Kérdez: Gergely Tamás
Petõfi-versek mintájára költöttél 13-évesen…mikor kezdted el írni a saját verseidet?
Az ember úgy kezd el írni, nem is tudja, hogy ír. Akarom mondani, nem tudatos, nem számító ember módjára teszi, – kiből valószínűleg íróember sosem lesz, hanem jön valami odabentről, külső hatások, reflexiók, viselkedési minták, csöndes, vagy harsány hangok ezek, színek szállnak meg, és úgy van vele a mindenkori ember, az érző lélek, hogy valamiért ezt a sugallatot, ezt a megérzést, ezt a látásmódot rögzíteni kell. Leírni, újra hallgatni, hallgatni kéne még mind azt, addig és addig, ahogyan egykoron a sámánok, a próféták, a nagy mesélők mondták, mert még mindig ránk fér.
Azt megérteni, amit a természet édeni pokla felkínál. Amit tönkretett és kihasznált úgy mindenestől, a mindig felsőbbrendűségben szenvedő beteg ember, akinek soha nem elég semmi, aki hajt, aki rabszolgasorba taszítana mindet… Megérteni jobban, utat mutatni csöndesen. Hiszem, hogy művészet egy másmilyen nyelvet hordoz. Egy közös, egy a bábeli zűrzavar előtti egységet jegyét is magán viseli, hordja, mint anya a gyermekét, állat a kölykét. Hiszem, hogy a fák leveleivel igazi könyvtárak vesznek oda, amiképpen öregjeink hordozták alázattal azt a nagy tudást, mit képtelenek vagyunk meghallgatni, tanulni az ó-világok és a letűnt elődök alázatából.
Hát írni, alkotni, festeni, megformázni kell mindent. Ezt éreztem a kezdetben, alig 13 évesen tán, mikor első naivan okoskodó ákom-bákom soraim papírra vetettem. Ezt éreztem amikor később bözödújfalusi és bözödi, vagy erdőszentgyörgyi nagyszüleim és közeli rokonaim meséit, történeteit, a régi-új szokásokat leírni vágytam. Mert megértettem gyermekként is: semminek, de semmi szónak, történésnek, a leendőnek eltűnni örökre nem szabad. Talán itt kezdődött el számomra ama bizonyos szent őrület, mely magába foglalja a minden művészeti irányzatok lelkét.
Azonban ha kezem nem fogják, miként az embergyermeknél szükségszerű, akkor nem tudom meddig, hová jutottam volna, hol lyukadtam volna ki.
Ugyan ott volt Bözödi Gyurka bátyám Bözödön, akinek már munkáit korán megismerhettem, általa és nem az iskolai kötelező olvasmányok végett, ismerkedtem meg még jobban Móricz Zsigmonddal is. Mivel Bözödön és Székelykeresztúron is megfordult, tudniillik 1941. május 22–29. között tartózkodott Bözödi György vendégeként Bözödön.
A Móricz Zsigmonddal tett utazását a Teremtés első számában ismerteti. Keresztúron, ahol sajnos nem fogadták őket, ahogyan illett volna természetesen, (de erről részletesen írok egy másik beszámolómban!), Szóval a bözödiek mint embert láttatták velem, ahogy a faluban nevezték, „a mindenki Zsigabáját” – és kutatom ma is szorgalommal azt az időszakot, mikor ketten az újfalusi „zsidózóktól” kiindulva jutottak el Bözödről és Bözödújfaluból Székelyszenterzsébetre is… , hogy aztán egy nagyszerű munkát tegyenek le az úgynevezett asztalra Székely emberek zsidó istenek címmel.
Az indulás nagyszüleim és szüleim meséin, egyéb történetei és a fentiek érzésvilágának lökését hát belém oltották. Roppant tudásszomjjal vetettem bele magam mindenbe, amiből tanulni, tapasztalni, tanulni, kutatni és tanulni, tanulni lehetett.
Volt nekem népmesém, gyűjtöttem, szorgalmasan jegyeztem az adatközlőket, adataikat. Nagy részük elhunyt azóta, sajnos… Helytörténettel kapcsolatos dolgokat is összeszedtem, hogy „az jó lesz valamikor, valamire, egyszer más is kutat, annak főleg…, gondoltam. Első önálló kis mese és novella, karcolat próbálkozásaim, úgy hiszem, valamikor tizenéves koromban körmöltem. Otthon, az iskolapadban, vagy a falvakat járva. Persze próbáltam beszerezni néprajzi, szociológiai tanulmányokat, jegyzeteket, kutatásokhoz való kérdőíveket, hadd lássam a rendszer hogyan működik, mit és hogyan csinálhatok, hogy jó legyen. Fel is vettem a kapcsolatot a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társasággal. Sokáig leveleztem velük, nagy segítség volt biza. De a faluszáj, a népnyelv milyen… és hát mind magyarul! Ebbe nőttem bele, innen kacsintgattam ki és csaltam elő valamiféle bátorságot, hogy az irodalommal is kacérkodjam. Első ilyen jellegű „vérszegény próbálkozásaimat” – ahogy egy alkalommal, Bölöni Domi bátyám nevezte ezeket, s én pedig forgácsoknak, fricskáknak, hát éppen Kovács András Ferenc és felesége tanított, már a líceumba jártunk, amikor egy órán a pad alatt éppen irogattam, mi eszembe ötlött, hát elkérték tőlem. Mindketten bent voltak, már nem is emlékszem, miért… Néztek, olvasták, összedugták fejüket, Medgyesi Emese a tanárnő egy enyhe mosolyt is megeresztett. Kovács András Ferenc meg olyan szigorú arcot vágott felém, rajtam feledve tekintetét, hogy azt hittem, el kell ássam magam. Amikor megszólaltak, kihívtak a katedrához. Egymás mellett voltak, jól belebújva abba a két oldalas papírosba, amit összeírtam mindenfélékkel. Emlékszem arra a szövegre is, később első, egyben bemutatkozó kis kötetemben is helyet kapott (Az első éj, Székelykeresztúr, 1996). Így szólt ez a kis versike, amelyiknek az Ősök címet adtam: Az vagyok ki/voltam/és voltam ki leszek/hosszú létezésen át/míg valahol/itt élek/csendesen létezem. „Fiatalember, – mondta Kovács András Ferenc, akinek már akkoriban ismertem egyes verseit. – kötelességem figyelmeztetni, ha a versnek adja fejét, elveszi az életét, aztán éhen is halhat!” – És akkor felnevetett, kacsintott egyet és valamit odasúgott a magyar tanárnőnek Medgyesi Emesének. Sajnos sokáig nem tanítottak engem…
1994-ben, jelent meg fent említett könyvecském, nem sokkal azután, hogy 1989-től azért már pár apró publikációm volt ugyan (Romániai Magyar Szó, Firkász, A Láng, Áttekintő, Borúra Derű, Hazanező, Gyergyói Kisújság, Kisváros, Népújság, Hargita Népe, Bárka), de úgy hiszem, az a valamilyen áttörés mégis a ’94-es esztendő irodalmi pályázatainak első díjas eredménye volt, hogy írjak, küldjek lapoknak.
Jó barátom, Levinszki Szávuly Attila biztatott sokat, olvastuk egymás írásait. Korrigáltunk itt-ott, megbeszéltünk kisebb-nagyobb világi dolgokat, azonban az ő élete tragikus véget ért… közös barátunk Cseke Gábor írt róla nekrológot az Egykori Romániai Magyar Szóban. Másik jó barátom P. Buzogány Árpi, aztán Bán Péter, Ráduly János, Kányádi Sándor, Majla Sanyi, Kozma Mária, Kovács András Ferenc, Medgyesi Emese, vagy más néprajzi vonatkozásban a helyi szakíró, múzeológus kolléganő Sándor-Zsigmond Ibolya volt nagy segítségemre, hogy néhányukat említsem, hát ők voltak, akik kezem fogták, kik mellett az első lépéseket megtettem az irodalom ösvényein. Többet tanultam mindannyiuktól, mint az iskolában a sok év alatt.
Kissé elkalandoztam… ilyen mikor nincs akivel megbeszélni dolgokat, elmondani az embernek viselt dolgait. Versekben, szövegeimben, legfőképpen az általam kitalált világ mesekarakterein keresztül élem ki magam, fejemben élek igazán, mert a való világ, ha az egyáltalán, hát, nem igen nekem való. De úgy hiszem, látom, sokunknak nem az.
Magamról úgy tartom, hogy egyfajta krónikása vagyok korunknak. Különféle hatások érnek, azok ahogy lecsapódnak bennem, megírom. Szépítés semmi. Innen az önirónia, az abszurditás bennük, szabályokat felrúgva ha kell. Azt érzem, a mértékes versek nem adnak elég teret egyes dolgok, érzések kifejezésére… Természetesen tudom, hogy másik felem nem ad igazat nekem. És nemcsak… Egyelőre így van ez jól. Vagy mégsem. Hiszem, hogy abban a világban élünk, amiről Hamvas Béla írta összes műveit. És azt, hogy nem különben élünk, pontosan az van, úgy, ahogy Golding A Legyek Ura című könyvében leírta. Hogy Tor Ulven azt tette életével, amit megtett, és sokan mások, – érteni, nem értek egyet vélük, de megértettem, miért.
Bözödi Görgyről tettem említést fentebb… Ritka, egyedülálló fotó került birtokomba egy levél által, ami ugyancsak kuriózum lehet, lesz is az irodalomtörténet által, a fiatfalvi Buzogány János tanítóbácsitól 2001-ben. Elmondta, hogy a levél felesége tulajdonát képezte. Története itt röviden annyi, hogy feleségének udvarolt fiatalkorában Bözödi Gyurka bátyám. Leveleztek sűrűn. Egyik levélben volt ez a kép. Utána is nyomoztam, kik vannak a fényképen, hol, mikor, milyen alkalommal készült. Alatta nyomozási eredményemképpen a szöveg, amit Demeter József küldött nekem, mikor egyfajta felhívást intéztem több jó ismerősöm felé, ki mire emlékszik, mi maradt Bözödi után?
Íme, amit én írtam, alatta a válasz, utóbbit Demeter József engedélyével közlöm:
Kedves Demeter József úr!
Jó estét! Rég kutatok Bözödi György után. Láttam egy, a Pávai Feri bácsi által feltett fotót. Nekem szinte ugyanilyen van! Kis eltéréssel. Ugyanakkor, percek válasszák el egymástól. Az én fotóm csatolom, mutatom. Én egy levéllel és adatokkal együtt publikálni szeretném, az én tulajdonomban lévőt, tehát kérem szépen, ne tegye publikussá. Kérdésem az lenne, Ön az, ki hegedül? Ha megengedi, ezt megírhatom? És hogy mit tudni a képről, idő, esetleg kik lehettek meg jelen. Mikor készült? Milyen alkalommal? Netán beszélgetésre, témára emlékszik? És köszönöm szépen.
Üdvözlettel, Szente B. Levente (2023. 11. 22. 19:50)
***
Válasz Demeter Józseftől:
„Pávai „Feri” – Pávai István! Én hegedülök, Bözödön, a helyi kultúrházban. A Móricz-szoba avató ünnepség után. Sokan voltunk. Tele volt a kultúrház. Sütő Andrásnak is ott húztam /el/ a nótáját. A Marosvásárhelyi Művész együttes akkori igazgatójának, milyen Dénes? hirtelen nem jut eszembe… és még sok hírességnek. Móricz Zsigmond-évforduló volt… „Zsiga bácsi” 1941-ben járt Erdélyben, „Gyurka bácsi”- jóbarátom vendégeként. Sütő Andris a következőt írta az Emlékkönyvbe: Erőnk volt és marad: az Emlékezés. Hogy a kettőspont az „a” előtt vagy utána volt, nem emlékszem. Az évre sem pontosan. Utánanézhetek… Hírként szerepelt az akkori helyi újságban /Vörös Zászló/ , és az Új Életben is közöltek róla. /Sütő lapja… /Üdvözlettel: Demeter József (DeJó) / U.: Csoportkép is készült./”
(2023. 11. 23. 14:49)
A levél folytatása:
„A Bözödi-hagyaték egy része Katona Szabó Istvánnál volt. /Meghalt./ A másik, ha jól tudom, Gálfalvi Gyurka tulajdona… Petőfi-kutatással is foglalkozott Gyurka bácsi. Erről az akkori helyi újságban közöltem egy jegyzetet. Ballószögi újság…
Jó munkát! Várom a Jelzését!…József”
(2024. 04. 09. 9:04)
/Folytatjuk./
Az interjú eddigi részei
Pusztai Péter rajza