Albert Csilla: Halványvörös és halványfekete (45) / Parafrázis-regény / Történik a 2020-as évek elején

Judit vetélése fájdalmas volt, de mégis, Attila csak magának – és magának sem könnyen – elismerte, hogy bár örült a babának, nem viselte meg nagyon az elvesztése. Talán azért, mert még fiatalok voltak – és ami most elveszett, később nem fog. Vagy talán mert nem volt még kész ezt igazán komolyan megélni, akarni – ez csak úgy “jött”, és ő elfogadta, de ugyanilyen természetesen el is engedte. Ami ennél furcsább: úgy tűnt, Judit is hamar felállt az ütésből. Ez a váratlan terhesség mindent megváltoztatott az életében, de most, hogy visszaállhatott ez az élet, rájött, hogy nem is olyan nagy a baj – ő sem volt igazán készen még erre a változásra.
Persze, nem minden állt vissza: Attila és Judit továbbra is együtt éltek, és tervezték az esküvőt is. Fura egy helyzet volt – bár a gyermek miatt siettek azzal, hogy összeházasodjanak, az esküvő elodázása mégis azt a rossz üzenetet hordozta volna, hogy életüket nem egymással, hanem a gyerekért akarták csak összekötni. Ezt Attila fontosnak tartotta tisztázni, és amikor Judit kicsit egyensúlyba került, egy esti beszélgetésnél szóba is hozta:
– Tudod, a kicsi elment, de Te maradtál továbbra is az életemben – úgy, mint eddig. És a jövőmben is.
– Tudom – sóhajtott Judit, és megcsókolta a fiút. De azért furcsa érzésük volt mindkettejüknek. Ez a sietős elköteleződés, amelynek oka megszűnt, valahogy elvesztette a természetességét, ugyanakkor visszavonni sem lehetett. Nem is akarták – csak éppen nem volt elég értelme. Mindenesetre, miután a család kiheverte a baba elvesztését, Attila helyzete megszilárdult a Gajdos családban: Judit szülei értékelték, hogy szemernyit sem változtatott a tervein – ebben annak bizonyítékát látták, hogy valóban szereti a lányukat.

Miután Judittal megbeszélték, hogy szívesen elköltöznének Bécs mellé, Gajdos elkezdte intézni, hogy Attila elmenjen egy németországi felkészítő tréningre január végén. Addig maradt a titkári pozícióban, és nem bánta. De belül már lázasan várta, hogy felálljon az asztal mellől, ahonnan rálátott a Dunára, a német autópályákon végleg eltávolodjon tőle, s elinduljon egy igazán komoly lehetőség és tágabb élet felé. Hogy mindebből semmi sem lett, nos arról csakis (?) a Facebook tehetett…

Gajdosné szeretett megosztani képeket a családi programokról a Facebookon. Ünnepek után, amikor visszatért mindenki a hétköznapokhoz, kiválogatta a legjobb karácsonyi meg síelős képeket, és feltette a közösségi oldalra… Általában valami frappáns kis szöveget is odaírt. Az egyikhez, amint Attila is ott mosolygott a síléceit tartva, például a következőt:
„ Síelés családtagokkal… egy jövendővel is :)”
Szép számban jöttek rá a lájkok, gratulációk – elégedett volt. Aztán este megcsörrent a telefonja.
– Szervusz, Évám – ismerte fel Váradiné határozott hangját. Váradiné és Gajdosné a Lion’s Club találkozóiról ismerték egymást. – Van egy kis időd?
Gajdosnénak volt – és Attila sorsa elvégeztetett.

Attila semmit sem tudott már egy ideje Ildiről, és nem is nagyon jutott az eszébe. Annyi minden történt vele az utolsó fél évben, régi élete egyre messzebbre távolodott. Ha otthon volt, se várta már titokban, hogy valaki mond az asszonyról valamit, és ő sem kérdezett rá. Ha elvált volna, azt tudta volna, ha pedig nem tette – bizonyára túlvan rajta, ahogyan ő is.
De Ildi “nem volt túl”. Mondhatjuk: neki volt nehezebb, ő “maradt”, őt nem érték és sodorták el az új impulzusok. A jóga, az esténkénti futás, a futás utáni meditáció a ház előtt álló kocsiban segített egyfajta örömtelen egyensúly megtartásában, de a szíve – ahogy azt mondani szokták – összetört, és aki összerakhatta volna, messze járt, de ha közel lett volna, se tehetett volna sokat. Az időnkénti felbuzdulások, hogy azt fogadja el, ami van, és abból próbálja kihozni, amit lehet – mindannyiszor siralmas eredménnyel jártak.
Ildi természetellenes kedvessége, érdeklődése nem tévesztette meg a férjét, aki kezdett belefáradni ebbe a páros magányba. Nem beszéltek magukról, de a köztük elterülő és egyre nagyobb teret követelő csöndben mindketten hallották az igazság suttogását. Házasságuk véget ért, de ők tovább mozogtak a keretei között, amely biztonságot adott a közös gyerekeknek, akik egyedül voltak képesek megbékéltetni őket valamennyire a felismeréssel, hogy egy idegennel élnek együtt. De fáradtak – mind a ketten. Ildi jobban vesztette a tartalékait, mert nem dolgozott, és így a munka áldásos terápiája nem tudta tölteni. Szigetit sok mindenért kárpótolta, hogy karrierje továbbra is ívelt felfelé – egyre tovább maradt bent az irodájában, és egyre később járt haza. Ildi sosem tette szóvá, valahogy megoldották a gyerekek ide-odaszállításának logisztikáját, ha nem Ildi, akkor a bébiszitter vagy Ildi szülei segítségével.
Ez új volt – mármint, hogy Ildi szülei beleálltak a helyzetbe, és segítették a lányukat. Váradiné a műtétje után megváltozott – megsuhintotta a kora, és átgondolta az életét. Hirtelen észrevette, hogy van egy gyermeke és 2 unokája – és rendszeresen kezdte látogatni őket. Éles szeme hamar felfedezte, hogy a lánya nagyon boldogtalan. Soha nem beszéltek bensőségesen, és ezt már késő volt elkezdeni. De a férjével továbbra is így beszélgettek.
– Nagyon levert – mondta neki Váradiné egy este a vacsoránál.
– Tudom. Fogalmam sincs, hogyan segíthetnénk.
– Csaba sincs soha otthon.
Váradi megvetően felnevetett. Sose volt nagy véleménnyel a vőjéről.
– Kötve hiszem, hogy ez a baja!
– Jól van… ezt csak azért mondom, hogy úgy látom, Csabát nem nagyon érdekli, mi van vele.
– Tudja az, ne félj, szívem. Bár igyekszik nem tudni…
Váradiné kérdőn nézett rá. A férje annak idején nagy vonalakban felvázolta Ildi és Attila viszonyát, de az már régen volt. Az asszonyban fel sem merült, hogy annak még mindig lehet bármilyen aktualitása.
– Igen… – bólintott Váradi -, szerintem még mindig azt az Attilát szereti.
– Jézus! – kiáltott fel a felesége annak a nőnek a meglepetésével, akinek egész életében szerencséje volt a szerelemmel. – Azt a kis nyikhajt? Ezt nem hiszem el.
– Pedig csak hidd.
– Még mindig tart?
– Nem.… pontosabban remélem, hogy nem… de az ilyesmi nem múlik el csak attól, hogy kimondjuk, hogy vége.
– Micsoda szakértő lettél! – dőlt hátra az asszony a székén. Először beszéltek a lányuk magánéletéről őszintén, és először szembesültek azzal, amivel a maguk privát életében soha: hogy a szerelem néha nem sikerül, és bánatot okoz.
– Itt nemcsak Ildiről van szó, hanem a kicsikről is – szólalt meg egy kis szünet után az asszony. – Nem jó, hogy az anyjuk olyan sokat szomorú. Pszichológushoz kellene mennie. Próbálj meg beszélni vele erről!
Váradi nem kérdezte meg, mért nem ő beszél erről a lányukkal. Megszokta, hogy Irénnek mindig igaza van. Így aztán amikor egy úszóedzésről hazaszállította a gyerekeket, és leült Ildivel egy kávéra a konyhába, nekilátott:
– Szívem, nyúzott vagy, kedvetlen. Van valami gond?
– Nincs semmi, apa – mondta túlságosan is hirtelen Ildi, és kortyolt egyet a kávéból.
– Aggódunk miattad.
– “unk”? Anya is?
– Igen, mindketten. Lehet, hogy sok már az itthonlét, attól vagy fásult.
Ildi ránézett – és tudták mindketten, mitől fásult. De hát azt nem lehetett kimondani.
– Ne aggódj, apa. Mindenkinek az életében vannak hullámvölgyek… Talán tényleg vissza kellene mennem dolgozni.
– Addig is… mi lenne, ha eljárnál pszichológushoz?
Ildi felkapta a fejét. Ismerte a szüleit – ha ezt az apja felveti, már megtárgyalták, és hogy van pszichológus ismerősük, az nem is vitás. De minek? Amit ki kéne derítenie – mármint hogy mitől olyan motiválatlan és szomorú, azt úgyis tudja. Mint ahogy az apja is. De azt is tudta, hogy csak az odázással, nem az ellenkezéssel tudja őket leállítani.
– Jó, apa, átgondolom.
A kapuban még Váradi megkérdezte:
– Csabával rendben vagytok?
Ildinek hirtelen sírhatnékja támadt attól a felismeréstől, hogy a világéletükben figyelmetlen szülei aggódnak érte. Jólesett, hogy van, aki csendben látja a fájdalmát, az okát is ismeri, és együttérez vele. Képtelen volt megszólalni, hazudni. Megvonta a vállát, és vágott egy “oly mindegy” grimaszt, miközben a szeme megtelt könnyel. Váradi maga is érezte, hogy nincs értelme a szavaknak. Megsimította a lánya haját, és elhajtott.
Otthon azt mondta a feleségének:
– Talán elmegy pszichológushoz, De nem tudom, tud-e rajta segíteni. Egyelőre össze van törve a szíve.
– Az a kis rohadék- mondta Váradiné.

Tegyük hozzá: Váradiné a tények valós ismerete nélkül nyilatkozott így Attiláról. Ha ezt Ildinek mondta volna, az megvédi a fiút. Dehát erről Váradiné nem beszélt a lányával, és így a következőképpen rakta össze a tények – hiányos – kockáiból a képet: egy Ildinél fiatalabb, egyszerű (!!!) közegből származó fiú visszaélt a helyzetével, befurakodott egy helyi potentát házába, elcsavarta Ildi fejét, tönkretette a házasságát, aztán lelépett. Ildi beleroppant, ő meg ki tudja, hol éli az életét. Remélhetőleg pocsékul. Ez a lehetőség valamennyire megvigasztalta Váradinét. Aztán megpillantotta Gajdosné síelős posztját. Attilára rögtön ráismert, a Facebookon már korábban megnézte a profilját. Ez sok volt. Nem hagyhatta szó nélkül.

Folytatjuk

Fülöp Lóránt: Barackospataka

Forrás: szerző FB-oldala

Bölöni Domokos böngészője

A VIRTUS VISSZAKÖSZÖN

Nyírő József: „Szigorú tél volt azidőtájt, s mi kabátban dideregtünk a Keleti Újság redakciójában. A hatalmas kályha hidegen fagyoskodott a sarokban. Egyszer csak hallom, hogy a kollégák vitatkoznak: »Olyan ember nem született, aki ebbe a rongy kályhába tüzet tud
gyújtani. Egy ember volt, aki elbírt vele, a szolga. De az meg visszament a falujába.«
Csak hallgatom a vitát, s ágaskodni kezd bennem a vér. Olyan pedig nincsen, hogy én ne tudjak valamit megtenni, amit más emberfia megcselekedett!… Nekigyürkőztem, kimentem az udvar végén lévő fáskamarába, jól megpakolva visszatértem, s tíz perc múlva lobogott már a tűz. Gőgösen körülnéztem…És egész télen át fűtöttem. Csak kitavaszodván tudtam meg, hogy álnokul összebeszéltek ellenem a kollégák, virtuskodó természetemet fordították hasznukra.”

Színházi Élet, 1937/43

FENYŐVÍZZEL

Nyírő József: — A Jézusfaragó ember premierjén találkoztam egy jó székely írócimborával. Faggatom, hogy s mint tetszett? Azt mondja a cimbora, jó volt az egész, de neki igen nagyon tetszett az a mondat, hogy: »Ha édesanyám ilyen jó fenyővízzel szoptatott volna, ma sem tudott volna elválasztani.«
Azt mondta a cimbora, hogy ez volt a legjobb…

Színházi Élet, 1937/43


Keszthelyi György: Koldusáldás

Áldott legyen az, aki haszontalanná
üdvözül át – akinek sikerül
kiiktatnia testalkatrészeit a
forgolódó idők csavarrendszeréből.

Áldott legyen az utcakő, a fapad:
a kötetlenség sáros ereklyéi –
az ócska bérlő, az amőbaember,
akinek alig-sejtje sem tanulmány.

Áldott legyen a gondolattalan,
aki a reggelt estig zsebre vágja,
ráönti ásító agyát az ágyra,
másnap az aszfaltról szedegeti össze.

Áldott legyen az, aki sosem válogat,
nem pipiskedik, taknyát odacsapja
az öntelt limuzin sötét ablakára –
nem zabál aranyat, részvényt, sült galambot.

Áldott legyen, akit a másik nem ismer,
akinek gödre sincs, mint szivarcsikk ég le,
áldott legyen, akiről nem szól kartoték,
aki seholban van, semmiből hiányzik.

Forrás: szerző FB-oldala

Cseke Péter: Eső után

Markó Béla: Csak a járvány örök

Tán nem látható a pokol,
de mégis itt van valahol.

Ahol a láng belénk harap,
arcunk helyén kék égdarab.

Az is lehet, hogy fekete,
mint az ördög lehelete.

Tintába mártott papiros
a gyehenna, nem tűzpiros,

hiszen így sokkal egyszerűbb
átugorni minden betűt,

míg szó a szóval összeér,
s az is sötét, mi hófehér,

mert eltakar a lázadás,
folyómedret az áradás.

Testem-lelkem már lobogó,
rajta a címer csak logó.

Kivágom díszes címerem,
egszínkék maszk vagy, Istenem!

Rejtőzködöm, tehát vagyok,
s amikor látszom, meghalok.

*Markó Béla A haza milyen? című 70. születésnapi kötetből (in: Múzsa/Népújság, 2021. szeptember 18.

Cselényi Béla: Szonett a Lipótmezőért

Mekkora bűn volt felszámolni Lipót
elmejavító, lombos, szép mezejét!
Párját nem találni sok-sok ezerért.
E szívtelenség szülőatyja ki volt?

Ki áll bíróság elé majd ezekért
a megfáradtakért, kiknek kicsi volt
bőrük, bordájuk, melyből lángot csiholt
a bús feszültség, s a kór(,) kiket elért?

Belülről ismerem a lélek odvát,
a villámhárítót, mely boldoggá tesz,
s ki leszereli, rúg hatalmas öngolt.

Sok zilált lélek petíciót ad át,
sok tudós, művész, poéta és vátesz,
akiket az élet kerékbe döngölt.

Budapest, 2021. IX. 16.

Debreczeni Éva hátra maradt verseiből (25)

A rosszul- és a jóllét között

Nem vagyok rosszul, de
Jól se. És minden
Azért van körültem, hogy
Rosszul legyek.
Eső, tompa gyomor,
Számtani feladvány
Ingerküszöb
Fejbizser
Gyógyszerek előérzete.
Mocorgó nyugtalanság
Hemzsegő álmok után
Kócos agyban
Tegnap lemaradt valami
Tegnap lemaradtam.


A Vonal alatt c. ciklusból közzéteszi: Keszthelyi György

Steigerwald Tibor: Melankólia

Forrás: szerző FB-oldala

Faluvégi Anna: a pillanat

a pillanat
meglátogat
nem tudom mit
tartogat
talán hosszú perceket
vagy elkallódott
emlékeket
de az is lehet
hogy végtelen
történetet
az életemet
életedet
nem tudom
mit tartogat
s azt sem hogy
meddig marad
nem szól semmit
csak letelepszik
s várja hogy
elmondjam titkaim

B. Tomos Hajnal: Kérdés

Csak tűzön ne felejtsd,
túl ne főzd,
pillants az órára,
oda ne kozmáljon,
szedd le a habját,
fuss a kertbe is:
már beérett,
maholnap lehull,
elkorhad haszontalan
és ott a szennyes,
a padlás meg a pince !
Felkiáltójelek naphosszat,
éjjel elalvásig,
majd az ébredés utáni
első percben is –

de KÖZBEN,
s a ritka pihenések résein,
két lépés szünetében,
almáért nyújtózva,
csalán után hajolva
s lényegében szakadatlan
ott zümmög, mint zavaró,
folyton-jelen piaci légy,
akárha koponyádba szorultan
az állandó háttér-kérdés:
még meddig?
hiszen mindjárt kitelik a második év,
mi jöhet még, minek megyünk elébe,
mint roskatag vágómarha ?
(e kérdés nem a holnapi
időjárást kutatja).

Faluvégi Anna: elveszel

kezedben az ég
szívedben a szó
a ki nem mondható
árnyékok közt élsz
és kimenni félsz
a napra
tenyeredben
a világ
apró kis csodák
de nem hiszel
szemednek már
a tetted
helyetted
beszél
hiába van
kezedben az ég
és a világ
ha nem hallják
hangodat
s nem látják
arcodat
elveszel
az árnyékok
alatt

Albert Csilla: Halványvörös és halványfekete (44) / Parafrázis-regény / Történik a 2020-as évek elején

Hogy Judit mikor megy majd el Attiláékhoz, az még kérdéses volt. Igazából két ünnep között tervezték, de az ausztriai kirándulás közbeszólt. Attila nem nagyon bánta, tartott kicsit tőle – nem akarta anyját és a családját feszélyezve látni, és tudta, hogy úgy látná. Persze, meg kell lennie – de majd találnak új időpontot. Mondjuk, februárban, az anyja névnapján. Meg is beszélte otthon – és úgy találta, nemcsak ő könnyebbült meg, hogy kapott némi haladékot. Amúgy is javította az otthoniak “pozícióját”, hogy éppen Julianna napot fognak ünnepelni. Nem mintha bármi miatt aggódnia kellett volna – Judit már nagyon várta, hogy lássa az ő szüleit, a családját. De Attila azért tartott tőle – mert ismerte mindkettejük világát, és nem hitt abban, hogy létezne közösen beszélt nyelve ennek a két világnak. Tovább »

Keszthelyi György: Koldusok

Forrás: szerző FB-oldala

Alexandru Mușina három prózaverse

A hold (Luna)

A hold görbevasból van, de ezt nem meri bevallani senki. Valamikor fellógatták az égre, olyan rég, hogy úgy tűnik, ott volt mindig. Csak Gyurka bá, a szerelő emlékszik a kezdetekre, amikor hóttrészeg. Mi ősidőktől ülünk a betonlépcsőn, hallgatjuk Ádit. Ő a legkirályabb, akkora szíve s annyi zsozsója van, hogy nem igaz. Csak éppen törpe. Ha, mondjuk, jól seggbe rúgnák, úgy elszállna a tömbházak fölött, hogy nem is látszana. Na de azért nem ő csinált minket, hanem anyánk s apánk, két lúzer, akik reggelente elhúznak melóba, hogy hozzanak nekünk lóvét. Keveset, szerencsétlen fejük. Nyomorultak, na, nincs mit mondani, egyéb sincs, csak a szöveg s a csel, csak a keménykedés s a hiszti, de hát szeretjük őket, mert, a nyavalyába is, nem lehet, hogy ne tartozzunk senkihez! Pedig ha öngyújtóval sütögetnék a véknyukat, akkor se ismernék el, hogy a hold görbevasból van, és valamikor egyszerűen csak fellógatták az égre. Tovább »

Cselényi Béla: COVID alatt

1.

milyen bőrszínű szájmaszkot visel az a lány
haladunk szembe a mozgólépcsőn
s látom már száját is mosolyát is

Budapest, 2021. IX. 16.

2.

te izoláló
tomboló COVID
bélukává teszed a földgolyót

Budapest, 2021. IX. 16.

Cseke Péter: Kiállás

Agi Mishol: Búcsú az édesanyjától

1.

Azt se tudom tulajdonképpen ki is vagy valójában
és – hogy őszinték legyünk –
te sem ismersz engem igazán.

Tovább »

B. Tomos Hajnal: Second hand

Kinőtték, vagy kihízták őket,
megcsalt nők hagyták hátra,
kik vöröslő szemmel, kapkodva csomagoltak,
költözők fölös göncei,
vagy divathölgyek alkalmi kellékei voltak,
melyeket futó kalandból újakra cseréltek,
ajándékok, melyek ledér exre emlékeztetnek,
de lehet egy betegről, bolhásról vetették le,
vagy éppen egy kihűlő vénségről –
hátramaradtak valamely rossz szagú szekrény mélyén,
mit sürgősen ki kellett üríteni,
felöltők, port lehelő nagykabátok,
áporodott parfümök illatát lebbentő estélyik,
most mind egyetlen nevező fölött sorakoznak:
valaki, valahol bekötött szemmel,
vagy csak a változás szépszerével
új sorsra ítélte őket.

Restart – Hargitai Szalon, 2021

2021. szeptember 16-án megnyílt a RESTART – IX. Hargitai Szalon a csíkszeredai Megyeháza Galériában. A kiállítás 2021. október 13-ig látogatható. Megnyitották ( a képen balról jobbra:) Botár László, Székedi Ferenc.

Cselényi Béla: párhuzamos társadalmak

gesztenyével futballozó mókus
a szeptemberi temetőben
milyen tiszteletlen
milyen drága

Budapest, 2021. IX. 17.

Fülöp Lóránt: Gyimesek

Forrás: szerző FB-oldala

Agi Mishol: Minden áldott este

Leterítitek az ágyat fehér lepedővel
hogy átadjátok magatokat a nyugalomnak.
Egyforma fénnyel világít minkettőtökre a lámpa,
ámde szigorúan őrzitek mind a ketten
ki-ki a maga ágy-domíniumát. Tovább »

Faluvégi Anna: őszi fény

botladozik a fény
az ősz árnyain
átfesti a
nyár színeit Tovább »

Cseke Péter: Kapu az őszbe