogy. Arról van szó, hogy annak tudatában írok, hogy ez egy újabb interakció lesz. Egyfajta, ami vagy válaszra talál vagy nem az olvasóban, s tudni fogok erről valaha, vagy sosem. De attól még interakció két személy között, akiket különböző érdekek, műveltségek, motivációk „mozgatnak” írás és olvasás közben. Az író felel a saját akció-reakcióiért és versben főleg, az olvasó…az ismeretlen-ismerős. Nekem, bármi furán hangzik is, sejtenem kellene az olvasó stratégiáit, mert függetlenül is függök ettől, mert látni vélem reakcióit és én is reagálok…és előre ha abszurd-határosan lehet. Magyarán: ez is egy játékfolyamat, stratégiákkal való játszás, s lenne egyoldalú, ha nem lenne haszonélvezője a vers, mely így fejlődőképes.

Propozíció

Kölcsönkértelek, hogy
kipróbáljam: milyen élni?
Csak ekkora kamatveszéllyel,
de bevált, s most már nincs
miből, nem spájzoltam eleget,
képtelenség, hogy csak úgy, egy
összegben visszafizesselek!
Ha neked megér annyit, s mert nem
látom más, úri módját a törlesztésnek:
elmehetek hozzád hosszú lejáratú férjnek?

Trillárom…

Nincs kötöttségem semmihez, senkihez!
Trillárom ám! Mondom addig, amíg
elhiszem, sőt hiszem: az amennyihez
nem tartok, a semmivel, afférom híg.

Trillárom, bizisten: van nekem egy nincs-
hitem, de akkora, hogy nincsen is,
lopnék én boldogan, de hol az a kincs,
mit ismernék enyémnek? Bizony, semmis

a lopható s a lopó mind, oldom
és kötöm magam, de csak magammal
kötődöm, s hogy nincs kötöttség, mondom:
hallgasd meg, ha már olvasod, szavammal

adom szavam: thanatosz ez, éroszként.
Hej! Lét-nemlét, kezdeti végszóként!

---

Somorčík Szombath Rozália: Az üveggolyó

Nem emlékszem arra, hogy gyermekként valaha is önfeledten játszottam volna testvéreimmel. Akkor még József Attiláról és Freudról sem hallottam, talán ha ismertem volna őket, akkor bátrabb lettem volna a játszás felé.
Végtelen félelemre, kétségbeesésre, szomorúságra emlékszem, ami közöttünk lappangott állandóan, derűs, vidám játszásra nem.
Játszani és mással nem törődni!
Ám a gyermekek az utcán, kik csak úgy összeterelődtek, különböző. korosztálybeliek, mindig kitaláltak valamit, vágni lehetett a hallgatást közöttünk, és mégis inkább játszani akartunk.

a földön

az
igazi föld felülete sima,
ledöngölt,
korrekt agyag, mert korrekt
kell,
hogy legyen.

a fű, az igazi fű színe zöld,
tapintása fű marad örökre, s a
fűre lépni nem tilos,
s fűről a földre gurulni élvezet.

eldobni az agyaggolyókat, hogy
guruljanak,
apró,
célt talált örömök és az
agyaggolyókat, a játékot,
vászonzacskókban
haza vinni
az igazi otthonba.

Mikor már a földön feküdtünk, vitatkoztunk, agyaggolyóink gurultak, szinte céltalanul, de a vezér, mert mindig volt egy, akinek a legnagyobb szája volt, az ujjával belenyomott a szép, friss földbe egy mélyedést, s azt mondta, ez a cél, ebbe kell beletalálnotok.
Gimistává váltam hirtelen, kitaláltunk néhányan egy szójátékot: értelmetlen mondatokat, szókapcsolatokat alkottunk szavakból, és nevettünk.
Görgettük a szavakat, miket néha kapásból, vagy jegyzetekből előszedtünk, ordítva, fulladozva-nevetve, vagy csak halkan odadobtuk egymásnak, csináltuk belőlük a látszólag értelmetlent.
Azok igazi önfeledt játékok voltak, minden törvényszerűség, vagy szabály nélkül. Talán ezek alapozták meg a merszet a szavakkal való játszáshoz.

A mostani játék, a versjáték már nem vidám.
Nem önfeledt, nem derűs.
Vagy az üveggolyóm. Volt egy, egy féltett, s egy versem is róla. Mindkettő elveszett.
Képzeljünk el egy szokásos kicsi asztalt egy poros, vidéki vásárban, rajta három, szájával lefelé fordított nem átlátszó plasztpohár, az egyik alatt található az üveggolyó.
Az üveggolyó szeretni való, valamennyire átengedi a fényt, vagy csak megcsillan rajta, olykor-olykor elgurul, leesik a földre, de nem gurul messzire, nem túl súlyos, hogy saját súlya messzire vigye, nem is tud elgurulni örökre.
A versben az üveggolyó vezeti a szemet, és csak azok figyelik, akik teljesen közel állnak, körülveszik a képzeletbeli asztalt.
De az utcai bohóc nyereséget akar, minél több látogatót.
A versben el van rejtve a legfontosabb, néha több ott az allegória, mint ahogy a közönség gondolná, de mindenki mást lát.
Szeretem, ha legalább kettő, de maximálisan három allegorikus üveggolyó mozdul, morajlik, vagy csak sután meglapul a versben.
Az utcai bohóc nem adja, nem adná, csak megmutatja.
Forgatja, tologatja a poharakat, ügyel, hogy a golyó megmaradjon. Sohasem veszítheti el, mert az az ő lelke, a mindene. A poharakat mindig másképp tologatja, sohasem egyformán, csak szavai, mikkel a közönséget csalogatja játék közben, azok egyformák látszólag.
Vagy mégse?

---

Szuhay-Havas Marianna: Játszótársam, az olvasó

Minden vers önfelfedezést okozó varázslatos játékszer, ami megmozdítja a szunnyadó érzéseket, illetve újakat támaszt. Már az is mágikus, ahogy a szerző létrehozza, önmagából és valami többől, másból, hogy a mű akár évezredekig hatással lehessen az emberekre. Mint minden költő, én is játszom a szavakkal, az olvasó pedig ismeretlenül is társam ebben.

Hűség

pompás napok fénye
éle és éke visszavert
kis háborúk dicsősége
hangulatba kevert
a kéz kézben titkos
pontjaink találkozása
vágyunk teraszán biztos
vár kettőnk feloldozása.

Lehettél volna

Lehettél volna kaszkadőr,
cápavadász vagy orvlövész,
Chilében női börtönőr,
valaki dögösen merész,

akit nem vár haza család,
és az asztalán nincs ebéd,
mindegy jó vagy totál galád:
odaadnád egyik veséd,

ha most volnál gazdag gengszter,
ősz ördögűző vagy búvár:
mert más bőrébe belebújnál
sokszor, de legalább egyszer.

Hatás

Finoman egymásnak hangol,
hogy pillantás pillantásba ér,
összefont útjainkon barangol,
így szívtájhoz alakul a tér,
ahogy testből testbe úszik,
már tudjuk mit jelez,
soha el nem múlik.
igaz életfűszer/ez.

Félszáz év

Voltam bűnbak és bámészkodó,
áldozat és áldozathozó.
Most csak ülök,
egy térjelben feltűnök.
Parányit várhat még
a kopogásra bezárt ég.

---

Demeter Attila: Hidd el, az élet nem komoly…

Hogy van-e helye a játéknak a költészetben, szerintem nem is lehet kérdés. A játék az emberi lét egyik legértékesebb kincse, az emberi alkotás nélkülözhetetlen eleme, a gyermek fejlődésének garanciája. Gondoljuk csak el, mi lenne, ha a kisgyermeknek megtiltanánk a játékot, és azt mondanánk neki: „Fiam, itt az idő, hogy abbahagyd a játékot. Mától szigorúan komoly tevékenységeket kell folytatnod, mert az élet könyörtelen harc, és fel kell készülnöd egy olyan jövőre, amelyben a szórakozásnak helye nincs.
Ijesztő, ugye?
Ha a versírás felől közelítjük meg a dolgokat, a lényeg ugyanaz. A költészetet el sem tudom képzelni játékosság és humor nélkül, hisz a rímekkel, gondolatokkal és csodálatos magyar nyelvünkkel való játszadozás nemhogy bűn volna, hanem maga a csoda! Csak sajnálni tudom a humortalan, végtelenül komoly embereket, akik nem tudnak azonos hullámhosszra emelkedni egy zseniális verssor, egy szikrázó rím vagy poén hallatán. Nagy nyomorúság, ha egy ember nem érti, mit mondanak körülötte! Egy jó társaságban egyenesen alapkövetelmény a játékosság, és főleg az, hogy ne vegyük halálkomolyan magunkat.
Meggyőződésem, hogy a játékosság és a humor – mert ők ketten ikertestvérek – életünk elixírjei, hisz általuk vagyunk képesek az élet nehézségein, a szomorúságon, a szenvedésen, nélkülözésen, és ki tudja még milyen tragédiákon úrrá lenni, vagy legalább tovább lépni, és hinni abban, hogy az élet megismételhetetlenül egyedi, minden buktatójával együtt. A tragédiát is lehet játékosan kezelni, ahogyan ezt József Attila mesterien tette számos versében. A Költőnk és kora című költemény nagyszerű példa arra, hogy a zsenialitás legtöbbször a játékosságban nyilvánul meg:

„Ugy szállong a semmi benne,
mintha valaminek lenne
a pora… ”

A komorság mellett rejtőzik a játékosság :

„Lágyan ülnek ki a boldog
halmokon a hullafoltok.
Alkonyúl.”

Ha egy ifjú költő tőlem kérne tanácsot , talán a következőket mondanám neki:

Hidd el, az élet nem komoly,
Te se légy komolyabb:
A művész is csak egy ember,
S te sem vagy boldogabb.

Nem vigasztallak, jóbarát,
Mert minden szenvedés
Elnyeri végén jutalmát,
És ez nem is kevés.

---

Kiss Székely Zoltán: Abszurd játékaim

négy kentaur vágtatott ki a tisztásra
s összefogdosták a nimfák javát

a vezérnek négy lába volt s két keze
a második a sorban csak három lábbal bírt
a harmadik két lábú két kezű lény volt
a negyediknek csak egy lába volt

a vezérnek járt a legszebb nimfa
a sánta második sem panaszkodott
a harmadik már embernek látszott
a negyedik csak béna volt

A negyedik kezdte a táncot
a harmadik szerelmesedett
a második csak belesápadt
a negyedik eltévelyedett

a négylábú dőlt ki leghamarább
a háromlábú megbokrosodott
az ember szívből szerette nimfáját
a negyedik belehalt legott

de csak a negyedik volt boldog
gondolattal játszani csak ő tudott

---

Cselényi Béla: Fordítva megválaszolhatóbb lenne

Ne haragudjatok, a feltett kérdés túl hosszú (majdhogynem választ sugalmazó) volt, és nem éreztem benne a kihívást, ugyanis aki ma megtagadja a költészetben rejlő játék létjogosultságát, önmagát golyózza ki a teljes értékű méltatók vagy bírálók közül. Nem képezheti kérdés tárgyát, hogy a versben lehet-e játékosság.
Fordítva talán megválaszolhatóbb lenne a kérdés: kiszidolozható-e a játékosság a költészetből? Az a baj, hogy amikor én tanultam magyar (és román) irodalmat, akkor az avantgárdot túlhaladott, kilátástalan irányzatnak bélyegezték meg, így azt a konkolyt hintve el, hogy a játékosság öncélú.
Hát ezek miatt nem tudtam megválaszolni érdemlegesen a jogos kérdést.

---

Faluvégi Anna: Nem késő játszani

Amikor elnézem homlokod barázdáit, ráncaidat az arcodon, látom rajtad, hogy milyen életet éltél. Beléd ivódtak mindennapjaid. Lehet, hogy nem mered magadnak se bevallani, és túlságosan öregnek tartod magad a hazudozáshoz… talán már késő visszahozni az elmúlt időt.
Kutatsz a padláson játékaid között. Vén fejjel. Unokáid is mind felnőtt emberek. De most ez nem érdekel téged. Nézegeted ósdi emlékeidet, és feltör belőled a múlt. Érzéssel társul, egy megmagyarázhatatlannal. Mintha újra gyermek lennél. Mintha a saját kezeddel formált agyagkancsó életre kelne. Ujjaiddal letörölgeted a falovat, amit a vásárban vett apád neked. Annyira örültél, most is végigszalad benned az az érzés. Kutatsz a játékok között, s közben eltűnődsz, hová repült az idő, hiszen most is gyermek vagy, ugyanaz, ugyanolyan, aki voltál! A kopott, fekete- fehér fényképen felismered játszótársadat, és kicsit komor lesz a tekinteted. Egy pillanatra. Azt gondolod, romlott a látásod, pedig csak a szemüveged lencséjén maradt ujjlenyomatod, amikor megtörölted az előbb.
Játszottál gyermekként, és sok-sok emléked összegyűlt, könyvet is írhatnál róla. Aztán felnőttél, és elfelejtetted, hogyan kell. Lekötöttek az ügyes- bajos dolgaid, komolyan vetted az életet, a munkahelyedet, a családodat. A gyerekeidre se maradt időd, azt gondolod, olyan hamar felnőttek, nem is tudod, hogyan történhetett. Állandóan aggódtál, félelem töltött el, ha rezgett a léc a leépítéskor. Most fel akarod menteni magad, és azt mondod: komolyabb dolgokkal foglalkoztam, nem volt időm játszani. Aztán hozzáteszed: csak 30 évvel lennék fiatalabb… nem, csak 20 évvel… vagy 10-zel, elég lenne, ha 5-tel… Te is tudod, hogy nem lehet, az idő kereke nem forog visszafelé.
Most játszanál – hiszen játék nélkül semmit se fejlődsz legbelül. Játék nélkül egy nap öregnek születsz, mint te most. Kicsit elgondolkozol, és amikor kezedbe veszed a színes üvegcsét, amibe nyáron a tök virágából sárga lét préseltél, érzed az illatokat, a friss csalánét, az orgonáét a kert végében… és tudod: te valóban játszottál egykor.
Most felegyenesedsz. Annyira, amennyire meggörnyedt tested engedi, de egy szempillantás alatt összeroskadsz, s a gyűrött arcodra kiül életed gyötrelme.
Tehetetlenséget érzel, és tudod: elmulasztottál egész életedben valamit: játszani. Nem a játékaiddal, hanem a gondolatokkal, a szavakkal, mik szebbé tették volna mindennapjaid, és mások életét.
Figyellek, mosolyogsz. Valami változik benned. A múlt már nincs. De te élsz, és elkezdesz újra játszani.

játékvarázs

ami neked naplemente
nekem egy vörös palást
ami neked felhő az égen
nekem rongyos óriás
amik neked csillagok fent
nekem tündérszemek
ami neked valóság
nekem elképzelt világ
te nem érted
de én tudom
életem játékvarázs

---

Albert Csilla: A játék az (tényleg mindig) gyönyörű?

Nem tudom… Ezt mondja Kosztolányi, és illene neki hinnem, annál is inkább, mert én nem vagyok játékos természetű, ő meg az volt. Verset is írt az élet nevű szerepjátékról, ahol „nagy komolyan felnőttet” játszva talán még elfelejthetjük azt is, ami minden játékot, de az élet-játékot bizonyosan elrontja: a halált. Mert az ember legtöbbször „valamiért” kezd el játszani – győzelemért, kihívásból, elismerésért, díjért. De itt a végén a semmi célszalagját szakítjuk át (hihetünk mást is, de azt hisszük, ami persze megint testvéri viszonyban van a játékkal.) Szóval: „Le jeu pour le jeu”? …Ez tetszik, ez a játék a játékért dolog – a győzelem sosem motivált…

Azt hiszem, kevés költőnk van, akinek a gyermekkorát olyan brutálisan elvette volna a sors, mint József Attiláét. Míg a vele egyidős fiúk jegyárust játszottak helyes kis nadrágjaikban, miután megitták anyával a kakaót, addig ő valóban ott dekkolt jegyárusként a moziban, meg egyéb felnőttes dolgokat csinált, amiknek kényszere és szégyene kioldott a helyzetből minden kalandost. Nem volt módja felnőttesdit játszania – neki a felnőtt lét sivár, idő előtti megtapasztalása jutott… Maga is tudta ezt, amikor később belátja, hogy tejfogai beletörtek a vasvilágba. Utolsó versei visszatérő motívuma a gyermekkorban ránehezedő nem gyermeknek való lét, a súlyosság élménye – a meg nem adatott fokozatosság az életkorok változó stációi között. Jóvá nem tehető, ami történt, legfeljebb a miatta érzett fájdalom oldható fel ideig-óráig: meglehet, ezért lett költő. Hogy felnőttként visszaperelje a gyerekkort. A kimaradt játékot. Egy–egy rímjáték hullámán ringva talán elviselhetőbb az a súly is a szíven, ami majd lehúzza a mélybe…

Persze, ha nem játszik rímekkel, képekkel egy költő, akkor is játszik. Freud párhuzama a gyerek és a költő között nagyon is nyilvánvalónak tetszik: egy képzelet szülte világot alkotva az elme termékeny játékába merül mindkettő. Ugyanakkor azt gondolom, semmiképpen sem ellentéte a valóság a játéknak, ahogy a Freud-idézet sugallja. Mi másból táplálkozhatna? Mi másból születhetne a tündér aranyhaja, mint az élet csillámló színéből és selyméből? És miből a szörnyalakok, mint az éjszakai sötétben doboló szívünk valós félelmeiből? Nem a játék és a valóság más, hanem az, ahogyan az ránézünk a világra. Tagadhatjuk-e, hogy gyerekkorunkban igenis elefánt volt a felhő? Ugye nem? Ott volt az égen? Ott bizony. Helyes kis ormányát kicsit szétzilálta a szélmozgás, de az volt, egy elefánt. Hogy ma már csak egy felhőt látok? Nos, a felhő ugyanaz maradt… Nem úgy van, hogy van a világ, és van a képzelet –hanem hogy van a világ, és benne a képzelet végtelen számú lehetősége.
Hogy az írónál az alkotás folyamata sosem a valóság kizárása, akkor sem, ha hatalmas fekete macska száll fel Moszkvában a villamosra, azt éppen József Attila híres kategorikus imperatívusza mondja ki: „Az igazat mondd, ne csak a valódit!” A költészet varázspálcája világokat teremthet és teremt, de nem a semmiből, hanem abból valós tapasztalásból, amely bennünk érik, és amely többet, mélyebbet lát: megérzi és megérti a látható mögött felsejlő igazságot.

Ha így tekintünk a költői elme „felelős játékára”, na, hát az azért tud nagyon veszélyes, sőt komor dolog is lenni. Mert a felületet tapintva ugyan elszomorodunk, de ha mögé nézünk, döbbenetes mélységeket láthatunk meg. „Nem ember szívének való nagy kínok késeivel játszom” – írja egyik versében József Attila, és igen… .az is játék, hogy a sötétség igazságait is látni tudja a képzelet. És ebbe bele is lehet pusztulni…

Ha én a játék szó ellentétét keresném, talán azt mondanám: függelem. Vagy a költészet-játék felől nézve: a játék függetlenség. Igen, a valóságtól, az éppen regnáló pillanat nyomásától való tökéletes függetlenedés, szabadság. Magyartanárként hányszor – és nem sok sikerrel – próbálom megértetni a diákokkal, mért is fontos a „lélek balga fényűzése”, habár nem adnak érte menüt a gyorsétteremben… Hogy talán lesz életüknek olyan perce, amikor egy verssor segít megmenekülni. Amikor egy szép pentameter lesz a kitartást segítő „energiaital.” Amikor a katarzis kicsorduló könnycseppje mossa le a szélvédőt, hogy lássam, merre is kell menni, vagy csak egyszerűen „kitisztul” a táj… Azt hiszem, én ezt találom a legnagyszerűbbnek mindenféle játékban, de legfőképpen az írásban: hogy megszűnnek a létezésem adott koordinátái, és le is győzetnek.

Mármost ami engem személyesen illet, ahogy azt az elején leszögeztem: a szó hagyományos értelmében nem vagyok játékos alkat, mert egyrészt nem érdekel a győzelem, másrészt melankolikus természetem miatt ehhez nincs meg bennem a megfelelő könnyedség. Ezért például ritkán játszom csak úgy a játékosság kedvéért a szavakkal, és ha vannak is ilyen verseim – mert vannak –, azokat könnyebb fajsúlyúnak érzem. Mindig úgy írok, hogy”mondani akarok valamit” – és hiába tudom, hogy a játékos is tud sokatmondó lenni, nekem ez kevéssé megy. De ámulva olvasom azokat, akiknek nagyon is: például a semmiről játszva éneklő Kosztolányit.
Ha a játékon azt is értjük, hogy függetlenedve a jelentől a képzeletünkkel teremteni, abban azt hiszem, gyerekkorom óta jó vagyok. Kislányként is lovagokat láttam közeledni azon az úton, ahol a KGST-országok mérsékelt dizájnú autói robogtak. És ha írok, ma is elhalványulnak a pillanat éles kontúrjai, viszont egyre tisztábban látom az alakokat, a ruhájukat, érzem az ízét a bornak, amit megisznak, arcomba fúj a szél, bőrömre permetez a köd, ami körülveszi őket. Ez magányos játéknak tetszik, de valójában nem az: nemcsak engem szabadit fel és meg,hanem másokat is. Persze csak ha elég jó vagyok…

Szóval, talán nem is mondtam igazat. Nagyon is fontos nekem a győzelem. Hogy kinyissam a „szívnémaságra” születettek verbális börtönének ajtaját.
És ha ez így van, akkor én – és minden költő, a legmagányosabb is – igazából csapatjátékos? … Jó erre gondolnom…

1. B.Tomos Hajnal:
   2019. április 11. 04:30

   Őszinte,teljes szívű ünneplést kívánok minden költőnek és olvasónak !

2. Nászta Katalin:
   2019. április 11. 04:44

   Érdekes, színes csokor. Tartalmas. Kitölti a napot!

3. Kádár Sára Hajnalka:
   2019. április 11. 07:30

   Több nézőpontból sok érdekes, nagyszerű megvilágítása a költészet szerepének, embert formáló erejének. Köszönöm a szerzőknek, és az szerkeszsztőnek, Cseke Gábornak.

4. Csata Ernő:
   2019. április 11. 07:38

   Köszönet a szerkesztőnek és mindazoknak, akik a feltett kérdésre bármilyen módon válaszoltak, megalkotva ezzel, ezt a tartalmas megemlékezést, amelyből megtudhatjuk, hogy kinek milyen játéka van és ki mivel (szavak, szimbólumok, metaforák, hasonlatok stb.), hogyan játszik, ha a szürke hétköznapok gondjai ezt éppen megengedik. Örüljünk, hogy legalább ebben a témában ennyien sikerült összefognunk.

5. Szuhay-Havas Marianna:
   2019. április 11. 07:38

   Öröm és megtiszteltetés gondolataimmal és verseimmel jelen lenni. Hálás köszönetem a főszerkesztőnek, Cseke Gábornak a felkérésért, és ezúton gratulálok a többi szerzőnek.

6. Kiss Székely Zoltán:
   2019. április 12. 04:04

   Cseke Gábornak barátsággal

   Kenyerem javát rég megettem,
   most köszönöm, hogy itt lehettem
   annak, aki hajdan látszani
   engedett, s mára hí’tt játszani.

7. Albet-LőrinczMarton:
   2019. április 12. 04:33

   Köszönöm a játékra hívást. Mindig örömmel mentem, ha füttyentett a kapuban egy barátom. ..

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ