Harminc éve, 1990-ben A Hét első júliusi számában jegyzetelte meg Szász János (az utolsó oldalon rendszeresen megjelenő publicisztika-sorozatában, a Naplóban), hogy „hat hónapja volt a forradalom”. Ugyanakkor ebben a lapszámban folytatódik és zárul a nagy horderejű interjú, amelyet Rostás Zoltán kollégánk készített Budapesten Gombár Csabával, „a magyar politikai gondolkodás egyik legeredetibb képviselőjével”. A kettőt olvasni, „összeolvasni” – élmény és tanulság. Tovább »

„A győztes igaza meghal.
A vesztesnek igaza lesz.
Mióta világ a világ,
Az nyer igazán, aki veszt.”

(Székely János: A vesztesek)

A vesztesek nem vonulnak be
semmilyen kaszárnyába, nem
öltenek más hadseregtől
megkülönböztető egyenruhát,
nem húzzák föl
senki büdös bakancsát
vagy fényesre suvickolt
csizmáját, Tovább »

Egészen elfásult – hallom szomorúan. Úgy ejtik ki ezt a két szót, mint orvosok szokták – a betegnek félig hátat fordítva – a halálos diagnózist… Kis keserű kézlegyintéssel, lemondóan, az egészségesek szomorúságot mímelő fölényérzetével. A hanglejtésben és taglejtésben ott van még ezer más szó árnyéka is – az árnyalatok egész sorozata. Hallom az egészet, a ki nem mondottat is: kár érte, jó fiú volt, jaj, hol van már az a régi, az a lelkes, szilaj, kemény legény.
Temetik a lelkét. Lelke rajta. Mert rajta is múlott…! Tovább »

“Mi…”, kezdte, de már az első szónál megállt.
“Hol vannak, hová tűntek?”, gondolta. El. A földbe. “Kinek a nevében beszélek, azaz kihez?” Tovább »

a sötét cenzúra
után most jön a világos
nem éltem hiába

– Míg engem ronda vírus fojtogat,
mint Vásárhelyt a kombinátok füstje,
bezárják mind a fényes boltokat,
s a papírpénzt is beváltják ezüstre, Tovább »

Voltunk, mint szemközti lapok
egyazon regényben,
két tüdő egy száj levegőnek. Tovább »

szelíd virággal
lágy simogatással lebegnek
látás belső mélysége

A HÉT LEGOSTOBÁBB VICCE

— Rémes álmom volt az éjszaka. Azt álmodtam, hogy norvég vagyok.
— És mi van ebben rémes?
— Eszembe jutott, hogy egy szót sem tudok norvégül.

Színházi Élet, 1930/44

Younghusband ezredesnek expedíciója, miután Giangcenél szinte játékszámba menő könnyűséggel megverte az ellenállásra kísérletet tevő tibetieket, belépett a buddhizmus szent földjére s elindult a világ legtitokzatosabb városa, a dalaj láma székhelye: Lassza felé. Tovább »

Látod, az emlékek nem fakulnak,
néha kísértnek s őrzik titkomat.
Mardos a múlt, gyökerek égnek,
s tőrrel szúrnak a megkésett szavak. Tovább »

Az öreg lassan, üggyel-bajjal igyekezett felszállni a vonatra. Kezében bőrönd, arcán aggodalom, nehogy valami gikszer jöjjön közbe. Hogy milyen gikszer? Például: kisiklik a vonat, nem veszi észre, hogy megérkezett, legurul a lépcsőről, infarktust kap… Ajaj, számtalan módja van ám ennek! Kínosan tipegett-topogott, még a verejték is kiült rajta. A fiához, Pestre igyekezett. Öt teljes éve nem látta már. Öt év nagy idő, különösen egy öregember életében. De hát orrolt rá a pesti fia, amiért, micsoda égbekiáltó igazságtalanság, az öccse javára végrendelkezett. Tovább »

Nyugodt havazások

Mert vannak havazások, amelyek láttán ideges az ember. Hogyisne lenne ideges, ha látja: amire a hó hull, annak födél alatt a helye. Nem részletezem tovább a nyugtalan havazások okát, jobban szeretem a nyugodt, szép csöndes havazásokat. Sőt még a hófúvásos teleket is szeretem, ha látom, rákészültünk, előre bebiztosítottuk magunkat a hitvány, szeles idők ellen.
Téli nyugalmunk attól függ, hogy mire hull a hó. Ha hull egyáltalán. Tovább »

Helyhez kötötten csiszolódom,
sínpárként mozdulnak éveim,
úrfelmutatáskor a templomhajóban,
máskor hitetlen állomásokon. Tovább »

talán egy tréfáskedvű kobold talán a Mindenható maga
söpör el ma mögöttem minden nyomot
hogy visszatekintgetnem ne legyen mire
pállottszájú
fülledt nyári hajnal vetít új perspektívát Tovább »

A fűz a vizen áthajolt.
Szép zöldhajú szűz mátka volt,
vállán veréb ült, néha tíz.
Alant suhant, rohant a víz,
mint egy bolondos, bő regény,
hűtlen, makrancos vőlegény. Tovább »

Próbáltam elmondani
panaszomat a felebarátomnak
– kinek, ha nem a legközelebbinek? –
de nem volt rám ideje. Tovább »

Megijedni nem kell, mert az oktalan ijedelem a legnagyobb ellensége a bölcs félelemnek, de azért jó, ha már most szárazon tartjuk a puskaporunkat és mentül szorgalmasabban mosogatjuk a kezünket. Nem Pilátussal, hanem valamelyes karbololdat hozzáöntötte vízzel, mert kezd Décsi Imrének, a mi Florestanunknak a klasszikus és minden iskolaosztály falára feltétlenül kifüggesztendő aforizmája kiterjedtebb értelemben is aktuálissá válni: “Akinek tiszta a keze, az nem hül meg”. Tovább »

Az ember mint érdeklődő ifjú, bizonnyal a tekintélytisztelet és a tudomány respektusa okán is szentül hiszi, hogy egy akadémiai vagy egyetemi szakember, történész professzor az bizonnyal a vitathatatlan valóságot, a korszakában képviselhető legteljesebb tudást, a rangjának megfelelő kutatási háttérrel együtt a komplex ismeretanyagot adja át, ahol és amikor csak teheti… Aztán időre idő jön, könyvre könyv, adatra adat, korra kor, s egyszercsak épp az ellenkezőjét, vagy sokban és jelentősen eltérő más szempont szerinti összképet kapja ugyanolyan hitelképesen. Tovább »