Szilágyi-Gál Mihály: A nyugtalan Kelet. Tajvani útirajz/1

 

  1. 02. 11.

Tizenkét óra harmincöt perckor szállunk fel. Három-négy óra múlva elhagyjuk a Kaukázus légterét, besötétedik. Tudom, hogy diktatúrák alszanak alattam. Akikkel szemben most itt tizenegyezer méter felett és mínusz hatvan Celsius-fok alatt ugyanolyan biztonságban vagyok, mintha demokráciák lennének. A sehol léghajóján utazom. És a kérdésre, hogy hány óra van, az a válasz, hogy hol? Az ittbe és a mostba a kelet-kínai reggelben térünk vissza, itt fogunk leszállni.

 

  1. 12.

Bécsből repültem. Ahhoz hogy keletre utazzak, nyugat felé kell indulnom. Shanghai Pudong repülőtér. Reggel hat óra. Szmog. Lassúság. Több mint negyed órán át gurul be a gép a pályáról. Hich-tech és kommunizmus egyszerre. Egymásba torlódó korszakok. Tizenegyórányi repülés, hét órával van később, mint Közép-Európában és negyven évvel régebb. Egyszerre érzem magam 1980-ban és a jelenben. A folyamatok nagyjából ugyanazok, mint a fejlett világ bármelyik repterén és legalább akkora az egész, mint, mondjuk, Londonban. Építészetileg kimondottan érdekes, impozáns csarnok. De időnként sokkal alacsonyabb szinten ugrik elém valami. Ki kell töltsek egy tranzit kártyát saját írószerszámmal, egy üvegasztalka sarkán, mint régen a kolozsvári postán. Később ugyanezt Tajvanban már minden érintettnek külön lámpafényben és nem saját tollal kellett megtennie. A kínai kartonon minden rányomtatott rovat rövidebb, mint amennyit rá kellene írni. Kifutok a sorból, rövidítek, és elrontom. Ez is ismerős. Persze észreveszik, de nincs gond, kijavítják. A kínai őrség segítőkész, de körülményes és hivataloskodó. Amint nem szólítják meg, vigyázba áll. Ilyet máshol nem láttam. Elmegyek egy egyenruhás nő mellett, szalutál nekem. Nem viccből. És egyáltalán senki nem mosolyog. Szabad embernek érzem magam közöttük. Forgatja az útlevelem. Újból és újból átlapozza. Most ő a szabad ember, mert akkor adja vissza, amikor akarja. Nem bánom, átmenetileg átkerült hozzá valamennyi az én szabadságomból. Megmutatja a kollégájának. Az elviszi, majd visszahozza. Szorongok. Mintha visszavittek volna időgéppel a nyolcvanas évekbe még egy pecsétet elintézni. Megint átlapozzák. Mint régen az amerikai útleveleket a román-magyar határon. Neki addig van szabadsága, ameddig tovább várakoztat, mint ameddig muszáj. A tajvani útlevélellenőr csak addig várakoztatott, ameddig kellett. Mint a kelet-nyugatnémet különbség: egy nép két rendszerben. Ugyanaz a nyelv. És itt a Pudongon mintha mindenki ugyanazt az olajos szagú pacsuli kölnit használná.

Papíron van hat órám Kína területén. Kilépek a repülőtér kapuján. Rövid sétát teszek, látom, a repülőtérre igyekvők sorát. Félek, hogy elmulasztom a visszautat. Itt kell hagynom Shanghait. Pedig vonz, ami kivet.

 

Tovább »

Lucian Blaga: A bölcső (Boda Edit fordítása)

 

Eugenia Brediceanu asszonynak

 

Vonszoltam magam,

szenvedésben.

Tán a bennem túlcsorduló lélek viselt meg.

 

A dombok fölötti virradat épp szemhéját,

kialvatlan szemét nyitotta.

 

Zavartan kérdeztem magamban:

Nap,

hogy tudsz még mindig ujjongani

az égre gördülésnek?

 

Aztán, ahogy azon az álmatlanság verte reggelen

ólomléptekkel hol erre, hol arra bolyongtam,

egy rejtett zugban bölcső akadt utamba.

Pókháló benne, mind apró kis világ,

s a szú szétpercegte a csendet.

 

Tűnődve vizsgáltam.

Az a bölcső volt,

melyben sorsomtól mára elaggott kéz

ringatott

első álmomba és tán első ábrándomba is.

 

Az emlékezet csápjaival

tapogattam

lassan-lassan

körbe

azt a múltat, akár a vak,

és egyáltalán nem értem,

mért buktam földre,

mért kezdtem sírni,

majd zokogni saját bölcsőm fölött.

 

Úgy kimerített

az a sok tavasz,

a rózsa,

a fiatalság

meg a nevetés.

 

Az ó bölcsőt kelekótyán

matattam, végigkutattam –

kisded magamért.

 

(1920)

 

Lucian Blaga – Wikipédia

Boda Edit mûfordításai a Káféban

Interjú Boda Edittel a mûfordításokról

Tóth Mónika: Látom benned

 
időről időre
 látom benned
 a szépséget, és a sötétséget.
 Mindkettő zseniális.

Cseke Gábor: Indulás előtt

 

vonat az állomáson
lám lám betolat

szabadul mindjárt a lépcső
s te felrakod a cókmókodat

szoknyád meglendül
feszülő lábad fölött

utadat jól bemérték
víg vasúti mérnökök

óránkra nézünk
öt perc és elrobog a vagon

hiába szólnék
hát ülünk hallgatagon

 

Boda Edit: Álom a Katorin. Csakis azt fordítottam, ami mélyen megérintett. Interjú

 

  1. Kezdjük egy rövid curriculum vitaevel: honnan származtál el? Valamiféle bogáncsos helyen élsz… Verseid sok helyen jelennek meg, Erdélyben és Magyarországon, köteted tíz van, ha jól tudom.

 

1975-ben születtem a Szilágyság Tövishát nevű tájegységének egyik falujában, Mocsolyán, Ököritó tőszomszédságában, mely utóbbi település 1910-es irtóztató tűzesetéből ihletődött Móricz Zsigmond Fáklya című regénye – aztán: pontosan Kusaly mellett, ahol Ilosvai Selymes Péter iskolamesterkedett. Mocsolya földrajzilag közel van Hervay Gizella Diósadához is, és ehhez kapcsolódva jegyzem meg, hogy érdemes megnézni, miként írta le ő a vidéket Öninterjújában, ahol képet kapunk azokról az évezredes viszonyokról, melyek a közép-kelet-európai diktatúrák egyik legsötétebbikének végén minden képzeletet felülmúlva, ha lehet, még a korábbiaknál is inkább degenerálódtak. Sok vonatkozásban gyötrődéssel teli gyermekkoromból máig nehéz kiszállnom.

Zilahon középiskolába, Kolozsváron egyetemre jártam. És laktam 5 évet Székelyudvarhelyen is.

Magyarországra 2017-ben települtünk át, először Budapesten éltünk, majd kiköltöztünk egy tápiósági faluba.

 

Tovább »

Cselényi Béla-album: A lélek besorozása

 
megérkezve paraszti tájra
 
 
kövekre lépdelve átszeltük a csermelyt
meginogtunk a víz fölött
parasztház következik
paraszti fiúval
hátán metilin kék pettyek
sorvasztják a kiütéseket
sebsorvasztó oldattól
kéklik a paraszti hát
 
 
Budapest, 2024. IV. 8—9.
 
 
Kosz és magány
 
 
Írnék verset.
Címe Kosz és magány lenne.
Így hangzana:
magány és kosz„.
 
Talán most kéne letenni a tollat.
Kihull a kezemből,
beáll a padlóba:
DZENG!
 
 
Budapest, 2024. IV. 9.
 
 
 
tavaszi versek
 
 
a homokóra felső tartályából
lefutnak a versek
 
az alsó tartályban
tavaszi versek kúpja keletkezik.
 
 
Budapest, 2024. IV. 9.
 
 
Csonkulás
 
 
S, O és I betűt
sütött ki anyám a „lerben*.
Apám a fotelben hallgatta Gallicust.
 
Szóba került, hogy egy fiúcska
szárítókötélbe kapaszkodva
szerencsétlenül járt
és pár ujja leszakadt.
 
Emlékszem, mondta anyám,
hogy mikor zongoráztak,
a fiúcska elsírta magát.
 
A ma már öregedő fiúnak
kellene mindezt megírnia,
de hátha nem tud írni
testileg,
lelkileg.
 
 
Budapest, 2024. IV. 11.
 
 
fohász
 
 
jaj nehogy egyszer leragadjak
az egyik reggeli álmomnál
és testem mint egy töltényhüvely
nehogy némán hátra maradjon
 
adj istenem mindig értelmet
a felvirradó szürke napnak
s ha már az új nap jót nem ígér
adj hozzá zsongó emlékeket
 
 
Budapest, 2024. IV. 11.
 
 
A lélek besorozása
 
 
Mindig a híreket hallgatta apám.
A lélek katonasága…
Nyomasztott,
s ma mégis azt teszem,
lelkemet mégis besorozták.
 
 
Budapest, 2024. IV. 12.

Tovább »

Guelminó: Zabos Jenő

 

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

 

 

Zabos Jenő – Jenci amivel kitűnt: szerette a lányokat. Orvos lett, kitűnő endokrinológus. Egyike az élő osztálytársaknak.

Kittenberger Kálmán emlékére. Kittenberger-emléktábla avatás Tatrangon 2024. május 31-én

 

„A Lettima-hegyek alól, súlyosan megsebesülve, tizenkét nehéz és sok apró sebtől és nagy vérveszteségtől elgyengülve hoztak a másszaiak Mosiba. Június 11-én reggel leütött egy oroszlán. Mindez nem történt volna, ha puskám a második lövésre nem mond csütörtököt, midőn a meglőtt oroszlán támadott, és közelre kellett várnom, mert a magas fűben nem láttam. Irtózatos küzdelem volt ez, és senki sem volt a közelben. Végre bal kezemmel elkaptam a nyelvét, s azt erősen megrántottam. Ez a bestiát annyira zavarba ejtette, hogy volt időm a rossz patront kirántani, ismételni, s az ellenfelemet szembe lőni”.
– Kittenberger Kálmán

 

 

Tovább »

Edith Södergran A jácint. Angolból fordította Boda Edit

 

I

Merészen állok, révülten, reménnyel.

A sors hógolyói vajon eltalálnak?

Hadd omoljon be a hó barna hajamba,

áldott torkomat hadd hűtse pihe.

Felszegem fejem. Titkomat őrzöm. Uralkodni fölöttem ki tud?

Sértetlen vagyok, halált nem ismerő.

Szeplőtelen csengettyűjű tavaszi virág,

mely a rét felhőtlen gondtalanságából előtörve

a világban eltiporhatatlanul, oltalomban, ellenszegülés nélkül lakozik.

 

II

Jácintként nőttem ki a kőkemény földből.

Törj hát le, Élet, tápláló nedvvel telt hatalmas kezeddel.

Megcsókolom azt, mert éltető nedvvel nálam telibb.

Tépj le, királynőt ékesíts velem.

Önfeledten nyugodt királynőt keress,

jácintja jogarként álljon kezében:

nap rokona, tavasz patyolat címere.

 

(1920)

 

 

Edith Södergran

Edith Södergran a Káféban

 

 

Kávéházi kibeszélések. Interjú Abafáy-Deák Csillaggal

 

 Könyved jelenik meg, amelyiknek a címében, ha jól tudom, a kávé szó szerepel. Miről van szó, a Káfé olvasóit érdekelné a válaszod.

 

Az idei, 60. Ünnepi Könyvhétre megjelenő kötetem fülszövegét Gáspár Ferenc így indította: A Valaki hozzon egy kávét olyan könyv, amit nem lehet gyorsan elolvasni. Csak lassan, meg-megállva, elandalodva, ahogyan száz évvel ezelőtt az urak a kávéházakban, vagy még inkább a hölgyek a korzón sétálás közben, egy padra leülve. El kell mélázni, gondolkodni egy-egy rövid történeten, melyek olyanok, mintha maguk is megannyi külön könyv lennének.

Új kötetem címen gondolkodva, először nem a kávéházakra és kávézás örömeire gondoltam, hanem eszembe jutott, hogy ezt a mondatot már olvastam, hallottam valahol. Amikor András Ferenc filmrendező 80. születésnapját ünnepelte, Mécs Károly. a nemzet színésze ajándékba porcelán butykost hozott, rajta ezt a mondatot is olvastam, egyéb dicsérő jelzők kíséretében. András Ferenc szerette elmesélni, hogy ő már a húszas éveiben is, amikor még teljesen kezdő volt a szakmában, gyakran hallotta a rendezőktől, valaki hozzon egy kávét, és ilyenkor ő volt az a valaki, aki hozta, alázattal állt mindennemű munkához, tudta, hogy kitartással, tanulni akarással, figyelemmel végig kell járni az utat, a szamárlétrát, ahhoz, hogy elérhesse célját, hogy filmrendező lehessen. Öníróniával mesélte, ő már akkor valaki volt. Lett is, Kossuth díjasként, a Nemzet Művészeként hagyott itt bennünket ez év áprilisában. A könyvem szerkesztésekor elmeséltem neki, hogy ezt a mondatot tervezném új kötetem címének, tetszett neki.

 

Tovább »

Guelminó: Dobos Júlia (Duci)

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

 

 

Dobos Júlia – Juci. Dagi-madár létére az egyik leghuncutabb osztálytársunk volt. Ha nem tévedek, közgazdasági egyetemet végzett. Már nincs közöttünk.

 

A Guelminó-sorozat

Cselényi Béla: Egy veder kakas (Magyarfenes, 1968. IV. 3.)

 
 
Egy vedernyi pattogatott kukoricával
vendégeltek meg.
Szétpattant langyos magvak
koratavaszi ropogása.
Valami izgalom,
valami sebészet,
amint kulcscsontom szétpattan.
 
 
Budapest, 2024. IV. 4.

BASZK KULTÚRA

 

Hajdú Mónika: Mint már jeleztem, közel 10000 fotóból válogattak ki 100-at a baszk kultúra bemutatására. Számomra óriási megtiszteltetés, hogy ebbe belekerült az én fotóm is. Ez egy csoportos kiállítás, mindenki egy fotóval. Ezért vagyok ugyanott fényképezve, azaz az én fotóm mellett, habár látszik több is, ami nem az enyém. Ez az én „100 legjobb”-ba beválasztott képem.

 

 

 

Cseke Gábor: Az ihlet illanó percei

 

nosza jöhetsz már ihlet
csak felvágom a fát
a szemetes veremben helyet csináltam
a holnapi adagnak a fiam
leckéjét is átnéztem
és felvarrtam egy gombot az ingem gallérja alá
kikapcsoltam a villanybojlert
és megnéztem miért nem zárul rendesen az ajtókilincs
ezek után szabad vagyok
jöhetsz ihlet
várlak
már a papír
a toll is előkészítve
itt vagyok lehuppantam
a fotelbe elmerengek kissé
ahogy szoktam és eszembe jut hogy ma még nem ittam
teát azt is megfőztem
és kínosan nézegettem a semmit egy fél órán keresztül
majd másnapig nagylelkűen
kissé szorongva
fölmentettem magam

Guelminó: Nikola Stojšić

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

 

 

Nikola Stojšić – Napóleon, tanár: katonai előképzés. Ilyesvalami is immár történelem. Következik a jól ismert mese: ő nem tudott magyarul, mi nem tudtunk szerbül… A két jelzett osztálytársunkat különösen nem szerette – Kolarikot makacssága, Guelminót meg elkényeztetettsége miatt.

 

Guelminó rajzai a Káféban

NONSZENSZ interjú, válaszol: SZELE TAMÁS

 

1. Szerinted júniusban támadja meg Észtország Oroszországot vagy júlisban?

Észtország akkor fogja megtámadni az Oroszországi Konföderációt, amikor Avram Iancu szép kedvesével kart karba öltve, dalolva lejön a havasról, sőt, egyenesen a Kossuth-nótát énekli, mögöttük meg Gábor Áron tangóharmonikázik. Szóval erre vajmi kevés esélyt adnék.

 

2. Igaz lenne, hogy Orbán a Tiszára szavaz?

Orbán természetesen a Tiszára szavaz, mármint a Tisza Kálmánra, kivéve, ha esik az eső, mert akkor a Tisza Istvánra.

 

3. Ha egy cápának kihúzzák egy fogát, akkor eggyel kevesebbel harap?

Ez egy régi japán kérdés, amire azért nincs válasz, mert eddig senkinek nem sikerült EGY fogat kihúzni a cápából – pedig sok önkéntes veszett oda a próbálkozások folyamán. Kínában ugyanezt tigrissel próbálták, hasonló sikerrel.

 

Kérdezett: Gergely Tamás

Cselényi Béla: A váróteremben

 
 
C. I. Parhon
portréja a váróteremben.
„Csiparhon” —
olvasom rövidnadrágban.
 
Budapest, 2024. IV. 4.
 
Cselényi Béla a Káféban
 

Cseke Gábor: Odalent

 

magas a temetőkerítés
a faluban hol a szüleim éltek
de főleg haltak

széles kőfalán strázsaként
járkálok le föl remélve
béke van legalább odalenn

a kerten túl a gépkocsik
szekerek biciklik siklanak
mindkét irányban az élet

jele az ideges mozgás
a mindent befogó tekintet
párás lágysága a könny

mely befelé hull egyre
egy tikkadt sír fölött
az oroszlánszájakba gyűlő harmat

Guelminó: Sőregi Dezső

 

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

 

 

Sőregi Dezső – Tökszi, történelemtanár. Ritkán láttuk, mint a már említett Dobos János, Urbán István tanárunkat helyettesítte.

cselényi béla: villanás

a tél púder illata
ahogy belibben
elillan
olyan volt jöveteled
és elmeneteled
 
de nem is jöttél
nem is távoztál
csak a havazás
sugallotta hogy létezel valahol
 
 
Budapest, 2024. II. 28.
 

Cselenyi Béla: Papp-Kincses Emese 80

 
1944. V. 5.–2024. VII. 20.
 
 
Belém vésődött a diáklány,
akinek kilopták
válltáskájából a Miki egerét*,
ma meg nyolcvan éves
a rózsaszín kondenzcsíkok fölött.
 
 
Budapest, 2024. V. 5.
____________________________________________
* Visszalopta.

Debreczeni Éva: Álamatlanul

 

hűs hajnal ölel
már halkulnak a tücskök
légy türelemmel

cselényi béla: részrehajlás

 
a zöld posztóval bevont íróasztalon
ágaskodott az üveges fenyőfa
eszembe jut egy cím
A BOLDOGSÁG MŰVÉSZETE
s egy angyalarcú krampusz mondja rá
AZ ÍRÓASZTAL KICSÚCSOSODÁSA
 
felmentést adok a fának
tudom hogy tömény giccs
de titokban ezüstöt dugott
bírói palástom fekete zsebébe
így másképp bátorkodom vélekedni
tán szebb így a világ
talán hamisabb
 
 
Budapest, 2024. II. 28.

Nagyváradi holokauszt – Sall László emlékezése

Boda Edit: Szögember

 

Azon a napon kimerészkedtem a városba,

úgy este felé, egy költő irodalmi estjére,

ahol más költők és írók is időztek,

jó emberek, gondoltam, itt lehet kotolni,

maradok, s én is beszélgetek. Akkor még

nem tudtam, hogy szög vagyok, egy átlagos,

ám öntudatlanul is bökdöső, már a

puszta jelenlétével is provokáló szögember.

 

 

Tovább »

 
Verified by MonsterInsights