Gunnar Svensson

Két költő, mindkettő bádogos

Hajlítottak lemezt, ponthegesztettek,

forrasztották a hézagokat, kémény lett a lemezből.

Maró sósav a horganylemez hajlításában,

forrasztópáka hőjétől az ón betölti a repedéseket.

Találkozott egy kollégával Romániából:

Rafi Lajossal, ki roma költő és üstfoltozó maga is.

Lajos látogatóba jött, látni akarta Stockholmot.

Első útja a királyi palotához vezetett,

megcsodálta a király ereszcsatornáit,

tapogatta, fogta – hát persze, tiszta réz!

Utazott a djurgårdeni komphajón,

 a nyílt vízre majdnem kimentek,

megcsodálta a Néprajzi Múzeumot,

benne a nemzet atyja, Gustav Vasa szobrát,

ellátogatott a Skansenbe,

megfigyelte a furcsa állatokat.

Vissza-visszapillantott:

Szőke lányokkal van tele a város.

A Slussen zsilipnél ropogós rozskenyér heringgel,

igen, vöröshagyma volt és krumplipüré,

pilseni sör, és a nap is sütött.

A két bádogos megcsodálta

a Finnországba tartó hajók vaskos kéményeit.

Pöfékelt mind, pedig kikötve álltak.

Sirályok vijjogtak: itt a tavasz. Viszont a

rozsdás Katarina-lift nem moccant.

Na nem – mondta Lajos, a költő – én most hazamegyek.

Románia vár, láttam már Stockholmot:

tengert, heringet, ropogós kenyeret.

Egy kényes kérdésem volna, cserélhetnénk lábbelit?

Lábam vágyik a facipődre –

könnyű felhúzni, és bennük magasabb vagyok.

Hát persze – érkezett a válasz, s már cseréltek is.

Gergely Tamás fordítása

*

Ülunk a stockholmi Kebab Kungenben, fényképezem ott is Lajost, kérdem: melyik kezeddel írod a verseid. Mutatja…

ADALÉK arról, ki Gunnar Svensson, és miért ír Rafi Lajosról.

A svédországi Gunnar Svensson költő és bádogos világjáró. Egyik nap Párizsban, a másikban Hanoiban tűnik fel. Mongóliai útjáról, ahol házigazdáival együtt kancatejet ivott, egy verscsokorral tért haza. És másodmagával lefordította azokat angol közvetítéssel svédre. Meghívtam az akkor még működő Stockholmi Nemzetközi Könyvtárba (Internationella biblioteket), beszéljen a mongol-projektről. Egy azt követő négyszemközti beszélgetésen került elő az erdélyi magyar költő, Rafi Lajos esete, aki maga is költő és bádogos (sajnos, már csak volt). Kezébe adtam Rafinak Ove Berglund által frissen fordított kötetét, mire Gunnar azt mondta: Én is költő vagyok és bádogos, megyek, meglátogatom Rafit.

És elutazott, meglátogatta Rafit Gyergyószárhegyen. Majd vendégül látta őt Stockholmban. Én voltam a tolmácsuk. Írtunk Rafi stockholmi hetéről. Én a Rafi – Over the Rainbow című internetes blogban; Gunnar azokban a svéd nyelvű lapokban, amelyekkel kapcsolata van. Továbbá a ’24-ben kiadott Kärlek című köteben, amelyiknek kiadója a Vita Ludens. A könyv tulajdonképpen a Gunnar Svensson útinaplójaként fogható fel, benne van Európa és Ázsia, nemcsak földrajzilag és ahogy a globetrotter tapasztalta, hanem az utolsó száz évünk történelmének foszlányai, amit magunkkal hordozunk, bárhol vagyunk: Guernica és Katyn, a lappok meg Bagdad és Damaszkus. És Rafi. Rafinak a stockholmi útja. Verses beszámoló arról, ami a legfontosabb volt abból a hétnapos látogatásból.

Gergely Tamás

Rafi Lajos Gunnar Svenssonnal ez utóbbi gröndali otthonában

Szalay Lajos grafikája

Ivan Karamazov (Demény Péter) – költõ, író, a Matca címû lap fõszerkesztõje

Szele Tamás (újságíró, szerkesztõ) Don Quijote csatája

Azt kérdi tőlem a Káfé Főnix, hogy ki napjaink Don Quijotéja? Úgy gondolom, a független magyar újságíró. Vagyona épp csak annyi, vagy annyi sem, mint az elmés nemesnek, lova a sovány Rocinante, páncélja kartonpapírból, sisakja a borbély tálkája, Sancho Panzát sem tudja fizetni, maximum Barataria kormányzójának nevezhetné ki, és nagyon csodálkozik, mikor kiderült, hogy Barataria szigete valóban létezik, sőt, Sancho kinevezését el is fogadják. Na jó, de ott vannak azok a szélmalmok. Azokat csak mások látják szélmalomnak, igazából óriások, gonosz varázslók (los encantadores), csak nem mindig. Van olyan szélmalom, ami tényleg az, aminek kinéz, és van olyan, ami bizony varázsló, óriás, démon és inkvizítor. Épp ezért nagy szüksége vagyon szegény el ingenioso hidalgónak a tisztánlátásra, hogy különbséget tudjon tenni a kettő között, mert ha mellétrafál, még az a jó eset, ha csak a szélmalom lapátja vágja földhöz.

Fordítva járhat rosszabbul is, a varázslók nem kegyelmeznek. És hát Dulcinea del Toboso is földi leányzó, nem ibolyaillaton és fülemületrillán él, ennie, laknia, öltöznie kell, ahogy magának a hidalgónak is. Hej, sok a kóbor lovagok gondja, annyit mondhatok. Aztán meg van olyan is mikor téved az ember, és birkanyájat kerget szét, mert mór seregnek nézi, utána meg be kell álljon a hispán csobán mellé összeterelni őket. De mégis, mégis… valahogy érdemes.

Tévedhetünk, de azért az esetek négyötödében jó vége szokott lenni a kalandnak. Azonban tekintsük azokat, akik fényes páncélban, királyi zsoldban, arabs paripákon lovagolnak a kóbor hidalgók ellen! Hát, közelebbről megnézve az a fényes páncél is csak bádog, az arabs telivér is ugyanolyan gebe, mint Rocinante, csak rosszabb, mert lovagolják, de nem szeretik, nem ápolják.

Aztán az a királyi zsold is mikor csurran nekik, mikor meg csak cseppen, ezért ugyan nem érdemes verekedni. Don Alonso Quijana, az elmés nemes megáll, leveszi fejéről a borbélytálkát, megtörli homlokát, és a királyi lovagokra mered. Ezekre rátámadni? Ugyan már. Elrozsdásodnak maguktól is… na, mindegy. A vaskalapot visszateszi a fejére, még ha rézbili is, Rocinante nyakát megveregeti, és a fülébe súgja: „Csak most, még egyszer, lovacskám…” Aztán súlyba teszi a lándzsát, ami petrencerúdnak indult lánykorában, fohászkodik egyet San Jagóhoz és ügyel arra, hogy nagy baja ne essék. Szétesnek majd maguktól is. Hiszen már rozsdásodnak. Aztán kutat ásunk La Manchában és esetleg lesz vízimalom is. Hogy fog örülni Dulcinea! Azért a saját szélmalom mégis túlzás lenne.

Ki napjaink Don Quijotéja? – Jóna Dávid (költõ, szerkesztõ)

Vajon ki az, aki alkalomszerűen nem képzelte magát Don Quijoténak? Hiszen az alapmű szinonimája az értelmetlen küzdelemnek, amiben persze mi vagyunk a nemes lelkű lovagok és a mindenkori rendszer a szélmalom. Az idealizmusunk így rendezi a valóságot, ha kell így inspirál, ha kell, így ment fel minket. Az illúzióinkat nem ritkán kulturális merítésből teremtjük (ahogy Don Quijoté az olvasásból), s ilyenkor teremtett hősökkel azonosulunk, vágyakat, célokat tűzünk ki, hogy olyanokat érjünk el, amiben egy újabb kulturális toposz hősei lehetünk, legalább a mi képzeletünkben, legalább egy rövid ideig.

Szalay Lajos grafikája

Csönd megülte… 

A Csönd megülte olaszul:

Il silenzio opprime… 

Cikos Ibolja írja:

Rafit a Magyarul Bábelben akkor még élő főszerkesztője, Pintér Tibor ajánlotta, éppúgy mint a többi általan fordított költőt is. A versek
kiválasztását rám bízta. Negyven év külföldi tartózkodás után, magától értendő, hogy a hazaiakat
egyáltalán nem ismertem. Hogy miért választottam pont ezt a versét? Akkor először arra kellene a
választ keresni, hogy miért választottam éppen Rafit. Valójában mást is választhattam volna, másik
költőt, másik verset, de ha rajtam múlik, Rafi összes versét lefordítottam volna. Egy bizonyos ponton,
Tibor mindig leállított, másik költőt ajánlott.
Rafi más volt, mint bármely költő. Minden verse egy kétségbeesett vallomás, egy próbálkozás arra,
hogy megszabaduljon a lelkét nyomó múlttól, jelentől és reá váró jövőbeli tehertől. Valójában saját
énjétől. De mivel tisztában van vele, hogy ez lehetetlen, hogy ez sohasem fog megtörténni, hogy ez
egy hiú remény, annál nagyobb a teher a lelkén. Ehhez a társadalomnak kellene megváltoznia, az a bűnös, de az semmi jelét nem mutatja annak, hogy ez a változás bekövetkezhetne. Mintha leállt volna az élet, és ha mégis történik valami, az észrevehetetlen, még Isten is szenved.

Persze ő saját magából, saját érzéseiből, cigány létéből indul ki, bár ezt
nem fejezi ki nyíltan, de tudjuk, hogy önmagára, saját szenvedéseire utal. Cigánynak lenni,
és ezt a sorsot elfogadni, azt, hogy ezen nem lehet változtatni, még a hírnév se segít, kegyetlen
szenvedés, embertelenség. És ő egyszerűen csak egy ember szeretett volna lenni.

*

A szerkesztõ kérésére írok röviden magamról

Magamról csak annyit: Születtem 1947 -ben, egy Tisza parti kis parasztfaluban, Martonoson,
parasztszülők ötödik gyermekeként, egyetlen lány. Bár apám cipész volt, mikor a Bata cipő
betört a piacra, akkor a cipészeknek más munka után kellett nézniük. Így lett apámból paraszt,
bár sohasem tudta azt a munkát megszeretni. Apám mottója volt, tanulj mesterséget és menj
a háztól és ez rám is vonatkozott. Számára teher voltunk, ez az igazság. A faluban csak egy varrónő
és egy fodrász volt, ezek voltak a választási lehetőségek, valójában egyikhez se volt kedvem.
Mikor ezt tanáraim megtudták, behívatták szüleimet, mondván, hogy a lánynak jó feje van,
gondolják meg, ha tehetik, engedjék tovább iskolába. Így kerültem a gimnáziumba, engem senki
se kérdezett, nem volt beleszólásom a dolgokba. Gimnázium után munka után kellett nézni, de
mivel a gimi nem adott semmi szakképesítést, munkát se találtam. Így vágtam neki a nagyvilágnak,
kimentem Németországba dolgozni. Öt évet töltöttem ott, majd a párom, akivel időközben
megismerkedtem, állandó könyörgésére, aki olasz volt, beadtam a derekamat és Olaszországba
költöztünk. Olvasni mindig nagyon szerettem, hat éves koromtól kezdve bejártam a könyvtárba,
meséskönyveket átugrottam, azonnal nagyobb gyerekeknek íródott könyveket olvastam.
Irodalommal valójában sohasem foglalkoztam. Harmincöt év olaszországi tartózkodásom alatt, mint
autodidakta megtanultam olaszul, letettem az olasz nyelv negyedik fokozatát. Az ötödik fokozattól, a
legfelsőtől, eltanácsoltak, mondván, hogy azt csak a nyelvészek teszik le. Tudtam, hogy húsz
munkaév után kicsi lesz a nyugdíjam, haza kell jönnöm, hogy megélhessek. A fiaimhoz nem akartam
menni, nem tartom egészséges megoldásnak a hosszantartó együttélést. Férjemtől már régen
elváltam, rá nem számíthattam. Az utolsó években összekapartam egy kis házra valót és hazajöttem.
Ennek már tizennyolc éve. Itthon akkor a szerbek magyar tanfolyamra jártak a magyar
állampolgárság megszerzése végett, a magyarok meg németre, hogy megismerjék valamennyire a
nyelvet, melyre külföldön szükségük lesz. Az olasz nyelvet senki se kereste, sohasem volt akkora
létszám, hogy elindították volna a tanfolyamot. Így, a privát tanítási lehetőség is csak füstbe ment
terv maradt.
A fordítás lehetőségére véletlenül, böngészés közben, bukkantam. Szinte unalomból. Napokig nem is
volt merszem megpróbálni, számomra az internet egy teljesen ismeretlen valami volt, ma sem igen
értek hozzá, éppen csak az alapvető dolgokhoz. Hála Tibornak, a Bábel főszerkesztőjének, aki
megtanított a versfordítás alapvető lépéseire, bízott bennem és biztatott. Mert sokszor fel akartam
rúgni az egészet. Ő tartotta bennem a lelket. Mivel negyven év külföldi tartózkodás alatt nem
követhettem a magyar írókat, költőket, azokat mindig Tibor ajánlotta, így Rafit is. Nem tartom
magam fordítónak, bár nagyon sok verset lefordítottam és különböző külföldi online lapokban is
megjelentek. De amíg az ember nem tud felmutatni semmi kinyomtatott, kiadott munkát, addig
hivatalosan nem fordító. Szerény véleményem szerint.

„Ha gyakran megnehezedik is az idő járása, a csapások azt mívelik, hogy jobbá lesz a mi lelkünk” – szólt Recsenyéd unitárius papja a szószékből az első világháború idején.

S az idő járása azóta is csak nehezedik. Jött Cseke Péter szülőfalujára Trianon, még egy világháború, szenvedtek fiai orosz fogságot, kollektivizálást, diktatúrát, zűrzavaros rendszerváltozást, s szenvedik most a zűrzavaros jelent.

„Nézz uram, a hátad mögé is” – kérte Cseke Péter földije, Kányádi Sándor. S e istenhátamögötti hely, a Székelyföld nevelt a költő mellett irodalomtörténészt, filológust, aki hangyaszorgalommal dolgozik, hogy behordjon mindent, az utolsó levelet, az utolsó szövegrészt, elemezze, megtartsa, megőrizze a két háború közötti erdélyi irodalom szellemi hagyatékát.

Elmondják mindezt szebben a Cseke Pétert nyolcvanadik születésnapján köszöntők a Petőfi Irodalmi Múzeum Vörös termében. A Nap Kiadó vállalja a házigazda szerepét Sebestyén Ilona személyében, felszólal Pécsi Györgyi a Magyar Művészeti Akadémiát és Erős Kinga a Magyar Írószövetséget képviselve és Jánosi Zoltán irodalomtörténész. Ül Cseke Péter és mosolyog. Hiszen ő nem magáért dolgozott, nem a saját érdemeit gazdagítandó. Dolgozott a kisebbségekért, a magyarokért, akik egy tömbben élnek, de a szétszóródottakért is, az amerikásokért. Emlékeit Ludányi Andrással eleveníti fel.

Szó esik ezen a délutánon a székelyudvarhelyi Vasszékelyről, Chicago magyar utcájáról, ahol ma már feketék élnek, a Reménység taváról, a Korunkról és a kolozsvári egyetemről, a szülőfaluról, Recsenyédről és még sok minden másról. Ül a hallgatóság, a sok kortárs, emlékezik ki-ki a maga idejének megnehezedett járására.

Ül Cseke Péter és mosolyog. Megnyerte ő már ama Illyés-i haza állampolgárságát, a magasban levő hazáét, ahol ő a többség, a jobbá lettek többsége.

Elõzetes: Zoltán Sándor tiszteletes szentmártoni kopjafái/1.

Zoltán Sándor tiszteletes szentmártoni kopjafái/2.

Két unokájával, az építészmérnök Zoltán Sándor (1919–2011) gyerekeivel a Reménység tavánál találkoztam. Amerikai missziós szolgálatot végző lelkésznőnk, Nagy Adél már ismerte az Ann Arborban (Michigan) élő Zsoltot és Rékát, ami megkönnyítette, hogy egymásra találjunk.
Tőlük tudom, hogy édesapjuk 1941-ben került Budapestre az építészmérnökire, de a háború miatt nem fejezhette be tanulmányait. Menekülniük kellett a fővárost ostromló szovjet csapatok elől. Ezért aztán Zsombor Jénában született, Réka pedig Münchenben. Amikor az édesanyjuk meghalt, Zsolt majdnem három, Réka másfél éves volt. Három évig egy katolikus gyermekotthonban gondozták őket, 1951-ben érkeztek ki hajóval New Yorkba, majd onnan Detroitba. Édesapjuk két évig egy építkezésnél vállalt munkát, majd nyugdíjazásáig villany- és vízszerelőként dolgozott a General Motorsnál.

Magam Gálfalvi Györgytől hallottam először róla, amikor az Amerikai Magyar Baráti Közösség meghívására az Államokba készülődtem. Gyuri barátom 2001-ben tartott előadásokat a Reménység tavánál, és ezt követően pár napot ifj. Zoltán Sándoréknál tölthetett. Nemcsak a mélyértelmű beszélgetések hagytak nyomot benne – emlékezett vissza ismerkedésükre –, hanem az is, hogy lakása bútorzatát saját kezűleg faragta és a homoródmenti festett bútorok almási meg abásfalvi mintázataival díszítette azokat. Azt már Zoltán Attila kertészmérnök lányától, Borosné Zoltán Magdától tudtam meg a kötet szerkesztése során, hogy nagybátyja a Magyar Hagyományokat Ápoló Kör alapítója volt (Michigani Református Egyház, 1990.); és még 2002 márciusában is ő szervezte meg a detroiti magyar egházak és társadalmi egyesületek megbízásából a 2002-es márciusi ünnepi megemlékezéseket.

Édesapja halála után ifj. Zoltán Sándor átköltözött Szombathelyre – ahol a felesége, Piroska született –, és többször felkereste Kolozsváron élő öccsét. Utoljára 1999. október 29-én elevenítették fel közös gyermekkori emlékeiket. Jeszenszky Géza washingtoni magyar nagykövet 1999. augusztus 14-én meleg szavakkal köszönte meg amerikai tevékenységét.

Zsolt és Réka eleinte csak németül beszélt egymással. Meghallották ezt a zsidó gyerekek, és amikor iskolába mentek, jól megverték öket. Azt hitték róluk, hogy németek. „Öreg amerikások” közt tanultak meg magyarul, miután Detroitból Diarborba költöztek.
„Arra emlékszem – idézte fel emlékeit Réka –, hogy édesapa csekket küldött nagyapának. A levélbe mi is írtunk, hogy lássa: gondolunk rá. Édesanyámnak volt egy testvére Németországban, Tamás Miklós gyógyszerész. Miklós bácsi kijött Amerikába, hogy megkeressen minket. Akkor 16 éves voltam, egy könyvtárban dolgoztam és egyetemre jártam. Mind az foglalkoztatott, hogy mennyire hiányoznak a rokonaim. Tudod, volt egy… lyuk a szívemben… Két évvel később férjhez mentem. Kikötöttem, hogy Erdélybe menjünk nászútra. Éjjel érkeztünk Kolozsvárra. Azt sem tudtuk, hogy hol találunk szállodát. Miklós bácsi telefonon útba igazított, és értesítette Ali bácsit is, Zoltán Aladárt (1929–1978), hogy jöjjön értünk. Másnap Marosvásárhelyen voltunk, harmadnap Homoródszentmártonban. Nagyapa egy nagyon kis lakásban élt a Templom utcában, a református parókiával átellenben.*10 Minössze egy ágy, egy szekrény és egy szék volt benne. Mind azt hajtogatta, hogy szeretne Amerikába jönni. A második világháború idején faragott három kopjafát. Nem tudta, hogy élnek-e a fiai, mindenikük eltűnt valamerre. Aztán visszataláltak.

Megértük, hogy 1977-ben kijött. Nálam is lakott egy hétig. A nagyobbik lányom 16 éves volt akkor, Miklós 15, Enikő 12. Miután elváltam, őket is elvittem Erdélybe a rokonokhoz. Együtt jártunk a parajdi sóbányában, együtt mentünk a Szent Anna tóhoz… Azt akartam, hogy a gyerekeim lássák: nincsenek egyedül a nagyvilágban.”

„Ali bácsival” 1971. május 28-án ismerkedtem meg Aranyosegerbegyen, a Kolozs megyei kórustalálkozón. Nemcsak az akkoriban fellendülőben lévő kórusmozgalom*11 hozott össze bennünket; az még inkább, hogy szomszéd falusiként az édesapja felől érdeklődtem. Felsóhajtva mondta : „Hát bizony többet érdemelne…” Részéről? Az unitárius egyház részéről? Utóbb azt gondololom, hogy mindkét vonatkozásban. Hiszen akkor tájt a Román Zeneszerző Szövetség alelnökeként meg a marosvásárhelyi Állami Filharmónia igazgatójaként nagyon megsűrűsödtek a gondjai, ráadásul 1971-ben beindította és haláláig szervezte a Marosvásárhelyi Zenei Napok hangversenysorozatát is.

Benkő András zenetörténész (1923–2001), aki főiskolai tanulmányai során évfolyamtársa volt Zoltán Aladárnak, A szülőföld dicsérete címmel írt életéről és munkásságáról monográfiát.*12 Ennek kiérleléséhez minden bizonnyal a Homoródmenti Művelődési Hetek rendezvénysorozata is hozzájárult. Ezt maga is megerősíti A Homoród füzes partján című kötetben megjelent dolgozatában.13 Ebben olvasható:
„A Zoltán család zenei légköre, gyermek és tanuló éveinek zenei benyomásai hol nyíltabban, hol búvópatakként kísérték végig. Zoltán Aladár édesapja […] a hivatalos egyházi zenén túl a népzene világa felé is érdeklődéssel fordult. Kései éveiben egy népdalgyűjteményéről tudunk, amelyet a Művelődés szervezte pályázatra nyújtott be.*14 Arról is maradt fenn adat, hogy több nyelvet beszélő és a teológiai szakirodalmat búvárló lelkipásztor meglett férfiként részt vett a Romániai Magyar Dalos Szövetség egyik karmesteri tanfolyamán, hogy mélyebben betekintést nyerhessen a zene világába és gyakorlati tanácsokkal is előmozdíthassa községe szerény zenei életét 1929-ben. Zoltán Aladár édesanyja, Sándor Irma (1896–1973) oklándi papleány, aki tanítónői diploma megszerzésének keretében ismerkedett meg közelebbről a zenével. Otthon népdalokat, a kor szokásos-divatos Schubert-darabjait és operarészleteket énekelt. Családtagjairól később maga Zoltán Aladár jegyezte fel, hogy »harmóniumon és fuvolán játszó apa, vagy a könnyebb táncdarabokat zongorázó nővére szerepét« sem becsülte le. […]

Zoltán Aladár vallotta, hogy a zene népszolgálat. Vállalta is a ráeső feladatokat alkotóművészként, szervezőként egyaránt. Szülőföldjéhez való életteljes kapcsolatairól beszédesen vallanak a művészetében felvonuló tájak: Nádas mente (Kalotaszeg), Szamos mente (Válaszút), Nyárád, Küküllő, Maros mente, Bánság, Barcaság és Bihar ihlető forrásként felhasznált népdal- és táncanyaga. […] Sárosi Bálint értékeléséből idézünk: »Ahhoz a második világháború utáni erdélyi magyar zenészgenerációhoz tartozott, amelyik indulásakor mindjárt a háború utáni általános újrakezdés feladatát is kapta. […] Zoltán Aladár mindenekelőtt zeneszerző volt, aki azonban nem ábrándozhatott világhódításról… Zeneszerzőként is végvári teendőket – sokfélét, nemcsak hősies pózokhoz illőket – kellett ellátnia […], szívén viselte jó ügyek és változó sorsú emberek gondját, naponta őrlődött hivatali formák és lelkiismeretesség kegyetlen malomkövei között.«”

*10 Nyugdíjba vonulása után házvezetőjénél, Gergely Zsuzsánál lakott.

*11 Lásd: Cseke Péter: Erős várunk, az ének. In: Látóhatár. Tizenöt tanulmány. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1973. 35–48.

*12 Benkő András: A szülőföld dicsérete. Zoltán Aladár élete és munkássága. Mentor Könyvek Kiadó, Marosvásárhely, 1996. 

*13 Benkő András: A szülőföld dicsérete. Zoltán Aladár élete és munkássága. In: A Homoród füzes partján. Dolgozatok a Székelyföld és a Szászföld határvidékéről. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000. 399–406.

*14 Zoltán Aladár 1955 és 1960 között a Művelődés szerkesztője, a zenei rovat vezetője volt.

/Vége./

Cseke Péter vall önmagáról

Elõzetes: Zoltán Sándor tiszteletes szentmártoni kopjafái/1.

Egy homoródszentmártoni ihletésű regény idézi fel bennem azt a napot, amikor gyepesi nagyanyámmal Zoltán pap kapujában a küszöböt átléptem: 

„Épített, meszelt a papilak kapuja, kiskapu, nagykapu, a kiskapu felett koszorúdíszben évszám, 1853. Magas, büszke épület a papilak, mintha a várfalból odahordott kövek örökül adták volna a háznak az erőt, a biztonságot, a falu népének tiszteletét. A ház három ablaka közül az egyik nyitva, kifelé nyílik az ablak az utcára, szellőztetnek, rég elballagott a csorda, nem száll már a por a tehenek lába alól. A ház a templom kapujára néz, a kapun túl a torony mint bástya emelkedik a várfal romjai fölé, alatta huzatos boltív vezet tovább. Néhány lépés után ott áll a templom épülete, körülötte a cinterem, katonás sorban állnak a sírok, a falon kívül is néhány. A torony fémdomborításán megcsillan a fény, egy pillanatra elvakítja a kapu előtt álldogálót. Elteszi a zsebkendőt, kihúzza magát és lenyomja a kiskapu kilincsét. A zajra ugatni kezd a kutya az udvar végében, az ajtóban fiatalember jelenik meg.
– Isten áldja, tiszteletes úr. Gál Jenő*4 vagyok szolgálatjára.
– Kerüljön beljebb, tanító úr! – jön le a fiatal pap a lépcsőn, és kezet nyújt.– Zoltán Sándor.
Kedvtelve nézik egymást, a fellobbanó rokonszenv könnyűvé teszi a szavukat, és egyszerre lépkednek fel a lépcsőfokokon.
– Édesapja *5 mindig segítségemre van, ha kérdéseimre választ keresek – mutat a székre a fiatal pap. – Ő a falusi lelkész mintaképe számomra, aki az Úr szőlőjében végzett szolgálat mellett népes családjának támasza, oltalmazója. Nekem tanulni kell ezeket az erényeket, Budapest után Szentmártont, a szellem után a rögöt – néz az ablak felé.
– Szülőim terhein enyhítenem kell, és javadalmazáshoz jutnom, így hozzájárulhatok majd öcséim taníttatásához – mondja Jenő. – A háború mindent összekuszált, a családot, a világot. A gyermekek közt sok az árva, a gyámol nélküli. Bár az iskolákban második otthonra lelhetnének.
– Nehéz az iskolák és a tanítók sorsa manapság. Itt még megvan az egyház iskolája, de ki tudja, meddig? Az állam állandóan pályáztatja a román tanítókat, azok meg szívesen jönnek Erdélybe, Székelyföldre is, bár nyelvünket nem bírják. Épül a templomuk is. Csúf időknek nézünk elébe, barátom. Bekérették az anyakönyveket, milyen jó, hogy elrejtettük előlük tizenhatban – mosolyodik el keserűen a pap. – Nézik, kutatják, és azt állapították meg, hogy a Nágók, Gódrák, Szávulyok, Pintyók mind oláh származásúak, jobbágyként kerültek a faluba, a Bírókat és Ugronokat szolgálták hajdan, s elmagyarosodtak az idők folyamán. Most biztatják őket, hogy térjenek vissza őseik nyelvébe s hitébe. Jutalommal kecsegtetnek, s milyen a nép? Szegény, elesett. Oda húz, ahonnan hasznot remél. Isten bocsássa meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.[…]
– Tűz van, tűz van! – hirdeti a félrevert harang szava, húzza Pali a harangot, összefut a falu népe.
– Mi ég? – kérdezik a szomszédok egymástól amint vedrekkel futnak az utcán végig –, csak nem az iskola? Arról jön a füst.
A román templom*6 ég. Körülveszik az emberek a lángoló épületet, mindenki kezében ott a vödör víz, de senki sem önt ki egy cseppet sem a tűzre. Leteszik maguk mellé, és nézik az égre felcsapó szikrákat, elhomolyosítja a fény a szeptemberi csillagokat, nézik szó nélkül, mozdulatlanul. Mintha valami áldozat füstje szállna az égbe, a meghajlott gerincek kiegyenesednek, ég az elnyomás és a megaláztatás érzése, és a parázs kihunytával véget ér húsz év.”*7

Hatósági parancsra gyújtották fel a templomot, nem pedig lakossági kezdeményezésre.*8 Felszentelt templom volt, nem lett volna szabad parancsszóra sem felgyújtani – hangzott Zoltán Attila régtől kiérlelt véleménye, midőn a témát egyszer szóba hoztam.

Zoltán Sándor tiszteletes Budapesten halt meg 1979. június 24-én, életének 92. esztendejében, nem sokkal azután, hogy az Egyesült Államokból visszaérkezett. Betegsége miatt nem tudott eljutni Szentmártonba, Pesten élő Judit lánya (1926–) vette gondozásba. Hamvai a Farkasréti temetőben pihennek egy dédunokájával közös sírban.”*9

Fotó: Sata Attila

*4 Gál József tiszteletes fia. Vö.: „A recsenyédiek közül többen is végeztek felsőbb iskolát 1910-től: Máté Dénes és Gál Jenő együtt érettségiztek…” (Lakatos Gyula: Szemelgetés Recsenyéd történetéből. 81.)
*5 Gál József recsenyédi unitárius lelkész 1909-ben megépíti az új lelkészi lakást, 1922-ben két új harangot vásárol. „Kilenc gyermek édesapja, akik közül egyből lelkészt, háromból tanítót nevel […]. Gazdálkodik, kemény munkával tudja tervét megvalósítani. 1915–1919 között, a háború idején az iskolai oktatást is végzi.” (Lakatos Gyula: Szemelgetés Recsenyéd történetéből. 56–57.) Az Udvarhelyközi Dávid Ferenc Egylet 1911. október 28-án választmányi taggá jelölte. (Unitárius Közlöny, 1911. 12. 220–223.)

*7 Gergely Emese: Szentmárton köpenye. Ábel Kiadó, Kolozsvár, 2022. 50–51.; 127.

*6 és *8 Vö.: Pál János: Vissza- és elrománosítási kísérletek a székelyföldi unitárius egyházközségekben. Magyar Kisebbség. 2008. 1–2.
*9 Zoltán Attila: Száztíz éve született Zoltán Sándor. Unitárius Közlöny, 1998/5–7.

/Folytatjuk./

Anyai nagyanyám népes baromfiudvaráról sosem hiányzott a „kényes” majorságnak tartott, sok gondosságot igénylő pulyka. Gyermekkorom egyik szórakozása volt Gyepesben, hogy bosszanthattam a pulykakakast: „Szebb a páva, mint a pulyka.” Megtörtént, hogy egyik esztendőben csak egy tojó árválkodott a kendermagosak, a csórényakúak meg gyöngytyúkok között. Egy szép napon nagyanyám felkapta, s mentünk vele Szentmártonba – egyenesen a Zoltán pap udvarába.

Ezt az emléket elevenítettem fel harmadik fiának, Zoltán Attilának (1923–2013), aki alighanem ennek az udvarnak az igézetében vált biológussá. Pesten iratkozott volt be az egyetemre, 1942-ben, de csak a háborús frontszolgálat után tudta folytatni tanulmányait – a Bolyai Tudományegyetemen.*1  Amikor egy-egy istentisztelet után a Kolozsvár-belvárosi unitárius templomból kijövet diskuráltunk, központi témánk természetesen az édesapja (1888–1979) több mint fél százados szolgálata volt.

Ami ezt megelőzte, a felkészülés gazdag évtizede: Székelykeresztúri Unitárius Gimnázium, Kolozsvári Unitárius Főgimnázium, Unitárius Teológiai Akadémia. A teológiai tanulmányokkal párhuzamosan a Ferenc József Tudományegyetemen az ókori történelmet, az ókori nyelveket (görög, latin) és a filozófiai kurzusokat hallgatta. 1911 nyarán az Egyházi Kebli Tanács ösztöndíjával Németországba ment tanulmányai folytatására. A jénai, lipcsei és drezdai egyetemeken filozófiát, pedagógiát, lélektant és ókori történelmet hallgatott.

Amikor külföldi tanulmányútjáról hazatért, 1912 nyarán Ferencz József püspök a budapesti Nagy Ignác utcai egyházközségbe nevezte ki segédlelkésznek. Közben megüresedik a homoródszentmártoni lelkészi állás, és a szentmártoniak arra kérték a püspököt, hogy vonja vissza döntését, és hozzájuk nevezze ki lelkésznek.

„Mint lelkész nemcsak a hitben – tekintett vissza édesapja életpályájára Zoltán Attila –, hanem a nép alkotókészségének megismerésében és annak fejlesztésében is igyekezett minden tőle telhetőt megtenni. A szövetkezeti mozgalom szervezésének élére állva, megszervezte a fogyasztási és hitelszövetkezeteket, amelyek vezetője volt az 1948-as felszámolásokig. Mindezek mellett szakmai ismereteit sem hanyagolta el, állandó kapcsolatot tartott az egyházi, szépirodalmi és művészeti kiadókkal. Ismereteit állandóan fejlesztette, de nemcsak passzívan a maga részére, hanem aktívan a mások tudomására hozva saját gondolatait. Így az Egyetemes Egyház folyóiratainak, kiadványainak szorgalmas munkatársa volt. Ezért e tevékenységének elismeréseképpen már 1920-ban az Unitárius Irodalmi Társaság*2 rendes tagjának választja, majd tovább fejlesztve bibliai, keresztény unitárius hitbeli felkészültségét, 1937-ben […] teológiai magántanári vizsgát tett. Állandóan olvasott, írt, jegyzetelt. Nyugalomba vonulása után a több mint félévszázados lelkészi tevékenysége alatt elmondott beszédeit, prédikációit átírta, lemásolta, amit […] a homoródszentmártoni Unitárius Egyházközség könyvtárának hagyott, hogy a mindenkori szentmártoni lelkészek azokból gondolatokat, eszméket vehessenek munkájukhoz. Könyvtárának is valláserkölcsi, vallástörténeti, filozófiai és lélektanpedagógiai részét szintén volt egyházközségének hagyta, amelyet azóta már akadémiai kutatók is felkerestek dokumentálódás céljából.” *3

Fotó: Sata Attila

Hetvenhat éves korában, 1964 szeptemberében vonult nyugdíjba, amikor is Gellérd Imrének adta át a szolgálatot. Szellemi hagyatéka mellett egy betonba öntött hármas kopjafa őrzi az emlékét a templomkertben.

*1 „A Bolyai Tudományegyetem első három évében folytatta és továbbfejlesztette az európai hagyományokat, főleg annak köszönhetően, hogy 33 magyar állampolgárságú tanár – nagy részük nemzetközileg is elismert szakember – nem szakította meg magas színvonalú tudományos és oktató tevékenységét […]. Ezeknek a tanároknak a szerződését a román állam 1948-ban felmondta, addigra azonban a fiatal tanítványok már felnövögettek a régi erdélyiek mellé.” (Nagy-Tóth Ferenc – Fodorpataki László: Élettudományi kutatások Erdélyben. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása. Kolozsvár, 2002. 22.)

*2 Unitárius Irodalmi Társaság (1918–1950) felekezeti alapon szerveződött irodalmi tömörülés. 1943. november 20-tól Kriza János Unitárius Irodalmi Társaság. Az utolsó választmányi gyűlést 1947. április 29-én tartották Kelemen Lajos alelnök, P. Szentmártoni Kálmán főtitkár, Benczédi Pál ellenőr, id. Hadházi Sándor, Gyulai László, Erdő János, Kovács Lajos, Ürmösi József és Létay Lajos jelenlétében. Az utolsó felolvasóülésre Kolozsvárt került sor: 1947. december 7-én László Gyula régész, történészt hallgathatták meg az egybegyűltek. Működésüket 1950-ben szüntették be politikai okok miatt.

*3 Zoltán Attila: Száztíz éve született Zoltán Sándor. Unitárius Közlöny, 1998/5–7.

/Folytatjuk./

Cseke Péterrõl

A szülőföld szociográfia egy másik részlete

Cseke Péter szövegei a Káféban

Kérdez: Gergely Tamás

Facebook-oldalamon egy érdekes ismeretlen tûnt fel: Együtt Kavarjuk álnévvel. Megtudtam, hogy az illetõ, aki késõbb Kovács Dávidként mutatkozott be, internetes rádió vezet. Feltettem hát a kérdéseket: mit kavarunk együtt? Ki kavarja? Kinek?

Kovács Dávid: Szamosújváron születtem, ami ma sajnos egy kis alvóvárosa Kolozsvárnak. Is. Magyarul azt jelenti, hogy akik bírják a berögzött munkastílust, a közeli gyárakba ingáznak, Zsukménesre, vagy ide Kolozsvárra. Egyébként a gyorsan fogyó örmények, vagy azok leszármazottai maradnak napközben a városkában. Meg az idős, a hetvenes évek végén betelepítettek órománok. A történelmi város a már évtizedek óta megszokott, rossz politikai irányvonalban küzd a megmaradásáért, Bukaresttől függően. Egyébként halott. Halott gazdaságilag és nemzetiségi fenntartásban is. Ám az árak Kolozsvárhoz igazodnak, minden téren és mennyiségben. Igaz, hogy ott születtem, az a hazám, a Salamom templom kertje, de nincs ott mit kezdenem naphosszat.

Az egyik szakmám, a rádiós újságíró. Az első, a ”magasabb”: címzetes szakács. Pár éve intenzíven az előbbi téren próbálok egyebet mondani, és kérdezni, mint a többi, írottmédiás kolléga. Igen. Autó nélkül ingázom a létező közalkalmatosságokkal Kolozs megyében, majd a rádiót szerkesztem. Erdélyi szabad hang rádió – első független kísérleti rádióadó erdélyieknek és nemcsak, olyanoknak, akik „gondolkodnak, majd beszélnek.” Csak az interneten szól, földi jeladásra egyelőre nincsen esély.

A rádió magánpénzekből összerakott anyagi vállalkozás. A befektető társ csak az anyagiakban érdekelt, szakmailag nem. A publikum… a világon magyarul értő, és zeneileg „nemzetiségietlen” hallgató. Persze a cél az, hogy az Erdélyben, és a Erdély határain kívül élő magyarul gondolkodókhoz szóljon a rádió. Csak zárójelben: Minden rádiótechnikai felszerelés a tulajdonukban van, amely a „földi adás” feltételeit biztosítja, értékben 55 ezer Euro, tehát még modern is, Angliából vásároltam, csak a frekvencia-engedélyre van szükség. Idő, anyagiak és szakértelem hiánya miatt sajnos már, ill. a tavaly óta fiókba került a projekt, azalatt a rádió web-oldalának felújításával foglalkoztam. Internetcím: https://onlineradiobox.com/ro/erdlyiszabad/?lang=hu).
A Facebookon keresztül nem lehet hallgatni a rádiót, csak irányt találni a számtalan lehetséges internetes rádiólejátszóhoz. Természetesen azok számára, akik okos telefonjaikon, vagy a például a zuhanyzó fülkében, egyszóval minden olyan készüléken, amely internetvételezésre alkalmas, a Google keresőbe beírják: Erdélyi szabad hang rádió, találnak egy rádiólejátszót, ahol a mi rádiónk szól. A szervereink visszajelzései szerint Alaszkában is élnek egykori honfitársaink, akik hallgatják, és Japánban, Sri Lankán, Indiában, az Egyesült Államokban, hogy az Európai kontinensről ne is beszéljünk.

2022 decemberében írtam, ma is érvényes: a NER felvásárolta majd megszűntette a finanszírozását nagyon sok, évek óta általuk fenntartott szerkesztőségnek. Kiderült az is, hogy az újságot írók (az előbbi tizenöt év alatt) annyira elszoktak az újságíró szakmától, hogy már kérdezni sem tudnak, mernek. Ezért van szükség ránk.
Mondhatnék számtalan példát, de egyet említek: amikor a közelmúltban kitört a botrány Magyarországon a gyerekbántalmazások miatt, és Böjte atya gyerekházaiban feltárt sorozatos esetek miatt, a legtöbb erdélyi magyar médiamunkatárs sem foglalkozott mérvadóan az üggyel, ügyekkel. Még csak egy félmondatos hírt sem közöltek. (Persze kivételt képez az „Átlátszó Erdély” tényfeltáró munkaközössége.) Az Erdélyi Szabad Hang hatalmas erőfeszítésekkel több hétig tartó műsort készített ebből az anyagból.
Összefoglalva: a kortárs társadalmi problémák érdekelnek, ezeket dolgozzuk fel. Szívesen vesszük, ha a hallgatók maguk javasolnak.

Tudjuk, hogy vannak, akik nem értenek egyet azzal, amit mi képviselünk, hiszen nem szolgálunk sem pártpolitikai, sem ”megvásárolt” gazdasági érdekeket, hanem az erdélyi megvalósítások lehetőségeinek adunk hangot.
x

Katonafiam levelei Craiovából

Úgy tudtuk, hogy Bákóban lesz a kiképzése. Utóbb kiderült, hogy szeptember 28-án Craiovában a 01047-es számú egységnél kell jelentkeznie. Amit megelőzött a Belügyminisztérium Kolozs Megyei Felügyelősége I/B Osztályának a katonai kémelhárításhoz írt tájékoztatása, *1 miszerint szülei „irredenták”, „nacionalisták”, „a román állam ellenségei”. Már az első héten meggyőződhetett, hogy nem a gyalogosok, hanem a „gyanús elemek” századába került. Hogy ez mivel járt, arról csak alkalmi látogatókkal küldött leveleiből értesültünk.

1989. október 22. Vasárnap: „Közvetlen megfigyelés alatt vagyok. A főnökünk, akit közülünk választottak ki, s aki a főhadnagyunk helyettese, figyelmeztetett erre, amikor először voltunk színházban (10 napja). Ugyanis őt bízta meg a szakaszparancsnok főhadnagy – és a főhadnagyot a századparancsnok. Biztos, még van valaki a szakaszunkból, és provokációk is vannak. Ez tényleg csak rám irányul. Idézem a főhadnagyot: »Șerbane, vezi ce face ăla Cseke, dacă nu stimulează ardelenii, cum se mișcă.« *2 Gondolom, rájöttetek, milyen rendes ez a Șerban, hogy mindezeket elmondta nekem, sőt még azt is, hogy rá mindig számíthatok, ő csak jót fog jelenteni, ha kérdezik. A lényeg az, hogy a kapitány tudja, hogy ki vagyok, és ez biztos. A nevemet is tudja, pedig be sem mutatkoztam. […] Ti neveltétek belém azt, ami minduntalan ki akar törni.”

Nov. 13. Hétfő: „Hallom, hogy nincs már fal a németeknél. *3 És a bolgárok sem tétlenkednek. A franc egye meg, minden nélkülem történik!”

Nov. 15.: „Nagyon megalázó volt, amikor a politikai tiszt kifejtette a véleményét a kisebbségekről. Inkább ezek a nehéz pillanatok a katonaságban. […] Kevés levelet kapok, sokkal kevesebbet, mint amennyit írok. És amit kapok, az 10–12 nap alatt jön. Másoknak 4–5 nap alatt. Ez eléggé aggaszt.”

Nov. 22. Szerda: „Engem bíztak meg, hogy dec. 1-re készítsek egy dolgozatot az Egyesülésről. Tehát nem unom magam.”

___________

*1 Ioniță Nicolae és Oprea Florian ezredesek aláírásával.
*2 Șerban, tartsd a szemed Csekén, figyeld, hogy hergeli-e az erdélyieket.
*3 A Berlini Fal ledöntése: 1989. november 9.

December 5. Kedd: „Egyszer hívatott az egység párttitkára, de velem egyszerre hívatta a főhadnagyomat is, aki látszólag be volt szarva. Odajött hozzám, és váratlanul a következőt mondta: »Dacă te întreabă, spune-i că ți-ai schimbat gândurile.« *4 Tehát ő azt gondolta, hogy kihallgatásra hívattak, amin neki is részt kell vennie… Mindenesetre sok mindent tud rólam.”

A visszatartott levelek közt olvasom: „Közeledik a katonai eskütétel napja, amikor lesznek látogatóid. Édesapád megy, és vele elküldöm mindazt, amit kértél. Türelmetlenül várom a leveleidet, de gondolj arra, hogy ellenőrzik a levelezésünket. Vigyázz, mit írsz.” Ioniță Nicolae és Oprea Florian ezredes kéri a Dolj megyei katonai elhárítás szerveit, hogy tartsanak szemmel, rögzítsék a fiammal folytatott beszélgetéseimet. A követési jegyzőkönyv  *5 mindenről beszámol, csak arról nem, hogy amikor magunkra voltunk a fiammal, a szállodában miről beszélgettünk. Megjegyzés nélkül maradt az is, hogy november 6-án miért töltöttünk bő félórát az Înainte című napilap szerkesztőségében. A látogatás során Remus Dima főszerkesztő felajánlotta a fiamnak, hogy amikor kimenője van, szívesen látja családja körében, tőlük telefonon is felhívhat bennünket.

Ez meg is történt december 15-én, egy szombati napon. A Szabad Európa Rádióból hallottuk, hogy december 16-tól kezdve mi történt Temesvárt, és egyszerre szerettünk volna mindent megtudni… Amikor felhívtam Remus Dima kollégám lakását, a leánya azzal próbált „megnyugtatni”, hogy a fiam nincs a halottak között, a sebesültek nevét pedig még nem tette közzé az Înainte… Később mesélte a fiam, hogy miután másnap – december 16-án – reggel visszatért Dimáéktól a katonai egységbe, a századparancsnok kifaggatta, hogy mere járt, kinél töltötte az éjszakát. Bántani nem bántották, de amikor a temesvári események miatt riadóztatták az egységet, fegyvert nem kapott, mert nem bíztak benne a felettesei. Ceaușescuék elmenekülésének a napjától a diktátor házaspár kivégzéséig azonban már fegyverrel a kézben védte társaival a katonai egységet, amelyet éjszakánként mai napig ismeretlen erők támadtak. A laktanya épületeinek utcára néző oldalán talált golyónyomok a bizonyítékai annak, hogy gépfegyverekkel tüzeltek rájuk.

Az Újesztendővel együtt vártuk haza szabadságra.

_______________

*4 Ha megkérdeznek, mondd azt, hogy meggondoltad magad, most már másképp látod a világot.
*5 Notă privind filajul cu intermitentă asupra obiectivului conspirativ „Copaci”, domiciliat temporal la Hotelul „Jiul”, camera nr. 228, efectuat în ziua de 05 și 06. XI. 1989.

1990. január 5.: „Immár három hete a tisztek velünk alszanak, esszük egymás idegeit, őket sem engedik haza, csak néha, órákra. Én idegileg teljesen kész vagyok, mint sokan mások. […] Minden nélkülem történik, el vagyunk szigetelve: sem TV (tegnaptól), sem rádió, sem újság. […] Rám férne tíz napi pihenő.”

Jan. 9. Kedd: „A hadseregben semmi változás. Ez nagy baj. Rengeteget gondolok Rátok, gyakorlatilag egyfolytában. Láttam Tátácit a tévében a magyar adásban, a színház előtt. Úgy szeretnék benne lenni az eseményekben.”

Jan. 11. Csütörtök: „Végre kikristályosodott a helyzet. Huszadikáig nem megyünk haza, mert féltenek, hogy lelőnek az úton. Már egy hete elkezdtük a kiképzést, ami békebeli módon történik. Sajnos a tisztek mindig velünk vannak, csak most kezdik hazaengedni őket is. […] Hogy mi történt azokban a napokban, majd szóban. Az egész olyan négy napot tartott. Főleg az éjszakák voltak nehezek. […] A századparancsnokunk, aki december 22-én nem engedett ki a városba a többiekkel, el akart tiltani a tévétől, hogy ne követhessük a külvilági változásokat. Egyszer megkérdezte, hogy ki az, akivel valaha igazságtalan volt. Először én álltam ki a sorból (ez növelte a nimbuszomat), utána Szabó *6 és még néhányan. A lényeg az, hogy maradt a tévézés. Láttam apámat a tévében, a magyar adásban, és szívből örülök a könyvének.*7 Anyámra büszke vagyok. Remélem, hogy lesz ereje véghez vinni, amibe belekezdett. Szívből kívánom. […] Mindenesetre, ahogy hazamegyek, belépek a MADISZ-ba. *8 „

Jan. 19. Hétfő: Mámáci ideg- és lélekmarcangoló dilemmáira nem látok megoldást. A család – tanítás – politikai elkötelezettség háromszög nagyon kikezdheti az idegeit, de ennek ártalmai engem nagyon kevéssé érintettek, mert ezt ő így akarta. Tátácinak továbbra is olyan munkabírást kívánok, ami tőle megszokott.”

____________

*6 Szabó Botond, a fiam osztálytársa. Egy században voltak.
*7 Hazatérő szavak. Publicisztikai írások, riportok (1970–1989). Albatrosz Könyvkiadó, Buk., 1989. A cenzúra két évig visszatartotta a kéziratot. A Művelődés folyóiratról írt lapelemzésem még benne volt a kötetben, de mire megjelent, a folyóiratot megszüntették. (A Cântarea României rovatává zsugorították.)
*8 MADISZ: Magyar Demokrata Ifjak Szövetsége. 1989. december 27-én alakult meg.

Jan. 25. Csütörtök: Február 5-én megyünk haza, és ez biztos. Megkaptam Mámáci levelét az újságkivágással. Olyasmiket ír, hogy kezdem nem várni a hazamenést. Pedig olyan szép dolgok vannak a Szándéknyilatkozatban. *9„

Febr. 15. Csüt.: Mámáci, kár volna ennyi minden után pont most összeomlani, amikor annyi dilettáns van a világon. Sok erőt a munkátokhoz.

Márc. 10. Szombat: Láttam Mámácit is a tévében és az egész megbeszélést. Pleșut is, Liiceanut is. Persze, hatalmas zaj volt a hálóban. Nagyon valószínű, hogy március 28-án leszerelünk. Nagy élmény volt anyámat látni, és még nagyobb látni és hallani a román értelmiségieket. *10 Sajnos, a szakasztársaim ebből csak azt értették, hogy „maică-sa lui Cseke la TV”, *11 de hogy mit is mondott és mit is mondtak mások, nemigen izgatta őket. Nehéz szót érteni velük.

Leszerelésekor azzal fogadtuk a fiamat, hogy a Ponkala Alapítvány jóvoltából a nyáron – kárpótlásul – mind a négyen megyünk Finnországba. *12 Meglepő volt a válasza: „Nekem a szabadság azt jelenti, hogy itthon lehetek.”

______________

*9 „A Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a nemzeti kisebbségek jogairól szóló Nyilatkozatát olyan állásfoglalásnak tekintjük, amely a jogalkotásra és az államhatalom szerveire való teendők pontos meghatározásával új feltételeket teremt további viták, platformok, újabb javaslatok, programok kidolgozására és ezáltal a kisebbségek egyéni és kollektív jogainak intézményes szavatolása és tényleges gyakorlása számára.” (A HÍVÓ SZÓ és a VÁNDOR IDŐ. Emlékezések, dokumentumok 1989. december 23. – 1990. április – május. Komp-Press Kolozsvár Társaság, 2010. 102.)

*10 A Romániai Magyar Demokrata Szövetség vezetőségének Budapesten tanácskozó tagjai a vezető román értelmiségiekkel együtt a történelmi kiegyezésért folyó párbeszéden vettek részt. Nyilatkozatban tiltakoztak a román nacionalista körök uszítására Szatmáron és Marosvásárhelyen elkövetett atrocitások ellen. Kérték a román kormány azonnali közbelépését és az eseményekben vétkes személyek felelősségre vonását. Vö. Nyilatkozat. A HÍVÓ SZÓ és a VÁNDOR IDŐ. 149.

*11 Cseke édesanyja a tévében.

*12 A megtisztelő kitüntetést ugyan az édesanyja kapta, de finn barátaink szerint az egész család rászolgált a díjra.
Ioniță Nicolae és Oprea Florian ezredesek aláírásával.

                        A szerző Cseke Péter, mellette akinek a leveleibe beleolvastunk, Cseke Péter közíró, szerkesztõ (későbbi felvétel)                                              

Cseke Péterrõl a Wikipédiában

Kérdez: Gergely Tamás

Petõfi-versek mintájára költöttél 13-évesen…mikor kezdted el írni a saját verseidet?

Az ember úgy kezd el írni, nem is tudja, hogy ír. Akarom mondani, nem tudatos, nem számító ember módjára teszi, – kiből valószínűleg íróember sosem lesz, hanem jön valami odabentről, külső hatások, reflexiók, viselkedési minták, csöndes, vagy harsány hangok ezek, színek szállnak meg, és úgy van vele a mindenkori ember, az érző lélek, hogy valamiért ezt a sugallatot, ezt a megérzést, ezt a látásmódot rögzíteni kell. Leírni, újra hallgatni, hallgatni kéne még mind azt, addig és addig, ahogyan egykoron a sámánok, a próféták, a nagy mesélők mondták, mert még mindig ránk fér.
Azt megérteni, amit a természet édeni pokla felkínál. Amit tönkretett és kihasznált úgy mindenestől, a mindig felsőbbrendűségben szenvedő beteg ember, akinek soha nem elég semmi, aki hajt, aki rabszolgasorba taszítana mindet… Megérteni jobban, utat mutatni csöndesen. Hiszem, hogy művészet egy másmilyen nyelvet hordoz. Egy közös, egy a bábeli zűrzavar előtti egységet jegyét is magán viseli, hordja, mint anya a gyermekét, állat a kölykét. Hiszem, hogy a fák leveleivel igazi könyvtárak vesznek oda, amiképpen öregjeink hordozták alázattal azt a nagy tudást, mit képtelenek vagyunk meghallgatni, tanulni az ó-világok és a letűnt elődök alázatából.

Hát írni, alkotni, festeni, megformázni kell mindent. Ezt éreztem a kezdetben, alig 13 évesen tán, mikor első naivan okoskodó ákom-bákom soraim papírra vetettem. Ezt éreztem amikor később bözödújfalusi és bözödi, vagy erdőszentgyörgyi nagyszüleim és közeli rokonaim meséit, történeteit, a régi-új szokásokat leírni vágytam. Mert megértettem gyermekként is: semminek, de semmi szónak, történésnek, a leendőnek eltűnni örökre nem szabad. Talán itt kezdődött el számomra ama bizonyos szent őrület, mely magába foglalja a minden művészeti irányzatok lelkét.
Azonban ha kezem nem fogják, miként az embergyermeknél szükségszerű, akkor nem tudom meddig, hová jutottam volna, hol lyukadtam volna ki.
Ugyan ott volt Bözödi Gyurka bátyám Bözödön, akinek már munkáit korán megismerhettem, általa és nem az iskolai kötelező olvasmányok végett, ismerkedtem meg még jobban Móricz Zsigmonddal is. Mivel Bözödön és Székelykeresztúron is megfordult, tudniillik 1941. május 22–29. között tartózkodott Bözödi György vendégeként Bözödön.
A Móricz Zsigmonddal tett utazását a Teremtés első számában ismerteti. Keresztúron, ahol sajnos nem fogadták őket, ahogyan illett volna természetesen, (de erről részletesen írok egy másik beszámolómban!), Szóval a bözödiek mint embert láttatták velem, ahogy a faluban nevezték, „a mindenki Zsigabáját” – és kutatom ma is szorgalommal azt az időszakot, mikor ketten az újfalusi „zsidózóktól” kiindulva jutottak el Bözödről és Bözödújfaluból Székelyszenterzsébetre is… , hogy aztán egy nagyszerű munkát tegyenek le az úgynevezett asztalra Székely emberek zsidó istenek címmel.

Az indulás nagyszüleim és szüleim meséin, egyéb történetei és a fentiek érzésvilágának lökését hát belém oltották. Roppant tudásszomjjal vetettem bele magam mindenbe, amiből tanulni, tapasztalni, tanulni, kutatni és tanulni, tanulni lehetett.
Volt nekem népmesém, gyűjtöttem, szorgalmasan jegyeztem az adatközlőket, adataikat. Nagy részük elhunyt azóta, sajnos… Helytörténettel kapcsolatos dolgokat is összeszedtem, hogy „az jó lesz valamikor, valamire, egyszer más is kutat, annak főleg…, gondoltam. Első önálló kis mese és novella, karcolat próbálkozásaim, úgy hiszem, valamikor tizenéves koromban körmöltem. Otthon, az iskolapadban, vagy a falvakat járva. Persze próbáltam beszerezni néprajzi, szociológiai tanulmányokat, jegyzeteket, kutatásokhoz való kérdőíveket, hadd lássam a rendszer hogyan működik, mit és hogyan csinálhatok, hogy jó legyen. Fel is vettem a kapcsolatot a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társasággal. Sokáig leveleztem velük, nagy segítség volt biza. De a faluszáj, a népnyelv milyen… és hát mind magyarul! Ebbe nőttem bele, innen kacsintgattam ki és csaltam elő valamiféle bátorságot, hogy az irodalommal is kacérkodjam. Első ilyen jellegű „vérszegény próbálkozásaimat” – ahogy egy alkalommal, Bölöni Domi bátyám nevezte ezeket, s én pedig forgácsoknak, fricskáknak, hát éppen Kovács András Ferenc és felesége tanított, már a líceumba jártunk, amikor egy órán a pad alatt éppen irogattam, mi eszembe ötlött, hát elkérték tőlem. Mindketten bent voltak, már nem is emlékszem, miért… Néztek, olvasták, összedugták fejüket, Medgyesi Emese a tanárnő egy enyhe mosolyt is megeresztett. Kovács András Ferenc meg olyan szigorú arcot vágott felém, rajtam feledve tekintetét, hogy azt hittem, el kell ássam magam. Amikor megszólaltak, kihívtak a katedrához. Egymás mellett voltak, jól belebújva abba a két oldalas papírosba, amit összeírtam mindenfélékkel. Emlékszem arra a szövegre is, később első, egyben bemutatkozó kis kötetemben is helyet kapott (Az első éj, Székelykeresztúr, 1996). Így szólt ez a kis versike, amelyiknek az Ősök címet adtam: Az vagyok ki/voltam/és voltam ki leszek/hosszú létezésen át/míg valahol/itt élek/csendesen létezem. „Fiatalember, – mondta Kovács András Ferenc, akinek már akkoriban ismertem egyes verseit. – kötelességem figyelmeztetni, ha a versnek adja fejét, elveszi az életét, aztán éhen is halhat!” – És akkor felnevetett, kacsintott egyet és valamit odasúgott a magyar tanárnőnek Medgyesi Emesének. Sajnos sokáig nem tanítottak engem…

1994-ben, jelent meg fent említett könyvecském, nem sokkal azután, hogy 1989-től azért már pár apró publikációm volt ugyan (Romániai Magyar Szó, Firkász, A Láng, Áttekintő, Borúra Derű, Hazanező, Gyergyói Kisújság, Kisváros, Népújság, Hargita Népe, Bárka), de úgy hiszem, az a valamilyen áttörés mégis a ’94-es esztendő irodalmi pályázatainak első díjas eredménye volt, hogy írjak, küldjek lapoknak.
Jó barátom, Levinszki Szávuly Attila biztatott sokat, olvastuk egymás írásait. Korrigáltunk itt-ott, megbeszéltünk kisebb-nagyobb világi dolgokat, azonban az ő élete tragikus véget ért… közös barátunk Cseke Gábor írt róla nekrológot az Egykori Romániai Magyar Szóban. Másik jó barátom P. Buzogány Árpi, aztán Bán Péter, Ráduly János, Kányádi Sándor, Majla Sanyi, Kozma Mária, Kovács András Ferenc, Medgyesi Emese, vagy más néprajzi vonatkozásban a helyi szakíró, múzeológus kolléganő Sándor-Zsigmond Ibolya volt nagy segítségemre, hogy néhányukat említsem, hát ők voltak, akik kezem fogták, kik mellett az első lépéseket megtettem az irodalom ösvényein. Többet tanultam mindannyiuktól, mint az iskolában a sok év alatt.

Kissé elkalandoztam… ilyen mikor nincs akivel megbeszélni dolgokat, elmondani az embernek viselt dolgait. Versekben, szövegeimben, legfőképpen az általam kitalált világ mesekarakterein keresztül élem ki magam, fejemben élek igazán, mert a való világ, ha az egyáltalán, hát, nem igen nekem való. De úgy hiszem, látom, sokunknak nem az.
Magamról úgy tartom, hogy egyfajta krónikása vagyok korunknak. Különféle hatások érnek, azok ahogy lecsapódnak bennem, megírom. Szépítés semmi. Innen az önirónia, az abszurditás bennük, szabályokat felrúgva ha kell. Azt érzem, a mértékes versek nem adnak elég teret egyes dolgok, érzések kifejezésére… Természetesen tudom, hogy másik felem nem ad igazat nekem. És nemcsak… Egyelőre így van ez jól. Vagy mégsem. Hiszem, hogy abban a világban élünk, amiről Hamvas Béla írta összes műveit. És azt, hogy nem különben élünk, pontosan az van, úgy, ahogy Golding A Legyek Ura című könyvében leírta. Hogy Tor Ulven azt tette életével, amit megtett, és sokan mások, – érteni, nem értek egyet vélük, de megértettem, miért.

Bözödi Görgyről tettem említést fentebb… Ritka, egyedülálló fotó került birtokomba egy levél által, ami ugyancsak kuriózum lehet, lesz is az irodalomtörténet által, a fiatfalvi Buzogány János tanítóbácsitól 2001-ben. Elmondta, hogy a levél felesége tulajdonát képezte. Története itt röviden annyi, hogy feleségének udvarolt fiatalkorában Bözödi Gyurka bátyám. Leveleztek sűrűn. Egyik levélben volt ez a kép. Utána is nyomoztam, kik vannak a fényképen, hol, mikor, milyen alkalommal készült. Alatta nyomozási eredményemképpen a szöveg, amit Demeter József küldött nekem, mikor egyfajta felhívást intéztem több jó ismerősöm felé, ki mire emlékszik, mi maradt Bözödi után?
Íme, amit én írtam, alatta a válasz, utóbbit Demeter József engedélyével közlöm:

Kedves Demeter József úr!
Jó estét! Rég kutatok Bözödi György után. Láttam egy, a Pávai Feri bácsi által feltett fotót. Nekem szinte ugyanilyen van! Kis eltéréssel. Ugyanakkor, percek válasszák el egymástól. Az én fotóm csatolom, mutatom. Én egy levéllel és adatokkal együtt publikálni szeretném, az én tulajdonomban lévőt, tehát kérem szépen, ne tegye publikussá. Kérdésem az lenne, Ön az, ki hegedül? Ha megengedi, ezt megírhatom? És hogy mit tudni a képről, idő, esetleg kik lehettek meg jelen. Mikor készült? Milyen alkalommal? Netán beszélgetésre, témára emlékszik? És köszönöm szépen.

Üdvözlettel, Szente B. Levente (2023. 11. 22. 19:50)
***

Válasz Demeter Józseftől:
„Pávai „Feri” – Pávai István! Én hegedülök, Bözödön, a helyi kultúrházban. A Móricz-szoba avató ünnepség után. Sokan voltunk. Tele volt a kultúrház. Sütő Andrásnak is ott húztam /el/ a nótáját. A Marosvásárhelyi Művész együttes akkori igazgatójának, milyen Dénes? hirtelen nem jut eszembe… és még sok hírességnek. Móricz Zsigmond-évforduló volt… „Zsiga bácsi” 1941-ben járt Erdélyben, „Gyurka bácsi”- jóbarátom vendégeként. Sütő Andris a következőt írta az Emlékkönyvbe: Erőnk volt és marad: az Emlékezés. Hogy a kettőspont az „a” előtt vagy utána volt, nem emlékszem. Az évre sem pontosan. Utánanézhetek… Hírként szerepelt az akkori helyi újságban /Vörös Zászló/ , és az Új Életben is közöltek róla. /Sütő lapja… /Üdvözlettel: Demeter József (DeJó) / U.: Csoportkép is készült./”
(2023. 11. 23. 14:49)

A levél folytatása:
„A Bözödi-hagyaték egy része Katona Szabó Istvánnál volt. /Meghalt./ A másik, ha jól tudom, Gálfalvi Gyurka tulajdona… Petőfi-kutatással is foglalkozott Gyurka bácsi. Erről az akkori helyi újságban közöltem egy jegyzetet. Ballószögi újság…
Jó munkát! Várom a Jelzését!…József”
(2024. 04. 09. 9:04)

/Folytatjuk./

Az interjú eddigi részei

Kérdez: Gergely Tamás

Elsõsorban költõ vagy. Székelykeresztúron kõhajításnyira majdnem a segesvári csata színhelyérõl, ahol Petõfi állítólag elesett. Meghatározta ez valamikor is a te kötészeted?

Mondanám, hogy úgy 7 éves korom óta élek Székelykeresztúron, hiszen ekkor kezdtem itt az iskolát a Petőfi Sándor Általános Iskolában, de mégis rengeteg időt, mondhatni, minden teljes vakációt Bözödújfaluban, Bözödön és Erdőszentgyörgyön töltöttem, nagyszülőknél, dédmamámnál és rokonoknál.
Bárki járt Keresztúron, akármikor is – gyermekkoromban, mivel korán kapcsolatba kerültem Petőfi nevével, a nevét viselő iskola révén főleg, – meg hát a város főterén ott áll a világ legszebb Petőfi szobra (Márkos András alkotása, felavatták 1973-ban), szóval hazudnék, ha az mondanám, hogy nem volt hatással rám kezdetben, akármilyen szinten. Másfelől pedig ott volt a Jézus kiáltó alatti Timafalvi temetőben legendai sírja (1902.) és a Gyárfás-kúria. Ezeket a szép és máig látogatott helyeket az 1900-as évektől erre fele előbb a szóbeszéd, majd legendák lengték körül. Ember nem volt az én gyermekkoromban, ki erről nem hallott volna. Ma sajnos, más a helyzet… iskola ide, vagy oda, találkoztam olyan mai diákokkal, de felnőttekkel is, kiknek fogalmuk sincsen minderről… Sajnálom az ilyen embereket, holott nem tisztem megítélni senkit ezekért sem.

Emlékszem, úgy 12-13 éves lehettem, néhány barátommal azon szórakoztunk, ki tud verset fabrikálni, olyat „költeni”, mint Petőfi. Hát, születtek ott szövegek, fűzfapoétákat meghazudtoló módon természetesen!
Egyik hármasközségi barátunk jegyezgette is ezeket szorgalmasan, de nekünk időközben benövögetett a fejünk lágya, nem szórakoztunk többé, nem gúnyolódtunk már gyermeteg. Nagy költőnk kötelező verseit, ha mind nem is magoltuk be, egy-egy versikének dallamossága máig fejemben kering. És ez jelent valamit, azt hiszem.

Valóban kőhajításnyira van tőlünk a Búni-kaptató, az egész fehéregyházi térség, hol zajlott ama emlékezetes csata 1949. nyarán.
Megannyi beszámoló szól erről is, de mint ahogyan utolsó estéjét nálunk Keresztúron töltötte, ami való és igaz ugyan, – ellenben az ezt követő két nap, mi több, lehet száz év is immár, rengeteg ellentmondásos „hallomány”, amolyan megcifrázott szóbeszéd kelt életre, hogy kutatók tucatjai nem tudnak egyértelmű válaszokat, sem kihámozni valók és legenda világából. Született hát a Petőfi-kultusz, itt már könyvtárnyi irodalomról beszélünk, és övezze tisztelet úgy az egészet, hogy van. Ezért is van az, hogy keresztúriakul egy kicsit magunkénak érezzük Petőfit. Legyen az a hit, hogy itt nyugszik a Timafalvi-temetőben vagy, hogy ismeretlen és jelöletlen sírban nyugszik valahol Fehéregyháza és Segesvár közötti szelíd lankákon.
Szóval Petőfire büszkék vagyunk, sokféle értelemben. Nem feltétlenül versei, egyéb munkái kapcsán. Van benne valami más, valami ami egész életét áthatja, sugárzik belőle, és ez pedig a tiszta szabadságvágy.

Petõfi utolsó estjének helyszíne

Máig adhat ihletet ebből minden apró, esetleg kimagasló szikrácska. Beleborzong az ember ha áthatja az egésznek szellemisége. Minden harciasság nélkül. Mert nem arról beszélek. Hanem arról, amit nem lehet egyértelműen megmagyarázni. Ahogyan a jó szöveget, a jó verset, az ihletet sem, ahogyan azt sem, hogyan hülyült el így az emberiség…

/Folytatjuk./

A mamut-interjú eddigi darabjai

A volt szerkesztõtárs (Korunk, Kolozsvár), Aradi József levele Szilágyi Júliának. A levélben említett Álmatlan könyv 2014-ben jelent meg a Komp-Press Kiadónál

*Szilágyi Júliáról, Transtelex, Kolozsvár

Néhány baráti szó a tragikus véget ért mûfordítóról

Kérdez: Gergely Tamás

Bán Pétert említed, a tragikus sorsú mûfordítót. Emlékeznénk rá néhány baráti szóval?

Nagyon sajnálom, hogy elment közülünk „a muzsnai remete”! Az, hogy milyen tragikus körülmények között hunyt el édesanyjával együtt, arra nincsenek szavak. Bán Péter (1946-2006) nagyszerű műfordító, író, költő, szerkesztő, és még nagyszerűbb, jó humorral megáldott ember, jóbarát volt, ez az örök pedagógus.

Nem tudom, hogy rajtam kívül kit engedett olyan közel, hogy annyit meséljen magáról, életéről. Magánéletéről nem tisztem beszélni, de mint műfordítóról, aki 18 nyelvet megtanult, azokból keresztül-kasul fordított, magyarra elsősorban, azt az embert, szakmaiságán kívül-belül, de tisztelni kell. Kevesek képesek arra, hogy hat hét alatt megtanuljon valaki úgy egy nyelvet, annak nyelvtani szerkezeteivel stb. és egyéb vonatkozásaival együtt, hogy azt követően már nehéz irodalmi műveket olvasson, fordítson, levelezzen az adott nyelven sok országbeli nyelvészekkel, írókkal, költőkkel, leszármazottaival, kivételes nyelvérzékre vall. Nagy igyekezettel tanulta meg és fordított, úgy hiszem, felénk szinte az elsőként, a finnugor nyelvcsalád néhány ágát, a manysi, az obi-ugor, de a szamojed nyelvekben is otthon volt. Majd a török nyelveket vette céléba, és a szláv nyelveket. Szóval a lett, litván, mordvin, orosz, bulgár, szerb, horvát nyelvek mellett, meggyőződése volt, hogy akár Körösi Csoma, helyes úton tapogatózik, hogy az ősmagyar, a hun, a szkíta származék nyelvekben a magyar nyelvet jobban leképezhetjük. A szomszédos nyelveket pedig azért tanulta, mert mint mondta, leggyakrabban az vagy a szomszédtól, vagy az ellenségtől tudhatunk meg többet magunkról. Ugyanakkor sokszor elmondta, egyes nyelveket, melyeket megtanul, s hogy minél előbb megtanulja, kiismerje annak kultúrájában magát, megtanulja magában a nyelvben helyét, igen fontos, mert olyan gyors ütemben tűnnek el az öregekkel, az adott országok politikai és egyéb okok miatti asszimilációs felszámolással, hogy hírük sem lesz a későbbi generációk körében. Ezért is fordította elsősorban az ottani népmeséket, mondókákat, népdalokat, de ugyanakkor költészetükkel, balladakincsüket magába szívta, hiszen, sokkal közelebb kerül ezáltal a nyelv, a szóbokrok hangtani világán keresztül a nyelvet kialakító és formáló lélekkel.
A fordításaiból született mesekönyvei tanúskodnak arról, hogy milyen játszi könnyedséggel járt-kelt az adott nyelvet hordozó lélekben, másfelöl kapcsolatokat igazolt, egy-egy székely-magyar-csángó népmese, ballada közötti áthidalásban is.

Fordításai révén, ha sokan nem is, mint olvasók, úgy inkább ismerték, hogy a méltán híres Nagyapó mesefája sorozatot ő szerkesztette, de nagy magyar költőinktől is rengeteget fordított más nyelvekre. Gyermekverseivel indult, de fordításokban érezte otthon magát.
Mesélte, hányszor és hogyan figyelte meg a szekuritáté, hányszor verték meg kegyetlenül, kínozták. Milyen kalandosan ment vagy szökött ki több ízben az akkori Oroszországba, hogy személyesen kutassa fel az ottani kisebbségben élő népeket, de Jeszenyin közeli leszármazottaival is találkozott, levelezett, fordította leveleit, verseit. Péter a gyermekirodalomnak élt, mert tudta, hogy az alapoknál kell megfogni az embert. Amit otthonról hozunk, azt sosem felejtjük el.

Élete utolsó munkái a Találkozások Tamási Áronnal; összegyűjt., vál. Bán Péter; Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2000 (Bibliotheca Transsylvanica) és A csalogányok szépe; Hoppá!, Marosvásárhely, 2006., könyvei voltak.

Utolsó emlékeim róla, hogy éppen A huncut kakas – Bolgár cseremisz, lett, mordvin zürjén népmesék könyvének keresztúri bemutatását tárgyaltuk, előző napokban hozta le hozzám, keresett meg munkahelyemen a hivatalban, és közben pár óvodához, iskolához kivittük, úgy a bemutató előzetese gyanánt. Két nap nálunk aludt. Jókat beszélgettünk. Irodalom, világirodalom. Kányádi Sandor is akkor járt nálunk, Péter mutatott be neki délután. Aztán hazament Muzsánába, betegsekedett az édesanyja, ő rendezte mindig minden futkosás, munka, utazgatás mellett.
Vártam vissza két nap múlva, hogy megbeszéljünk néhány dolgot a bemutató kapcsán, de nem jelentkezett. Nem volt mobiltelefonunk, a hagyományos tárcsás-vonalassal értekeztünk, ha éppen otthon vagy valamely szerkesztőségben volt. Nem értem el… sem aznap, sem másnap. Hívtam Buzogány P. Árpi barátomat, ki akkoriban a Híradónál tudósítóként dolgozott, de ő sem tudott semmit, nekik is dolguk lett volna Péterrel. Nem is tudom pontosan, de hét után Bölöni Domi bátyám hív, hallottam-e mi történt Péterrel. Hát, nem! És felfogni is alig tudtam, tudtuk, mi mindannyian, kik tartottuk véle a kapcsolatot. Régen a Hargita Népe, a Bűntény/Áttekintő szerkesztőségében Csíkban, máskor az Udvarhelyi Híradó szerkesztőségben tárgyaltuk meg küldetéseink célját. Akkoriban én is külmunkatársa voltam a lapnak, hát gyakran onnan futottunk ki a főszerkesztő eligazítása után.
Attól tova, semmi. Hallottuk, hogy édesanyjával együtt találták meg, minkettejüket élettelenül.

Legalább 50 levelet váltottunk a hagyományos módon. Rengeteget segített, szakmai tanácsokat adott, útbaigazításokat munkáim kapcsán.
Akkoriban nem volt fényképezőgépem, viszont tudom, hogy úgy a szerkesztőségekben, mint bemutatókon voltak közös fényképek. Több mint 300 ledobozolt levelet őrzök a 80-as, és a 2000-es évek derekáig több író, költő és szerkesztők levelei ezek. Körülbelül, köztük minden bizonnyal vannak fotók. Pótolom amint lehet, hogy egyenként kibontsam ezeket a dobozokat, de idő kell nekem. De egykori szerkesztőnk egyike megígérte a napokban, hogy előbányássza a szerkesztőségben készültek közül. Bízom benne, hogy hamarabb előkerül egy kettő onnan.
Emlékezetül, álljon itt egy vers, amelyet emlékének tiszteletére írtam, és amelyet több mint tíz folyóirat közölt le az első évfordulós megemlékezés alkalmából.
Székelymuzsna Viharsarok Egyesülete a Bán Péter emlékét idézve egy képet tett fel, rövid és tartalmas leírással Bágyi Bencze Jakab írásával (http://www.viharsarok.ro/ban-peter/
2006.). A fotót ő készíthette az ismertető mellé. Ezt tudom mellékelni nagy tisztelettel.
Hiányzol, Péter! De nagyon!

/Folytatjuk./

A mamut-interjú 6., „mese”-része

1992 tele rendkívül hideg volt. A rosszul fűtött, vagy hideg lakásokban sok ember kihűlt, meghalt azon a télen. Öregek, akiknek nem telt tüzelőre, fiatalabb családok, akiknél kikapcsolták a gázt, vagy az áramot a tartozásaik miatt. Rengetegen kerültek krízishelyzetbe a hirtelen rájuk szakadó munkanélküliség miatt.
Rózának azon a télen sok munkája akadt. A rá bízott életek miatt aggodalom töltötte el, pedig éppenséggel lett volna elég aggódni valója a saját életük miatt is.
Azon a télen korán lehullott az első hó, aminek a gyerekek szokás szerint örültek, a felnőttek többsége viszont csak egy újabb, legyőzendő akadályt látott benne.

Szombat délelőtt történt, hogy kiment a piacra, némi eleséget venni. Ott találkozott Annuskával, a szép fiatal cigányasszonnyal, akivel pár hete foglalkozott még csak. Már volt náluk a patyolattiszta kis szükséglakásban, ahol laktak, látta, hogyan élnek. Tudta, hogy a legnagyobb baj, ami történhetett velük, bekövetkezett: férje elveszítette a munkáját, munkanélküli segélyre kényszerült. Ő volt a családban a kenyérkereső, Annuska otthon volt a két kislánnyal. A nagyobbik, Julika óvodás volt már, a kicsi, Zsuzsika még csak a második évét töltötte be nemrég.
Annuska dolgozni szeretett volna, mostani helyzetükben nem tudták volna a bölcsödét meg az ovit is fizetni.

A fiatalasszony a két, jó melegen felöltöztetett kislánnyal sorban állt éppen a péknél, amikor találkoztak. Kicsi lánya nyafogott, mert otthon felejtette a kesztyűjét, és a nagy hidegben fázott a keze. Anyja nyugtatgatta, nemsoká indulnak haza, addig is tegye zsebre a kezét. De a kicsi közölte vele, hogy a zsebében is hideg van! Nem hisztizett, sírdogált inkább, és szemmel láthatóan nem örült neki, hogy sorban kell állnia.
Róza mindig szerette a kisméretű, öt ujjas, rugalmas anyagból készült kesztyűket, amik átveszik a kéz formáját, bármekkora méretre jók. Akkor is egy olyan volt rajta, a kedvence: mackóbarna, puha, meleg, príma pár kesztyű. Az aluljáróban látta meg az árust, a kesztyűk, sapkák alighanem leeshettek a kamionról. Mivel ő maga is fázós volt világéletében, ezúttal nem zavarta erkölcsi érzékét, vásárolt nála. Olcsó volt, rögtön hármat is tudott venni. Tudta, a kisfiára nem fogja tudni rátukmálni, a gyerek kicsi kora óta utálta a sálat, kesztyűt, rendszeresen elhagyta mindkettőt. Jó lesz tartaléknak-gondolta.

Odaért melléjük, köszöntek egymásnak az anyukával, majd rámosolygott a kislányra, és megkérdezte tőle, hogy tetszik-e neki az ő mackóbarna kesztyűje?
Zsuzsika lelkesen bólogatott, még a pityergést is abbahagyta.
Róza már húzta is le a kezéről a kesztyűt, és az álmélkodó gyerek kezére húzta. Nagy volt neki, de a bele fűzött körgumi megtartotta.
Látod, előmelegítettem neked!- mondta kislánynak Róza.
Annuska mentegetőzött, nem akarta elfogadni, egy ilyen príma kesztyűt, de Róza megnyugtatta, hogy neki otthon van belőle másik. Így aztán elfogadták a váratlan ajándékot.

Ez a kesztyű jutott eszébe Rózának húsz év után, amikor a menzán sorba állt, és az új konyhás „néni” mosolyában ráismert annak a régi kislánynak a mosolyára, aki a piacon pityergett, hogy fázik a keze.
Jótett helyébe jót várj, gondolta, amikor a tálcát vitte vissza, és a fiatal nő megkérdezte tőle, hogy kér-e repetát? Ő akkor élete egyik legnehezebb időszakát élte meg, az ajándék étel nagy segítség volt neki, különben nem akadt volna vacsorája.

Nem avatta be jótevőjét, nem mondta el neki, hogy ismerik egymást, és a príma kesztyű történetét sem mesélte el, nem akarta őt zavarba hozni.
De érezte, hogy életének különös történetei gyarapodtak aznap. A szeretet visszatalált hozzá, húsz év múltán abban a kedves gesztusban.
Jót tenni jó!

2024. 11. 11.

Börzsönyi Erika, a könyvtáros író

Adatközlő: Györfi Jenőné Margit (70 éves, Székelykeresztúr) Gyűjtötte: Szente B. Levente Forrás: Szente B. Levente Az ezüsthajú tündérleány (népmesék, 15 darab). A borító Hermann Gyula munkája. 1998-1999. közötti gyűjtések. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely 2000

A lusta ember álma

Nagyon régen, ehejt, nem messze az ahajttól, élt egyszer egy ember. Egész napját azzal töltötte, hogy csak álmodozott erről-arról. Szőtte-fonta álmában a dolgokat, éjjel-nappal, de sehogy sem akaródzott az egyről a kettőre jusson. Azonban igen csak nagy okosnak tartotta magát. Mégis akármibe fogott, abból kitartása híján, semmi sem lett. Hogy szavam ne felejtsem, ez az ember igen csak lusta, nagyravágyó és dicsekvő volt.
Megunták ezt az emberek, hát egy szép napon egyik szomszéd adott neki egy kotlót, s tizenkilenc tojást, hogy költessen a kotlóval, aztán hadd lássuk, mire megy.

Ej, megörvend ennek az ember, hogyne örvendett volna. El is helyezi gyorsan a kotlót tojásostól egy nagy törökbúzaszedő kosárba, s azt bé ügyesen az ágy alá. Még azon napon rettentő gondolkodásba kezdett: hogy né, kikelnek a csirkék, szám szerint tizenkilencen, azokat felneveli, tyúkok lesznek belőlük, aztán felét eladja, ennyi s annyi pénzt kap értük, majd újból megülteti egy tyúkot. Aztán kezdi elölről az egészet. Hű – azt mondja magában, hogy itt mennyi pénz lesz! Olyan gazdaságot hozok létre, hogy csuda lesz messze földön.
Addig tette-vette gondolatait, addig tervezgetett, még aludni is elfelejtett. Ott feküdt az ágyban napestig, álmodozott. Hogy így, s hogy úgy! Azonban egyszer csak lekoppant a szeme, aztán mély álomba merült. Olyant álmodott, hogy felkönyökölt, s úgy nézte.
Hely, de magabiztosan ébredt másnap reggel! Olyan jól érezte magát, hogy kedve támadt egy asszonyhoz is. Kell a házhoz, gondolta, kell a gazdaság mellé. Hát, ki dolgozzon más.

Rögtön üzent az asszonynak ki elhagyta, jöjjön gyorsan, visszaveszi maga mellé, s hogy többet egy szál gond se lesz, mert pénz áll a házhoz.
Jött is az asszony.
– De ha már így állunk – szólal meg, – nekem se ártana egy – két új ruha, meg pár arany, ezüst ékszer.
– Hijnye – mondta az ember – még az sincs amit most megegyünk, s te a ruhákon, aranyon, ezüstön töröd a fejed.
– Jó, jó, – így a feleség -, de azért majd csak veszünk!
– Veszünk hát – hagyta rá a férj, s közben ágyba cihelődni kezdtek.
– Karikagyűrű is kell, méghozzá vastag, és színaranyból persze. Hadd lássa mindenki.
– No, no! Alább is hagyhatnád! – mondja az ember. – Csak szerre, fontossági sorrendben mindent.
– Még én hagyjam alább? – csattant fel a feleség. – Sosem adtál nekem semmit. Most legalább adni fogsz, különben úgy itt hagylak, mint tótot a rákfene.
– Hogy lepjenek el a legyek te asszony! – szökik egyet az ágyban a férj. – Csak a jó módomért volnál velem?

Lett ebből kalamájka rendesen. Úgy össze vesztek, hogy erősen. A nagy civakodásban az ágy alattuk letörött, ráestek a kotlóra és a tojásokra. A kotlót agyon nyomták, a tojások pedig mind összetörtek.
Így volt ez, ha mese is volt, egyszer talán igaz volt. Aki nem hiszi, járjon utána.

*

Szente B. Levente mesegyûjteményeirõl olvashatsz itt.

Kérdez: Gergely Tamás

Népmesét gyûjtöttél; él még a népmese a Székelyföldön. Kaphatnánk egyet ajándékba itt, a Káfé oldalán?

Emlékeim szerint a 1986-ban jegyeztem le az első népmesét, még Bözödújfaluban. Aztán Bözödön, Erdőszentgyörgyön, Székelykeresztúron, valamint a Gagy-, és Nyikó-mentét jártam le. Nagy segítségem volt, hogy szakmai útbaigazítást kaptam. A szakirodalomban való jártasság és az adatközlőkkel való kapcsolatok kiépítése igen fontos mindörökké. Néhány szakmabeli jó barátom, úgymint a kibédi Ráduly János, a neves néprajztudós, aztán a tragikus hirtelenséggel elhunyt neves műfordító, a Nagyapó Mesefája sorozat akkori szerkesztője Bán Péter, vagy Buzogány P. Árpád író, költő, szerkesztő, hát ők sokat segítettek elindulni. Levelezésbe fogtam elég korán a kolozsvári Kriza János Néprajzi társasággal, így mondhatni kezdtem képbe kerülni, mert egy dolog az elmélet és más a gyakorlat, olvashatod agyon is magad, még semmit nem jelent. Ezt később 2015-ben értettem jobban meg, túl a terepen, amikor a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Antropológia és Néprajz szakon hallgató lettem, jöttem rá, hogy szakirodalom ide vagy oda, rengeteg az útvesztő, éppen ezért a gyűjtés soha nem áll se, munka rengeteg van.

Kérdésedre, sajnos abban az értelemben, ahogyan tudtuk, ahogyan élt és szájról-szájra terjedt a népmese mondjuk, úgy nem, azonban mégsem mondhatjuk, hogy meghalt. Átalakulnak dolgok, más irányt vesznek, csendessebet, más megnevezések alatt, de ha nem is minden faluban, községenként vannak, akik mesélnek, vannak jó történet- és mesemondók. Abban kevésbé hiszek, hogy manapság egy teljesen új mese kerülne elő nálunk, de mégsem kizárt azért. Az arheotípusok korpuszokba rendeződtek, kutathatóak, eredetük, mozgásuk kimutatható, de tipizálásuk révén lefödhető mind. Azért is tartom fontosnak az újra mesélést, hiszen nem csak egy újra rendeződés történik ilyenkor, hanem az aktuális kor mindennemű hatása, a mesélő örökölt és tanult viselkedésmintája stb, a későbbiekben ismét fontossá válik. Amilyen gyorsan változik minden, akár tízévente érdemes a néprajzosoknak, a szociológusoknak munkába fogni.

Eltűntek a régi népi mesterségeink, eltűnnek a nagy öregjeinkkel együtt a szavak, a tudás, az erő. Így kopnak ki a mesékből, a más történetekből is. Ahol marad valami, az érthetetlen lesz, vitatárgya valaminek.
Igen, él még a népmese, a történetmondás. A képesség kevésbé, de valamit mondani akarás, ha nem is egészen világosan, de lélegzik, ott szunnyad valamennyiünkben.

Az ezüsthajú tündérleány című könyvem (borítófotó mellékelve) 15. darab mesét tartalmaz, amelyeket Székelykeresztúr, a Gagy-mente és a Fehér Nyikó vidékén gyűjtöttem a 80-90-es évek között. Összejött úgy 75 mese, azonban akkoriban nem találtam rájuk kiadót. Egészen a 90-es évek derekáig, amikor aztán az egykori Romániai Magyar Szó Szabad szombat mellékletében Cseke Gábor közölni kezdte ezeket a gyűjtéseket, a saját meséim mellett. Ezt követően néhány másik folyóirat is lehozott belőlük, itthon Erdélyben, de Magyarországon is mások. Kis időre rá, a kibédi balladák, a népmese és népdal szakavatott gyűjtője Ráduly János javaslatára, a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó kérte az anyagokat, és összeválogatott a kész anyagból 15 mesét. Így jelent meg Az ezüsthajú tündérleány címmel, elég gyorsan szétkapkodtak az olvasók. Több adatközlőm is elhunyt időközben, de úgy adódott, hogy egy mesekutatással kapcsolatos kérdőívezés alatt, a mesék jó részét újra meséltettem a még élő mesemondóimmal. Ezek lettek az 1998-1999 közötti gyűjtések. A szöveget egységesítettem, tájszólásos jegyzékkel, az adatközlők neve és egyéb fontos adatokkal a kötet végén hozta ki az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó Székelyudvarhelyen 2000-ben.

De hadd álljon itt Udvardy Frigyes A romániai magyar kisebbség történeti kronológiájának 1990-2017 között megjelent ismertetője: „Megjelent Szente B. Levente /Székelykeresztúr/ gyűjteményes mesekötete /Mesék. Gyűjtötte Szent B. Levente (Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely, 2000)/. A kötet borítója Hermann Gyula /Székelykeresztúr/ munkáját dicséri. „A gyűjtés anyaga nem tudományos munka” – vallotta Szente B. Levente, inkább mesenépszerűsítő kiadványnak lehetne nevezni – amint azt a bemutatón Zsidó Ferenc meg is jegyezte. /Vári Csaba: Mesék mosolyában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 8./”
Ha több pénz lett volna akkoriban, megjelenhetett volna az összes mese, de ami késik, nem múlik. Dolgozom rajta. Mint ahogyan a székely tréfás és a tündéres népmesegyűjtésemet is lassan sajtó alá szeretném rendezni.

Mintegy 14 önálló kötetem jelent meg ezidáig, ebből mesegyűjtés egy (Az Ezüsthajú tündérleány), saját mesekönyv; Tücsök, Zöld Manó és a többiek (meseregény, Marosvásárhely, 2014), Bingyó Bernyó Nekeresdországban (verses mese, Marosvásárhely, 2018), Tündérkert. pipacsmosoly (mese, Marosvásárhely, 2022), aztán ismét a Tündérkert (mese, AB-ART, 2023).
Jelenleg a Tündérkert folytatásán dolgozom, szép és izgalmas kaland elé nézhetünk benne… munkacíme Pipacsmosoly. Egyelőre…

hivatkozás:
https://udvardy.adatbank.ro/index.php?action=keres
minden más a mesekönyveimről: az OSZK-ban/forrás:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Szente_B._Levente
• http://mek.oszk.hu/19000/19013/mp3/ Szente B. Levente: Bingyó Bernyó Nekeresdországban [Hangoskönyv] Szépirodalom, népköltészet/Gyermek- és ifjúsági irodalom (erdélyi magyar irodalom, verses mese, hangoskönyv)
• http://mek.oszk.hu/18600/18659/ Szente B. Levente: Bingyó Bernyó Nekeresdországban, Szépirodalom, népköltészet/Gyermek- és ifjúsági irodalom (erdélyi magyar irodalom, verses mese)
• http://mek.oszk.hu/18900/18973/ Szente B. Levente: Az ezüsthajú tündérleány, Szépirodalom, népköltészet/Magyar népköltészet (népmese, népköltészet, gyermekirodalom)
• http://mek.oszk.hu/19000/19059/ Szente B. Levente: Az ezüsthajú tündérleány [Hangoskönyv] Szépirodalom, népköltészet/Magyar népköltészet (népmese, népköltészet, gyermekirodalom, hangoskönyv)
• http://mek.oszk.hu/18000/18071/ Szente B. Levente: Tücsök, Zöld Manó és a többiek, Szépirodalom, népköltészet/Gyermek- és ifjúsági irodalom (erdélyi magyar irodalom, meseregény, állatmese)
• http://mek.oszk.hu/19300/19341/ Szente B. Levente: Tücsök, Zöld Manó és a többiek [Hangoskönyv] Szépirodalom, népköltészet/Gyermek- és ifjúsági irodalom (erdélyi magyar irodalom, meseregény, állatmese, hangoskönyv)
• Vári Csaba: Egy könyvbemutató margójára, avagy „Az ezüsthajú tündérlány” története. Udvarhelyszék, 2000. április 12.
• P. Buzogány Árpád: Mesegyűjtemény Keresztúr környékéről: Az ezüsthajú tündérleány. Udvarhelyi Híradó, 2000. március 2.
• Joó-Faluvégi Anna: Letűnt világ? Erdélyi Híradó, 2000. május 20.
• Ráduly János: Az ezüsthajú tündérleány. Erdélyi Híradó, 2000. július 15.
• Szász István Szilárd: „Vers-e a vers vagy csak versforma, fricska”, Morfondír, 2013. február 1. – 2013. február 7.
• Szász István Szilárd: Amikor Tücsök elhúzza a nótát, Morfondír, 2014. október 17. – 2014. október 23.
• Szász István Szilárd: Szente B. Levente meseregényéről, Eirodalom, 2014. december 11.
• Gálfalvi Gábor: Bingyó Bernyó Nekeresdországban, Hargita Népe, 2019. március 22.

*

A lusta ember álma

Nagyon régen, ehejt, nem messze az ahajttól, élt egyszer egy ember. Egész napját azzal töltötte, hogy csak álmodozott erről-arról. Szőtte-fonta álmában a dolgokat, éjjel-nappal, de sehogy sem akaródzott az egyről a kettőre jusson. Azonban igen csak nagy okosnak tartotta magát. Mégis akármibe fogott, abból kitartása híján, semmi sem lett. Hogy szavam ne felejtsem, ez az ember igen csak lusta, nagyravágyó és dicsekvő volt.
Megunták ezt az emberek, hát egy szép napon egyik szomszéd adott neki egy kotlót, s tizenkilenc tojást, hogy költessen a kotlóval, aztán hadd lássuk, mire megy.
Ej, megörvend ennek az ember, hogyne örvendett volna. El is helyezi gyorsan a kotlót tojásostól egy nagy törökbúzaszedő kosárba, s azt bé ügyesen az ágy alá. Még azon napon rettentő gondolkodásba kezdett: hogy né, kikelnek a csirkék, szám szerint tizenkilencen, azokat felneveli, tyúkok lesznek belőlük, aztán felét eladja, ennyi s annyi pénzt kap értük, majd újból megülteti egy tyúkot. Aztán kezdi elölről az egészet. Hű – azt mondja magában, hogy itt mennyi pénz lesz! Olyan gazdaságot hozok létre, hogy csuda lesz messze földön.
Addig tette-vette gondolatait, addig tervezgetett, még aludni is elfelejtett. Ott feküdt az ágyban napestig, álmodozott. Hogy így, s hogy úgy! Azonban egyszer csak lekoppant a szeme, aztán mély álomba merült. Olyant álmodott, hogy felkönyökölt, s úgy nézte.
Hely, de magabiztosan ébredt másnap reggel! Olyan jól érezte magát, hogy kedve támadt egy asszonyhoz is. Kell a házhoz, gondolta, kell a gazdaság mellé. Hát, ki dolgozzon más.
Rögtön üzent az asszonynak ki elhagyta, jöjjön gyorsan, visszaveszi maga mellé, s hogy többet egy szál gond se lesz, mert pénz áll a házhoz.
Jött is az asszony.
– De ha már így állunk – szólal meg, – nekem se ártana egy – két új ruha, meg pár arany, ezüst ékszer.
– Hijnye – mondta az ember – még az sincs amit most megegyünk, s te a ruhákon, aranyon, ezüstön töröd a fejed.
– Jó, jó, – így a feleség -, de azért majd csak veszünk!
– Veszünk hát – hagyta rá a férj, s közben ágyba cihelődni kezdtek.
– Karikagyűrű is kell, méghozzá vastag, és színaranyból persze. Hadd lássa mindenki.
– No, no! Alább is hagyhatnád! – mondja az ember. – Csak szerre, fontossági sorrendben mindent.
– Még én hagyjam alább? – csattant fel a feleség. – Sosem adtál nekem semmit. Most legalább adni fogsz, különben úgy itt hagylak, mint tótot a rákfene.
– Hogy lepjenek el a legyek te asszony! – szökik egyet az ágyban a férj. – Csak a jó módomért volnál velem?
Lett ebből kalamájka rendesen. Úgy össze vesztek, hogy erősen. A nagy civakodásban az ágy alattuk letörött, ráestek a kotlóra és a tojásokra. A kotlót agyon nyomták, a tojások pedig mind összetörtek.
Így volt ez, ha mese is volt, egyszer talán igaz volt. Aki nem hiszi, járjon utána.

/Folytatjuk./

Az interjú eddigi részei

Hajdú Mónika kapcsolata a Káfé online irodalmi-fotómûvészeti lappal közel 20 éves. Lenyûgözött az a mód, ahogyan a bilbaoi Guggenheim múzeumot fényképezte, volt abban valami rendkívüli. Nem képeslapot készített, hanem gondolkodásra késztetõ mûvet. Bilbao, Baszkföld… Úgy tudtam, úgy tudom, Hajdú Mónika ott él. Illetve kettõs életet él: fényképkiállításai Szegedhez kapcsolják, úgyhogy a fotómûvész állandóan úton van a kettõ között. Az út: repülõjárat, és természetes, hogy ott is fényképez. Ezekbõl a felvételekbõl látunk itt tucatnyit, a Káfé köszöni az ajándékot! (G.T.)

Kérdez: Gergely Tamás

„Csekélyke néprajzi, helytörténeti vonatkozású” kutatásaidról beszéltél. Szeretném, ha példát hoznál, kíváncsi vagyok...

Sok éve, hogy városunk és térségének helytörténeti vonatkozású adatait gyűjtöm. Összevetem a meglévőkkel, és hát, amikor olyasmire bukkanok, mit még nem jegyeztek fel, nem kutattak, arra ráállok, dokumentálom, egyeseket publikálom. Kezdetben mesét, mondát, legendát gyűjtöttem. Nagyon érdekel egy-egy hajdan volt család nagy család története, de érdekel a város elnevezése körüli csöndes vita is. Kutatásokat folytatok a Keresztúr és a Küküllő elnevezések eredetéről, mondhatni, több-kevés sikerrel.

Mindemellett nagyon érdekel, gyűjtöm is, a térségünkben fellelhető későközépkorból ránk maradt agyag- és cseréppipákkat. Különösképpen a pipákon levő motívumkincsekre figyeltem fel, hiszen a népi varrottas, a székelykapu, a kopjafa, a kerámia stb. mind olyan mintakincset hordoz, melyek a pipák nagyrészén ugyanolyan pontossággal megtalálhatóak. Célom az lenne, hogy ha térségünkben feltérképezhetném valamennyit, és összehasonlíthatnánk előbb a székelyföldi, majd egész erdélyi, utána az egész országban előkerültekkel, kirajzolódhatna előttünk a népek, csoportok olyan mozgáskultúrája, élettere, vallása, teljes hitrendszere, vagy az egyéb viselkedésminták rétege, amelyből a néprajztudomány, és nemcsak, komoly következtetéseket vonhatna le ha már bizonyítékokkal is szolgálhatunk.

Székelykeresztúron a Molnár István Múzeum Évkönyvben megjelent Agyagpipák Keresztúr-fiúszék területéről (2009) címmel ellátott 20 darab cseréppipáról szóló ismertetőm tárgyainak száma azóta szinte 300 darabra duzzadt. Mivel folyton érkezik mindenhonnan újabb és újabb pipatöredék, ritkábban teljes pipa, aminek roppant örülök, azt a könyvem, nem látom, mikor tudom lezárni, befejezettnek tekinteni.

Sajnos szakirodalma itthon igencsak csekély, majdnem hogy nem létezik. Itthon egyáltalán. Cikkek, évkönyvek ha szólnak róla, de Erdélyben, illetve egész Romániában kiterjedt szakirodalma nem létezik még. Ha igaz, az én munkám volt az első.

Magyarországon már van. Könyvek, cikkek, tanulmányok, ismertetők tárják fel alapos kutatások közepette a kutatóknak és az utókornak az agyagpipákat, jellegzetességeiket tipizálási módszereikkel együtt, habár egyértelmű rendszerezése ezeknek mai napig nem született, tudomásom szerint.

Szóval, ez is örökségünk része. És engem igencsak érdekel.

A mamut interjú korábbi részei

egyetlen kapocs közöttünk már a szó
a ritka a néma a késve jövő
mire elér már csak hunyorgó rakéta
tán föl se kellett volna lőni
elnézést

nem látok nem hallok nem tapinthatok
csak sejtek és emlékezem
de hol javítják meg gyorsan romló memóriámat
ki igazolja be sejtéseim

jönnek az őszi fellegek kontinenseken át
úsznak mintha valaki küldené őket
útlevél nélkül
súlyos szavak a kitoloncolt nyár után

lehet hogy ugyanakkor bámulunk föl az égre
a mindig titokzatosra a hívogatóra a mélyre
s a szavakba öltöző fájdalom
lepergő cseppek átázó vállamon

Irina Pusztai fotója

Látom, hogy több olyan szerzõt is bemutattatok, akiknek köze van Székelykeresztúrhoz: Zsidó Ferenc, P. Buzogány Árpád… Milyen érzés bemutatni õket az otthoni közönségnek és hogyan fogadják õket?

Mindenképpen nagyszerű és felemelő érzés őket bemutatni. Fontosnak is tartom/tartjuk, hiszen megjelent köteteik mellett egyéb munkáikkal is rendszerint jelen vannak különféle folyóiratokban. Ezekkel is érdemes előhozakodni, ugyanis nem mindenkihez jutnak el ezek az igen fontos munkák.

Másfelöl, meghívunk másokat is, március 6-án, például a többszörösen díjazott, több kötetes, Székelyudvarhelyen élő Szakács István Péter prózaíró, irodalomtörténész, publicista, írói álnevén Steven Cook érkezik hozzánk. Humora határtalan. Élmény lesz vele beszélgetni.

Az interjú elsõ része

Második része

Harmadik

P. Buzogány Árpád

Zsidó Ferenc

Székelykeresztúr panoráma

A lehallgatás és megfigyelés aranykorában, a nyolcvanas években minket is megfigyeltek. Mivel nem volt még mit és mivel lehallgatni, híre-hamva nem volt telefonnak, mobil még nem is létezett, kénytelenek voltak a klasszikus módszerekhez folyamodni.
Ha volt is poloska a házunkban, egész nap unatkozhatott, hisz alig voltunk otthon.
De megfigyelték az otthon tartózkodó szomszédok, hogy a házunk előtt parkol naphosszat egy kék kocka Lada, B-s rendszámmal, ami felettébb gyanússá tette a két, benne kornyadozó atyafit.

Mivel 1989-től a mi házunkban működött a szerveződő SZDSZ Pestimrei irodája, a kíváncsiságuk némiképp érthető volt. De sajnos nap közben dolgoztunk, így aztán csak Bukfi kutyával konzultálhattak volna.
Egy napon Misi szomszéd, megunva az idegeneket, ami soha nem jelentett jót, odaballagott hozzájuk, és nyíltan megkérdezte tőlük, hogy mi a francot keresnek ott.
Azt válaszolták neki, hogy Restárékat várják. Jó ismerőseik.

Misi szomszéd éleslátására vall, hogy elküldte őket a jó büdös francba, mondván, ha tényleg jó ismerősök, tudhatnák, hogy csak estefelé jönnek haza.
A történethez tartozik még az is, hogy a rendszerváltás után az egyik, közben munkanélkülivé vált megfigyelő meghívta az én hajdani, és már néhai férjemet egy felesre, és megkövette azért, amit ellene tettek.

Boldog békeidők!

A mai lehallgatóktól és megfigyelőktől ilyen szép gesztust nem tételeznék fel.

Köböl Vera fotója

Mondhatnám azt is, hogy tengernyi emlékem sokaságából most egy olyan történetet fogok megidézni, amiről már sokszor írtam, de ennyire konkrétan és valósághűen még soha nem fogalmaztam meg a gondolataimat.

A minap láttam Németh Zsolt fideszes politikus nemzetiszínű tapasszal leragasztott fülét Tusványoson, és eszembe jutott az édesapja, akinek egy nyáron át kis túlzással a munkatársa lehettem. Így a mostani írásomat néhai Németh Géza református lelkipásztor emlékének szentelem. Apa és fia között a névazonosságon kívül sok közös vonást nemigen tudok jelenleg felfedezni.

A nyolcvanas évek végén történt, amikor a romániai menekültek áradata elindult Magyarország felé. Ki a zöld határon, ki vonattal, sokan autóstoppal jöttek, kis motyójukban magukkal hozva azt, amit el bírtak hozni.

Németh Géza rákosszentmihályi gyülekezetében felvállalta a menekültek fogadását, gondozását, ellátását ruhával, élelemmel, lelki vigasszal. Néhány hét alatt megszerveződött a segítség, pedig nem volt sem internet, sem facebook, de még okostelefon sem.

Azokban az években a Budapesti Konzervgyárban dolgoztam, könyvtárvezető és közművelődési előadóként. Mai napig nem tudom, hogyan jutottak el hozzám, de akkor már évek óta ellenzéki voltam, és sok akcióban vettem részt. Két fiatalember keresett fel a gyárban, hogy élelmiszerre, könyvekre, gyógyszerekre lenne szükség, részt tudnék-e venni a menekültek megsegítésében? Gondolkodás nélkül igent mondtam, és bekapcsolódtam annak a hatalmas munkának a megszervezésébe, lebonyolításába, amely aztán hónapokon át zajlott Rákosszentmihályon. Bár én magam római katolikus vallású vagyok, olyan szeretettel és nyitottsággal fogadtak a református gyülekezetben, hogy emiatti aggályaim hamar elmúltak.

A Globus igazgatójához, főnökömhöz fordultam, aki nem zárkózott el és nagy mennyiségű adománnyal, konzervekkel járult hozzá a menekültek megsegítéséhez. Sőt, gondoskodott az eljuttatásról is.

Amikor meghirdettem, hogy ruhákat, könyveket gyűjtök, rengeteget hoztak az olvasóim, zsákszámra gyűltek az adományok, amelyeket valaki mindig elvitt a gyülekezetbe. Hétközben nem tudtam az elosztásban személyesen segédkezni, mert másodállásom is volt, két munkahelyen dolgoztam, de hét végén szinte mindig ott voltam.

Rengeteg emberi sorsot, tragédiákat ismertem meg, az emberek meséltek nekem szétszakított családjaikról, a menekülésről, reménytelennek érzett helyzetükről. Könnyek és reménység, hála és szeretet: ezek az érzések fogtak el mindenkit, jól emlékszem.
Egy napon francia forgatócsoport érkezett, akik dokumentumfilmet forgattak a menekültválságról. Védenceink érdekében őket nem mutathatták, én vezettem körbe a stábot.

Fiam gyermekorvosa, aki Marosvásárhelyről származott, szintén ott volt szombatonként, vizsgálta a gyerekeket, gyógyszert osztott, ha kellett.
Ott találkoztam egy asszonnyal, aki a tíz év körüli kisfiával érkezett Kolozsvárról, a család többi tagját otthon kellett hagyniuk. Férje és a két nagykorú fiú nem tudtak elmenekülni. A fiúk sorkatonák voltak, valahol messze, románok lakta vidéken, az apjuk pedig a házat nem akarta otthagyni. Megbeszélték, hogy itt, vagy ott majd megoldják a családegyesítést, ha lehet. A kisfiút, mint akkoriban minden második erdélyi fiúgyermeket, Csabának hívták, a könyvek között válogatott, és elmondta nekem, hogy programozó szeretne lenni.

Aztán ahogy konszolidálódott a romániai helyzet, mindenkinek elrendeződött a sorsa. Sokan tovább mentek, mások itt találtak maguknak új hazát, és voltak, akik hazamentek szerencsét próbálni.

Most nagyot fogok ugrani az időben, bár még tudnék történeteket felidézni, de az igazi meglepetés majd húsz évvel később ért.
A kétezres évek elején első novelláskötetemen dolgoztam éppen, amikor használtan vett öreg számítógépem beadta a kulcsot. Hirdetést adtam fel, hogy olcsó, használt számítógépet vennék. Új vásárlására nem is gondolhattam volna, anyagi helyzetem soha nem volt valami rózsás. Életemben először új laptopot 2021-ben tudtam venni magamnak.
De ez akkor még távoli jövő volt.

Hamarosan jelentkezett egy fiatalember, aki kedvező árajánlatot tett, és felajánlotta, hogy elhozza és beüzemeli a jól működő, bár használt asztali gépet. A megbeszélt időpontban csengettek, és belépett egy magas, harminc év körüli fiatal férfi, hóna alatt a számítógéppel.
Bemutatkoztunk egymásnak, megkérdezte, hová tegye, és munkához látott.
Közben beszélgettünk, megéreztem a beszédén a jellegzetes, enyhe tájszólást, rá is kérdeztem, hogy erdélyi-e? Ő készséggel mondta, hogy anyjával érkezett menekültként az országba, 9 éves volt, azóta itt élnek.
Szöget ütött a fejembe a történet, de nem akartam tolakodni, finoman érdeklődtem, olyan dolgokat kérdeztem tőle, amire a választ csak olyan ember tudhatta, aki akkoriban megfordult a rákosszentmihályi gyülekezetben.

És valóban, ő volt a kis Csaba, már felnőttként, aki olyan lelkesen mondta nekem, hogy programozó szeretne lenni!
A könyves néni! – kiáltott fel, és már állt velem szemben, mindkettőnknek gyülekeztek a könnyek a szemében.
Úgy kellett ráerőltetnem a pénzt, amit a gépért kért, mindenáron ingyen, ajándékba akarta adni. Csak, hogy viszonozzon valamit azért a sok segítségért, amit tőlem kapott. Mondtam neki, hogy azt nem tőlem kapta, hanem jó emberektől, én csak a postás voltam.
Több, mint egy órát beszélgettünk aztán, végül félpénzt elfogadott meg egy nagy tábla Milka csokit.

Az a PC jól szolgált engem majdnem tíz éven át, amikor le kellett cserélnem.
Számomra ez Erdély, meg persze sok minden más, jó és rossz történetek, de semmiképpen nem Tusványos álságos, operettes világa, leragasztott fülekkel, és hagymázas beszédekkel.

„Börzsönyi Erika vagyok, 1954-ben születtem. Népművelő-könyvtáros szakon szereztem diplomát épp ötven éve. Ötödik éve nyugdíjas vagyok, főállású olvasó és író. Verset, prózát, apevát és haikut írok, két önálló kötetem jelent meg, és számos antológiában szerepeltek az írásaim.”