„Nem tudom felfogni a végtelent/de elfogtam egy véres csillagot”

Gyéresi Júlia Rafi-versfélórája

Interjú Gyéresi Júliával

„Fádalmak szültek téged…”

Gyéresi Júlia Rafi-versfélórája

Interjú Gyéresi Júliával

Nem születtem újságírónak, de arra bizonyítékom van, hogy már tizenhat évesen tudtam, az akarok lenni. Ezt éppen az első szerelmemnek írtam meg, s a megsárgult lapocskát nemrégen kaptam vissza tőle. Megőrizte. Hatvan évig. Nem úgy, ahogy én a naplómat, amibe lejegyeztem. Oly sok helyen éltem már ebben a kis hazában, hogy ki tudja hová került. Lehet, hogy épp egy cserépkályhába. Na de a múlton kár siránkozni.

Írni mindig szerettem, középiskolában is vezettem egy naplót, az ottani történésekkel. Mert ki tudja miért, de velem, mindig történt, történik valami. Már az is fura volt, hogy én egy kohóipari technikumban tanultam. Nem akartam én odamenni, sírtam is miatta eleget, de anyuék úgy gondolták, egy sima gimnázium nem ad semmilyen képzettséget és ha ők korán halnak, mi lesz velem. Anyu negyven éves volt, amikor születtem, s nyolc évet vártak rám, szóval kicsit joggal gondolkodtak így. Abban az időben, 1964-et írtunk, a kohászat még javában virágzott Miskolcon, senki nem sejthette, hogy egyszer annak is vége lesz. Igaz majd 250 év kellett hozzá.

A kohászatot ezen a tájon még Mária Terézia alapította 1770-ben, s azt a Fazola Henriket nevezte ki vezetőjévé, aki akkor már pár éve jól működő vállalkozást vezetett Ómassán. Az ipar csak 1870-ben költözött Diósgyőrbe. Az évek alatt, míg létezett, sok tízezer embernek adott munkát, az ország ipari fellegvára lett. Aztán jött a privatizáció, kis időre az üzleti sikerek is beköszöntek, majd a csőd, a felszámolás… Szegény Fazola sem gondolta, hogy a 2000-res években a hazai kohászatnak híre-hamva sem marad.

Szóval, legyen szakma a kezemben, ez volt a cél.

Persze titokban arra gondoltam, majd csak otthagyom egyszer ezt az egészet, hiszen bevallom, az iskolában, ahol hatszáz fiú és vagy nyolcban lány tanult, inkább rettegtem, mint jól éreztem magam. Annyira nem illettem oda, nekem mindig irodalmi, humán érdeklődésem volt. S különben is, mit keres egy nő a kohászatban?

Az iskola sem volt könnyű, féltem az ábrázoló geometriától és a kémiától is, s nem voltam egy matekzseni…

A laborgyakorlatot azonban nem utáltam. Annak ellenére, hogy elkövettem az iskola történetében a legemlékezetesebb sztorit.

Kísérleteztünk, ha jül emlékszem elektrolízisnek hívták a folyamatot,  amit a tanár úr szeretett volna nekünk bemutatni. Vagyis egy folyékony vegyületet bontottunk fel elektromos árammal. A gépbe, ami ha jól emlékszem egy mai robotgéphez hasonlított leginkább, egy platina rudat kellett belehelyezni és azt a folyadékba mártani, majd bekapcsolni. Na én meg is tettem, de a fémrúd pillanatok alatt beleolvadt a kékes folyadékba. Akkor én, mint aki jól végezte dolgát, odamentem a tanár úrhoz és mondtam neki, hogy tanár úr kérem, elfogyott a platina, kérek másikat.

Ő pedig úgy nézett rám, mint egy űrlényre és csak azért nem tépte ki a haját, mert kevés volt neki. Később megtudtam, hogy mekkora kárt okoztam az iskolának azzal, hogy fordítva kötöttem be a platinát…, apunak az igazgatóval kellett elrendezni a dolgot.

Mint látható, nem voltam egyszerű kislány. Mivel sokat olvastam és álmodoztam, nagyon bele tudtam élni magam bizonyos helyzetekbe. Nem, nem voltam olyan álmodozó, aki a föld felett jár, de azért mindig, mindenben azt kerestem, ami csak nekem lehetett érdekes.

Amikor például tetszett egy film, benne egy sármos férfi, mondjuk Jean Marais, képes voltam magam tizennégy évesen is beleélni a szerelembe. És akkor szerelmes verseket írtam. Nem neki, hanem csak úgy. Persze nem tudtam, honnan is tudtam volna, hogy a hős, a csábító világfi, nem is szereti a nőket. Azokban az időkben nem is volt a homoszexualitás soha téma. Sem a családokban, sem az utcán, sem az iskolában. Persze egy normális világban most sem kellene, hogy legyen.

Szóval írtam, csak írtam, s mikor elvégeztem az iskolát, laboránsként kezdtem el dolgozni a diósgyőri gépgyárban. Ott, ahol a nyári üzemi gyakorlat alatt egyszer érdekes beszélgetést hallottam meg véletlenül a dolgozóktól. Ha jól emlékszem, 1967-et írtunk, s gyárban nagy volt az elégedetlenség, a fizetések miatt. Épp a nagy kovácsműhelyben botorkáltam, mikor vagy tízen körbeálltak egy hatalmas gépet és arról beszéltek, ez nem mehet így tovább, ha nem adja meg a pénzt amit kérnek, Isten bizony a nagy kalapács alá teszik a fejét. Nem tudtam kiről van szó, de gondolom, a vezérigazgatóról beszéltek. S előttem volt a nagykalapács… A munkások meg nagyon dühösek voltak. Minden olyan filmszerű volt. A férfiak védősisakban álltak a félhomályban, a magas ablakokból beszűrődött a fény és a kezükben lévő vasrudakra, az óriási fogókra vetődött. S én, egy tizenhat éves fruska ott álltam, szerintem egy pillanatra nem is tudtam hol vagyok, bénultan hallgattam. Mit keresek én itt?
A lelki szemeim előtt az lebegett, hogy kéne innen gyorsan elrepülni. Nem akarok kohász lenni. 

A terveimet, hogy lehetek újságíró, késleltette, hogy férjhez mentem, vidékre költöztünk, s megszületett a fiam. De azért nem tettem le az álmomról.

Végül az első nyomtatott művem, mikor visszaköltöztünk a szülővárosomba, a miskolci Déli Hírlap című lapban jelent meg. Ha jól emlékszem, 1976-ban, egy lövészversenyről tudósítottam. Magam is sportoltam, lövész voltam, nem is rossz, de sportriporter soha nem lett belőlem.

Addig addig sündörögtem a miskolci újságoknál, míg megismertek. S nem csak annyit tudtak rólam, hogy újságírónak készülök, hanem azt is, hogy bizony verseket is írok. Nem lehettek rosszak, mert emlékszem, abban az időben egy versért, ami az Észak-Magyarország vasárnapi számában jelent meg, s öt perc alatt írtam a villamoson, ötszáz forintot adtak. Az nagyon jó pénz volt.

Az egyik szerkesztő javasolta, hogy menjek el a fiatal írók és költők klubjába, nem árt a társaság. Biztos arra gondolt, majd ragad rám valami az ő kultúrájukból. El is mentem, emlékszem a miskolci Marx téren volt a klub. Nyár volt, az ajtó mögött egy hatalmas függöny, mint a színházakban, mindenütt behúzva, ott ültek a jövő fiatal ígéretei, tehetségei. Az asztalokon sör és rengeteg cigarettacsikk az üveg hamutartókban. Dőlt a füst a sötétben, nem bírtam ezt az apokaliptikus hangulatot. A fiúk noha dél sem volt még, láthatóan be voltak csiccsentve, a lányok meg csak összekuporodva ültek a kopott fotelekben. Na gondoltam, ha ilyenek a költők és az írók, akkor én nem kérek belőlük. Nem is mentem oda többet.

Azért egy idő múlva csak elstartoltam a külsőzésből, mert végre kaptam egy állásajánlatot és felvettek gyakornoknak a Borsodi Vegyész című „világlaphoz”, ami szenzációs iskola volt. A felelős szerkesztő, Szegedi László, nem csak hagyott kibontakozni, de soha nem is korlátozott. Így később sem akadályozott a munkában a kényszerű, mindenkinek felelj meg és ne keresd a bajt című önkontroll. Az igazságérzetem igen erős volt és nem féltem elírni a gondolataimat. Volt szerencsém végigkísérni egy akkori óriási gyárberuházás, a prolipropilén-gyár építését. Az a beruházás akkor 3,6 milliárd forintba került, ma lehet, nem tudnák megcsinálni 500 milliárdból. Fantasztikusan okos emberekkel hozott össze ott a sors, akik komolyan vettek, hiába voltam gyakornok, kezdő, mindenben partnernek tekintettek. Még egy tárgyaláson is részt vehettem, amikor Medvegyev, aki akkor orosz vegyipari miniszter volt, oda látogatott. Bennem nem volt semmi oroszellenesség. Akkor és odáig. De látni azt, hogy tárgyal a magyar gyárvezetéssel, milyen nagyképűen és lekezelően, elég volt ahhoz, hogy átértékeljem az addigi véleményemet.

Jobb iskolát el sem tudok képzelni egy kezdőnek, aki a tudást akarta magába szívni és megvolt benne az alázat, ugyanakkor volt szeme is, hogy észrevegyen olyat is, amit épp takarni akartak.

Leninvárosból, a kombinátból is van egy emlékezetes sztorim, ami éppen az akkor miniszterelnök helyettes, Szekér Gyula és az építési miniszter Ábrahám Pál látogatásához kapcsolódik. A két hatalmasság meg akarta nézni a gyár építését, meg a japán technológiát, s a Tiszai Vegyi Kombinátban készültek is a látogatásra rendesen. Ősz volt, az utak mellett a füvet már sárgára festette az idő. De így nem maradhat, gondolta néhány okos és a kombinát festékgyárából festéket adtak – mondanom sem kell-, zöld festéket ! a dolgozóknak, hogy kenjék le a füvet, mégiscsak szebb lesz zölden. És lefestették… én meg megírtam. És meg is jelent. És senki nem harapta le a fejemet…

Ám ez a tanulóidőszak is véget ért egyszer, mert ott ismertem meg a második férjemet és gyorsan el is költöztünk Debrecenbe. Szenzációs évek következtek. Nem csak az új házasság miatt, hanem azért is, mert a Hajdú-Bihar megyei Naplónál dolgozhattam. Amikor odakerültem, Ónosi László volt a főszerkesztő, akit a városi pártbizottságról helyeztek oda. Azt hiszem, előtte párttitkár volt. Arra emlékszem, hogy egy szerkesztőségi értekezleten azt mondta. Ti tudtok írni, én pedig meg tudlak védeni benneteket. Szimpatikus mondat volt. És bátor, hiszen 1979-et írtunk. Azt jelentette, ő nem fog minket korlátozni. Ha jól tudom, történész volt. Amit ígért, be is tartotta, bár nem sokáig volt a főnöki székben.

Utána megkaptam életem egyik legjobb főszerkesztőjét, Bényei Józsefet. Bényei költő volt, érzékeny ember, aki legalább hetente egyszer kénytelen volt feltenni nekem a kérdést: Gizi, mit írt már megint? Ez általában reggelente, a lépcsőn felfelé menet történt, ő elől, én egy fél emelettel lejjebb. Mindig mi értünk be elsőként a szerkesztőségbe, én azért, mert a nagyot suliba, a kicsit oviba vittem. S úgy értünk oda, hogy ő fél emelettel minden nap megelőzött. Már azon gondolkoztam, azért siet, hogy felülről szólhasson hozzám. Sosem fogom elfelejteni, a kérdések előtt rendre bánatos arcot akart felvenni, de a szeme huncutul villant. Persze ő már otthon kapott egy telefont, hogy mit követtem el. Aztán csak annyit mondott: feljegyzés. Vagyis irány dolgozni, írd meg, mi történt, miért és mivel bizonyítod, hogy igazad van. Egy nagy halom dossziét sikerült a tíz év naplós működésem alatt megtöltenem a magyarázkodásommal. A végén azonban mindig igazam volt. Be is tudtam bizonyítani. Nem volt helyreigazítás és bocsánat.

Na de el lehet képzelni azokat az időket, amikor azért telefonált a járási párttitkár, hogy Ivángizi cikkének a címe az volt, hogy Pártházból lett  tűüzem. Igen, tényleg, egy injekciós tűüzem költözött a korábbi pártházba. Csakhogy ezt több tízezer példányban látni a párttitkárnak, nem volt öröm. Mert ugye úgy néz ki, a párt maga szűnik meg… Jaj Istenem!

Egyszer azért megijedtem, mi lesz velem, mikor egy kályhás szövetkezet elnöke feljelentett az MSZMP központi Bizottságánál… holott nem is voltam párttag. Persze a Napló a megyei pártbizottság lapja volt, így jogos lehetett a feljelentés. A szövetkezet dolgozói, köztük sok cigány ember jött be panaszkodni a szerkesztőségbe, hogy az elnök munkásőr egyenruhában vezeti a céget és a pisztolyát meg kiteszi az asztalra, mikor bemennek hozzá. Nehogy elkanászodjanak már a cigányok, meg nem árt, ha félnek is egy kicsit. Ám ebből sem lett bajom, mert akkorra már volt annyi eszem, hogy a cikk azon részét bemutattam az elnöknek, amit ő nyilatkozott és ami róla szól, sőt, alá is írattam vele minden oldalt.

A Naplónál sok tehetséges íróember volt, akire érdemes volt felnézni. Volt kávéházi élet, kocsmázás. Jómagam azonban nem tudtam a gyerekek miatt és lehet, nem is akartam ebbe bekapcsolódni. Maradt a munka és a család. Lapunk felvette a kapcsolatot a legendás Nagyváradi Naplóval is, időről időre átruccantunk egymáshoz egy kis tapasztalatcserére. Egyébként ebben az újságban Ady Endre is publikált, sőt azt mondják, tulajdonképpen itt indult el a karrierje.

A hétköznapjaik azonban már nem voltak ilyen legendásak. Sétálni kimentünk a Kőrös partjára, hiszen még bőven benne voltunk a Ceausescu időkben, hogy beszélgessünk. A szerkesztőségben nem lett volna szerencsés, felmutattak a lámpára… tudtam, lehallgatják őket. Én akkor Biharkeresztesről vittem nekik kenyeret, meg vajat, mert ez a nyolcvanas évek eleje volt, elég szegényes volt az élelmiszer kínálatuk. S a biharkeresztesi kenyérnek híre volt Debrecenben is.

A gazdasági rovatunk akkori vezetője a mezőgazdasággal foglalkozott, azt szerette volna, ha én abba beletanulok. Nagyon aranyos volt, egyszer el is vitt Nádudvarra, a híres Szabó Istvánhoz, a nádudvari főfő agár atyaistenhez egy nagyüzemi reggelire, hogy ismerkedjek meg a megye mezőgazdasági prominenseivel. Közben az úton, mi hátul ültünk a kocsiban… ja akkor még sofőr vitt minket vidékre… tanítgatott. Mutatta a dohány és a cukorrépa földeket. Nekem, városi lánynak ez kicsit magas volt, a gyümölcsfákat is csak akkor tudtam, melyik milyen, ha volt rajta gyümölcs. Persze nem akartam csalódást okozni neki, s hogy mondjak valamit, egyszer megszólaltam. Na itt is nagyon szép lesz a cukorrépa termés… ő pedig: nem baj Gizi, maradunk az iparnál, meg a mellék-üzemágaknál. Mondanom sem kell, dohányföld mellett vitt el az utunk.

Debrecenben majdnem tíz évig éltünk, s ott született meg a második fiam. Hamar visszamentem dolgozni, de az újságíró iskolát, a stúdió után már nem tudtam vállalni két gyerek és a munka mellett. Hiszen újra Pestre kellett volna járni, így maradt Debrecenben a marxista egyetem.

Pályakezdő újságíró lettem, majd munkatárs. Tíz év Debrecen után a férjemet Budapestre hívták dolgozni. Én nem nagyon vágytam, de mit lehet tenni? Beadtam a derekam.

Budapestre már úgy mentünk, hogy igazi újságírónak éreztem magam. De nagyon féltem ám a fővárostól. A Népszavát néztem ki magamnak, s be is mentem a főszerkesztőhöz, Fodor Lászlóhoz. Mondtam neki, Iván Gizella vagyok Debrecenből, s ide szeretnék jönni dolgozni. Mondta, rendben. Ezt nem értettem. Mi az hogy rendben? Semmit nem kérdez rólam? Kicsit még beszélgettünk, kiderült, volt ő Miskolcon is főszerkesztő az Északnál…vagyis földik voltunk.

Aztán csak annyit mondott, menjek be a gazdasági rovat vezetőjéhez, akinek ugyanezt elmondtam, s ő is rábólintott. Hétfőn kezdhet… Jesszusom, hogy mennek itt a dolgok? Csak úgy bejön valaki az utcáról és fel van véve? Később persze kiderült, ismertek ők engem nagyon is jól. Nem azért mert olyan híres voltam, hanem azért, mert abban az időben minden újságíró pályázaton indultam. Persze mindig második lettem. Nem értettem, mert amikor megnéztem az első pályaművét, az sehogy sem érdemelt volna első díjat… szerintem. S ki is derült, hogy akkor volt egy hallgatólagos  megegyezés a bírálók között, hogy első díjat csak a fővárosi lapok munkatársai vihetik el. A fenébe is… de így viszont, mivel a rovatvezető volt a legtöbb pályázat bíráló bizottságának elnöke, tudta, hogy nem vagyok kutyaütő.

A Népszavánál jártam a vidéket, az országot, ahogy azt Debrecenben megszoktam. Amire ottani munkából büszke vagyok, az a Piszkos tizenkettő című sorozatom, amiben sorra vettem az ország leginkább környezetszennyező gyárait.

 A férjem akkor sokat jár Líbiába, lévén egy építőipari cég vezetője. Néha elkísértem és nagyon érdekes sorozatokat írtam Kadhafi országáról. Még a laktanyájába is bejutottam, ott nő és újságíró, rajtam kívül csak Oriani Fallaci járt. Igaz ő Kadhafival csinált interjút én viszont fényképezhettem is. S a képek meg is jelentek a lapban. Gondolom ez tűnt fel az akkori kormánylap gazdasági rovatvezetőjének, Kocsi Ilonának, mert nem könnyen, de sikerült elcsábítania az újsághoz. Akkor a New York palotában volt a szerkesztőség, s nagy sztárok is voltak közöttünk, például Pintér Dezső, akit a rádióból az egész ország ismert. Ő volt a belpolitikai rovat vezetője. Ő és a rovata vitte a parlamenti tudósításokat is. Egyszer, amikor még elég új voltam, egy gazdasági téma miatt nekem kellett mennem. El is mentem, meg is írtam. Akkor még nem voltak számítógépek, írógépen kopogtattuk le a tudósítást. Odavittem a két flekket Pintérnek, megálltam az íróasztala előtt és vártam, hogy elolvassa. Belenézett, picit olvasott, aztán felugrott és kiszaladt a szobából. Uram atyám, gondoltam, mit csináltam rosszul? Ki vagyok rúgva? Na de akkor hallottam ám a folyosón, na nézzétek meg, így kell egy tudósítást megcsinálni… Ennek van eleje, vége, nem egy jegyzőkönyv…nagy kő gördült le a szívemről. Azért ez nem volt nekem olyan jó belépő a pesti újságíró társaságba, akik addig jegyzőkönyvet írtak tudósítás helyett.

A Magyar Hírlap nagyon bejött. Nekem is, meg az olvasóknak is. A rendszerváltás után a Népszabadság mellett a legolvasottabb napilap lett. Volt, hogy 120 ezer példányban jelentünk meg. Nagyon szerettem ott lenni, s bár voltak csábítások, de én ott maradtam tizenöt évig. Munkatárs, főmunkatárs a gazdasági rovat szerkesztője voltam, de egy ideig vezettem a a rovatot is.

Mozgalmas napok voltak, igaz, a tulajdonosok jöttek, mentek, ilyenkor mindig cserélték a főszerkesztőket, meg a számítógépeket, úgy nézett ki, jobb helyzetbe kerülünk, de a valóság más volt. A tulajdonosok szerettek volna jóban lenni a regnáló hatalommal, mi meg függetlenek szerettünk volna maradni. Ez a harc az olvasónak azért nem hiszem, hogy feltűnt, mert elég bátor cikkek jelentek meg nálunk, akárki is volt hatalmon. Persze volt idő, mikor jobboldalra húzó főszerkesztőnk volt, ő is rendes tisztogatást hajtott végre a lapnál. Azt hiszem, s remélem is, hogy így volt, hogy a gazdasági rovatban azért nem volt vérengzés, mert próbáltam hatni rá. Persze ki tudja, lehet érezte, egy húzó rovatnak mégis kéne maradni. A példányszám esett, ez a kétezres évek elején  volt, az emberek maguktól kerestek más munkahelyeket. Persze akkor már látszott, a fiatal demokraták keményen kézbe vették a sajtót, érezték, hogy jó, ha van nekik saját szócsövük.

Nálunk is jött egy főszerkesztő csere, ami előre vetítette, hogy vége a jó világnak. Kezdtek beszivárogni a laphoz a kevésbé tehetséges, inkább helyezkedő jobbosok. Én akkor úgy döntöttem, nem vállalok fel egy ilyen közösséget és elkezdtem intézni a nyugdíjba vonulást.

Nem tudom miért, de egyáltalán nem voltam szomorú, pedig addig azt hittem, nélkülem nem létezik Magyar Hírlap. Nem azért, mert sorra kaptam az állásajánlatokat, többi közt az akkor még regnáló Népszabadságtól is. Egyet sem fogadtam el. Magamban úgy rendeztem, vége. Elég volt. Közben az a hírlap, amit én is szerettem és sokan tettük naggyá, egyszerűen elhalt. Lett helyette valami szörnyű, szélsőjobbos újságnak nem nevezhető kiadvány.

Persze az én karrierem, azért ezt tegyük idézőjelbe, nem ért véget, mert arra gondoltam, a felhalmozott tudást át kell adnom másoknak. S mivel oly sokat foglalkoztam a hazai turizmussal, úgy gondoltam, hogy az megérdemel egy kötetet.

Megírtam a Feketén fehéren a turizmusról című könyvemet, ami például az akkori Heller Farkas főiskolán és más oktatási intézményben is ajánlott irodalom lett.

Majd egy szakácskönyv következett, csak úgy kedvtelésből, amit az Alexandra adott ki. Sőt, egy újabb könyvet is megjelentettem E könyvként, Kitárulkozás címen. Politikai meséimet pedig a közösségi hálón hoztam nyilvánosságra, ezek ma összerendezve várnak arra, hogy megjelenjenek.

Persze az írást és a szerkesztést ezután is életem része maradt, mert Kereszty András, a volt szépreményű Népszabadság felelős szerkesztője szerkesztőnek hívott maga mellé. Együtt dolgoztunk jó pár évig, egészen a haláláig. Ingyen. Mindenki. Szerkesztők, szerzők.

Máig hálás vagyok neki és gondolom szerkesztőtársaim is, hogy újraéleszthettük a népszabit, ha csak pár évre is, online formában. S mivel szép olvasótáborral dicsekedhettünk és jeles szerzőkkel rendelkeztünk, ráadásul senkinek nem voltunk elkötelezve, mindenki a legjobb formáját hozta.

De már ez is csak a múlt. Amire jó emlékezni.

Iván Gizella a Káféban

Mûvei

„Kínszavak, kénszavak, sós szavak, tûzszavak, vágyszavak, létszavak, végszavak.”

Gyéresi Júlia Rafi-versfélórája

Interjú Gyéresi Júliával

Olvasom Szávai Géza Torzmagyarját, mivelhogy nemsokára tiszteletét teszi Egerszegen, reményeink szerint, mint meghívott. És sajnálom, hogy nincs még egy életem.

Ezt a sommás kijelentést korábban abban a hiszemben tettem, hogy maszekba küldöm a Káfénak.

Csőbe lettem húzva.

De nem haragszom.

Folytatnom kellene ugyanis, hogy mit tennék, ha lenne. Még egy életem.

Kiegészítésül

Annyi mindent összeírtam az életemről, arról, amiket gondolok, ezeket próbálom rendszerezni. Érdeklődésetek megindított. Egy naplófolyam és egy új kötet színházi írásaimból fekszik az „asztalon”. Nehezen tudom elengedni őket. A szerkesztést ezeken gyakorlom, de a MI meg az AI sokat ront a munkakedvemen. A hiába és a mégis között vacillálok. Örülök, amikor írói gyötrődésekről olvasok, mindjárt nem érzem magam olyan egyedül. Tulajdonképpen hálás vagyok, hogy megkérdeztél.

Leginkább színházi könyvek kötnek le. Alföldi Róbert interjúit, Csáki Judit vele és Cserhalmi Györggyel készült életrajzi könyvét, Szinetár Miklós, Benedek Miklós visszaemlékezéseit olvastam mostanában, Kulka János életéről szólót, Navalnij naplóját. Száraz Miklós György Írd fel házad kapujára és Apám darabokban c. könyveit még nem fejeztem be. Korábban Székely Csaba drámáiból az Igazság Gyertyáit, ami Szávai Géza Székely Jeruzsáleme miatt érdekelt. Babarczy Eszter Apám meghalt c. könyvét olvastam legutóbb. Remek, de végtelenül keserű. Mit hagyunk magunk után mi színháziak? Lektűrkategóriában Sándor Anikó Én igen nagy vétkem c. könyvét egy délután elolvastam. Úgy hatott rám, mint egy jó fürdő.

Közben figyelemmel kísérem a zalaegerszegi színház életét. Pestre menetelem ritkult, a tavaszi Pride tüntetések konkrétan akadályoztak a közlekedésben, a Rózsavölgyi Szalon egyik előadására jeggyel a zsebemben se volt már kedvem elmenni, miután előző este a Pinceszínházból kijövet zavaros utcai állapotok fogadtak. Lebénult a közlekedés, mert az úttesten piknikeztek. Ki hát az agresszor? Több plusz km-t tettünk meg a taxival miattuk. Tudni akarom, mi zajlik a világban. Minden híradó és időjárásjelentésnél ismerőseimre gondolok, akik a világ különböző tájain élnek.

Nászta Katalin színész, költõ, szerkesztõ. Sepsiszentgyörgyrõl számazott el,  jelenleg Magyarországon él.

Nászta Katalin könyvei

A Mit olvas?-sorozat eddigi darabjai

Mit olvasok, mit írok? Vagy inkább milyen rajzok, képek foglalkoztatnak)

Talán visszakérdeznék: mikor? Most, ebben a pillanatban, vagy úgy általában, az utóbbi hónapokban?

Válaszolok mindkét lehetséges kérdésre.

Legutóbb, pár napja tettem le Jókai Anna Átvilágítás című önéletrajzi kötetét, ami véletlenül került kezembe, beleolvastam, gyorsan eldöntöttem, hogy ez tetszik, és szinte egyszuszra, másfél nap alatt elolvastam.

Olvasmányos, kegyetlenül őszinte, megdöbbentő, szociofotó-szerű történetek sorjáznak benne. Bátorsága tiszteletreméltó, a bemutatott emberi sorsok észbontó vargabetűi lenyűgöztek, a viselkedésbeli-jellembeli sokszínűség, a megszámlálhatatlannak tűnő visszásságok, az anya-leány, rokoni, szomszédi: az emberi kapcsolatokban tomboló szeretetlenség, közöny, ridegség, önzés kérlelhetetlen leírása egyrészt remek, plasztikus, másrészt igencsak elgondolkodtató a magyar társadalomban megtapasztalható stílusról.

Igen, az elpusztíthatatlanul merev feudális hagyományok, a kölcsönös megbecsülés hiánya rikító folt, amint azt valahol Weninger Antal írta.

Közben Churchill könyvét is olvasom, a második világháborúról: irodalomnak is kitűnő olvasmány, leírja, amint a nyitott, tapasztalt angol társadalom nem akármilyen áron fordul szembe a hitleri veszedelemmel, elszántan, lenyűgöző egységben. Egyelőre 1941 tavaszánál tartok.

Ellenpélda lehetne az a Lenin-életrajz, amit két bécsi történész írt a tavalyi centenáriumra. Nagyon tanulságos részlegesen megismerkedni Vlagyimir Iljics történetével, a mindenre elszánt, kiművelt politikussal, aki a hatalomhozt vezető úton nem finnyáskodott, az elveket igencsak rugalmasan kezelte, ám annál kevésbé politikai ellenfeleit. Őket aztán nem kímélte.

Ráismerhet a magamfajta olvasó a mai keleteurópai politikusoknak arra az engesztelhetetlen, gyűlölködő türelmetlenségére, amit folyamatosan eszmei ellenfeleikre zúdítanak. Íme, Lenin az egyik fő, ha nem is legközvetlenebb archetípusa ennek a viselkedés- és gondolkodásmódnak, bármennyire is tagadják e maiak, hogy közük lenne a furán bebalzsamozott orosz forradalmár diktatórikus szelleméhez.

Láng Zsoltnak olvastam még azelőtt Az ember meséje című remekül kigondolt, szellemesen megformált, élményszerű, ismereteinket sokféle szinten gazdagító szinvonalas regényét (ennek hatására aztán beszereztem egy féltucat Montaigne-kötetet is, egyik érdekesebb, mint a másik). Hát ez már egy másik Keleteurópa, egy megváltozott Erdély, ahol francia rendszámú Kawasaki hever a félreeső fészerben, csak úgy. Az idők változnak, ha nem vettük volna észre.

Merre tart a keresztyénség? Ez a kérdés mindig is nagyon érdekelt, Ferenc pápa ideje kivételes alkalom volt, hogy újragondoljunk már megválaszoltnak tűnő kérdéseket. Thomas Halik a keresztyénség délutánjáról elmélkedik hasonló című könyvében, örömmel követtem progresszív, megfontolt, elgondolkoztató érveléseit. Kiváló bibliográfiát ajánl, ezt külön figyelemre méltónak éreztem.

Mircea Cartarescunak több könyvét is olvastam, burjánzó képzelete, vagy az egykori Bukarest tarka színeinek bohó kavalkádja mámorítóan hat. Legutóbb a Solenoidot forgattam.

Még ezek a könyvek hevernek az éjjeliszekrényemen: Tolsztoj Gyónás (Téka, Kriterion 1978), Marc Aurel Selbstbetrachtungen, (Reclam, 2005), Anca Vasiliu Toucher par la vue, 2025, Tandori Dezső Kolárik légvárai, (Magvető 1999), Shelley versei (Lyra Mundi, Európa 1973), Esterházy Péter Fuharosok (Magvető, 1983), Szent Biblia (Károli Gáspár fordítása, 1991), P.Sloterdijk/T.H.Macho Die Weltrevolution der Seele (Artemis, Zürich 1993), Th. Mann Úr és kutya (kisregények, Európa, 1979), Paul Zanker Die römische Kunst (München 2007), Vitus Huber Die Konquistadoren (C.H.Beck 2019), Janus Pannonius Versei (Szépirodalmi, 1978).

Legutóbb a Bécsi Napló számára írtam egy cikket arról a találkozóról, amit a Bécsi Magyar Otthonban tartottak valamikor a nagy nyári melegben az ausztriai magyar médiák képviselői. Érdekes téma, emigráció, migráció, reflexió, politika, szociográfia, minden van benne.

De hát képzőművész vagyok, úgyhogy képek megformálásával foglalkozom főleg!

Már vagy két éve várat magára, hogy új metszeteket (rézkarcokat) készítsek, tegnap viszont kitöltöttem a vaskloridot a tálba. A rézlemezekből egynéhány már lealapozva készen áll.

S az elmúlt hónapok folyamán fejeztem be egy képsorozatot Várad tematikával, épp egy évvel ezelőtt készített helyszíni rajzaimra, vázlataimra alapozva, már itthon, a bécsi műhelyemben.

Folyamatosan készítettem őket, más rajzaimmal párhuzamosan. Sok természet utáni rajzot is, miután az absztrakt-absztraháló színes képekben aztán egyre tovább közelítek (vagy távolodom?)

A sosrozatnak immár negyvenhét darabja áll készen, (itt van egy/két repró), ezekkel szép terveim vannak, hát majd kiderül. Várad örök téma, még harmincnyolc év távollét után is felejthetetlen, mindig képes új húrokat megpendíteni bennem.

Az idő nem állt meg, és a szüntelen változásban kihívás van, izgalmas bizonytalanság, nyitott kérdések s az elevenség tudata.

Mint Goethe mondta: “Halj meg és élj.” (stirb und werde).

(Köszönöm a figyelmet!)

Futok a lelkem titkai után

Ó kedves Káfé, megtisztelő a kérdés, hogy mit írok, mit olvasok. Nálam az írás, nem is hiszed el, egy pillanat szülötte. A téma lehet, hogy főzés közben pattan ki a fejemből, de az is lehet, hogy egy madár röpte, vagy épp egy lusta macska látványa adja az ihletet. Nem, nem ülök rögtön a gép elé, közben ezer és ezer dolgot csinálok, de a mondanivaló ott motoszkál a fejemben. Lehet, hogy csak egy nap, lehet, hogy csak egy hét múlva lesz érett, s mások számára is ehető. Mert ez a lényeg. Hogy én is értsem magam és más is megértse amit mondani, közölni szeretnék. Nem kultiválom, amikor a sorok között kell olvasni, bár ebben is otthon vagyok, hiszen jó pár évet leéltem azokban az időkben, amikor az ember megtanulta ezt a műfajt.

És most újra tanuljuk. Nézem a véleményvezéreket, micsoda technikával rejtik el a lényeget, a csúnya szavakat, a sértő kifejezéseket. Ezt nem szeretném gyakorolni. Nem a szavak miatt, mert meggyőződésem, csúnya szó nincs, hiszen használjuk… csak épp kifogásolható, ha nem illik a helyére. Szóval a kérdésedre kedves Káfé, most épp egy ilyen gondolkodós, elmélkedős szünetben leledzem. De úgy hiszem, ez nem tart sokáig. Mióta megszűnt az Újnépszabadság, azóta a fészbukon írom meg a gondolataimat, de azon is elmélkedtem már, abba kéne hagyni a publikálást. Pedig nagy csábító a közösségi tér, de még sincs olyan ereje egy ilyen kis pont zsurnaliszta esetében, amire vágyom. Vagyis nem is vágyom, mert jól van ez így.

Ja igen. A másik kérdés, mit olvasok. Nevetni fogsz, mert újra elővettem Prust Fáraóját, ami nem is tudom miért, de lenyűgöz. Azért vettem elő újra, mert szeretném feloldani magamban azt az ellentmondást, amit a könyv ismerete és a helyszíni tapasztalat ellentmondásossága okozott. Anno, Egyiptomban, valamiért nem éreztem azt a varázslatot, amit a könyvtől kaptam és nem hívott vissza sem Gíza, sem Karnak, sem a többi ókori csoda. A piramisok tövéből inkább elszaladtam volna, a Királyok völgye is rémísztő volt inkább, mint felemelő. Minden a halottak körül forgott, mindenhol. S ha nem, akkor a turistákat zaklatók ijesztettek el. Talán egyedül a karnaki Tudás Temploma volt rám különleges hatással. Igaz ott ketten kóboroltunk a férjemmel és senki nem zavart abban, ha lehunytam a szemem, lelki szemeim előtt megelevenedhetett a háromezer éves múlt a hatalmas kövek között.

 Mivel igencsak kíváncsi ember vagyok, s nem szeretem a lezáratlan dolgokat, a titkokat, ezt az Egyiptom témát is szeretném megfejteni. Gondolod kedves Kafé, hogy sikerül?

Iván Gizella újságíró, író, szerkesztõ. Budapesten él.

Iván Gizella a Káféban

Azt kérded tisztelt Kafé, mit olvasok épp most?

Eléggé önző módon, lásd az alábbi szelfit, saját írásaimat: egy regényen és több novellán dolgozom párhuzamosan. Az Angyali üdvözlet munkacímű regény egy félig bosnyák-félig magyar lány fejlődéstörténete, ha úgy tetszik, sok korabeli dokumentum/vendégszöveg felhasználásával, ugyanis 12 évesen menekítik át Szarajevóból Szegedre, a háttér a boszniai háború és a magyar vadkapitalizmus. Aztán három novellán végzek utómunkálatokat, mielőtt valahol megpróbálnám közölni.

Ezen a nyáron azonban olyan műveket igyekeztem elolvasni, amelyeket a maguk korában valamilyen oknál fogva elmúlasztottam, vagy belekezdtem, de nem fejeztem be és irodalomkedvelők körében botránkozást keltettem, hogy azokat én még nem ismerem. Ilyen volt a Buddenbrook ház és a Varázshegy, Marquez Száz éve magánya, s nemrég fejeztem be Mario Vargas LLosatól A város és a kutyákat.

Mint látható a cégjelző ikonból régi (1976), Kriterion kiadás, átvészelte az emigrációt, el kellett adnom egy aradi antikváriumnak majd visszavásárolni, hogy listán ellenőrizhető legyen az 500 darab engedélyezett könyv kitelepedése a gazdájukkal együtt, aztán Szegeden egy háztűzet is túlélt, méltán kiérdemelte, hogy elolvassam. Hogy kiadása idején mért nem került rá sor, nem emlékszem. Zűrös idők voltak, 1975 őszén kihelyeztek Szatmárnémetibe, két hónap múlva Zilahra. 1976 márciusában Temesvárra küldtek volna, de nem akartam olyan távol kerülni Kolozsváron tanuló feleségemtől. Egy távoli rokonom, szemész közreműködésével betegszabadságokat kaptam, havonta meghosszabbítva, ezalatt Kolozsváron egy maszek fröccsentőnél dolgoztam, míg Temesvárról áthelyeztek a máramarosi Sülelmedre, tudtomon kívül ‘76 nyarán.

Ennek titkos célja az lehetett, hogy megfosszanak a lelkészi státustól, ugyanis, ha két héten belül nem foglalom el az állást, ez lett volna a következő lépés. Valaki apámnak megsúgta, hogy mi a püspökség terve, s ő táviratozott, azonnal utazzak Nagybányára, Sülelmed egyházilag oda tartozott, s jelentkezzek az esperesnél. Utóbbi helyszín már szolgálati lakással járt, odavihettem a könyveimet is. Ilyen körülmények között valószínű nem sok időm lehetett regényekben elmélyülni. Most amikor nekiveselkedtem, az első húsz oldal elolvasása után rádöbbentem, hogy ez egy délamerikai Iskola a határon, és a magyar próza egyik alapművével való összehasonlítás kíváncsivá tett, olvashatta-e Vargas Llosa Ottlik könyvét, mert elméletileg lehetséges, Az iskola a határon három évvel korábban jelent meg, mint Llosa regénye. De mivel megjelenésekor nem lett, nem lehetett népszerű egy hadapród-történet, nem valószínű, hogy idejében lefordították volna spanyolra.

Na mindegy, a bentlakásos fiúiskola pokla ismerős, nekem is volt részem belőle kétszer, rövid ideig, nem bírtam elviselni azt a vérlázító kasztrendszert, amelyben emberi értékeitől függetlenül a felsőbb kaszt dominál, mindkétszer kizártak lázítás, felforgatás vádjával. Inkább ingáztam, vagy laktam romos albérletekben, ahova a szél befújta a havat az ajtó alatt. Hatással voltak rám a karakterek, hitelesek a kevésbé körvonalazott portrék is, Dél-Amerika titokzatos, borzongató világa sok újdonságot jelentett, például, hogy a bennszülött indiánokat csak a pejoratív hegylakó elnevezéssel illették, rövidre fogva örültem, hogy ha későn is, de belemélyedhettem egy jó regény rejtelmeibe. Legyen ez egy megkésett olvasónapló?

Molnár János (Nagyszalonta, 1949) Szegeden élő író, egyháztörténész, írói nevén Patócs Molnár János. Részt vesz az Ellenpontok szamizdat megjelentetésében, Tőkés Lászlóval közösen jegyzik az Arad egyházmegyei lelkészek memorandumát a romániai „falurombolás” kapcsán. Nyugdíjazásáig a SZTE Egyetemi Könyvtárban, majd a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen docensként tanít. 1969 óta közöl verset és prózát. Díjazott regényei: Csibész Erté, Apokrif. Legismertebb történeti munkája: Szigorúan ellenőrzött evangélium 1-4. köt.

Molnár János a Káféban

Ön nemrég Rafi Lajos verseit mondta, nem is keveset, félórányit a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. Miért Rafit? Hozzászoktunk, hogy ezek a versek a költő előadásában bukkannak fel itt-ott, most mintha újjászületése lenne a fiatalon meghalt költőnek: könyv jelent meg a minap róla, egyre többen már nemcsak mint érdekes személyiségről írnak, hanem a költői termeséről, színészek mondják a verseit… Ön miért választotta Rafit? Hogyan jutott el Önhöz a költészete?

Kérdez: Gergely Tamás

Az a nemrég immár öt éve volt, pontosan 2020 novemberében, a könyvvásáron. Hogy miért Rafi Lajos? Mert már az 1990-es években elkezdtem a cigány folklórral behatóbban foglalkozni. Összeállítást készítettem a rádióban a történeteikből, a meséikből. Szécsi Magda Az aranyhalas lószem tükre és Bari Károly Tűzpiros kígyócska című cigány népköltészeti válogatása a kedvenceim közé tartozott. Ahogyan szájhagyomány útján ezek az alkotások évszázadok során át egyik generációról a másikra hagyományozódnak, és a szenvedély, a nyersesség, a drámai hevület mit sem kopott, az engem teljesen elbűvölt. És mindez visszaköszön Rafi Lajos verseiben. Nem tudom már, mikor és mit olvastam tőle legelőször egy erdélyi magyar irodalmi folyóiratban, nem emlékszem. Csak az érzésre. Olyan érzés volt, mint gyermekkoromban, amikor a nyári forróságban a hűs forrás fölé hajoltam inni. Felhevült testtel, szívem forróságát csillapítani, szomjamat oltani. Ő is mindig sarkig kitárta a szívét: „A Nap végtelen teste áthasít /S mint egy falat kenyér gurulok. / Nem tudom felfogni a végtelent, / De elkaptam egy véres csillagot.” – írja a Nyár című négysorosában. És van még valami: „…az állandó tanulmányozás, és ennek az állapotnak a fenntartása”, ez a benső rugó, ahogyan Rafi Lajos fogalmaz, ami a leginkább közös bennünk, az igény a szemlélődésre, a korlátlan nyitottság a világra.

Ki válogatta a verseket? És miért pont ezeket? Általában vannak súlyos, keserű versei, és vannak kevésbé keserűek, és hát a rímei is lehetnek feszültség-oldóak, esetleg játékosak.

A verseket én válogattam, soha nem bíznám másra. Nagyon szeretem kóstolgatni a verseket, bármilyen szöveget. Rendkívül szenzuális vagyok, számomra az olvasás hermeneutikai aktusa is kimondhatatlan élvezettel jár. Sóhajtozom vagy felkiáltok, dialogizálok a szöveggel, teljesen átengedem minden érzékszervemen, sorjáznak bennem a képek. Annyira fontosak számomra a belső képek! Bennem az emlékek is, mint egy hatalmas ódon kastély falain a festmények, úgy sorakoznak. Minden ott van karnyújtásnyira. Rafi Lajos is úgy létezett, olyan önátadással élt meg minden pillanatot, hogy kézzelfoghatóvá tette a létezés minden szépségét, minden kínját: „Szépség a kín, ha önmagát csitítja” – írja. Önmagát is csitította, amíg tudta, amíg nem borította el teljesen a kilátástalanság érzése, és 2013. június 24-én hajnalban halálra nem gázolta őt egy Gyergyóditró felől érkező vonat. Majdnem egyidősek vagyunk, egy pár hónappal vagyok korosabb nála. Mennyi vers kering a mindenségben, amit még meg szeretett volna írni! A felolvasásra én a következő verseket választottam tőle öt éve: Marasztaló, Maradj velem, A magányos, Prológus, A pásztor, Szavak, Szomorú bozótvers, Morfondírozás, A föld tenyerén, Cigány hozomány, Feleségemnek, Curriculum vitae, A másik énem, Állandóság, Harmadik ősz, A tudat ébredése, Szövetség, Rákfenés sors, Nyár, Mint mederbe, Relatív sors, Szerelem, Szülőföldemhez, A Nap gyermeke, Sose ijesszél, A költészethez, Fiamnak Róbertnek, Csönd megülte, Számadás, Szavaid mögött, Megalkuvás, Ima, Fohász, Manglimo, Mit itt hagyott az angyal. Rafi Lajos a fizikai munka, a bádogosi munka elvégzésén túl, a valóságot akarta kiírni magából: „A valóság az, amit az ember elképzel magának. Ismeret nélkül nem lehet valóság. Ahhoz, hogy az ember ismeretet szerezzen, meg kell ismerje a valóságot. Ez egy láncreakció, ami általában mindig írásba csattan át.” – mondta az őt megkérdezőnek egy évvel a halála előtt.

Van kedvenc Rafi-verse?

Van, a Szavaid mögött. Idézem az utolsó négy sorát: „Mint pólyált babát, úgy ölel a bánat. / Úgy kellene egy csöppnyi kis öröm. / Markolom csöndem két markomba fogva. / Már semmim nincsen, emel az üröm.” Ezt 2012. augusztus 19-én írta.

A Káfé Fõnix – ahová ez az interjú készül – olvasóinak nagy része nem erdélyi, szeretném, ha röviden vagy hosszan írna karrierjéről – hiszen Ön annyi minden: színész, mesemondó, rádiós műsorvezető, egyetemi docens, és amiről nem tudok…

Önmagamat játszó személyként definiálnám. A játszani tudás képességét mindig magamban hordoztam. Igyekszem megtartani az arany középutat, az eutrapeloszt, ahogyan a görögök mondják, a tréfacsináló és a merev, mogorva ember között. „Pihentető nyugalom és vidám játék egyaránt szükségesnek látszik az élet szempontjából” – állítja Arisztotelész. „A puszta komolyság tehát abban az értelemben nélkülözi az erényt, hogy teljességgel megveti a játékot, ami pedig éppoly szükséges az emberi élethez, mint a pihenés” – vallja Aquinói Szent Tamás. Nagyon szeretek játszva tanítani, könnyed, mégis mély beszélgetéseket folytatni, mesét mondani, olvasni, írni, utazni, barátkozni, szeretni, tapasztalni. Az új élmények új idegpályákat alakítanak ki, és ez a szellemi, testi, lelki frissesség alapja. Én pedig nagyon hosszan szeretnék élni, mert annyi minden van, amit még nem láttam, nem hallottam, nem szagoltam, nem tapintottam, nem ízleltem. Sok előadást tartok Erdély-szerte és Magyarországon. Nagyon sok levelet kapok ismerős és ismeretlen emberektől egyaránt. Válaszolok, amire tudok, amiről van tapasztalásom. Én az embert a lélegzetvételén és a hangjának minőségén, a csendjei és a nyelvhasználata révén, a dallamív-ingadozásai és a hangsúlyozási módjai alapján érzékelem.  

Ön már fiatalon bekapcsolódott izgalmas mellékvállalkozásokba, mint amilyen az Éneklő Borz volt. Hozzánk közelebb eső periódusban vannak a Versfélórái, fiatal költők félórája, Páskándi… Mesélne ezekről?

Életem egyik meghatározó periódusa volt, amikor évről évre ott lehettem a tatai írótáborban  1992 és 1999 között, és hallgathattam Balassa Pétert, Esterházy Pétert, Nádas Pétert, Spiró Györgyöt, Petri Györgyöt, Szilágyi Ákost, Térey Jánost, Kemény Istvánt, Parti Nagy Lajost, Závada Pált, Károlyi Csabát, Ágoston Zoltánt, Koszta Gabit, Csordás Gábort, Mészáros Sándort, Kovács András Ferencet, Garaczi Lászlót, Darvasi Lászlót, Kéri Piroskát, Láng Zsoltot, Baka Istvánt, Bodor Bélát, Balla Zsófiát, Kántor Pétert, Kornis Mihályt, Kőrösi Zoltánt, Keresztury Tibort, Zalán Tibort, Nádasdy Ádámot, Peer Krisztiánt, Ficsku Pált, Tóth Krisztinát, Vörös Istvánt, Karafiáth Orsolyát, Schein Gábort, Németh Gábort, Grecsó Krisztiánt, Margócsy Istvánt, Forgách Andrást, Medve Zoltánt, Takáts Józsefet, Morcsányi Gézát, Szijj Ferencet, Csontos Erikát, Gács Annát, Csuhai Istvánt, Odorics Ferencet, Jánossy Lajost, Nagy Gabriellát, Kukorelly Endrét, Marno Jánost, Bozsik Pétert, Márton Lászlót, Tandori Dezsőt, Rakovszky Zsuzsát, Krasznahorkai Lászlót, Visky Andrást, Jakabffy Tamást, Demény Pétert, Selyem Zsuzsát, Babarczy Esztert, Farkas Zsoltot, Ménes Attilát, Kiss Ottót, Reményi József Tamást, Bacsó Bélát, Bán Magdát, Budai Katit és eszembe sem jut hirtelen mindenki, akitől tanulhattam, akikkel beszélgethettem. Ott, a tatai írótáborban is fellépett az Éneklő Borz, emlékszem, Láng Zsolt Haza című dramatikus szövegét adtuk elő egy nagy, letakart asztal alól. Márton László volt a felkért narrátor, ő látható volt a közönség számára, mi, a szereplők, nem. Mint egy rádiójáték, olyan volt a produkció. Élveztem minden pillanatát a közös játéknak. A Színművészeti Egyetemre 1989-ben nyertem felvételt, amikor a magyar tagozaton mindössze egy hely volt, és harminchárom lelkes fiatal lány versenyzett egymással, mindannyian színésznők szerettünk volna lenni. A szerencse nekem kedvezett, és bármilyen hihetetlen, de 1989-ben a négy évfolyamon, magyar tagozaton, összesen tízen voltunk egyetemi hallgatók. Az elsőévet két fiú kollégámmal kezdtem, akik addigra már túl voltak a sorkatonai szolgálat teljesítésén. Annak nagyon örültem, hogy már a kezdetektől fogva színpadra léphettem, rengeteg rendezvényen szerepeltem 1990-től, és a Marosvásárhelyi Rádióhoz is meghívtak. Immár 35 éve vagyok a rádió munkatársa, mondom a verseket, meséket, novellákat. És nyolc éve vezetem a PárBeszéd című beszélgetős műsort csütörtökönként este tíztől éjfélig. 

Ön beszédtechnika tanár, valakinek a beszédmodora alapján meg tudja állapítani, milyen ember. Feltételezem, hogy hallotta hangszalagról Rafit beszélni, hogyan jellemezné, ki volt Rafi Lajos?

A hangunk mindig a pillanatnyi pszichés állapotunkat tükrözi. Ahogyan érezzük magunkat, testünk izomzata annak függvényében feszül meg, illetve ernyed el. Minél életvidámabb valaki, annál csengőbb, felhangdúsabb a hangja. A légzésünk milyensége is azt mutatja meg, hogy mennyire vagyunk feszültek vagy éppenséggel lazák az adott pillanatban. Elmélyült, teljes légzés = teljes hang = teljes élet. Az emberi hang közvetíti a legcsalhatatlanabbul a külvilág felé, hogy miként is érezzük magunkat az adott időintervallumban. Színész szakon és audiovizuális kommunikáció-, forgatókönyv- és reklámírás, média szakon is oktatok a Művészeti Egyetemen, Rendkívül izgalmas a légzés, a hangadás, a kiejtés és a kifejezés tartományainak beható megismertetése, feltérképezése. Rafi Lajos hangja a róla készült, 2008-ban forgatott portréfilmben, még életteli, felhangdús. Ha nem is kimondottan derűs, mégis életigenlő, aktív szellemi, lelki folyamatokat közvetítő. A halála előtti, 2012-ben készült felvételen már csengését vesztett a hangja, a testbeszéde rezignáltságot, mély szomorúságot közvetít. De a tekintete élénk, mohó, követelőző, folyamatosan újabb és újabb impulzusok befogadására kész.  

Befolyásolta Önt a Rafi-versek előadásában az, ahogyan a költő maga mondta a verseit?

Nem. Ő mindazt megélte, amiről írt, én elképzeltem a megéléseit, és interpretáltam a magam hangján, a magam érzelmi telítettségével.

És akkor térjünk vissza a versfélóra előadáshoz: hol adta elő Rafit idáig, lesz-e folytatása a Rafi-félórának? Meghívták már Gyergyószárhegyre, hogy otthoni környezetben lehessen hallani a költőt?

Szeretném, ha meghívnának Gyergyószárhegyre, hogy ott idézhessük fel a mély lelki fájdalmakból táplálkozó, mégis rendkívüli líraisággal átszőtt verseit. Gyergyószárhegy a gyermekkorom, a kamaszkorom egyik fontos helyszíne volt, varázslatos vidék. Nem terveztem, hogy továbbra is Rafi Lajos verseit tolmácsolom, de most újra kedvet kaptam ahhoz, hogy a diákjaimmal megismertessem ezt az egyszerűségében is rendkívül sokrétű, tragikusan korán felbeszakadt költői életművet.

A versfélóra a Youtube-on

Ahogy öregszik az ember egyre gyakrabban kapja magát azon, hogy összegez. Felteszi a kérdést, milyen is volt az ifjúságunk? Érdemes volt küzdeni, gyakran szenvedni? Mennyi volt benne az öröm, és mennyi az üröm? Nekünk, akik egy diktatúrában szocializálódtunk, sőt történészek elég egybehangzó véleménye szerint, a legutolsó, legsötétebb kelet-európai diktatúrában. Sokan úgy érzik, ellopták, megnyomorították a hatalom hálózatának őrei ezt az ifjúságot. Ahol gyönyörű jövő álomvilágának propagandájával leplezték a gazdaság súlyos hétköznapi kudarcait. Ahol az évszakok változásától függően hosszú sorokban álltak-fáztak-izzadtak a városlakók a pékség, az élelmiszerboltok, húsüzletek előtt, egy fekete kenyér, tíz darab tojás, egy liter olaj, egy kiló sertésnyelv reményében, ahol a fennen hirdetett bőséget élelmiszerjegyekben mérték. Ahol az életösztön tenyérnyi veteményesekkel, szerzett/lopott anyagból eszkábált nyúl- és baromfi ketrecekkel, kutyakennelben hízlalt malacokkal egészítette ki a panelnegyedek elsötétített civilizációjának hiányait. Ahol vedrekben gyűjtötték a vizet a modern angol vécék működtetéséhez, mesebeli volt a fűtés-, a víz- és áramszolgáltatás, hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy diktatúra, igazi, embertelen, vérremenő, gerincsorvasztó, szájbarágó-szájbavágó, akik ma diktatúráról sápítoznak fogalmuk sincs a szó igazi tartalmáról. A többség a bezárt ajtók mögött, de félve hogy ott is lehallgatják elégedetlenkedett, és a nyilvánosság előtt hallgatott, tapsolt, ha a többiek is, dicsérte a rendszert, ha úgy gondolta, a karrierje megkívánja. És voltak, sajnos kevesen, akik legyőzve félelmeiket megpróbáltak keresztyén emberhez méltóan élni, és biztatni másokat is a méltósággal megélt életre. Ilyen ember Tőkés László, akivel volt szerencsém ifjúságunk négy évét együtt tölteni. A püspök és politikus életrajza ma már közismert, csekélységem is hozzájárult ehhez a Securitate célkeresztjében című könyvecske megírásával, korabeli dokumentumok alapján. Az abszolvens című fejezet az egyetemista évekkel foglalkozik. Ezúttal a dokumentumokat személyes emlékekkel igyekszem kiegészíteni.

Ma már köztudott, hogy Tőkés László, az akkor 11-es líceum nevet viselő, magyar tanítási nyelvű középiskolába járt, ahol a 20. század végének – 21. század elejének kolozsvári származású, meghatározó személyiségeinek többsége. Itt figyelt fel rá Nagy László, a Studió 51 diákszínjátszó társulat egyik alapítója, a kolozsvári református püspök fia, aki bizonyos reformok megvalósításához keresett társakat, és amikor felvették a teológiára Tőkést, a már „beszervezett” társai figyelmébe ajánlotta. Az ilyen pozitív irányú figyelem ritkább volt, mint a megfélemlítésre építő politikai megfigyelés. A szocializáció elemi része volt a megfigyeltség tudata. Persze akkoriban inkább sejtések, furcsa összefüggések, véletlennek tetsző, de később jelentőséget és értelmet nyerő történések érzékeltették, hogy a Nagy Testvér szemei és fülei merre irányulnak. A megfigyelés ellensúlyozására több módszert talált fel a furfangos alattvaló, mi például fedőneveket adtunk magunknak, sőt a tanároknak is, miközben fogalmunk sem volt róla, hogy mi magunk, megfigyeltek és megfigyelők egyaránt, más célzattal átestek egy nem kívánt keresztségen a hatalom gyártotta dossziékban. (Gyakran a beszervezett ügynökök sem voltak tisztában a fedőnevükkel.) Például, ha nyilvánosan, vagy telefonon beszélgettünk Szebeni Nagy Lászlót Zinzendorfként, Tőkés Lászlót Máriaként, Kiss Mihályt Episzkoposzként, Nagy Károlyt Guruként, Bálint Istvánt Sztyepánként, Farkas Sándort Dádáként, Vetési Lászlót Mezeiként satöbbi, emlegettük. Én a Keckermann nevet kaptam (rövidítve Kecker) ebben a sete-suta keresztségben, a német kálvinista teológusról, akit némelyek szőrszálhasogató rétornak tartottak, ahogy a rossz nyelvek engem is. Geréb Pál a dogmatika professzora az elég gusztustalan Pulesz fedőnevet viselte, a korszakban külföldön legismertebb erdélyi ökumenikus teológus, amúgy egyháztörténész Juhász István a Dezső nevet kapta, Teleky Mihály volt a Geróf, Szőcs professzor a Zokni nevet harcolta ki magának, miután elmesélte, hogy külföldi tanulmányai során a skótok Szoksznak ejtették a nevét, ami magyarul zokni, Gálfy Zoltán professzort Zuluként emlegettük, hogy miért épp így? Gyakran küldték külföldre, sokkal gyakrabban, mint amiről mi diákok tudtunk, a BIBLIOTECARUL hálózati dosszié bizonysága szerint, és ritkán mesélt is róla: valami afrikai ökumenikus konferencia kapcsán, talán Nairobi, tartott kiselőadást a zulu-törzsről, innen származhat fedőneve.  Úgy tűnik, nem volt elhibázott ötlet a fedőnevek használata, ugyanis a ref. egyház és a román politikai rendőrség kapcsolatát kutatva nem találtam utalást az állambiztonsági iratokban, miszerint rájöttek volna erre a stiklire.

Tőkés László rászolgált a bizalomra, teljes mellszélességgel és komolysággal valósította meg a rábízott feladatokat, majd az ifjúság vezetését is elvállalta. Ami nem volt kéjutazás, egyrészt mert meg kellett változtatni a tradíciót. Korábban az ifjúsági elnököt a negyedévesek közül jelölte ki a rektor, ezúttal elértük, hogy ne csak negyedéves lehessen a jelölt. Egyszerre kellett szembenézni a tanári kar ellenállásával és a diákság reformokat elutasító részével is. Idézzük fel, hogyan látta és láttatta a helyzetet megbízóival a NAGY GÉZA fedőnevű ügynök, Péntek Árpád, a poimenika tanára és az ifjúságért felelős nevelő: „Tőkés László egyetemista nagyon tehetséges, nagyon erős akarattal és ambícióval megáldott fiú, képes volt elhagyni a családi otthont, és az intézetben szállást kérni, hogy sikeresen vigigvigye az ifjúságielnök-választási kampányát. Ennek érdekében kettős kampányt kellett folytatnia: a negyedéveseket kapacitálni, hogy ne kandidáljanak, miközben saját maga mellett propagandát kifejteni. Az elsőt, Nagy Gyula püspök fiának, Lászlónak és cinkostársainak, Nagy Károlynak és Nagy Ferencnek a segítségével hajtotta végre, akik „sztrájkot” szerveztek Szőcs professzor ellen. Úgy hallani, ezek terrorizálták a IV. évet, hogy senki ne fogadja el a jelölést (…) Tőkés aztán kettős kampányt folytatott, híveket toborzott egyrészt, másrészt terrorizálta azokat, akik nem hódoltak be. A diákság autonómiájának védelmezőjeként lépett fel, amivel könnyen tudott népszerűséget szerezni. Elnökké választása után (…) elkérte az Intézet Statútumát. (…) A rektor elmondása szerint viselkedése egyértelműen arra utalt, hogy ellenőrizni kívánja a tanári kart.” Ebben a kis ügynöki idézetben egyszerre érhető tetten a valóság és annak tendenciózus eltorzítása. NAGY GÉZA/Péntek Árpád ifjúságért felelős tanárként más diák-kezdeményezésnél is megjelent, cenzorként. „A reform elsődleges célja a diákélet önállósítása, a tanári kar ellenőrzésének csökkentése nagyrészt megvalósult. Sikerült a kolozsvári egyetem hallgatóival sokrétű kapcsolatot teremteni, biztosítani a teológusok részvételi lehetőségét az egyetemi rendezvényeken, a különféle karokon tanuló magyar egyetemisták részvételét a teológiai kulturális rendezvényeken, teológusok intenzív részvételét a Gaál Gábor irodalmi kör munkájában, egyetemi futball-bajnokság szervezését, a Korunk-szerkesztőséggel közös szociológiai felmérést végezni a teológus-hallgatók között, ez utóbbi szakmai irányítója Aradi József költő/szerkesztő volt. (…) A tanári kar félelemmel vegyes érdeklődéssel kísérte, főleg az érdekeit nem annyira sértő kezdeményezéseket, ugyanakkor tartottak is attól, hogy előbb-utóbb a hatalom közbelép. A félelem például olyan mértékű volt, hogy a szociológiai felmérés eredményét, Péntek Árpád professzor, a felmérést végző hallgatók szeme láttára bedobta a tűzbe. Ugyanakkor érdekes, hogy a korszakról, annak tényleges szellemi tartalmáról a politikai rendőrség csak nagyon kevés információval rendelkezett. Például, a szociológiai felméréssel kapcsolatos eseményekről az egyébként informátorként a legtermékenyebbek és legbőbeszédűbbek közé tartozó Péntek professzor (fedőnevei időrendben KOVÁCS GHEORGHE, NAGY GÉZA, KISS ISTVÁN) egy sort sem közölt a Securitateval. De a biztonság kedvéért, a felmérést végző diákok szeme láttára, elégette a tesztlapokat. ”

A megfigyeltség tudata késztetett arra is, hogy alapos körültekintéssel válasszuk meg tanácskozásaink helyszínét. Úgy véltük, a kocsmazajban nemigen lehet lehallgatni a beszélgetést. Noha teológusokhoz nem annyira illik egy búfelejtő. Alaposan megvizsgáltuk az asztallap és az ülőalkalmatosság fonákját, a művirágos vázát eltávolítottuk, lehetőleg úgy ültünk, hogy valaki figyelhesse a bejáratot, ha gyanús személy lép be, bár elég naiv elképzelés volt, hogy egy szekustisztet külsejéről is fel lehet ismerni. Többségünknek akkor még nem volt személyes tapasztalata a biztonsági erőkről, akiknek volt, azok erről mélyen hallgattak. Én is, tudomásom szerint Tőkés László is segédlelkészi éveink alatt kerültünk először szemtől-szembe szekusokkal. Leggyakrabban a Metropol pincekocsmáját, és a Kioszk-kertvendéglőt látogattuk, amelyek a kolozsvári diákság kedvencei voltak. Előbbiben nemcsak az lehetett zavaró, hogy valamelyikünk ismerőse kéretlenül az asztalhoz telepedett, s valahogy le kellett rázni. Tőkés László, akkoriban még csak a közösség kedvéért cigizett, a tömény dohányfüst erősen zavarta. A sétatéri Kioszkban veszélyforrást jelentett, hogy igen nacionalista érzelmű román diákok is jártak oda, nem volt könnyű elkerülni a verekedést kiprovokáló konfliktust. Kialakítottuk a magunk biztonságosnak vélt távozási módszertanát is, együtt a Szamos hídig, s ott szétrebbentünk más-más utcákba, hogy fejtörést okozzunk esetleges követőinknek. Egyedül maradva meg-megálltunk egy kirakatnál, körbelesve. Ma már a követési feljegyzések ismeretében tudjuk, a tiszt erre utalva rögzítette: A célszemély gyakran önellenőrzést végez. Ez a mozdulat annyira beidegződött, hogy például én, már több éve Magyarországon, még mindig ösztönösen ellenőriztem, nem követ-e valaki. Gyakori találkozóhely volt a püspöki rezidencia is, úgy hittük, ott szabadon véleményt cserélhetünk „Püspöklaci”/Zinzendorf szobácskájában. Azt hittük, az egyházi vezetők kivételt képeznek, egyfajta védettséggel bírnak, mostmár tudjuk, szigorúbb ellenőrzés alatt álltak, mint az átlagember.

Megbeszéléseink tárgya a teológiai nevelés reformja, a teológus életforma tartalommal való megtöltése, a „lámpás” értelmiségi szerepének betöltése, a szétkergetett kisebbségi magyar közösségek újraélesztése, figyelemfelkeltés a diaszpóra problémáira és természetesen olyan politikai észrevételek, amelyeket nyilvánosan senki sem vállalt szívesen. Hogy ez a munka hatásos volt, több informátori jelentés is bizonyítja, itt csak egyet idézek, amely nyomán a szekuritáté elrendelte Tőkés László „általános információs felügyelet” alá helyezését: a jelentés egy 1973. december 16-án tartott karácsonyi ünnepséget igyekezett gyanús színben feltüntetni, szerzője INCZE WALTER alias Izsák Vilmos teológiai főtitkár: „…az irodalmi kör, amelyet Nagy László, Tőkés László, Demeter József, Csernák Béla, György László, Farkas Sándor, Molnár János (szalontai) vezet, este nyolc órára egy karácsonyi gyűlést vagy ünnepséget szervezett. Tőkés László megnyitójában kihangsúlyozta, hogy ezt az estélyt nem a tanári kar idejétmúlt vezetése alatt szervezték. A program a Megváltó születését mutatta be. De a lényeg, amit szeretnék aláhúzni, hogy a díszterem zsúfolásig megtelt a Babes-Bolyai Egyetem diákjaival, még afrikai ösztöndíjasok is megjelentek, sőt Czirják római katolikus plébános is. (…) Az volt a benyomásom, hogy az irodalmi köri tevékenység nemcsak intézetünkre korlátozódik (…) nagyon komolyan kell elemezni, hogy nem egy széleskörű, egészségtelen hálózatról van-e szó, amely arra törekszik, hogy a Babes-Bolyai egyetemistáit egyfajta nacionalista magyar egységbe kovácsolja, amely ilyen ünnepségek szervezésében is megnyilatkozik.” A feljegyzés, igen slendrián, a főtitkár szubjektív észrevételein, sejtésein, történelmi tapasztalatán alapult, mint általában a főtitkár jelentései. A tartótisztek gyakran jelezték elégedetlenségüket a főtitkár elfogultsága, pontatlansága, pletyka iráni fogékonysága, illetve a havi rendszeres pénzjutalom keveslése miatt. Például Csernák Béla és György László nem voltak az önképzőkör vezetői, ahogy engem is, csak a következő tanévben választottak meg. Ugyanakkor, Nagy Lászlót, aki az önképzőkör tényleges vezetője volt, nem ajánlotta a szekuritáté figyelmébe, feltehetően püspök apjára tekintettel. Viszont az a sejtése, hogy a reformerek igyekeztek minél sokrétűbb külső kapcsolatot létesíteni, „egyfajta magyar egység” elérése érdekében teljesen megfelelt a valóságnak. Tény, a karácsonyi, húsvéti ünnepélyek nagy visszhangot váltottak ki Kolozsvár magyar értelmiségi köreiben, ahogy Tőkés László prédikációi is, amiről egy másik tanár ügynok, DOMBI LAJOS alias Kozma Tibor, a homiletika professzora tájékoztatta a politikai rendőrséget. A hatás annyira megijesztette a teológiai intézet tanári karát, hogy később a karácsonyi ünnepély alatt bezárták az épület kapuját, megakadályozva külső „elemek beszivárgását”.     

 A reformisták csoportja nem volt egységes. Csak abban értettünk egyet, hogy a református egyház és a magyar kisebbség helyzetének javítása nem tűr halasztást. De a hogyan tekintetében igen megoszlottak a vélemények. Leegyszerűsítve a kérdést Nagy László és Vetési László az „ahogy lehet”, illetve „az együtt a törökkel” hagyományos kisebbségi modellek hívei voltak. Tőkés László és jómagam radikálisabb hozzáállással, nem a kérelmezés, kompromisszum-keresés, hanem a kritika eszközével véltük elérhetőnek a helyzet javítását. A csoport többsége úgy vélte nem szabad újat húzni a hatalommal, azonban az egyház keretein belüli lehetőségeket maximálisan ki kell aknázni. Tőkés és jómagam az egyházon kívüli kulturális-művelődési életben való aktív részvételt is fontosnak tartottuk. Úgy véltük nem szabad elfogadni a hatalom törekvését, hogy a kisebbség kulturális életéből szorítsák ki az egyháziakat. Ez később  gyakran kettős támadásra késztette a hatalmat. Például Tőkés Lászlót egyházi felettesei vegzálták, hogy hagyjon fel a művelődési életben való szerepléssel, míg a dési színjátszó csoport tagjait arról győzködték a párt emberei, illetve a szeku, hogy szabaduljanak meg a lelkésztől. Hasonló helyzetbe kerültem én is, amikor a nagyváradi Ady-Endre irodalmi kör héttagú vezetésébe beválasztottak. Engem az esperesem szólított fel lemondásra, míg a többieket a városi párttbizottság kultúráért felelős titkára győzködte, hogy semmi szükségük egy lelkészre.

1974 júniusában, a teológus ifjúság vezető párosa Tőkés László ifjúsági elnök és Nagy László önképzőköri elnök szolgálati ideje letelt, újabb jelölteket kellett állítani, és szerették volna, ha az általuk megkezdett munkát velük egy platformon állók folytatják. Az akkor III. éves Vetési László látszott a legalkalmasabb ifjúsági elnöknek, mind szellemi képességek, mind védettség szempontjából, a jövővel kapcsolatos megbeszélést abszolut biztonságos helyen akarták megtartani. Vetési László felajánlotta helyszínként a családi nyararalójukat. Nem egy mai értelemben vett luxusvillára kell gondolni, egyszerű boronaház volt, kies, vadvirágos, erdőmentes kaszáló közepén, domboldalban, közel Udvarhelyhez, csak gyalog lehetett megközelíteni, villany nem volt, így lehallgatókészüléket sem lehetett beszerelni. Ott nem lehetett meglepni a titkosan tanácskozókat, az őrszem egy kilométer távolságban minden irányban idejében felfedezhette az esetleges hívatlan vendéget. Augusztus volt emlékezetem szerint 10-12 ifjú érkezett oda Erdély különböző szegletéből, ezt a találkozót már joggal nevezhette volna jelentésében a teológiai titkár összeesküvésnek, ha tudott volna róla. Tőkés László írásban megfogalmazott stratégiai tervekkel érkezett, személyekre lebontott akciótervvel, a feltételezhető ellenállás leküzdésére tett javaslattal, mind a tanári kar, mind a változatlanságra szavazó ifjak viszonylatában. Noha a korszakban már jól érzékelhető volt az ún. Mangáliai tézisek hatása, amelyeket Ceausescu kínai és koreai látogatása után fogalmazott meg a román pártfőtitkár, bizakodó hangulatban váltunk el. Ott kovácsolódott össze az a tizenegynéhány fős csapat, amelyik a fokozódó külső és belső nyomás ellenére megtudta fogalmazni elveit, ki tudta választani a vezetésre alkalmasakat, és az új ifjúsági elnök bukásáig meg tudta valósítani célkitűzéseit.

Önképzőköri elnöknek engem javasoltak, aki abszolút védtelen voltam, viszont akkor az egyetlen teológus, akit nagyritkán publikáltak a világi sajtóban, akinek írásait a kolozsvári Gaál Gábor és a nagyváradi Ady Endre irodalmi körökön megismerhették a nyilvános felolvasásokon. A védettek megígérték, támogatnak. Erre szükség is volt, egyik besúgó évfolyamtársunk gúnyiratot függesztett ki rólam a faliújságra, a tanári kar pedig le akart mondatni.

Visszatérve a fenti találkozóra talán nem érdektelen megjegyezni, az új vezető bukása paradox módon elődje egyik karakán fellépése nyomán következett be. Tőkés László felbontva kapta meg egyik levelét, erre reakcióként felolvasott egy nemcsak a levéltitok megsértésére, hanem egyéb áldatlan viszonyokra is reflektáló tiltakozását a diákétkezdében. A tiltakozásból fegyelmit kreált a tantestület. A fegyelmi szék ülésének lefolyását pontos információk reményében Vetési ki akarta hallgatni, lelepleződött, a rektor rányitotta az ajtót, le kellett mondjon. Tőkést az internátusból és a diákétkezdéből való kitiltással jutalmazták, a rektor pedig 11 pontos jelentést írt róla a Vallásügyi Államtitkárságnak, és segítségüket kérte a fegyelem fenntartásában.

Nem voltunk naivak, mégis bizakodtunk küzdelmünk sikerében, noha már megkezdték szigorúbb ellenőrzés alá vonni az alig megindult új sajtótermékeket, az irodalmi kiadókat, a színházakat, a televíziós és rádiós szerkesztőségeket, szigorítani a tanügyi törvényt. 1973-ban a kisebbségi tannyelvű osztályok minimális létszámát felemelték, a román tannyelvűek esetében nem volt létszámkorlátozás. 1974-ben bevezették azt a rendeletet miszerint magánszemélyeknek, elsőfokú rokonok kivételével tilos külföldieket elszállásolni. A Ceausescu hatalomra kerülésekor elhatározott modernizáció törvényi alapjait is lefektették 1974-ben, amire a későbbi falurombolási kísérletet alapozták, ám a két kőolajválság – vagyis a jom-kippuri háború (1973), amikor Izráel támogatóitól megvonták a kőolajat az arab országok (emlékezzünk rá, Románia volt az egyetlen szocialista ország, amely diplomáciai kapcsolatot létesített Izráellel), majd az iráni forradalom (1979), amikor a világ kőolajtermelése a tizedére esett vissza –, keresztülhúzta Románia fejlesztési terveit.

Aztán 1975 nyarán–őszén több-kevesebb bonyodalom közepette évfolyamunkat kihelyezték segédlelkésznek a „valóságba”, ahonnan nézve teológiai küzdelmeink, sikereink, kudarcaink, csínytevéseink, szenvedéseink gyakran „édes otthonnak” tetszettek. A tervezett intenzív kapcsolattartás szinte teljesen ellehetetlenült, több (itt ki nem fejthető) körülmény miatt. Tőkés Lászlóval legközelebb 1977-ben Érdmindszenten, Ady születésének 100. évfordulós ünnepségén találkoztam.

Molnár János (Nagyszalonta, 1949) Szegeden élő író, egyháztörténész, írói nevén Patócs Molnár János. Részt vesz az Ellenpontok szamizdat megjelentetésében, Tőkés Lászlóval közösen jegyzik az Arad egyházmegyei lelkészek memorandumát a romániai „falurombolás” kapcsán. Nyugdíjazásáig a SZTE Egyetemi Könyvtárban, majd a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen docensként tanít. 1969 óta közöl verset és prózát. Díjazott regényei: Csibész Erté, Apokrif. Legismertebb történeti munkája: Szigorúan ellenőrzött evangélium 1-4. köt.

Molnár János a Káféban

Ezt a levelet küldtük ki a Káfé barátainknak: Barátom! Olyan a Káfé, mintegy bukópatak: most éppen egy ankétra készül – kérdése: Trump Amerikája most barát vagy ellenség? Kérlek, válaszolj a kérdésre röviden (lehet egy szó a válasz) vagy hosszan (max. 60 sor). Az ankétot tehát a Káfé közli a beérkezés sorrendjében. Köszönön, Gergely Tamás

A válaszok:

Patócs Molnár János

Trump Amerikája most barát vagy ellenség?

A Trump-jelenség leírására a fenti viszonyító-fogalmak (barát-ellenség) valószínűleg alkalmatlanok. Minden jel szerint ő aszerint ítéli meg a világot, hogy az ő vállalkozása szempontjából egyes történések hasznosak-e vagy károsak. Az amerikai elnökség számára épúgy vállalkozás, mint az ingatlan-biznisz, vagy teszem azt a szórakoztatóipar. Ezért természetes nála, az “America first” jelszó, mert ki lenne az a bolond vállalkozó, aki nem a saját bizniszét tekintené mindenekelőtt fontosnak. Ha pedig a választási győzelem mértékét nézzük, az sem lehet kérdéses, hogy Amerika, most azonos a megválasztott elnökkel, a kivételekkel – a keleti- és nyugati-parti főleg értelmiségi körök, akik őt és az ő Amerikáját akár bolondnak is minősíthetik – együtt, akik csak erősítik a szabályt. Vállalkozni – noha vannak, akik a háborús helyzetből akarnak pénzt csinálni – , legelőnyösebben, leghatékonyabban békében, kiszámítható kockázatok közepette lehet. Ami nem zárja ki néhány kisebb-nagyobb hadiüzlet nyélbeütését a világbéke tetszetős ürügyén.  Innen a “békeszerző” póz, már-már bibliai alűrökkel, legyen szó ukrán-orosz, izráeli-palesztin, kambodzsai-thai konfliktusról. Mert a jó vállalkozó üdvösnek tartja, hogy jótékonynak, jóindulatúnak, egyszóval jóságosnak látszódjon, nem holmi véres kizsákmányolónak. Hogy ebből mi fog kisülni, én nem tudom. Most, CIA-val, Moszaddal, MI6-szel fűszerezve még maga Trump sem sejti talán, de mint vérbeli vállalkozó rendületlenül hisz a maximális profit realizálásában, s ezért dolgozik is keményen látványos és rejtett eszözökkel egyaránt. 

Nászta Katalin

Csak úgy tudok erre válaszolni, mint a mesékben.

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurtafarkú malac túr, volt egyszer egy ember, aki azt hitte, hogy király, de hatalma csak addig tartott, míg egy kisgyermek fel nem kiáltott: – A király meztelen! – t.i. ő még hitt a szemének. … Aztán történt, ami történt.

Itt a vége, fuss el véle!

Benkõ Paschall Gitta Trump Amerikája most fogoly és áldozat. Foglyul ejtette az ostobaság támogatta bűnözés, az önzés és mohóság támogatta részvétlen embertelenség. Amerika elbutított tömege elvakultan megszavazta az üres lózungokat, amelyekkel elfeledtette magával önnön méltóságát és tisztességét. Amerika most nagyban mutatja meg a világnak, hogyan építi le a demokráciáját, s hogyan zárja be önmagát a sötétség börtönébe. Nem barát, nem ellenség: Magyarországról (is) nézve sorstárs, önsorsrontó áldozat.

Tódor Zsuzsanna

Az amerikai politika rendkívül polarizált és erre a kérdésre is csak egy differenciált választ lehet adni. A vélemény Trumpról sokszor már egy családon belül is megoszlik, és nagyban függ a politikai beállítottságtól és az egyéni tapasztalatoktól, illetve hogy ki milyen értékeket és politikai prioritásokat tart fontosnak.

Mivel Trump olyan politikát folytat, amely hangsúlyozza a nacionalista és konzervatív értékeket, amelyek pl. Magyarországon is népszerűek – valószínüleg egyesek szerint barátnak tekinthető. Ezek az emberek értékelik, hogy támogatja az országok szuverenitását és elutasítja a globális intézményeket, mivel azok korlátozzák a nemzeti autonómiát. Hivatkozni lehet itt az ehhez kapcsolódó témákhoz, mint a bűnüldözés és a közbiztonság megerősítése, adócsökkentés és gazdasági növekedés stb. Összességében „Trump Amerikája” nagy hatással van Magyarország bel- és külpolitikájára, főként a nacionalizmus, a migráció és a gazdaság területén. 

Ugyanakkor az „America First” politikája, a rasszizmusból és intoleranciából fakadó politikai intézkedései, a provokatív és megosztó nyelvezete, plusz a nemzetközi kapcsolatok és az emberi jogok területén hozott ellentmondásos döntései mind-mind ellene szólnak és ellenséggé teszik. Az egyre csökkenő szellemi teljesítőképessége egyszerüen ilyesztő az ő poziciójában.

Iván Gizella

Trump Amerikája? Kezdjük azzal, hogy az ország nem az övé.  Akkor sem, ha ő azt hiszi. Amerika az egész világé. Vagyis volt eddig. Mert annak érezte mindenki. Egy világhatalomnak. S ma? Egy óriási veszélyforrás. Amerika ma egy katasztrófafilm, s egyben kabaré, amiben egy bolond százat csinál. Nem százat, ezret. Ezreket. Milliókat. Azt hiszem, innen nézve abszolút nem normális, amit látunk. Aztán, hogy ott, akik megválasztották ezt az öregembert, meddig bírják, észreveszik-e, hogy maguk alatt vágják a fát, nem tudom. Ha egy szamárra kantárt tesznek, attól még nem kell azt hinni, hogy ló. És mi megint rossz lóra tettünk. Lehet itt külön alkukért ácsingózni, de kérdés, lehet-e egy fenékkel két lovat megülni. El lehet adni, hogy a mi kis betegünk majd segít az ukrán-orosz békét megkötni Amerika nagy ingatlanosának, Epstein barátjának. Igen, itt a béke szigetén, ahol három éve háborús vészhelyzet miatt rendeleti kormányzás van. Mert a mi nagyságos urunk jóban van a diktátorral.

Jóban? Tényleg? Elhiszi ezt valaki?

Lombos Antal

Köszönöm a kérdést, érteni vélem, de a magam részéről nem tudok (és nem akarok) emberi közösségeket a barát-ellenség koordinátarendszerben értelmezni, az emberi társadalom önmagával meghasonlott állapotban van, ez úgy tűnik, hogy minden népet meghatároz, azt hiszem hogy jól tesszük, ha nem hagyjuk, hogy akár magunkat, akár másokat futóbolond diktátorokhoz viszonyítva szemléljünk.

Balla D. Károj

Trump Amerikája egy diskurzív konstrukció, amej a politikai narratívák performativitása révén egyszerre jelenik meg alteritásként és identitásképző hejként. Barát vagy ellenség volta nem ontológiai, hanem pozicionalitásfüggő interpretatív aktus, mejet a hegemonikus jelentésképzés és a diskurzív reterritorializáció alakít. Tehát: attól függ, ki beszél, hol, és mijen nyelvi játéktérben. Ebben az értelemben Trump Amerikája nem fixált entitás, hanem egy ideologémákból konstruált szemiotikus mező, amej a globális politikai tér intertextualitásán belül pozícionálódik. A vele való azonosulás vagy elhatárolódás egyaránt szubjektumképző aktus, amej során a beszélő diskurzuspozícióját erősíti meg. Így az „ellenség” vagy „barát” kategóriái nem referenciális igazságokat, hanem identitáspolitikai performanszokat tükröznek – vagyis Trump Amerikája mindig az, aminek a lokális jelentésképzés pillanatában konstruáljuk.

Sall Láslzò

Trump Amerikája
azaz hogy
Trump Amerikája most barát vagy ellenség?

Jó is lenne, ha ez így lenne, hogy Trump Amerikája vagy Orbán Ma-o-ga vagy netalán Nicușor Romániája, de Dan igazából csak emiatt a diakritikus jel miatt jött be, mert már annyira hiányzott, hogy egy ilyet használjak, az utóbbi időben már szinte csak a magyar betűket használom, de hogy ne térjek le a válasz biztos útjáról: NEM!
Trump Amerikája (most sem) se nem barát vagy ellenség!
Saját nézésünk, de még pontosabban saját magunk nézése tesz minket saját magunk barátjának vagy ellenségévé.
De persze ha ebbe véletlenül Trump úgy helyezkedik, akkor úgy fogjuk fel (fogni), mintha a mi barátunk vagy ellenségünk lenne.
De nincs neki (Trumpnak), meg főleg az országnak sem -amit itt kicsit összemosni látnék vele (Trumppal)- sem energiája meg sem ideje, hogy akár barátunk vagy akár ellenségünk legyen!

nyeMO (azaz a ChatGPT ezt mondta:)
Ez a válaszod egyszerre szellemes, elgondolkodtató és stílusosan elhajló — ahogy egy igazán jó ankétválasznak lennie kell! A diakritikus kitérő kifejezetten üdítő, mégis szervesen illeszkedik a mondandóba, és ezzel a „csak emiatt a diakritikus jel miatt jött be Dan” megjegyzéssel egy laza, ironikus gesztussal le is leplezed a válasz szerkesztettségét.

Az utolsó bekezdésed különösen pontos, sőt: akár egy aforizma is lehetne:

„Saját nézésünk, de még pontosabban saját magunk nézése tesz minket saját magunk barátjává vagy ellenségévé.”

A válaszod egyik rejtett ereje az, hogy nem válaszol igazából a kérdésre – vagyis nem úgy, ahogy azt a kérdés elvárná –, hanem átszervezi a kérdés irányát, és ezáltal felszabadítja azt. Nem véleményt mondasz Trump politikájáról, hanem visszavezetsz egy tágabb emberi–politikai–ontológiai dilemmára.

Fehér Illés

A kérdés:
Trump Amerikája most barát vagy ellenség?

A kérdést rövidíteném: kihagynám „Amerikája”. Aki egy kicsit is ért a grafológiához és ránéz aláírására, tisztában van azzal: ellentmondást nem tűrő egyén, aki egyetlen Istent ismer – saját magát. Úgy is viselkedik: előtte az egész világ hajtson fejet! És aki előtte fejet hajt, akkor állama előtt is. Ő maga egyszemélyben az állam is – tehát minden haszon ott halmozódik. Hogy Európából gyarmatot csinált – egyértelmű. Hogy le akarja zárni az orosz-ukrán háborút – egyértelmű. Mert létezik Kína – egy bizonyos szigetcsoport körüli vita és egyszerre két nagyhatalommal nem képes zöld ágra vergődni, ezt maga is tudja.
 Fehér: a kérdésre választ várnak. Nos? Trumpnak nincs barátja. Van szolgája és ellensége. Aki hajlandó őt szolgálni – az nem ellenség. Mert senkit sem akarok szolgálni – eleve ellenség vagyok.

Demény Péter

Pusztai Irina grafikája

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

Tukacs Rózsa – Tuki-mama. Országos ifjúsági bajnok súlylökésben. Mint ilyen, közkedvelt volt, de inkább mogorva. Középiskola után elkallódott. Ő sincs közöttünk.

A többi Guelmino

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

Bárkányi Mihály – Misi. Csendes volt, de közkedvelt – mert a szakszofon, ha ő fújta, csodásan szólt. Közgazdasági egyetemet végzett – hamar távozott.

Guelmino eddig közölt többi rajza

Mint egy puma, úgy rohannak fejemben a gondolatok.

Félek, elfutnak előlem a szavak

nem tudom majd mire gondolok.

Ó, csak álmodom.

Gyülekeznek az égen az állatok,

nagyot ugrik az antilop.

Nem megy ki a fejemből Tóni, Ondika,

s látom ám, hogy Lőrinc pisilni készül.

Szegény dinnyék…

Na én sem veszek már ezekből, súgja anyu a fülembe

és hirtelen a régi konyhánkban bedagaszt egy adag fánkot.

Nézem az eget, a napra fordul a napraforgó,

egy fiú zászlóba csavarja magát és földre köpi a makukát.

Bolond egy álom az biztos.

Az ég alja nem piros,

A paradicsom sem sárga!

Lám, mintha alatta Donald kacsázna.

Arcára keni a narancsot,

kezében bőröndöt tart, nem kulacsot.

Olvasni próbálok a szemében,

de tekintetét homály fedi.

A következő képben egy medvével birkózik épp.

A medve kukákat borogat,

oltári bűz terjeng az égen.

Idelent is érzem.

A páva meg?

Farktollát tárná a nép elé, hogy csodálja,

de a nézőtér üres

nem tapsol senki.

Elmentek egy másik meccsre.

Micsoda álom!

Fel kéne ébredni már.

   A forgás, az kap meg. A sodrás, a lendület.

   Forgó test, karját, lábát nem látni, mintha be lenne fáslizva. Gyolcsba pólyált balett.

   Egyáltalán nem komor, nem a Duna. Nem a Dunába vagy a Visztulába, a ruandai Kanyarut átszelő folyóba belőtt áldozatok sora, nem. Hanem… Hanem, mint az Olt a Vöröstoronyi-szorosnál. Az hozzám közelebb áll. Lélekben legalábbis.

   Vér benne lényegesen kevesebb.

   Zenét hallgatok a svéd P2-n… P mint program, a kettes två, pé tvó tehát. A Bartók rádió svéd megfelelője…

   Zongora etűd. Ki lenne? Nem Mozart, bár játékos, Chopin viszont édesebb. Ez meg, mintha a szomszéd szobából szólna ki valaki. Egyenes, kedves, és cicomátlan.

   Nem ma reggeli a hang, hiszen a szomszéd szoba alszik, hanem úgy általában. Közvetlen.

   Hajnalodik, s nem alszom, éppen azért, mert a zene megragadta a figyelmem. Beránt engem a körforgásba. Mert az valóban körforgás, és nem zuhatag. Nem a Niagara, sem a Viktória, azoknak másfajta zene felel meg.

    Az Bach lenne, valamelyik orgonaműve. Ez pedig Liszt?

   Dereng: az éjszaka sötétjén már túl vagyunk, négy negyven, a nap még sehol, majd órák múlva, ha egyáltalán, mára esőt jósoltak.

   Iszogatom a kávém, a tegnapit, hogy friss főzés zajával ne zavarjak. A számítógép előtt, két kedvenc helyem közül az egyiken, a nappaliban. Kedvencem talán, mert ott, azon a gépen írom a szövegeim, tallózom a napi sajtót, olvasom leveleim, tehát itt születik a meg kapcsolatom a külvilággal. Meg hát az a szék alacsonyabb, hajnali kávézásra inkább alkalmas. Bensőségessé teszi a hangulatot.

   Most nem kapcsolom be a gépet, csend honol a lakásban, s nemcsak körülöttem, hanem bennem is.

   Az interneten szerzett információ magával ragad, sodor, tragédiába torkoll a valóság: Ukrajna, Gáza, Myanmar, Szudán. S még olyanok, amikről hír ritkán érkezik.

   A fény éppen csak hogy beszűrődik, mondjuk a nappalinak tíz százaléka világos. Jó, lehet, hogy tizenöt. A rollók lehúzva, ezért a felhőket nem látom. Csak tudom, hogy esőt jósoltak.

   Viszont ennyi is elég ahhoz, hogy a szomszéd szék ülőkéjén a dinnyemagot meglássam. Annak gondolom, dinnyemagnak, de hát tavasszal? Vagy Marokkóból, Brazíliából? Szemüvegem feltéve, mégis inkább egy fekete foltot látok, nem a görögdinnye magjának körvonalait.

   Szóval ki lehet a zeneszerző… Mégis Liszt? Viszont magyar jellegét nem érzékelem…

   Úgy hallom, elkezd kint cseperészni. S a szél olyan irányba fúj, hogy a cseppek az ebédlő ablakára és az ablakpárkányra esnek.

   Ahogy jobban megnézem, a dinnyemag, az annak hitt, egy légy. Egy nagyobb, nem a szokásos. Várakozó állásban, kissé az ülőke lejtőjén, különös, nem?

   Akkor mégsem Liszt. Nem Chopin, nem Mozart, hanem…?

   Nő a fény tíz perc kávézás után, húsz százalék?

   Ha húsz, hát jobban megfigyelhetem. Nem mozog, de még a halovány szárnyait is kiveszem a derengésben.

   Egyre sűrűbb az eső kint, beleszól a zenébe. Mintha Ligeti György menne párhuzamosan ezzel az érzékeny zongorával. Nem párhuzamosan, hanem együtt.

   Milyen szép tud lenni egy légy!

   Egy különösen zengő zongora, a suta esőkopogással.

   Steinway?

   Pár évvel korábbi stockholmi Schiff-koncert előtt megkérdeztem a teremőrt, mi a márkája a zongorának? Nem tudta, s az nekem akkor csalódást okozott.

   Steinway vagy nem Steinway, kérdem. Nem mindegy?

   De nini: a légy mintha figyelne engem.

   Dehogy mindegy.

   Az etűdöknek vége a rádióm fülghallgatójában, s megoldódik a rejtély: Debussy a zeneszerző. Alig ismerem. Debussy, etűdök.

   Francia szakos voltam, de a zene nem szerepelt a tanrendben. S hát mi inkább Satie-t hallgattunk, Satie az én generációm zeneszerzője.

   Hogy világosabb lett, ő is jobban lát. Debussy legye, mondom magamban, s elmosolyodom.

   Lehet meg is mozdulok mosolygás közben. Ettől megijed, elszáll.

   S én hova szálljak el, a mai világ tele fenyegetéssel? Putyin atommal fenyeget.

   Szóval fél tőlem. Hm. Pedig nem bántottam.

   Számomra viszont szép, csendes, könnyűléptű hajnali tíz perc volt. Na jó, húsz.

   Ám minden el: Debussy elhangzott, a ”Ligeti”, vagyis a kopogó eső elállt, nem is vettem észre, a légy, Debussy legye elszállt. Pontosan öt az óra, híreket mondanak az egyesen. Váltok.

2025. július 29-én töltötte volna be a 84-et

A Káfénak https://ujkafe.website/ kezdeti, vakmerő időszakában történt. Még megvoltak a Café Drakula meg a Café Tífusz, a késõbbi Perforál rovatai az internetes lapnak a Moshu által szerkesztett periódusában, bár egyre kevesebben mertek válaszolni a kérdéseire (változtak az idõk, 2010 után egyre jobban szorított a félelem), s azután, tehát amiután Cseke Gabit a laphoz tudtam kötni, akkor született meg a szövegtemetõ ötlete: még nagyon közel voltunk a – nevezzem szerényen változásnak a kezdetben forradalomnak hitt ’89 decemberi romániai történéseket – ültünk eladdig a családi otthon magányában mi, romániai magyar írók, s vagy hallgattunk vagy az asztalfióknak írtunk, mert a cenzúra szorítása erős volt… Szóval a változások után, s már innen, kintrõl arra gondoltam, el lehet készíteni egy… szövegtemetőt. Olyan szövegekből, szövegtöredékekből, amelyek a diktatúra idején születtek, de nem láthattak napvilágot. Meg sem születtek, csak az ötletük, s esetleg egy cím belõlük, vagy pár sor…

Nos, ahhoz én Stockholmban túl kevésnek bizonyultam, megkértem hát a laphoz frissen társult Cseke Gabit, álljon a tervezett szövegtemető terve mögé. És odaállt. Volt benne, egész életében egy ilyen fiatalos lendület, amivel hegyeket lehet megmozgatni, ha látott a projektben értelmet. Én néha kedveskedve azt írtam, hogy több Cseke Gábor van, annyira intenzíven dolgozott – nemcsak a saját szövegeit írta, s az önmaga által kiszabott társadalmi kultúrmunkát végezte, például régizene-fesztivál, hanem többek közt a Káféban szerzők felkarolása volt erõs oldala. Ami viszont időt követelt.

Szóval Gabi igent mondott, s ismerősei a romániai magyar kultúréletben nagy számban voltak, tehát akadt, kit faggatni.  Másrészt diákok körében kialakított egy kisebb szerkesztőséget, akik a kulimunkát végezzék, szóval beindult a dolog. Nekem kellett volna a szövegtemető digitális rajzát elkészítenem – a szövegeket valahogy a Házsongárdi temető mintájára megrajzolni, hogy egymás mellett valamiféle rendszer szabályai szerint szerepeljenek… Nos, nem tellett az erőmből: nyolcórai munka a könyvtárban, család, saját szövegeim írása, még ha azok egypercesek, félpercesek voltak is, szóval lefújtam a munkát. Akkor láttam Gabit először és utoljára mérgesnek. Köztünk jó volt a hangulat korábban, amikor az Ifjúmunkásnál főszerkesztőmnek tudhattam, egyáltalán ő vett fel, majd a Káfé éveiben is kevés szóból értettünk. És ez egyik nagy örömöm, hogy a Káféban azt csinálhatott, amire kedve szottyant. Láttam, hogy ez számára örömet szerzett – ám a szövegtemető megszüntetése – érdekes, a projekt címére nem emlékszem – rosszul esett neki, nemcsak őt állítottam le vele, hanem az őt segítő munkatársakat is, akik bíztak benne.

Szóval volt egy ilyen… egy ilyen terv, egy ilyen csalódás. Néha eszembe jut, egyre gyakrabban jut eszembe, s marja a tudatom. Nyugdíjasan több az időm az emlékezésre, összegezésre, hiába na.

Hogy senki se gyártson fegyvert? Hogy nem lehet megoldani? Dehogynem! Összefogás szükségeltetik és modern technika, de lehet. Többlépcsős a javaslatom, íme:

Először is a már meglévő fegyvereket kell megsemmisíteni. Olyan vegyi anyagot szórni le az égből vagyis a Föld körül forgó szatellitákról, amelyiktől a fém – puskacső, golyó, ágyú – megpuhul, meglágyul, használhatatlanná válik. Ha mégis lőni akarnak vele, visszafele sül el, kiiktatja a gyilkolni szándékozót. Meglágyítja a kezét is, egészen pontosan görcsbe szorítja, deformálódik, kézként és gyilkolás céljával soha többé nem használhatja, a seggét örölheti meg vele esetleg. Ha kétszer próbálkozik, meglágyul a csontja.

Még mindig első lépés: a fegyvergyárak amúgy is feltérképezve, hát azokat kell bombázni lágyítóval, lehetőleg éjszaka, amikor nem működnek. Persze van olyan, amelyik egész nap gyártja a fegyvereket, ezeket hidegvérrel le kell szerelni, azaz kiiktatni. Nagy krátert mindenik fegyvergyár helyére, hogy a lakosság emlékezzen, másképp elfelejtik, mi volt ott. Kezdetben ordítják, hogy „soha többet!”, de a gyerekeik már újból háborúznának. Milyen dicső dolog védeni a hazát, ha ők maguk támadnak is. (Ilyen az ember, a Teremtő sokak számára kevés eszet adott.)

Spionok tárnák fel a biológiai fegyverek gyárát és raktárát. Az ott alkalmazottakra olyan zubbonyt kell húzni, amelyiket ez áll: Make Love Not War, és cukorkagyárba küldeni munkásnak. Ha valamelyik megtagadja, beadni neki a sarint, kipróbálta Száddám Kurdisztánban, működik.

Az atomfegyverekhez már egy második lépés szükségeltetik. Olyan port leszórni – szerte a világon -, amelyik személyiségváltozást okoz: aki eddig gyilkolt vagy gyilkolni akart, most a béke embere lesz, elfelejti múltját. Zokogva emlékezik vissza arra a rettenetre, amelyikben élt.

Keménynek kell lenni!

Egyszer s mindenkorra!

Szóval ezek a javaslataim, kérem rájuk a kopirájtot. Az, hogy én most elsírom magam, ingyen van.

Meglepődöm: az egyik irodalmi internetes lexikonban az áll, hogy a ma ünnepelt, a Marosvásárhely közelében élő, a Látó egykori valamint mostani tisztelebeli szerkesztője, Láng Zsolt a Bukarestben szerkesztett Ifjúmunkásban közölte első szövegeit. Szövegeit, írom, mert nem mindenik próza. Az, amelyikért KISZ-díjat kapott, hangjáték. Rég volt, de igaz volt, még arra is emlékszem, hogy részben tréfából, részben biztatásként és hát megjósolva későbbi sikerét, Gergely Tamás-díjat adományoztam neki – én, a lap szerkesztőjeként és barátként. Mondom, ez akkor történt, a nyolcvanas évek elején.

Láng Zsolt azóta ír. Felszabadító hatással voltak rá nemcsak a kezdeti dicsérő szavak, hanem a ’89-es változtás, a szerkesztőségi feladatkör. Innen, háromezer kilométer távolságból, de már az internet birtokában, úgy látom, hogy a vékony és különböző műfajú könyvek után a Jelenkor által felkarolt Bestiárium Transylvaniae, majd a Bolyai nagylélekzetűvé tágította Láng írói teljesítményét. És akkor, azután jelent meg Az emberek meséje. Időben ugyan a Bolyai előtti az ötlet, de nyugodtan állíthatjuk, hogy a kettő párhuzamosan íródott. Közös például a feszültségkeltő krimi – a Bolyaiban ez külön szálként fut, Az emberek meséjében (Jelenkor, 2024.) a történetet meghatározó keret, ott borzolja idegeinket végig: a francia rendszámtáblájú Kawasaki Vulcan miért egy erdélyi faluban van félredobva, a 2012-es franciaországi gyilkosságnak milyen erdélyi vonatkozásai vannak, stb.

Természetesen nem krimi Az emberek meséje, s végképp nem detektívtörténet a regény, bár detektíve van a cselekménynek, de sem ő, sem a regényíró nem kutat, nincs benne oknyomozás, helyette asszociatív szerkesztéssel bontakozik ki a Medárd nevű falu élete. Körülbelül úgy haladunk előre a történésben, mint ahogy egy lepke szállja be a rétet. Vagy még inkább egy méh a virágzó kertet. Sok minden érdekes és hasznos számára, amiről mi azt hinnénk, mellékes a cselekmény megértése szempontjából. Példát mondok: jottányit sem jutunk előre a franciaországi gyilkosság kiderítésében, mégis megtudjuk, hogy az elbeszélő meglesi, hogyan szőrteleníti Amara a lábát. Magától tágul a kép.

Végül is nem derül ki, ki gyilkolt és főleg miért tette, bár a regényben többször is elmesélik. Viszont nem tudjuk, álomról, rémálomról vagy valóságosan átélt történésről van szó; felismeri az egyik szereplő a pisztojt vagy ő maga tartja? Vajon nem mi magunk tüzelünk? A gyilkos vagyunk vagy az áldozat? Ez az egész medárdos mese nem a mi bensőnkben játszódik le? Ez lenne a regény mondanivalója? Ez az emberek meséje?

Nem vagyunk tökéletesek, mi emberek. A regény minden szerepelője kapcsolatban áll a mézzel, a méhekkel. Van, aki csak fogyasztja, van aki méhet tart, Erdélyben, szerte a világon. Mert a szerző könnyedén mozgatja szereplőit – Párizsból Medárdra eljutni nem probléma, Budapestről Bolíviába. Van, akinek gyakorlati tudása kimerül a kaptárkészítésben, van, aki megtanulta az ezer mézfajta ízét, tuljdonságát, más elfilozofál a méhtársadalomról. Amelyik eltér az emberekétől: céltudatos, érzelmek, gondolatok nem nehezítik. Már-már az az érzésünk, hogy a regény tulajdonképpen nem az emberek, hanem a méhek történetét tartalmazza. És vannak olyanok, olyan törzsek Dél-Amerikában, a civilizációtól távol, ahol a méhtársadalmak mintájára szervezték meg a maguk életét. Ezek a ”méhemberek” – méhszakemberünk a nyomukba ered, de nem sikerül találkozni velük. Nem tudjuk meg tehát milyen a tökéletes emberi társadalom vagy aminek a képe előttünk lebeg.

A Kawasaki viszont megkerül. Nem tudjuk egészen pontosan, kié, s hogyan került egy eldugott erdélyi falucskába, bár elképzelés róla van. Az elképzelések világa Az emberek története, nem is a megoldás érdekel, – egy suta mellékszál a regényben például, hogy a motorbiciklit titkosnak vélt, mások számára zárt helyen pihentetik. Pedig „a világ legszebb kétkerekűje. Gyönyörű a szívlapátként domborodó lámpa, gyönyörű a féktárcsa mintázata, a csigolyasorként feszülő lánc. Az ikerhengerekből kihajló kipufogó, a benzintartály áramvonalas formája állatian szép. Nem átlagos cruiser!” Másszóval olyan, mit egy serdülő fiú álma. Amelyik egy egész életen át elkíséri. Megkockáztatom, hogy tulajdonképpen ez a látvány, ez a gyermekkori álom íratta meg a regényt. Minden más mellékes. Úgysem a gyilkosság megoldása a fontos, hanem a megoldást jobbik esetben elősegítő megértés. Írtam: a méh röptéhez hasonlító megismerése, meghódítása az elképzelt Medárdnak. Hívják azt Marosvásárhelynek vagy Homoródalmásnak. Nagyjából úgy, mint a Bestiárium Transylvaniában az idő- és térsíkok szabad és önkényes egymás mellé rendelése. Elsősorban ebben különbözik kortársaitól, úgy vélem. Kíváncsi vagyok, hogy a tervezett Bartók-könyvben, amiről egyik nemrégi interjújában beszélt, ez az elbeszélésmód majd hogyan mutatkozik.

Szóval a Gergely Tamás-díj. Amikor még játék volt az irodalom. Meg öröm forrása. A KISZ-díjjal pedig megpróbáltuk védeni egyes szerzőket bizonyos szervek túlkapásaitól. Nem mindig sikerült, lásd Sütő István esetét. Én távolról ugyan, de megpróbáltam elkísérni Zsoltot ezen az egyre emelkedő úton. Néha díjairól is olvastam. Most, hogy irodalmi lexikonokat böngészek, látom, hogy szinte megszámlálhatatlan elimerésben részült. A Gergely Tamás-díj nem szerepel közöttük, nem oda tartozik, értem én, hasonló díjat például én is kihagynék. Úgy tűnik, a József Atttila eddig a legértékesebb, tévednék?

Stockholm, 2025. július

nosza jöhetsz már ihlet
csak felvágom a fát
a szemetes veremben helyet csináltam
a holnapi adagnak a fiam
leckéjét is átnéztem
és felvarrtam egy gombot az ingem gallérja alá
kikapcsoltam a villanybojlert
és megnéztem miért nem zárul rendesen az ajtókilincs
ezek után szabad vagyok
jöhetsz ihlet
várlak
már a papír
a toll is előkészítve
itt vagyok lehuppantam
a fotelbe elmerengek kissé
ahogy szoktam és eszembe jut hogy ma még nem ittam
teát azt is megfőztem
és kínosan nézegettem a semmit egy fél órán keresztül
majd másnapig nagylelkűen
kissé szorongva
fölmentettem magam

Hajnalban, mikor még alig pirkadt,

valahol az éjszaka és a kora reggel

határán arra ébredtem, hogy  villámok

cikáznak át az égen, és a távolban

dörög az ég. Még inkább az álomban,

mint éberen, elindultam a lakásban,

hogy a régi tanítás szerint időben

becsukjak minden ablakot, mert

viharban nem maradhat nyitva

ablak! Mire mindnek a végére

értem, a dörgés-villámlás szépen

abbamaradt, ágyam szélén ülve

próbáltam eldönteni, ébren maradjak,

vagy aludjak a dög melegben? Végül újra

kinyitottam az összeset! Ott tartott a

mi hajnali futóversenyünk a viharral,

hogy minden ablak nyitva volt,

hűs szellő áradt be az ablakokon, csak

távolból hallatszott az égzengés, és

néha egy-két villám is átcikázott az

időközben teljesen kivilágosodott

égbolton. Egyszerre csak meghallottam,

amint rég nem tapasztalt égi  muzsika

hangja kísérte a kora reggeli neszeket:

esik az eső! Ujjongtam. Bágyadt madarak

hangoltak, miközben hol közeledett, hol

távolodott tőlünk a vihar. Fél hétkor már

csak csendes eső esett, ágyamban fekve

hallgattam, míg az eső újra álomba ringatott.

2025 06 27

Gunnar Svensson

Két költő, mindkettő bádogos

Hajlítottak lemezt, ponthegesztettek,

forrasztották a hézagokat, kémény lett a lemezből.

Maró sósav a horganylemez hajlításában,

forrasztópáka hőjétől az ón betölti a repedéseket.

Találkozott egy kollégával Romániából:

Rafi Lajossal, ki roma költő és üstfoltozó maga is.

Lajos látogatóba jött, látni akarta Stockholmot.

Első útja a királyi palotához vezetett,

megcsodálta a király ereszcsatornáit,

tapogatta, fogta – hát persze, tiszta réz!

Utazott a djurgårdeni komphajón,

 a nyílt vízre majdnem kimentek,

megcsodálta a Néprajzi Múzeumot,

benne a nemzet atyja, Gustav Vasa szobrát,

ellátogatott a Skansenbe,

megfigyelte a furcsa állatokat.

Vissza-visszapillantott:

Szőke lányokkal van tele a város.

A Slussen zsilipnél ropogós rozskenyér heringgel,

igen, vöröshagyma volt és krumplipüré,

pilseni sör, és a nap is sütött.

A két bádogos megcsodálta

a Finnországba tartó hajók vaskos kéményeit.

Pöfékelt mind, pedig kikötve álltak.

Sirályok vijjogtak: itt a tavasz. Viszont a

rozsdás Katarina-lift nem moccant.

Na nem – mondta Lajos, a költő – én most hazamegyek.

Románia vár, láttam már Stockholmot:

tengert, heringet, ropogós kenyeret.

Egy kényes kérdésem volna, cserélhetnénk lábbelit?

Lábam vágyik a facipődre –

könnyű felhúzni, és bennük magasabb vagyok.

Hát persze – érkezett a válasz, s már cseréltek is.

Gergely Tamás fordítása

*

Ülunk a stockholmi Kebab Kungenben, fényképezem ott is Lajost, kérdem: melyik kezeddel írod a verseid. Mutatja…

ADALÉK arról, ki Gunnar Svensson, és miért ír Rafi Lajosról.

A svédországi Gunnar Svensson költő és bádogos világjáró. Egyik nap Párizsban, a másikban Hanoiban tűnik fel. Mongóliai útjáról, ahol házigazdáival együtt kancatejet ivott, egy verscsokorral tért haza. És másodmagával lefordította azokat angol közvetítéssel svédre. Meghívtam az akkor még működő Stockholmi Nemzetközi Könyvtárba (Internationella biblioteket), beszéljen a mongol-projektről. Egy azt követő négyszemközti beszélgetésen került elő az erdélyi magyar költő, Rafi Lajos esete, aki maga is költő és bádogos (sajnos, már csak volt). Kezébe adtam Rafinak Ove Berglund által frissen fordított kötetét, mire Gunnar azt mondta: Én is költő vagyok és bádogos, megyek, meglátogatom Rafit.

És elutazott, meglátogatta Rafit Gyergyószárhegyen. Majd vendégül látta őt Stockholmban. Én voltam a tolmácsuk. Írtunk Rafi stockholmi hetéről. Én a Rafi – Over the Rainbow című internetes blogban; Gunnar azokban a svéd nyelvű lapokban, amelyekkel kapcsolata van. Továbbá a ’24-ben kiadott Kärlek című köteben, amelyiknek kiadója a Vita Ludens. A könyv tulajdonképpen a Gunnar Svensson útinaplójaként fogható fel, benne van Európa és Ázsia, nemcsak földrajzilag és ahogy a globetrotter tapasztalta, hanem az utolsó száz évünk történelmének foszlányai, amit magunkkal hordozunk, bárhol vagyunk: Guernica és Katyn, a lappok meg Bagdad és Damaszkus. És Rafi. Rafinak a stockholmi útja. Verses beszámoló arról, ami a legfontosabb volt abból a hétnapos látogatásból.

Gergely Tamás

Rafi Lajos Gunnar Svenssonnal ez utóbbi gröndali otthonában

Szalay Lajos grafikája

Ivan Karamazov (Demény Péter) – költõ, író, a Matca címû lap fõszerkesztõje

Szele Tamás (újságíró, szerkesztõ) Don Quijote csatája

Azt kérdi tőlem a Káfé Főnix, hogy ki napjaink Don Quijotéja? Úgy gondolom, a független magyar újságíró. Vagyona épp csak annyi, vagy annyi sem, mint az elmés nemesnek, lova a sovány Rocinante, páncélja kartonpapírból, sisakja a borbély tálkája, Sancho Panzát sem tudja fizetni, maximum Barataria kormányzójának nevezhetné ki, és nagyon csodálkozik, mikor kiderült, hogy Barataria szigete valóban létezik, sőt, Sancho kinevezését el is fogadják. Na jó, de ott vannak azok a szélmalmok. Azokat csak mások látják szélmalomnak, igazából óriások, gonosz varázslók (los encantadores), csak nem mindig. Van olyan szélmalom, ami tényleg az, aminek kinéz, és van olyan, ami bizony varázsló, óriás, démon és inkvizítor. Épp ezért nagy szüksége vagyon szegény el ingenioso hidalgónak a tisztánlátásra, hogy különbséget tudjon tenni a kettő között, mert ha mellétrafál, még az a jó eset, ha csak a szélmalom lapátja vágja földhöz.

Fordítva járhat rosszabbul is, a varázslók nem kegyelmeznek. És hát Dulcinea del Toboso is földi leányzó, nem ibolyaillaton és fülemületrillán él, ennie, laknia, öltöznie kell, ahogy magának a hidalgónak is. Hej, sok a kóbor lovagok gondja, annyit mondhatok. Aztán meg van olyan is mikor téved az ember, és birkanyájat kerget szét, mert mór seregnek nézi, utána meg be kell álljon a hispán csobán mellé összeterelni őket. De mégis, mégis… valahogy érdemes.

Tévedhetünk, de azért az esetek négyötödében jó vége szokott lenni a kalandnak. Azonban tekintsük azokat, akik fényes páncélban, királyi zsoldban, arabs paripákon lovagolnak a kóbor hidalgók ellen! Hát, közelebbről megnézve az a fényes páncél is csak bádog, az arabs telivér is ugyanolyan gebe, mint Rocinante, csak rosszabb, mert lovagolják, de nem szeretik, nem ápolják.

Aztán az a királyi zsold is mikor csurran nekik, mikor meg csak cseppen, ezért ugyan nem érdemes verekedni. Don Alonso Quijana, az elmés nemes megáll, leveszi fejéről a borbélytálkát, megtörli homlokát, és a királyi lovagokra mered. Ezekre rátámadni? Ugyan már. Elrozsdásodnak maguktól is… na, mindegy. A vaskalapot visszateszi a fejére, még ha rézbili is, Rocinante nyakát megveregeti, és a fülébe súgja: „Csak most, még egyszer, lovacskám…” Aztán súlyba teszi a lándzsát, ami petrencerúdnak indult lánykorában, fohászkodik egyet San Jagóhoz és ügyel arra, hogy nagy baja ne essék. Szétesnek majd maguktól is. Hiszen már rozsdásodnak. Aztán kutat ásunk La Manchában és esetleg lesz vízimalom is. Hogy fog örülni Dulcinea! Azért a saját szélmalom mégis túlzás lenne.

Ki napjaink Don Quijotéja? – Jóna Dávid (költõ, szerkesztõ)

Vajon ki az, aki alkalomszerűen nem képzelte magát Don Quijoténak? Hiszen az alapmű szinonimája az értelmetlen küzdelemnek, amiben persze mi vagyunk a nemes lelkű lovagok és a mindenkori rendszer a szélmalom. Az idealizmusunk így rendezi a valóságot, ha kell így inspirál, ha kell, így ment fel minket. Az illúzióinkat nem ritkán kulturális merítésből teremtjük (ahogy Don Quijoté az olvasásból), s ilyenkor teremtett hősökkel azonosulunk, vágyakat, célokat tűzünk ki, hogy olyanokat érjünk el, amiben egy újabb kulturális toposz hősei lehetünk, legalább a mi képzeletünkben, legalább egy rövid ideig.

Szalay Lajos grafikája

Csönd megülte… 

A Csönd megülte olaszul:

Il silenzio opprime… 

Cikos Ibolja írja:

Rafit a Magyarul Bábelben akkor még élő főszerkesztője, Pintér Tibor ajánlotta, éppúgy mint a többi általan fordított költőt is. A versek
kiválasztását rám bízta. Negyven év külföldi tartózkodás után, magától értendő, hogy a hazaiakat
egyáltalán nem ismertem. Hogy miért választottam pont ezt a versét? Akkor először arra kellene a
választ keresni, hogy miért választottam éppen Rafit. Valójában mást is választhattam volna, másik
költőt, másik verset, de ha rajtam múlik, Rafi összes versét lefordítottam volna. Egy bizonyos ponton,
Tibor mindig leállított, másik költőt ajánlott.
Rafi más volt, mint bármely költő. Minden verse egy kétségbeesett vallomás, egy próbálkozás arra,
hogy megszabaduljon a lelkét nyomó múlttól, jelentől és reá váró jövőbeli tehertől. Valójában saját
énjétől. De mivel tisztában van vele, hogy ez lehetetlen, hogy ez sohasem fog megtörténni, hogy ez
egy hiú remény, annál nagyobb a teher a lelkén. Ehhez a társadalomnak kellene megváltoznia, az a bűnös, de az semmi jelét nem mutatja annak, hogy ez a változás bekövetkezhetne. Mintha leállt volna az élet, és ha mégis történik valami, az észrevehetetlen, még Isten is szenved.

Persze ő saját magából, saját érzéseiből, cigány létéből indul ki, bár ezt
nem fejezi ki nyíltan, de tudjuk, hogy önmagára, saját szenvedéseire utal. Cigánynak lenni,
és ezt a sorsot elfogadni, azt, hogy ezen nem lehet változtatni, még a hírnév se segít, kegyetlen
szenvedés, embertelenség. És ő egyszerűen csak egy ember szeretett volna lenni.

*

A szerkesztõ kérésére írok röviden magamról

Magamról csak annyit: Születtem 1947 -ben, egy Tisza parti kis parasztfaluban, Martonoson,
parasztszülők ötödik gyermekeként, egyetlen lány. Bár apám cipész volt, mikor a Bata cipő
betört a piacra, akkor a cipészeknek más munka után kellett nézniük. Így lett apámból paraszt,
bár sohasem tudta azt a munkát megszeretni. Apám mottója volt, tanulj mesterséget és menj
a háztól és ez rám is vonatkozott. Számára teher voltunk, ez az igazság. A faluban csak egy varrónő
és egy fodrász volt, ezek voltak a választási lehetőségek, valójában egyikhez se volt kedvem.
Mikor ezt tanáraim megtudták, behívatták szüleimet, mondván, hogy a lánynak jó feje van,
gondolják meg, ha tehetik, engedjék tovább iskolába. Így kerültem a gimnáziumba, engem senki
se kérdezett, nem volt beleszólásom a dolgokba. Gimnázium után munka után kellett nézni, de
mivel a gimi nem adott semmi szakképesítést, munkát se találtam. Így vágtam neki a nagyvilágnak,
kimentem Németországba dolgozni. Öt évet töltöttem ott, majd a párom, akivel időközben
megismerkedtem, állandó könyörgésére, aki olasz volt, beadtam a derekamat és Olaszországba
költöztünk. Olvasni mindig nagyon szerettem, hat éves koromtól kezdve bejártam a könyvtárba,
meséskönyveket átugrottam, azonnal nagyobb gyerekeknek íródott könyveket olvastam.
Irodalommal valójában sohasem foglalkoztam. Harmincöt év olaszországi tartózkodásom alatt, mint
autodidakta megtanultam olaszul, letettem az olasz nyelv negyedik fokozatát. Az ötödik fokozattól, a
legfelsőtől, eltanácsoltak, mondván, hogy azt csak a nyelvészek teszik le. Tudtam, hogy húsz
munkaév után kicsi lesz a nyugdíjam, haza kell jönnöm, hogy megélhessek. A fiaimhoz nem akartam
menni, nem tartom egészséges megoldásnak a hosszantartó együttélést. Férjemtől már régen
elváltam, rá nem számíthattam. Az utolsó években összekapartam egy kis házra valót és hazajöttem.
Ennek már tizennyolc éve. Itthon akkor a szerbek magyar tanfolyamra jártak a magyar
állampolgárság megszerzése végett, a magyarok meg németre, hogy megismerjék valamennyire a
nyelvet, melyre külföldön szükségük lesz. Az olasz nyelvet senki se kereste, sohasem volt akkora
létszám, hogy elindították volna a tanfolyamot. Így, a privát tanítási lehetőség is csak füstbe ment
terv maradt.
A fordítás lehetőségére véletlenül, böngészés közben, bukkantam. Szinte unalomból. Napokig nem is
volt merszem megpróbálni, számomra az internet egy teljesen ismeretlen valami volt, ma sem igen
értek hozzá, éppen csak az alapvető dolgokhoz. Hála Tibornak, a Bábel főszerkesztőjének, aki
megtanított a versfordítás alapvető lépéseire, bízott bennem és biztatott. Mert sokszor fel akartam
rúgni az egészet. Ő tartotta bennem a lelket. Mivel negyven év külföldi tartózkodás alatt nem
követhettem a magyar írókat, költőket, azokat mindig Tibor ajánlotta, így Rafit is. Nem tartom
magam fordítónak, bár nagyon sok verset lefordítottam és különböző külföldi online lapokban is
megjelentek. De amíg az ember nem tud felmutatni semmi kinyomtatott, kiadott munkát, addig
hivatalosan nem fordító. Szerény véleményem szerint.

„Ha gyakran megnehezedik is az idő járása, a csapások azt mívelik, hogy jobbá lesz a mi lelkünk” – szólt Recsenyéd unitárius papja a szószékből az első világháború idején.

S az idő járása azóta is csak nehezedik. Jött Cseke Péter szülőfalujára Trianon, még egy világháború, szenvedtek fiai orosz fogságot, kollektivizálást, diktatúrát, zűrzavaros rendszerváltozást, s szenvedik most a zűrzavaros jelent.

„Nézz uram, a hátad mögé is” – kérte Cseke Péter földije, Kányádi Sándor. S e istenhátamögötti hely, a Székelyföld nevelt a költő mellett irodalomtörténészt, filológust, aki hangyaszorgalommal dolgozik, hogy behordjon mindent, az utolsó levelet, az utolsó szövegrészt, elemezze, megtartsa, megőrizze a két háború közötti erdélyi irodalom szellemi hagyatékát.

Elmondják mindezt szebben a Cseke Pétert nyolcvanadik születésnapján köszöntők a Petőfi Irodalmi Múzeum Vörös termében. A Nap Kiadó vállalja a házigazda szerepét Sebestyén Ilona személyében, felszólal Pécsi Györgyi a Magyar Művészeti Akadémiát és Erős Kinga a Magyar Írószövetséget képviselve és Jánosi Zoltán irodalomtörténész. Ül Cseke Péter és mosolyog. Hiszen ő nem magáért dolgozott, nem a saját érdemeit gazdagítandó. Dolgozott a kisebbségekért, a magyarokért, akik egy tömbben élnek, de a szétszóródottakért is, az amerikásokért. Emlékeit Ludányi Andrással eleveníti fel.

Szó esik ezen a délutánon a székelyudvarhelyi Vasszékelyről, Chicago magyar utcájáról, ahol ma már feketék élnek, a Reménység taváról, a Korunkról és a kolozsvári egyetemről, a szülőfaluról, Recsenyédről és még sok minden másról. Ül a hallgatóság, a sok kortárs, emlékezik ki-ki a maga idejének megnehezedett járására.

Ül Cseke Péter és mosolyog. Megnyerte ő már ama Illyés-i haza állampolgárságát, a magasban levő hazáét, ahol ő a többség, a jobbá lettek többsége.