Látom, hogy több olyan szerzõt is bemutattatok, akiknek köze van Székelykeresztúrhoz: Zsidó Ferenc, P. Buzogány Árpád… Milyen érzés bemutatni õket az otthoni közönségnek és hogyan fogadják õket?

Mindenképpen nagyszerű és felemelő érzés őket bemutatni. Fontosnak is tartom/tartjuk, hiszen megjelent köteteik mellett egyéb munkáikkal is rendszerint jelen vannak különféle folyóiratokban. Ezekkel is érdemes előhozakodni, ugyanis nem mindenkihez jutnak el ezek az igen fontos munkák.

Másfelöl, meghívunk másokat is, március 6-án, például a többszörösen díjazott, több kötetes, Székelyudvarhelyen élő Szakács István Péter prózaíró, irodalomtörténész, publicista, írói álnevén Steven Cook érkezik hozzánk. Humora határtalan. Élmény lesz vele beszélgetni.

Az interjú elsõ része

Második része

Harmadik

P. Buzogány Árpád

Zsidó Ferenc

Székelykeresztúr panoráma

A lehallgatás és megfigyelés aranykorában, a nyolcvanas években minket is megfigyeltek. Mivel nem volt még mit és mivel lehallgatni, híre-hamva nem volt telefonnak, mobil még nem is létezett, kénytelenek voltak a klasszikus módszerekhez folyamodni.
Ha volt is poloska a házunkban, egész nap unatkozhatott, hisz alig voltunk otthon.
De megfigyelték az otthon tartózkodó szomszédok, hogy a házunk előtt parkol naphosszat egy kék kocka Lada, B-s rendszámmal, ami felettébb gyanússá tette a két, benne kornyadozó atyafit.

Mivel 1989-től a mi házunkban működött a szerveződő SZDSZ Pestimrei irodája, a kíváncsiságuk némiképp érthető volt. De sajnos nap közben dolgoztunk, így aztán csak Bukfi kutyával konzultálhattak volna.
Egy napon Misi szomszéd, megunva az idegeneket, ami soha nem jelentett jót, odaballagott hozzájuk, és nyíltan megkérdezte tőlük, hogy mi a francot keresnek ott.
Azt válaszolták neki, hogy Restárékat várják. Jó ismerőseik.

Misi szomszéd éleslátására vall, hogy elküldte őket a jó büdös francba, mondván, ha tényleg jó ismerősök, tudhatnák, hogy csak estefelé jönnek haza.
A történethez tartozik még az is, hogy a rendszerváltás után az egyik, közben munkanélkülivé vált megfigyelő meghívta az én hajdani, és már néhai férjemet egy felesre, és megkövette azért, amit ellene tettek.

Boldog békeidők!

A mai lehallgatóktól és megfigyelőktől ilyen szép gesztust nem tételeznék fel.

Köböl Vera fotója

Mondhatnám azt is, hogy tengernyi emlékem sokaságából most egy olyan történetet fogok megidézni, amiről már sokszor írtam, de ennyire konkrétan és valósághűen még soha nem fogalmaztam meg a gondolataimat.

A minap láttam Németh Zsolt fideszes politikus nemzetiszínű tapasszal leragasztott fülét Tusványoson, és eszembe jutott az édesapja, akinek egy nyáron át kis túlzással a munkatársa lehettem. Így a mostani írásomat néhai Németh Géza református lelkipásztor emlékének szentelem. Apa és fia között a névazonosságon kívül sok közös vonást nemigen tudok jelenleg felfedezni.

A nyolcvanas évek végén történt, amikor a romániai menekültek áradata elindult Magyarország felé. Ki a zöld határon, ki vonattal, sokan autóstoppal jöttek, kis motyójukban magukkal hozva azt, amit el bírtak hozni.

Németh Géza rákosszentmihályi gyülekezetében felvállalta a menekültek fogadását, gondozását, ellátását ruhával, élelemmel, lelki vigasszal. Néhány hét alatt megszerveződött a segítség, pedig nem volt sem internet, sem facebook, de még okostelefon sem.

Azokban az években a Budapesti Konzervgyárban dolgoztam, könyvtárvezető és közművelődési előadóként. Mai napig nem tudom, hogyan jutottak el hozzám, de akkor már évek óta ellenzéki voltam, és sok akcióban vettem részt. Két fiatalember keresett fel a gyárban, hogy élelmiszerre, könyvekre, gyógyszerekre lenne szükség, részt tudnék-e venni a menekültek megsegítésében? Gondolkodás nélkül igent mondtam, és bekapcsolódtam annak a hatalmas munkának a megszervezésébe, lebonyolításába, amely aztán hónapokon át zajlott Rákosszentmihályon. Bár én magam római katolikus vallású vagyok, olyan szeretettel és nyitottsággal fogadtak a református gyülekezetben, hogy emiatti aggályaim hamar elmúltak.

A Globus igazgatójához, főnökömhöz fordultam, aki nem zárkózott el és nagy mennyiségű adománnyal, konzervekkel járult hozzá a menekültek megsegítéséhez. Sőt, gondoskodott az eljuttatásról is.

Amikor meghirdettem, hogy ruhákat, könyveket gyűjtök, rengeteget hoztak az olvasóim, zsákszámra gyűltek az adományok, amelyeket valaki mindig elvitt a gyülekezetbe. Hétközben nem tudtam az elosztásban személyesen segédkezni, mert másodállásom is volt, két munkahelyen dolgoztam, de hét végén szinte mindig ott voltam.

Rengeteg emberi sorsot, tragédiákat ismertem meg, az emberek meséltek nekem szétszakított családjaikról, a menekülésről, reménytelennek érzett helyzetükről. Könnyek és reménység, hála és szeretet: ezek az érzések fogtak el mindenkit, jól emlékszem.
Egy napon francia forgatócsoport érkezett, akik dokumentumfilmet forgattak a menekültválságról. Védenceink érdekében őket nem mutathatták, én vezettem körbe a stábot.

Fiam gyermekorvosa, aki Marosvásárhelyről származott, szintén ott volt szombatonként, vizsgálta a gyerekeket, gyógyszert osztott, ha kellett.
Ott találkoztam egy asszonnyal, aki a tíz év körüli kisfiával érkezett Kolozsvárról, a család többi tagját otthon kellett hagyniuk. Férje és a két nagykorú fiú nem tudtak elmenekülni. A fiúk sorkatonák voltak, valahol messze, románok lakta vidéken, az apjuk pedig a házat nem akarta otthagyni. Megbeszélték, hogy itt, vagy ott majd megoldják a családegyesítést, ha lehet. A kisfiút, mint akkoriban minden második erdélyi fiúgyermeket, Csabának hívták, a könyvek között válogatott, és elmondta nekem, hogy programozó szeretne lenni.

Aztán ahogy konszolidálódott a romániai helyzet, mindenkinek elrendeződött a sorsa. Sokan tovább mentek, mások itt találtak maguknak új hazát, és voltak, akik hazamentek szerencsét próbálni.

Most nagyot fogok ugrani az időben, bár még tudnék történeteket felidézni, de az igazi meglepetés majd húsz évvel később ért.
A kétezres évek elején első novelláskötetemen dolgoztam éppen, amikor használtan vett öreg számítógépem beadta a kulcsot. Hirdetést adtam fel, hogy olcsó, használt számítógépet vennék. Új vásárlására nem is gondolhattam volna, anyagi helyzetem soha nem volt valami rózsás. Életemben először új laptopot 2021-ben tudtam venni magamnak.
De ez akkor még távoli jövő volt.

Hamarosan jelentkezett egy fiatalember, aki kedvező árajánlatot tett, és felajánlotta, hogy elhozza és beüzemeli a jól működő, bár használt asztali gépet. A megbeszélt időpontban csengettek, és belépett egy magas, harminc év körüli fiatal férfi, hóna alatt a számítógéppel.
Bemutatkoztunk egymásnak, megkérdezte, hová tegye, és munkához látott.
Közben beszélgettünk, megéreztem a beszédén a jellegzetes, enyhe tájszólást, rá is kérdeztem, hogy erdélyi-e? Ő készséggel mondta, hogy anyjával érkezett menekültként az országba, 9 éves volt, azóta itt élnek.
Szöget ütött a fejembe a történet, de nem akartam tolakodni, finoman érdeklődtem, olyan dolgokat kérdeztem tőle, amire a választ csak olyan ember tudhatta, aki akkoriban megfordult a rákosszentmihályi gyülekezetben.

És valóban, ő volt a kis Csaba, már felnőttként, aki olyan lelkesen mondta nekem, hogy programozó szeretne lenni!
A könyves néni! – kiáltott fel, és már állt velem szemben, mindkettőnknek gyülekeztek a könnyek a szemében.
Úgy kellett ráerőltetnem a pénzt, amit a gépért kért, mindenáron ingyen, ajándékba akarta adni. Csak, hogy viszonozzon valamit azért a sok segítségért, amit tőlem kapott. Mondtam neki, hogy azt nem tőlem kapta, hanem jó emberektől, én csak a postás voltam.
Több, mint egy órát beszélgettünk aztán, végül félpénzt elfogadott meg egy nagy tábla Milka csokit.

Az a PC jól szolgált engem majdnem tíz éven át, amikor le kellett cserélnem.
Számomra ez Erdély, meg persze sok minden más, jó és rossz történetek, de semmiképpen nem Tusványos álságos, operettes világa, leragasztott fülekkel, és hagymázas beszédekkel.

„Börzsönyi Erika vagyok, 1954-ben születtem. Népművelő-könyvtáros szakon szereztem diplomát épp ötven éve. Ötödik éve nyugdíjas vagyok, főállású olvasó és író. Verset, prózát, apevát és haikut írok, két önálló kötetem jelent meg, és számos antológiában szerepeltek az írásaim.”

Kérdez: Gergely Tamás

Kulturális referens… A Káfét Ausztráliában is olvassák, Los Angelesben úgyszintén. Kíváncsiak lennénk, mi a kultúra a Székelység peremén 2025-ben? Lehetne néhány konkrét példa?

Eseménynaptárunk szerint tavaly is, mint minden évben rengeteg szervezésünk volt. Az utolsó negyedévet hoznám fel, amikor is szinte felgyorsul évvégére minden.
Városunk művelődési osztálya állandó partnerségben van, összedolgozik a Molnár István Múzeummal, a Városi Könyvtárral. Utóbbi kettő nem egy alkalommal, felváltva ad teret, otthont, szinte minden könyvbemutatónak, egyéb olyan eseménynek is, melyek az iskolákkal, óvodákkal, más könyvtárakkal, egyesületekkel dolgozik össze.

Mind közül a Molnár István Múzeum rendelkezik a legnagyobb teremmel, ahol festmény, fotó,- és szoborkiállítás, nem ritkán néprajzi, vagy egyéb, helytörténeti szellemi és tárgyi anyagok népszerűsítésében igyekszik jeleskedni. De havi egy két, néha több alkalommal író, költő-olvasó találkozás zajlik itt, természetesen könyvbemutatókkal egyetemben.

Tavaly kezdődött, most januárban ért véget egyik nagyszabású és sok jó visszajelzések kíséretében leszervezett a kortárs erdélyi irodalom kiválóságait bemutató sorozatnak, amely 2024. október 1. és 2025. február 28. között Erdélyben, a Barcaságtól a Partiumig tette és teszi látogatásait.
Felolvasás, beszélgetés és dedikálás… A cél: emberközelbe az alkotókat, műveket, az életet, sorsokat!

Legutóbb Botházi Mária és Balázs Imre József jött el városunkba. Előtte Láng Zsolt, Vida Gábor, Zsidó Ferenc jött el hozzánk. E nagyszerű program keretein belül eddig olyan erdélyi írókat, költőket ismerhettünk meg, akik napjainkban nagyban meghatározzák az erdélyi magyar kortárs irodalmat.
Elsőkötetes, helyi szerzőnk, Karácsony Tünde is nemrégibben volt nálunk a frissen megjelent Sorsfordító kötetével.

A program, amely az Iskola Alapítvány és az RMDSZ partnerségében, a Bethlen Gábor Alap és a Nemzetpolitikai Államtitkárság támogatásával jött létre, egyedülálló és példaértékű Erdélyben.
A Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesülete által szervezett találkozókért hálás köszönet. A diákoknak, kik minden alkalommal nagy számban jöttek el, külön hála.
Előtte egy másik program részesei is lehettünk, úgymint Irodalom az iskolában programsorozat keretében rendhagyó irodalomórákkal. Lejártuk így a környék szinte összes községét, városait, könyvekkel, előadássorozatokkal, és bizony elég nagy sikerrel, partnerségben persze, az adott iskolákkal, művelődési osztályokkal, más könyvtárakkal.
Ezen program támogatói az Iskola Alapítvány, az RMDSZ. Az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) kereteink belül pediglen támogatói a Méhes György – Nagy Elek Alapítvány, Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Communitas Alapítvány, NKA, Liszt Intézet Bukarest, valamint a Wedas és a Jolly voltak.

De színház, komolyzene, filmvetítés is a programjaink részét képezi. És ott vannak a városnapok, a március 15-i Petőfi ünnepély, évvégén az őszi, utána a karácsonyi vásár, amelyeket mind hagyományainkhoz igazítunk, hozzáadva olyan kulturális műsorokat mint például városunk néptáncegyüttesei, szavalók és egyebekkel fűszerezve.

Fotókiállítása volt a napokban Czire Alpárnak, könyvbemutatók sora követi ezt hamarosan, igaz, a hagyományos disznótoros vásár is érezik, ugyanakkor már szervezés alatt az idei március 15-i ünnepi műsor is.

Célunk mindenkor az, hogy a régi jókat ismételten megmutassuk, az újakat felkutassuk, felkaroljuk, támogassuk.
Ebben a partnerségben nagy szerepet vállal a mindenkori polgármesteri hivatal, a helyi tanács, a vállalkozók szövetsége.
Ez az utat folytatjuk, szeretnénk tovább vinni.

Mivel nem kifejezetten egyszemélyes a munkám, érdemeinket abban látom, hogy többedmagunk dolgozunk a fent említtetteken. A siker sohasem egyszemélyes. A siker, mindig egy adott közösségé, hiszen mindenki részese ennek, legyen az ki megálmodja, véghez viszi, a nagyérdemű nélkül mit sem ér. Mindenkor, minden időkben érdemes dolgozni, egymásért, az utánunk jövőkért, az ősök tiszteletének jegyében.

/Folytatjuk.

Az interjú elsõ része

Az interjú második része

Kérdez: Gergely Tamás

Ha jól tudom, jelenleg Székelykeresztúron élsz – hogy kerültél oda? – kérdem. És mi ott a te helyed, feladatod? Állásod?

79-ben költöztünk be Keresztúrra, miután a fél országot össze is laktuk. Bözödújfaluból indultunk el, de édesapám miután erőművekhez került dolgozni, és egy két, vagy több év után, hogy befejezték a turbinarendszerek beépítését, álltunk tovább. 72. szeptemberében édesanyám, egy verőfényes szép napon, elment látogatni édesapámhoz, aki akkor épp a Szörényvár melletti Vaskapunál dolgozott, nevezetesen Drobeta-Turnu Severinben, s rögtön megszülettem megérezvén talán a rettenthetetlen törökverő Hunyadi szellemét, mert a rómaiakét valahogy nem. Onnan jöttünk-mentünk, a kettős vaskapun át, Hátszeg, Déva, Havasnagyfalu, majd nagy kanyar és Székelykeresztúr.

Hogy helyem, feladatom mi lenne, az ugyanolyan bonyolult, mint az a vargakanyar amit eddigi életemben megtettem. Egy a lényeg: mindörökké nyughatatlan lélek voltam. Gyermekkorom óta kerestem, kutattam a múltat, a gyökereket, azt amiért le kell hajolni, hogy megláthassam, hogy onnan nézhessek fel. A szokások rabja vagyok. Azoké, amelyeket úgy határozhatunk meg, hogy a kultúra, a hagyományok vonzásában érzem jól magam. Ha nincsen egy jó szó, ha nincsenek köröttem könyvek, fényképek, festmények, ha nincsenek régi-új nagy öregjeink kiktől tanuljak, ha nincsen tisztelet, szeretet, akkor végem is van. Eképp végzem munkám is, immár 25 éve a helyi polgármesteri hivatal alkalmazásában, mint kulturális referens – így szép magyarosan. És persze csekélyke néprajzi, helytörténeti vonatkozású kutatásaim, és a szépirodalom, valós mesékben való otthonlétem határozza meg és tölti ki életem. Feladatom, hogy a lehető legjobb tudásom szerint, szerényen, alázattal az emberek és amunka iránt, úgy végezzem munkám, hogy őseim, s mind ki ismer, ne szégyenkezzenek aztán miattam. Szóval, az állásom az, amit csinálok, amit szeretek. Istent, embert, a kultúrát szolgálom. Kissé elcsépeltnek hangzik mindez, de ezt érzem. Semmi nagyot, semmi fellengzőset nem tudok mondani semmi egyebet. Tanulok, dolgozom, tanulok. Például itt vannak a fák, meg az állatok. és minden mi bennük, vagy körüttük él. A kövektől és a könyvektől, a hegyektől kezdődően. Tőlük igen sokat, úgyhogy még csak a gyermekcipőmet próbálgatom. Manók, tündérek a tanúim rá. Mindenki, aki a szeretet nyelvén ért.

Volt egy határ, 1989

emlékeim szerint
ezerkilencszáznyolcvankilencben
volt egy határ amit
átakartunk mindenképpen lépni
magunk mögött hagyni
valami kegyetlenül megnevezhetetlent
a félelmünk taszított át ezen
odaát aztán ráébredtünk
beleszaladtunk a mások érzéketlenül rideg
trónfosztott buborék-lakóiba
szemétládája lettünk azoknak akikre
álmainkban tudatlanul sokáig felnéztünk
a határt lebontották
nyomukban a veszett álmok
a rabszolgaság
a hazugság
ezeket ma sem tudtuk megugrani
tovakanyaroghatnánk miként a szelíd vagy vad folyók
ha nem lenne úton-útfélen ez az átkozott
júdás-pénzen adtam-vettem szabályozás

Az interjú elsõ része

Kérdez: Gergely Tamás

Szép vers ez a Bözödi úton. Halkszavú, érzékeny, mégis szomorúságot is tud kifejezni, valaminek az elvesztését. Bözöd… Mi közöd ehhez a községhez? Csak nem onnan származik a Bé. Szente B. Levente?

J

Jó reggelt! Édesanyám ágán bözödi, édesapám felöl Bözödújfaluból vagyunk. Anyai ági nagyszüleim Balázsiak, innen a B betű. Egykoron, mikor első írásaim kezdtek megjelenni, megjelent egy másik hasonló nevű íróember, aztán dönteni kellett…

(Folytatjuk.)

láttam

a templomtornyot olyan volt

mint régen nem tudom mi sír a bözödi völgyben

erdők dombok alatt itt Szénaréten

elsüllyedt emlékeimen osztozom

s napi fél kenyéren

a boron a vízen és az asszonyi

szalmakötésen

legények kalapja úszik az ég vizében

imák magasában

mint régen

*

Szente Levente a Káféban

Hajdú Mónika fotója

…fizikailag se, lelkileg sem. Nehéz időket élünk, élek. Írom ezt nemcsak a magam, az emberiség nevében is.

Magyari Nándor László két cikkét elolvasva ma reggel – megírom: József Attila verssorával ébredtem én is, a: „Kit anya szült az mind csalódik végül”-lel.
Újfent megállapíthatom, nem ismerek nála tökéletesebb korszellemérző költőt, aki tömörebben, ütősebben fogalmazta volna meg gondjainkat, bajos viszonyunkat ez élethez.

A kérdésre régóta keres jó választ az ember, már időszámításunk kezdete előttről. Azt látom, a nagy könyv, amit szofisztikált elmék következetesen elutasítanak, már kijelentette az utolsó időkre vonatkozó jövendölését. Felhívom a figyelmet az idő többesszámban való megjelenésére. Mivel arra is felhívja a figyelmet, hogy az Írásból egy vessző, egy pont sem múlik el anélkül, hogy be ne teljesedne – hát érdemes a Könyv szellemében végig gondolni. Talán nem kellene elutasítani olyan vehemensen a benne kijelentetteket. Igaz, nem rágja szájba, de a Jelenések könyve e világon egyedülállóan jelenti ki a jövőt. Azért nem részletezem, mert mindenkinek magának kell értelmeznie. Ha segítségre van szüksége, forduljon a „szerzőhöz” – és nem János apostolra gondolok, aki csak leírta, amiket mutatott neki az Szerző.
Csak reménykedni bírok abban, hogy a benne olvasottak felébresztik a szellemükben alvók közül a választottakat.
Engem, egykor sokféle bűnnel terhelt asszonyt, megrémiszt az olvasottak aktualitása, ugyanakkor el is ragadtatnak a Jövőről szóló kijelentések… Értelmiségi mivoltom ellenére boldogan vállalom a hívők/bizakodók/meggyőzőttek „bolondságát” …
Ezek egyike: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül”.

Hajdú Mónika fotója

Amikor az ember előtt már megoldhatatlan dolgok tornyosulnak, nem árt, ha van mentsvára, ahova be tud lépni a katasztrófák elől. Főleg, ha nem csak magáért felelős.

A világban nem tudom, hogy volt-e olyan bizonytalan és az egész emberiséget egyszerre fenyegető háborús veszély, mint most. A diktatúrák alól felszabadult liberális ember nem tudott mit kezdeni szabadságával. A szabadságot tette istenévé, aki függetlenítette magát az embertől és szabadossággá fajult, ellene ment az életnek. De még ha csak annak ment volna ellene, de a normális, élhető vágyakat is letaszította piedesztáljukról. E tekintetben csődöt mondott felszabadítottságunk ellenségünkké vált. Egy kamaszlány diktálta a trendet, aki nem tanult meg rendesen se írni, se olvasni, se viselkedni. A tanároknak lett elegük és rúgták fel a szigorított pénztelenség miatt, a szabályok erősítése miatt, a szabadosság visszaszorítására hozott törvények miatt a hivatásukhoz illő hősies viselkedést, kivonultak tüntetni, biztatva ezzel a diákokat is erre, és aztán elszabadult a pokol. Gyermek tanítja a felnőttet. Felnőtt bambul a gyermekére és lesi minden kívánságát, aztán csodálkozik, hogy az mindent is megenged magának vele szemben. A tanárok, a szülők kezéből a liberalizmus kihúzta a felnőttek tiszteletét tanító és megkövetelő fegyelmet – megvadítva ezzel és szabadjára engedve a zabolázatlan csikókat. Ez lett a következménye. Ha egy államban nincs rend, megfelelő tisztelete a rangoknak, tisztségeknek – abból csak káosz születik. Ezt láthatjuk. A mérhetetlen kapzsiság minden téren megemésztette az emberben az emberit. Élvezetek rabjai, tékozló fiak uralják a terepet. Nem követendő személyek az önfeláldozók, a megszállottan kutatók, kitartók, hívők, a jóban, Istenben megerősödők. A gyors, hirtelen celebeknek áll a világ. A megvadultaknak. Azoknak, akiknek semmi sem drága.

Hajdú Mónika felvétele

Ráadásul vak is az emberiség. A „Lesznek éhségek és döghalálok, háborúk” bibliai kijelentése Jézus Krisztusnak ma is kiveri a biztosítékot a „felvilágosodottak” szemében. Holott minimum azt megbecsülhetnék, hogy ez a mondat nem veszített aktualitásából, sőt. De a „lesznek jelek égen és földön…*

https://biblia.biblia.hu/read.php?t=1&b=42&c=21&v=11#v9

*
„1.
És mikor feltekintett, látá, hogy a gazdagok hányják az ő ajándékaikat a perselybe.
2.
Láta pedig egy szegény özvegy asszonyt is, hogy abba két fillért vete.
3.
És monda: Igazán mondom néktek, hogy e szegény özvegy mindenkinél többet vete:
4.
Mert mind ezek az ő fölöslegükből vetettek Istennek az ajándékokhoz: ez pedig az ő szegénységéből minden vagyonát, a mije volt, oda veté.
5.
És mikor némelyek mondának a templom felől, hogy szép kövekkel és ajándékokkal van felékesítve, monda:
6.
Ezekből, a miket láttok, jőnek napok, melyekben kő kövön nem marad, mely le nem romboltatnék.
7.
Megkérdék pedig őt, mondván: Mester, mikor lesznek azért ezek? és mi lesz a jel, mikor mind ezek meglesznek?
8.
Ő pedig monda: Meglássátok, hogy el ne hitessenek benneteket: mert sokan jőnek el az én nevemben, kik ezt mondják: Én vagyok; és: Az idő elközelgett; ne menjetek azért utánuk.
9.
És mikor hallotok háborúkról és zendülésekről, meg ne félemljetek; mert ezeknek meg kell lenni előbb, de nem jő mindjárt a vég.
10.
Akkor monda nékik: Nemzet nemzet ellen támad, és ország ország ellen;
11.
És minden felé nagy földindulások lesznek, és éhségek és döghalálok; és rettegtetések és nagy jelek lesznek az égből.
12.
De mind ezeknek előtte kezeiket reátok vetik, és üldöznek titeket, adván a gyülekezetek elé, és tömlöcökbe és királyok és helytartók elé visznek az én nevemért.
13.
De ebből néktek lesz tanúbizonyságotok.
14.
Tökéljétek el azért a ti szívetekben, hogy nem gondoskodtok előre, hogy mit feleljetek védelmetekre:
15.
Mert én adok néktek szájat és bölcsességet, melynek ellene nem szólhatnak, sem ellene nem állhatnak mind azok, a kik magokat ellenetekbe vetik.
16.
Elárulnak pedig titeket szülők és testvérek is, rokonok és barátok is; és megölnek némelyeket ti közületek.
17.
És gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért.
18.
De fejeteknek egy hajszála sem vész el.
19.
A ti béketűréstek által nyeritek meg lelketeket.
20.
Mikor pedig látjátok Jeruzsálemet hadseregektől körülvéve, akkor tudjátok meg, hogy elközelgett az ő elpusztulása.
21.
Akkor a kik Júdeában lesznek, fussanak a hegyekre; és a kik annak közepette, menjenek ki abból; és a kik a mezőben, ne menjenek be abba.
22.
Mert azok a bosszúállásnak napjai, hogy beteljesedjenek mind azok, a mik megírattak.
23.
Jaj pedig a terhes és szoptató asszonyoknak azokban a napokban; mert nagy szükség lesz e földön, és harag e népen.
24.
És elhullanak fegyvernek éle által, és fogva vitetnek minden pogányok közé; és Jeruzsálem megtapodtatik a pogányoktól, míglen betelik a pogányok ideje.
25.
És lesznek jelek a napban, holdban és csillagokban; és a földön pogányok szorongása a kétség miatt, mikor a tenger és a hab zúgni fog,
26.
Mikor az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, a mik e föld kerekségére következnek: mert az egek erősségei megrendülnek.
27.
És akkor meglátják az embernek Fiát eljőni a felhőben, hatalommal és nagy dicsőséggel.
28.
Mikor pedig ezek kezdenek meglenni, nézzetek fel és emeljétek fel a ti fejeteket; mert elközelget a ti váltságtok.
29.
Monda pedig nékik egy példázatot: Tekintsétek meg a fügefát és minden fákat:
30.
Mikor immár hajtanak, és ezt látjátok, ti magatoktól tudjátok, hogy már közel van a nyár.
31.
Ezenképpen ti is, mikor látjátok, hogy ezek meglesznek, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa.
32.
Bizony mondom néktek, hogy e nemzetség el nem múlik, mígnem mind ezek meglesznek.
33.
Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképen el nem múlnak.
34.
De vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek tobzódásnak, részegségnek és ez élet gondjainak miatta, és váratlanul reátok ne jöjjön az a nap:
35.
Mert mintegy tőr, úgy lep meg mindeneket, a kik az egész föld színén lakoznak.
36.
Vigyázzatok azért minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, a mik bekövetkeznek, és megállhassatok az embernek Fia előtt!
37.
Tanít vala pedig naponta a templomban; éjszakára pedig kimenvén, a hegyen vala, mely Olajfák hegyének neveztetik.
38.
És kora reggel hozzá megy vala az egész nép, hogy őt hallgassa a templomban.”

Lukács Evangéliuma 21. rész

“Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.”
József Attila: Eszmélet

Korai lenne leltárt készíteni a még be sem fejeződött esztendőről, ezért nincs is rálátásunk az elkezdődött dolgok alakulására, a még folyamatban levő, ki nem érlelődött múlt, ha úgy tetszik sokarcú és virtuális. Különösen nincs esélyünk az esztendő történelmi hozadékának a valamelyest is akkurátus leírására, ha elfogadjuk – Isaiah Berlint parafrazeálva –, hogy a történelem paradoxonja, hogy „akkor készül”, amikor egy kortárs krónikás semmi feljegyezni valót nem talál a dolgok alakulásában. Föltéve, de meg nem engedve, hogy mindenek ellenére és máris érdemes reflektálni a végéhez közeledő esztendő dolgaira – még slendrián módozatban is – nagyon röviden leírom, amit magam gondolok a dolgok alakulásáról.
Ha mindjárt az elején akarnám kezdeni az elmúlni készülő év kielemzését, egyszerűen a végével kellene kezdenem, hiszen kétezerhuszonnégy a világ számára nem ér véget szilveszterkor. Miután világosan kiderült, hogy az amerikai politikai mezőnyt a legtetején Elon Musk azonnal megtérülő spekulatív tőkebefektetési játéktérré degradálta, legalább három-négy hetet még hozzá kell számítolnunk az évhez. Legalább Donald Trump újbóli beinvesztálásáig, rögeszmés és tévképzetes, valamint megalomán látomásainak a Fehér Házból való kinyilatkoztatásáig. Másfelől pedig, eltiktokosodott „kisvilágunkban”, a ’24-es szuper-választási év elhúzódása, és az elnökválasztás kimenetelének bizonytalansága, jó három hónappal nyújtja meg az évet. A romániai látszatdemokrácia – egyik párt sem az, aminek mondja magát, a politikai szcénán pedig folyamatosan Ion Luca Caragiale darabot játszanak – év végére omlott be. A tiktokon fölépített misztikus-, hol szektáns, ugyanakkor pópás, és közben színtiszta vasgárdista, mindenestől Putyinra hajazó szélsőjobboldali „megváltó” elnökválasztási sikerével. Ebben, ha igaz, az orosz hybrid háborús befolyásolás nyomai is fellelhetők lettek volna. Bár kellőképpen nem bizonyított a dolog, mindenesetre a román Alkotmánybíróság a választás első fordulóját, igaz két ütemben, azonmód elmeszelte és nem tudni, hogy fog kinézni a megismétlése az Egy elveszett levél bohózatának.

De mindenesetre a világ és benne a „mi kis világunk” sem lett jobb hely 2024-ben, ugyanakkor legalább még úgy ahogy, tél-túl meg- és egyben van. Ha nem morálisan, hát empirikusan, megtapasztalható módon még fennmaradt, eldöcög egy darabig, igaz már csak zötyögő MÁV, illetve amolyan CFR-módra (Oh, a vasúti észlelés rémei).

Hajdú Mónika illusztrációja

Ami viszont hiányzik életünk értelemteli, vagy azzá tehető folyásából az a korszellem! A korszellem nagyban befolyásolja a társadalmi interakciókat, pontosabban az értelmezések, a társadalmi akciók kölcsönös értelmezésének az elterjedt és nyilvánosan is megjelenő rendjét. A korszellem ilyenformán a közgondolkodást strukturáló tényező, és mint a foucault-i kifejezéssel episztémének nevezett értelmezések összehangolásának eljárása, mely ugyanakkor jellegét tekintve szimbolikus interakciók strukturált és strukturáló egysége, egy-egy korszak megértésének a kulcsát képez(het)i. Korszellemet mondok, de közben a Michel Foucault által preferált episztémére, illetve a diskurzusok rendjére gondolok, amely fogalmak részben azonosak a hegeli Zeitgeist-tel, részben pedig eltérőek. Az előbbi eltérése abból adódik, hogy Foucault nemcsak arról elmélkedik, hogy (és eddig a korszellemmel azonosítható a gondolatmenete), hogy egy adott korban melyek azok az “ismeretelméleti diszpozíciók”, amelyek megszabják, hogy mi az, ami elgondolható és főként mi az, ami elmondható egy adott korban. Ezután azt is világossá teszi, hogy nem valamiféle egy központból kiáramló eszmei háttérre, filozófiai jellegű, a priori tudásra vonatkozik, hanem “alapvető kódokról”, melyek a köznapi értelmezésekben vannak jelen. Foucault ugyanakkor, magától értetődően, és helyesen nem globális (viszont mostanra már világos, hogy egyre globalizálódó) prediszpozíciókról, hanem kulturánként egy domináns episztéméről szól, jellemzően minden egyes korra. Másfelől pedig a különféle kultúrákra jellemző episztémék nem az állandóság, hanem a gyakori váltás, a mutációk okán kerül fel a “tudás archeológiájának” térképére. A diskurzusok rendje pedig a “másik feléről” mutatja meg a korszellemet, mégpedig a tiltások és kizárások, mint a diskurzusok termelését és elosztását szabályozó, illetve kontrolláló mechanizmusok oldaláról, és itt már a hatalmi berendezkedés, az uralom formái játszanak fontos szerepet.

A korszellem ugyanakkor nem divat! Hej, nagyon régen írta már le Nietzsche, hogy „az erkölcsi érzés Európában ma (…) oly finom, bonyolult és ingerlékeny …”, ez azóta biza kiment divatból, és nemcsak Európában, illetve azonmód elfelejtődött szerte a világban. A korszellem az, ami mindenkor fogódzókat, vagy legalábbis igazodási pontokat nyújt az „erkölcsi érzés” kialakulásához, a morális rend – melyhez szerencsés esetben a köznapi életvitel normái éppen úgy, mint a jogilag kodifikált szabályok is igazodnak – kialakulásához és annak karbantartásához egyaránt. Következésképpen annak megértése, hogy morális vonatkozásban „jutott-e a világ előbbre?”, ahogyan azt J.J.Rousseau már ifjú korában fölvetette (gondolatkísérletének eredményét, megalapozott kételyét már le sem kell írnom), annak a függvénye, hogy létezik-e és ha igen, akkor milyen a korszellem. A korszellem kialakulásának antropológiai, szociológiai és pszichológiai diszpozíciók állnak a hátterében, ha úgy tetszik az a gazdasági-társadalmi-politikai-kulturális elrendeződés (vagy másképpen mondva mátrix), ami egy korszakra és egy geopolitikai helyzetre – hiszen egyetemes korszellem nincs is –, jellemző. Ezért (tévesen?) korszellemen szinte mindenkor a nyugati világot jellemző (pre)diszpozíciók összességét értettük/értjük, mintha “más világok” nem is léteztek volna, illetve nem léteznének. Nem vitás ugyanakkor, hogy a politikai Nyugat, a maga módján mégiscsak a nemzetközileg is érvényes szabályok legfőbb kodifikátora, megfogalmazója és – legalábbis elvi – védelmezője volt a közelmúltnak, és ezt a világ nagyobbik része elfogadta, hiszen ezt a világrendet(lenség) kétségtelenül egyfajta stabilitást, kiszámíthatóságot és előreláthatóságot is hozott. A politikai Nyugat játékszabályainak elfogadására példa, ami a „létezett-szocialista-kommunista” blokk magállamának és a neki alárendelt államoknak gyors és többnyire békés, átalakulását, a politikai Nyugathoz való, legalábbis formális csatlakozásával történt.

Korai volt ezt a fejleményt a „liberális demokrácia” történelmű léptékű, sőt végleges, győzelmének kikiáltani, mint ahogy Francis Fukuyama tette a „történelem végének” bejelentésével, de kétségtelenül olyan fordulat volt, mely meghatározta az új évezred kezdetét. Szempontomból az 1 VH-t követően elkezdődött a korszellem huszadik századi gyors, ideológiai alapú szétfejlődése, minek következtében két – egymással vetélkedő – Zeitgest uralta jó háromnegyed évszázadra a világot. Kilencven után nem a “történelem vége” köszöntött be, hanem éppen csak elindult a kétféle korszellem egyesítése, ami mára nyilvánvalóan elbukott, de legalábbis válságba jutott. Az emberiség elkülönböződése (és az elkülönülésben való létezése, mint Jacques Derrida mondaná, együtt azzal a hiánnyal, ami ebből az elkülönböződésből kiegészítésként /suppléer/ hiányzik), illetve szétfejlődése minden korábbi korszaknál mélyebb és gyorsabb folyamat, és minden eddiginél több törésvonal mentén történik. Ha az online világ esetét tekintjük ez a folyamat a reménytelen el-buborékosodás, a zárt virtuális világok egyetemes léptékű eluralkodását jelenti, a buborékok falának egyre inkább jellemző megszilárdulását, áteresztő képességének, rugalmasságának elvesztését hozza.

A korszellemnek a nyilvánosság a hordozója és egyben létrehozója is, ennek radikális megváltozása viszont azt a kérdést veti fel, hogy a csupán a virtuális világban létező nyilvánosság képes-e ellátni ezt a funkciót? Különösen problematikus, hogy a csupán félig-meddig nyilvánosságként működő úgynevezett social media támogatja-e a korszellem kikristályosodását, terjedését, azokat a közös gondolkodás nélkülözhetetlen formáit, amelyek mindeddig a korszellemet alakították? A buborékban élésből (elkülönböződésből) nem lesz Zeitgeist, a fiatal generációs társadalomra az “alternatív életformák” egymáshoz lazán és mindenekelőtt a virtuális térben történő kapcsolódások és hálózatok a jellemzőek. A máskor – különösen a ‘68-as évben, oly jellemző – “lázadó ifjúság” jelensége is rég lecsengett, ma már a generációkat talán, mint “fogyasztói célcsoportokat” jellemezhetjük, nincs is ifjúsági (szub)kultúra (úgy általában), hanem inkább csak különféle szubkultúrák laza hálózata a jellemző. A virtuális társadalom logikája hálózati logika, azaz a horizontális és nyitott kommunikációs interakciók gyorsan alakuló hálózatai hoznak létre állandóan változó buborékokat, melyek közül sok azután vészesen eljegecesedik. A social media vezetői az influenszerek pedig gyakran nem is kommunikálnak egymással csak saját csoportjaikra koncentráltan és igencsak sűrűn váltogatják is egymást. Legföntebb fogyasztói attitűdjeik és persze ennek megfelelően a reklámarcaik maradnak valamelyest stabilak, ahogyan az algoritmusok vezérelte reklámhadjáratok valamelyest ízlés- és fogyasztói csoportokra osztják a hálózatot. Csakhogy itt nem valamelyest is következetes és logikai értelemben is folytonos tartalmakról van szó, hanem a leginkább csak figyelemfelkeltő – lásd lájkvadászat – pillanatnyi fogyasztói érdeklődést gerjesztő asszociációkról, soha végig nem gondolt benyomást keltő tartalmakról van szó. Az itt a nagy kérdés, hogy a konzumerizmus (és annak szélsőséges változatai) elég kötőanyagot biztosíthatnak-e korszellem létrejöttéhez, akárcsak a virtuális térben is.

Hajdú Mónika illusztrációja

Márpedig a huszonegyedik század elejére, a bizonytalanság és változékonyság jellemzi mindazokat az összetevőket, amelyek mellett viszonylag tartós Zeitgeist egyáltalán kialakul(hat)na. Logikai értelemben a korszellem eltűnése nem ma kezdődött, meglehet a kognitív disszonancia elméletének praktikus bukása volt az egyik első jele: minden igaz lehet és ugyanakkor az ellentétje is, ma már ez csak nagyon keveseket, illetve szinte senkit nem zavar (ugyan ki olvassa Arisztotelész Organonját manapság?), és a nihilizmus, az anómia éppen ezért folyamatosan megerősítést nyer. A post-truth és az alternatív tények – valójában a tudományellenes, a ráció tagadásán alapuló hazugság-kultúrának a politikai kommunikációt egyre inkább eluralkodó formája – jellemző diskurzusai készítették elő a talajt.

Érzékelem, hogy látszólag egy régi/új átfogó narratíva látszik kialakulni és hegemóniára törni, mindenekelőtt a “konzervatív forradalom” eredményeképpen, alt-right, jobboldali populista, vagy éppen illiberális politikai köntösben. Meggyőződésem viszont, hogy ez a hegemónia kérészéletű és csupán látszólagos lesz, mert máshol vannak a törésvonalak – elsősorban a politikai Nyugaton – társadalmunkban. A strukturáló, szétválasztó gap elsősorban a digitális bennszülöttek és a digitális világba bevándorlók között körvonalazódik, akkor is, ha az mostanság újra fölfedezett „nagy elbeszélés”, a nacionalista, intoleráns, kirekesztő, sőt rasszista és szexista diskurzus térnyerése sokkal hangosabb és látványosabb is. Nem vitás, hogy lépett egyet a széljobbra a világ. A kiszámíthatatlan irigység, a törtető és amorális hataloméhség örvényének, a birtoklásvágy kiteljesedésének irányába, a sok vonatkozásban még tétován anarchista, sőt cinikus és nihilista proto-korszellem (az egymást halálosan gyűlölő széljobbos politikai alakulatok, hogyan is foghatnának össze valamiféle internacionálévá?) kezd felsejleni.

Végül, hogyan, „dünnyöghetne és dudorászhatna”, valamint „motyoghatna a sötétben”, a korszellem, ami nincs is? Ez lenne/lehetne TGM „a korszellem dúdol”-jára a jogos felhorkanás (bár kérdéssel nem válaszolunk!). A korszellem nemlétére viszont éppen TGM hoz eklatáns példát írása egy kérdésével (faggatjuk a világot, tehát még megvagyunk): „Miért lelkesedik a sztyeppei hódítók legendájáért az a sok szlovák és német vezetéknevű, lakótelepi kisvállalkozó?” (Tamás Gáspár Miklós, A korszellem dúdol, ÉS, LIV. évfolyam 41. szám, 2010. október 15.), hát ez itt a kwesʧən, s nem könnyű a válasz. 2025 rövid lesz (lásd föntebb az okait), de meglehet az előbbi évnél is veszélyesebb: véget ér(het)-e a szomszédos háború (kapcsolódóan még mindig meglep, amikor axiómaként hangoztatják, hogy a beiktatandó amerikai elnök teljességgel kiszámíthatatlan és utána ugyanazzal a lendülettel jóslatokat tesznek (kül)politikájának alakulására, Putyin viszont stabilan háborúpárti, ti. nincs ahova kihátrálnia), mi lesz a Közel-Keleten, merre tart Szíria, és persze, as usual, hova álljanak a „liberális belgák”?

Magyari Nándor László

Kedves Barátom! Mit remélsz ’24-tõl? Fogalmazd meg, kérlek, a Káfé számára! Cenzúra nincs, a terjedelmet illetõleg sem. Mellékeld szöveged a Facebook-leveledhez vagy küldd a gergely90@hotmail.com címre. Köszönettel: Gergely Tamás

Legyőzhető az aktuális Leviathan, avagy benne vagyunk a végső örvényben?

Magyari Nándor László

Optimistának, különösen felhőtlenül optimistának lenni kétezerhuszonnégyben (is) abszurdum, nem naivitás, hanem már-már őrület így új év kezdetén, vagy bármikor annak folyamán, úgyhogy nem is próbálkozom ilyesmit előadni.

Forrás: Internet

Veszélyes esztendő a ‘24-es, és bár alig lehet biztosat tudni/mondani, könnyen megeshet, hogy év végére (mondjuk az USA-beli elnökválasztást követően) az derül ki, hogy menthetetlenül benne vagyunk a végső örvényben, hogy nincs visszaút csak az újabb (meglehet végső) világégés. Tovább »

egy volt a beszéde valamennyi állatnak,

mint az embernek is, egyszerre hallotta, értette

a hangot, a színt, benne kérdést, feleletet,

azt ami elmúlt, mi jött, ami elkövetkezett

egy a beszéde valamennyi embernek,

csak nyelvében más, sok ezernyi

hangot, a színt, benne kérdést, feleletet,

másként érti és értelmezi

egyként dobban a szíve is,

pezseg vére, forr, ahogy az állatoknak

elhiszi, hogy civilizált lett,

vajon, mindent megértett?

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

Csízik Teréz – Teri, a „semlegesek” csoportjába tartozott. Ami ettől sokkal fontosabb – az élők csoportjába tartozik. A Belgrádi Közgazdasági egyetemen szerzett diplomát. Tíz éves találkozókon még velünk volt – utána az Egyesült Államokban kötött ki. Pár éve, mikor hazalátogatott, családommal Göröghonban lubickoltam – sajnálom, hogy találkánk elmaradt.

Az eddigi, a Káféban megjelent Guelminó-rajzok

„…Mélység lett a mi sorsunk, csendesség és némaság. Tudjuk, hogy a mocsárnak természete, hogy zavaros, és hogy fojtó hínárok ússzanak benne. Nem lemondás ez a miénk, csak a természet rendelésének szabálya, egyszerűség, a kövek egyszerűsége, akik nem nézik üstökösöknek, ha felettünk megcsillannak a halak tovaúszva. Tudjuk, hogy a zavaros tó felett éppen olyan kék az ég, és éppolyan szép a világ, és egy pont felé tart mélységünk és a magasság…”

(Bözödi György: Tó fenekén)

I. éjjelente sokszor megesett, hogy vad

lázálom gyötört, én, sebesült hattyúként felsikoltottam,

amikor a locsogó hullámok zaja, végre az iszapos,

romokkal teli, kavicsos partra taszított,

már hideg verítékben úsztam,

és köd lengett a hallgatag mélység fölött,

éppen csak megkapaszkodni tudtam a vén somfa

lágyan lengedező, göcsörtös, eres gyökérujjaiban,

esküdni mertem volna, segíteni akart, nehogy a fertő,

bűzös tóba süllyedjek, ott ragadjak örökre, alant,

a kiűzetés vádjától megszentségtelenített ősi temetőkben,

álmomban a harangszót vitte a víz.

II. itt laktunk valamikor – bölcsőm és tanítóm volt e falu,

a már leomlott templomtorony és harangja rá a tanúm,

agyamban hangosan puffantak koponyám falára,

a régi emlékek, a gyermekként megéltek,

miközben egyre csak kínoztak a koravén délibábok,

a másoké főleg, meg a kíméletlen szóbeszédek,

emlékszem, az éltető mesék legendákat szültek, az égig érő fák előtt,

a forrásoknál, öregek által megsúgott titkok, jelképek, lobogtak, égtek,

minden egyes éjszaka megkapaszkodtam azokban

az évszázados gyökerekben és markoltam a kezeim között

szétfolyó, mocsárszagú, tocsogó iszapot,

testem félig hús, félig puha kőhöz hasonlított, egy torz emberszobor

képe lebegett szemeimben,

nem értettem miért, ilyen rémálomnak mi értelme.

III. de miként végóráiban Pompeji hamuja alatt a kínok között

pusztult emberek, állatok, az atlantiszi antik istenek,

a névtelenek, az ős-öregek, a tiszták, a férgesek,

a vízözön előtti korok istenfiai, vagy azok a világ elől ma is titkolt

óriások, a félresikerült kísérletek nyálkás gorgói,

a láptündérek közé furakodtak, az itt ragadt,

kései boszorkányok utódjai, egyszerre zúgtak fel,

ismeretlen nyelveken szóltak, szólítottak,

belém költöztek, agytekervényeim sötét sarkaiba

kemény ágyat vetettek, összegyűltek.

IV. fölöttem, most halott madarak, pillangók képe leng,

Ádám előtti csend honol, hallgat e pillanatban minden pokol,

az édeni kertek egyetlen kapuját angyal őrzi,

látni kezében világló lángpallosát,

sárga rózsákként csontok fekszenek hideg köveken,

a földben és felette fent, peregnek lassan a képek,

s mi még meg sem született, jön,

áttörhetetlen falanxként tör előre, a halállal fog kezet,

ismeretlen feladótól üzenet jön – a vadászösztönt nemcsak kitalálták,

örökségül, akár azokat az égi szárnyas kocsikat is, egy időre itt hagyják.

V. nincsen kit okolni, hisz mindannyiunkban ott dadog

a lélek, létfolytogató a halál, kettő van a mindenség színe alatt

ki az ember előtt még kiáll, Isten és a halál,

aztán egy férfit láttam, aki valami után sokat kutatott,

esténként tudtuk már, hogy nagy utat járhatott be,

eltévedt ugyan saját elméjében, úgy hitték sokan,

de amikor haza talált, mindig mosoly ült ajkán.

VI. messze innen, a város magaslatain túl,

mindenhol otthon érezte magát, és uralta a vadont,

mely olyan volt mint amikor az elsőket lélegezték a fák,

egy éjszaka a hűvösben hangokat hallott csupán,

holdfény szitált és a derűs tiszta ég fele egyszerre nyúlt ki

a sűrűből az összes faág, már csak a virágok aludtak egész éjen át,

szerette az éjszakákat, meg az égi tompa fényeket,

miként a haragvó villámokat is, sokakat kérdőre vont, őket is,

kiket mindörökre felejteni kellett, ahogyan követelték,

ahogyan illett, de ő nem egyezkedett, még sem engedett,

a tónak sem, amelyik elnyelte a falut, az ott lakókat és az álmokat.

VII. zúg a temetetlen múlt, a visszajátszott idő,

s az emlék, egyre fogy, az utánunk jövőknek már semmi sem szent,

lent maradnak a vízbefúlt századok, a régi utak és ösvények

árnyai önmaguknak, s azoknak kik éltek, haltak a zöld dombok alatt,

miként az elhurcoltak, az otthon maradottak, az üldözöttek is,

lélekben felmérhetetlenek, és hiába a víz, tisztára nem mossa le,

nem takarja be a múlt egyetlen igazát, hogy itt volt, van és lesz még,

ki emlékezni fog, tanít, könnyet ejt, mert élt ekkor, s ekkor, ennyi ideig,

ott a világ legszebb gyalogútja alatt, a bözödi dombok másik oldalán,

Székelyföld Atlantisza Bözödújfalu.

VIII. lázálom gyötör, ébren is álmodok,

ott csatangol bennem folyton a gyermek, a férfi,

hallom a kapukat, az ajtókat ki és becsukódni,

mint valami rettenetesen nagy szívben, ahogy jár

fel s alá a régen ott lakók ereiben a vér,

látom a virágoskerteket, a gyümölcsösök alatt csöndesen

megbúvó ösvényeken játszadozó gyermekeket,

érzem a kaszálók finom illatát, a lovak patáinak dobogását,

az asszonyok és férfiak hálaadását, a tovaszaladó patak

habjainak rezdüléseit, üzenet jön, de senki nem érti,

pedig itt hősök éltek és nem eretnekek,

azok sem, akik az üldöztetésben,

önkezükkel vetettek véget életüknek,

s kik úgy mentek el, hogy visszanézni nem mertek.

IX. idegen emberek jönnek, hangosbemondók, dobok,

hitetlenkedés, fejcsóválás, aztán düh, fogcsikorgatás, összefogás,

nappalok és éjszakák átbeszélése, elcsöndesednek a madarak,

temetéskor csak a kutyák ugatnak, halni, menni, megmaradni,

suttogja mindenki, nem tudni mi lesz itt, a távolról jött parancsot

hazugságra kell építeni, lenyelni amit kell, a kilakoltatást, a köveket,

kést és kaszát, aztán a könnyeket,

el kell menni, el kell vinni mindent amit még hagynak,

de az emlékeket nem, csak azért sem, egyetlen áruló jelként,

az, az itt marad, mint a keresztek és a kopjafák, a kőoszlopok,

a temetőkben a sírkövek legyenek lármafák,

égjenek örökké akár az őrtüzek, vagy a pír azok arcán

kik ítéltek és elítéltek, kik másokat nyomorba döntöttek,

minden egyes életért feleljenek.

X. megszólalnak egyszer majd a kövek,

a vízből kiálló facsonkok úgy fognak szúrni, mint a szálka,

fájni fognak, de ez a fájdalom más lesz mégis, mint a megbékélés,

ez emlékezni tanít, miként a jövőbe látás is, kéz a kézben,

örökségünk védelmében.

* * * * *

immár örökös lármafa lettem

énem lecsurog mesefákon szelíden lüktető leomló falevélre

hozz hát közelebb hozzám mindent

azt is ahogy cigarettára gyújtasz

ahogy ág-ujjaimmal kezed érintem

nagy vihar előtti csönd előtt

szépemlék már – takaró kéreg

zubogó vér öntözte szívünk régen nagyon régen

csókunk és tenyerünk lázas lenyomata bennem ma is él

meséltük hogy szájunkban testízünk kék mint az ég

ezüstpatina omló cigarettafüst

fa-ének ék

ez a szeretet semmi eddigire nem hasonlít már

megígértem s te megígérted mikor falevél-erezet leszünk

bennünk a kapcsolódási pont felhevült gravitáció öntapadás

igazolja eső – eme szép zongorafutam

ez a szerelem-vers fénykép-lenyomat

hordozzuk egymást a magzatot miként Istennek szokás

végsőkig elkísérni

hallanád közben ahogy fűzfasíppal megénekelle

Hajdú Mónika fotografikája

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

egyetlen kapocs közöttünk már a szó
a ritka a néma a késve jövő
mire elér már csak hunyorgó rakéta
tán föl se kellett volna lőni
elnézést

nem látok nem hallok nem tapinthatok
csak sejtek és emlékezem
de hol javítják meg gyorsan romló memóriámat
ki igazolja be sejtéseim

jönnek az őszi fellegek kontinenseken át
úsznak mintha valaki küldené őket
útlevél nélkül
súlyos szavak a kitoloncolt nyár után

lehet hogy ugyanakkor bámulunk föl az égre
a mindig titokzatosra a hívogatóra a mélyre
s a szavakba öltöző fájdalom
lepergő cseppek átázó vállamon

Irina Pusztai fotója

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

Kolarik Vilmos – Finta. Az utolsó évben került hozzánk, mint osztályismétlő. Sosem tartotta magát közénk valónak, mi sem õt. Érettségi után nyoma veszett.

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

Gyere velem a mitológiába,

amely rólam szól s ettől kockázatos.

Androgin vagyok; hazug. Tehát őszinte.

Csakis önmagamról adok információt

s az mindenkit érdekel, tehát közügy.

Az önkínzás eredménye vagyok, az önszerelemé.

Műtárgy vagyok, azaz kentaur.

Gyere velem a mitológiába,

ahol minden eddigi munkám kárba vész,

mert nem akarok műtárgy lenni. Letéptem láncaimat

s önállóan egzisztálok a mitológiában.

A teremtőnek nincs többé hatalma fölöttem.

Nincs esélyem. Tehát aktuális vagyok.

*Ladik Katalinnak performansza kerül bemutatásra novemberben  a stockholmi Modena Museet kiállítótermében. Fenti vers több nyelven fog megjelenni a kiállításon

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

Gombi Nándor – a különc, nagyon jól védett, elsősorban kézilabdában. Állatorvos volt. Tízéves érettségi találkozónkon nem jelent meg. Kijelentette: nem érdekeltek.

A Guelminó sorozat többi rajza

Fehér Illés a Káféban

Tovább »

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

Molnár Gábor Antal – Tóni: a különös, csendes mindentudót valamilyen módon mindannyian tiszteltük. És Guelminó Géza észrevette, mit rejteget. Pilóta lett, volt.

„Kabaré…” „Kész kabaré…” „Tiszta kabaré…” Elsődleges jelentésének elterjedése után a „kabaré” főnév jelentésbővülésen esett át a magyar köznyelvben, állandósult szókapcsolatokat is alkotva. Átvitt értelemben nevetséges vagy groteszk jelenségeket, jelenetsorokat minősítünk ezzel a szóval vagy az általa képzett szintagmákkal. A jelentésbővülés a kabaré jellegéből adódik, annak ugyanis szubsztanciális eleme – kortól, helytől és nyelvtől függetlenül – a humor. A szerzők és az előadók leginkább szórakoztatni akartak, a közönséget pedig a szórakozni vágyás motiválta arra, hogy jegyet váltson az előadásokra. A humor volt tehát a kabaré legfőbb eszköze, amely vonzotta a közönséget, és amelynek segítségével társadalmi üzeneteket is könnyedén célba tudott juttatni, ezáltal pedig hatásfokozó, véleményformáló szerepet is tulajdoníthatunk neki.

   A humor feltételezhetően egyidős az emberiséggel, a róla való elméleti gondolkodás pedig az ókortól napjainkig dokumentálható. Megnyilvánulásai a filozófiát, a pszichológiát, a szociológiát és a nyelvészetet egyaránt foglalkoztatták a kezdetektől napjainkig. Vizsgálata során levonhatunk egyetemes következtetéseket, de figyelembe kell venni kultúra-, kor- és társadalomfüggő jellegét is, szükség lehet tehát a lokális struktúra, az adott közeg mélyebb történelmi és művelődéstörténeti ismeretére, feltárására. A nyelv mint humorképző eszköz, azon belül is elsősorban a lefordíthatatlan nyelvi játékok, szintén gátját képezhetik egy-egy vicc, humoros megjegyzés, gesztus egyetemességének. Ebből is adódhat, hogy a humort középpontba állító kabaré – a többé-kevésbé hasonló struktúrán belül – országonként markánsan eltérő tartalmi sajátosságokat mutat. Általános jellemzője viszont az, amelyet Marshall McLuhan fogalmazott meg: „A humor mint kommunikációs rendszer, mint környezetünk szondája – amely megmutatja, hogy mi is folyik éppen – a lehető legvonzóbb eszköz környezetünk ellen.”^[1] A kabarénak valóban többé-kevésbé egyetemesnek nevezhető célja megmutatni: „mi is folyik éppen”, és általános tapasztalatként szögezhetjük le: a humor kommunikációs fegyverként is hatékonyan alkalmazható, a hétköznapi érintkezésben és a nyilvános kommunikációban egyaránt.

   A szerteágazó témát leszűkítve, a következő bekezdésekben a humornak a pesti kabaréban való megnyilvánulási formáira és azok hatásmechanizmusára koncentrálunk.

„Be van fejezve a nagy mű, igen…” Kezemben hét év munkájának eredménye. A pesti kabaré történetéről írt doktori disszertációm nyilvános védése szeptember 17-én (kedden) 12 órakor volt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának Mikszáth téri épületében.

Tovább »