Cseke Gábor: Odalent

 

magas a temetőkerítés
a faluban hol a szüleim éltek
de főleg haltak

széles kőfalán strázsaként
járkálok le föl remélve
béke van legalább odalenn

a kerten túl a gépkocsik
szekerek biciklik siklanak
mindkét irányban az élet

jele az ideges mozgás
a mindent befogó tekintet
párás lágysága a könny

mely befelé hull egyre
egy tikkadt sír fölött
az oroszlánszájakba gyűlő harmat

Guelminó: Sőregi Dezső

 

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

 

 

Sőregi Dezső – Tökszi, történelemtanár. Ritkán láttuk, mint a már említett Dobos János, Urbán István tanárunkat helyettesítte.

cselényi béla: villanás

a tél púder illata
ahogy belibben
elillan
olyan volt jöveteled
és elmeneteled
 
de nem is jöttél
nem is távoztál
csak a havazás
sugallotta hogy létezel valahol
 
 
Budapest, 2024. II. 28.
 

Cselenyi Béla: Papp-Kincses Emese 80

 
1944. V. 5.–2024. VII. 20.
 
 
Belém vésődött a diáklány,
akinek kilopták
válltáskájából a Miki egerét*,
ma meg nyolcvan éves
a rózsaszín kondenzcsíkok fölött.
 
 
Budapest, 2024. V. 5.
____________________________________________
* Visszalopta.

Debreczeni Éva: Álamatlanul

 

hűs hajnal ölel
már halkulnak a tücskök
légy türelemmel

cselényi béla: részrehajlás

 
a zöld posztóval bevont íróasztalon
ágaskodott az üveges fenyőfa
eszembe jut egy cím
A BOLDOGSÁG MŰVÉSZETE
s egy angyalarcú krampusz mondja rá
AZ ÍRÓASZTAL KICSÚCSOSODÁSA
 
felmentést adok a fának
tudom hogy tömény giccs
de titokban ezüstöt dugott
bírói palástom fekete zsebébe
így másképp bátorkodom vélekedni
tán szebb így a világ
talán hamisabb
 
 
Budapest, 2024. II. 28.

Nagyváradi holokauszt – Sall László emlékezése

Boda Edit: Szögember

 

Azon a napon kimerészkedtem a városba,

úgy este felé, egy költő irodalmi estjére,

ahol más költők és írók is időztek,

jó emberek, gondoltam, itt lehet kotolni,

maradok, s én is beszélgetek. Akkor még

nem tudtam, hogy szög vagyok, egy átlagos,

ám öntudatlanul is bökdöső, már a

puszta jelenlétével is provokáló szögember.

 

 

Tovább »

„A legtöbb verset ősszel írtam” Beszélgetés a Bukarestben élő, 80 éves Ana Blandiana Herder-díjas költővel

 

Kérdezett: Székely Ferenc

 

‒ Ön Temesváron született, de anyja révén a Fehér megyei Blandiana faluból származik,

Lucian Blaga szülőföldjéről. Miért választotta írói névnek a Blandianát?

‒ Blandiana édesanyám szülőfaluja volt. Nevét egy Maros menti dombon lévő római várról

kapta. Tizenegyedikes koromban vettem fel ezt a nevet, amikor apámat bezárták, és semmi

esélyt nem láttam, hogy saját nevemen publikáljak…

‒ A gyermekkor, az ifjúság minden ember életében fontos szakaszt jelent. Hogyan

emlékszik vissza ezekre az évekre?

‒ Gyermekkoromban nem jártam Blandianán; édesanyám korán elvesztette szüleit, többé ő sem tért vissza szülőfalujába. Számomra Temesvár jelentette a gyermekkort, ott születtem, ott laktak apai nagyszüleim, oda jártam vakációzni. Egyszerű falusi emberek voltak, akik közel laktak a vasútállomáshoz, tehenet, lovat, sertést, szárnyast tartottak, s dolgozni kijártak a város széli földjeikre. Ahogy jött a nyári vakáció, anyám mindig a nagyszülőkhöz küldött engem és húgomat, mert ott volt tojás, tej, zöldség, gyümölcs, Nagyváradon viszont, ahol éltünk, csak pénzért lehetett vásárolni, ami nem volt könnyű, mivel apám, ortodox lelkészként és a rendszer ellenségeként börtönben sínylődött. Noha Temesváron születtem, számomra Nagyvárad az a hely, ahol megtanultam olvasni és elkezdtem írni.

 

Tovább »

Guelminó: Dobos János

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

 

 

Dobos János – történelemtanár. Nem sok közünk volt hozzá. A többször sportbeli kötelezettségei miatt hiaányzó, az előbbiekben bemutatott Urbán István tanárt helyettesítette – olykor.

 

Guelminónak a Káféban közölt eddigi rajzai

Ladik Katalin megzenésített versei a Zene Házában

Olof Palme sétány, Liget, Zene Háza

 

 

 

 

Dinók Zoltán: Peti megéhezik

 

Peti tizenöt éves kamasz volt. Éppen otthon tartózkodott. Levelező tagozatra járt a gimnáziumban. Most nem kellett iskolába mennie. Anyja egyedül nevelte. Peti nagyon unatkozott, s irtózatosan éhes volt. De nem volt mit ennie… Peti fel-alá járkált a szobában. Gondolt egyet, s átment a szomszédba. Kopogtatott. Diószegi Ferenc lakott ott. Éppen munka nélkül volt. Ajtót nyitott.

– Hát veled mi van? – kérdezte Feri.

– Nincs otthon anyám, és nagyon éhes vagyok. De nincs mit ennem…

– Gyere be, te… – mondta neki Feri.

Peti bement a lakásba. Régen járt már itt. Feri értette miről van szó, hellyel kínálta a fiút…

– Ülj csak le a konyhában… Tovább »

Egy roma költőnk volt s most ő sincs…

– a Maszol.ro portálról

 

(Naplósorok helyett) Ma, június 24-én, a gyergyói kánikulában – ami azt jelenti, hogy ha ott tűzött a nap, az egész világ főtt a levében – Rafi Lajos roma költőt halva találták a vasúti pályán, Gyergyóditró és Gyergyószárhegy között. Élt 42 évet. Két megjelent kötete (A földhöz vert csoda, Az élet számlája), verseinek svédre fordított válogatása és az általa képviselt költői jelenségnek egész legendaköre őrzi az emlékét, kellően még föl nem mért költői jelentőségét. De még életében megérte, hogy doktorandusz-dolgozat készüljün róla „Költői bádogos”, „csodaroma” – Rafi Lajos költészetének recepciója címmel, Köllő Zsófia tollából. Egyik megállapítása szerint „a róla szóló beszédmód … alapvetően néhány séma körül forog, hiszen egyrészt mint egzotikumot mutatják be, pl. „a székelyföldi romák egyetlen költője” (Duna TV), „költői bádogos”, csodaroma” (kultúra.hu), másrészt a sztereotípiák leküzdésével fáradoznak, több-kevesebb sikerrel, mint például Zsigmond Attila és Bajna György róla készített dokumentumfilmje.”

Rafi Lajos portréja / fotó Gergely Tamás

 

Halála napján szívbéli jó barátja és egyik istápolója, Bajna György költő-újságíró a következő szavakkal búcsúztatta őt a Káfé főnix portálon:

„Nem a szíve ült a semmi ágán, hanem ő maga. Egész valójában. Ráadásul állandó kettősségben. Pedig tisztában volt azzal, hogy ki is ő, mégis állandóan gyötörte ez a kérdés is. Ezt is nehezen értették még tisztelői is, akik sokat bosszankodtak – főleg az önpusztító életvitele okán… Rafi Lajos kérdéseket hagyott maga után. Mint minden versével. A válaszok ott bujkálnak, a titok ott lappang épp a költeményeiben. Élete ugyanis nyitott könyv volt, szétszórt lapokon keringett a szemünk előtt, s hullott néha sárba. Halála ellenben megrázó volta ellenére sem válasz semmire. Talán csak arra, hogy nem figyelünk eléggé egymásra. Lajos csiszolatlan gyémánt marad immár mindörökre. Köztünk járt, nézett, látott és hallott, aztán üzent. Mi néztük, de nem láttuk és nem hallottuk. Ha pedig igen, akkor rosszul. Ritka és tétova üzeneteink valószínű ezért voltak hiábavalók.”

(Mit jelentett nekünk Rafi Lajos?)  Rendhagyó, s egyben etnikai toleranciára ösztönző jelenség volt a magyarul is költő roma alkotó, aki a Gyergyói medence egyik nagyközségében – Gyergyószárhegyen – élvén, igazából mindennapi mesterségével, a bádogossággal kereste meg nyolc tagú családjának (feleség és 6 gyermek) a mindennapi betevőt. Költő mivolta isteni adottság, ráadás volt amúgy a népcsoportja életmódjához igazodó személyes sorsra.

Rafi Lajos köteteinek címlapja

Miközben az anyaországban egész sor roma író-költő alkotott külön réteget a magyar irodalmon belül, Rafi Lajos megmaradt erdélyi unikumnak, akinek lelkesen járnak a csodájára, akit körülrajonganak ugyan, de akihez nem igazán tudnak érdemben hozzászólni.

Kuriózumszámba ment a hír, hogy Svédországból érdeklődnek utána, majd hamarosan svédre fordított válogatott verseivel (fordító:  Ove Berglund) találkozhatott a közönség Stockholmban – no meg később a költővel magával is, akit a lelki jóbarátjává lett Gunnar Svensson költő és világutazó korábban azért keresett fel, méghozzá Gyergyószárhegyen, hogy saját szemével győződjön meg: létezik az a csoda, amit a svéd Rafi-kötet megjelenése világszenzációvá emelt.

Svensson 2011-es gyergyói látogatása nagy esemény volt a Rafi családban, de az egész gyergyói szellemi élet ráérzett a nem mindennapi gesztus jelentőségére. A  történtekről a Gyergyói Kisújságban beszámoló Bajna György nem is az eseményekre, hanem a jellegzetes körülményekre helyezte a hangsúlyt: azt írta le, hogy a svéd vendég jelenléte miként szabadította fel az erdélyi vidékiesség beidegződéseitől a vendéglátókat. Svensson a szoros barátság jeleként ölelte meg mindannyiukat a gyergyói állomáson, amikor végül a Coronával távozott, s hagyott maga után legendás benyomást, amit Rafiné Zsuzsa asszony ekként fejezett ki: „Látszik rajta, hogy nemes ember”.

Rafi Lajosnak amúgy nem volt kimondott vátesz-tudata. Nem akarta költőként megváltani a világot, talán még saját magát sem, de mindenben engedelmeskedett a benne élő csoda vak törvényének, s népét próbálta valamiképpen felébreszteni ösztönös pillanat-élményéből: roma-magyar szótárt kezdett összeállítani, versein mind magyarul, mind roma nyelven ő maga dolgozott. Egy, az Új Magyar Szónak adott hajdani – mára már elérhetetlen – interjúban pedig nyíltan is kimondta: „Az vagyok, cigány.” Nem engedte, hogy kisajátítsuk.

Kisebbség volt ő a kisebbségünkben, de annyira példa nélküli, hogy már maga ez a tény eleve védetté tette akaratlan többségi szemléletünkben. De védtelen maradt a saját démonokkal szemben.

(Az első Rafi-vers) Rafi Lajos első versét – amit az egykori Hargita napilap közölt – magyar tanárnője biztatására írta meg, és a békéről szólt. Az ő szavaival elmondva, a Hargita Népe nyomán, egészen kerek kis történet:

“Még a rendszerváltás előtt történt, négyszöget kellett formálnunk Ceauşescu tiszteletére és a béke dicséretére. A magyartanárnőm, Pál Anna megkért, hogy írjak egy beszédet a békéről, és olvassam fel a diákoknak. Hazamentem és elkezdetem gondolkodni, de semmi sem jutott eszembe, ami a békével állt volna szoros kapcsolatban, csak az, hogy Ceauşescu miatt tulajdonképpen éhezünk. Ilyen körülmények között a békéről kicsikét nehezen lehet bármit is írni. Időközben eljött az este, és én még mindig azon töprengtem, mit is mondhatnék én másnap az iskolában a témáról. Édesanyám észrevette, hogy szomorkodom, megkérdezte, mi bajom van. Elmeséltem neki, mi az iskolai feladat, és hogy nem tudok megbirkózni vele. Elmagyarázta, hogy a béke milyen szép dolog és hogy az egyik legszebb szó a magyar nyelvben. Akkor már jött is a vers, csak úgy magától.

Pál Anna, a tanárnőm javasolta, hogy a verset postázzuk el a Hargitához. Egyed Bandi barátom imádta a cukorkát, bármire képes volt érte. Odajött hozzám és mondta, hogy te, Rafi, ha mondok valamit, veszel nekem egy dobozzal. Megígértem neki az áhított cukorkát. Na, és akkor hozta nekem az újságot, amelyben benne volt a Béke című első versem. Én nem vettem annyira komolyan ezt a verset, legalábbis nem olyan mértékben, hogy lapokba kerüljön… Aztán egy óra múlva az egész iskolai folyosó az újságot olvasta.

Édesapám nagyon örült, kivágta az újságcikket, amelyet mai napig a pénztárcájában őriz. Aztán azokat a verseket, amelyeket tizennégy éves koromtól írtam az iskola ideje alatt, elégette, de nem azért, mert nem szerette őket, hanem mert félt a hatalomtól, aggódott: nehogy bántódásom essen. Nagyon közel lakott hozzánk a rendőrség is…”

(Rafi Lajos egy versantológiában) Első kötete megjelenése után megkértem Bajna Györgyöt, hogy Rafi költészetének jó ismerőjeként állítson össze egy kifejező verscsokrot tőle az Erdélyi és csángó költészet című internetes antológia számára, amely a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában, állandó gazdagodással áll az olvasók rendelkezésére. A versgyűjtemény elkészült, s a MEK-kel párhuzamosan az anyag felkerült a Káfé (majd a Káfé főnix) portálokra is. Idővel az Irodalmi Jelen is bekapcsolódott Rafi Lajos költészetének népszerűsítésébe. Sajnos, hogy a népszerűvé válás nem segítette túlságosan a költő társadalmi beilleszkedését, életvitelének normalizálását – annak ellenére, hogy mind gyakrabban kapott hivatalos felkérést, hogy bemutatkozzék az érdeklődő közönség előtt, barátai, jó ismerősei pedig egyre nagyobb aggodalommal szerették volna visszafogni életének  önpusztító ámokfutását.

Gergely Tamás stockholmi prózaíró, a svéd Rafi kötet értelmi szerzője és szorgalmazója egy 2012-es jegyzetében így emlékszik vissza a svédországi könyvtárban tett látogatás egyik jellemző mozzanatára:

Az a bizonyos stockholmi plakát, a poharas fotóval / fotó Gergely Tamás

„Már az előadására készülünk a Stockholmi Városi Könyvtárban, a felszólalások sorrendjét beszéljük meg, előttünk a svéd nyelvű plakát, rajta egy képpel, ugyanazzal, ami a könyvborítón: Rafi egy lokálban (gyergyói kiskocsma?), előtte papír, ceruza, láthatóan alkotás közben tehát, keze ügyében cigaretta, és egy – pohár. A pohár vizespohárnak néz ki, de kiívva, úgyhogy nem tudni, hogy víz volt benne vagy pálinka, ez utóbbi, ugye, serkenti az alkotókedvet… Óhatatlan arra asszociálunk, főleg, hogy tudjuk, hogy a költő is hasonlóképpen gondolja…

Szóval ha már odáig jutottunk a barátkozásban (harmadik napja kocsizzuk be a várost), hogy intimebb dolgokról is kérdezni lehet, somolyogva felteszi a  kérdést:

”Miért mindig ez a pálinkás kép kerül be a könyvbe és újságokba?”

Jó kérdés, nem?! Mit is válaszolhatnék neki? Hogy ez van raktáron… a számítógépemben? Hogy ösztönösen történik… Nálam is, és ezek szerint másoknál is…

Hogy ő már hét hónapja nem néz a pohár fenekére… Nem vádol, csak közli az adatokat. Helyükre akarja tenni a dolgokat.

Persze jobb lenne, ha látszana kicsi kávézacc a pohár alján. Hogy kávét ”fogyasztott” volna, szokták azt is serkentő gyanánt a költők, nem?”

A kávézacc láthatóan azóta se jött be. A hajnali vonatgázolás legalább is erre utal…

 

cselényi béla: garatgyulladás

 
 
ahogy bélelt cipőmbe
betolakodott a latyak
nyomban megfájult a torkom
unoka voltam a hideg fényben
 
 
Budapest, 2024. II. 28.

Para Olga: SZÜLETÉSNAPOMRA

 

hetvenhat éves lettem én

hálaadás e költemény

sóhaj

óhaj

ajándék mellyel meglepem

íróasztali szegleten

magam

magam

hetvenhat évem elszelelt

tanári bérből sok nem telt

az ám

Hazám

s ha lehettem is oktató

én is töltőtoll koptató

szegény

szegény

aranykorban táncolgatás

de szekus elhallgattatás

kussolj

kussolj

de kussolni elfelejtünk

csárdásosan jó a kedvünk

ihaj

csuhaj

járd ki lábam járd ki most

nem parancsol senki most

kussolj

kussolj

halálhír réme eltalál

gyermekem sorsa halál

sírni

sírni

s nem taníthatok de élek

belém hálni jár a lélek

tűrni

tűrni

szanatórium elfogad

hogy itt ápolgasd magad

írni

írni

 

(Sepsiszentgyörgy, 2024. április 11.)

Internet kávézó FOSZTÓ LÁSZLÓ*: Kávé cukor nélkül

 

Nem emlékszem, mikor kezdtem el rendszeresen kávét inni, csak az biztos, hogy huszonévesen, diákkoromban, Kolozsváron.

Arra emlékszem, hogy gyerekkoromban, a késői szocializmus idején, az igazi kávé ritkaság volt. Otthon a család többnyire ‘inkát’, vagy éppen a ’nechezol’ nevű kávépótlóból főtt löttyöt ivott. De annak sem íze, sem bűze nem ragadt meg az emlékeimben.

A kolozsvári kávézások emlékezetes alkalmai a Croco (ejtsd. Kroko) kávézóhoz kötődnek. Egy fontos találkahely volt a 1990-es években a Jókai utca vége, az Egyetemi Könyvtár, és a Studház (Egyetemi Művelődésiház) háromszöge által körbeírható tér egyik sarkában. Mindig zsúfolásig tele egyetemistákkal és más lézengő fiatalokkal, de az utcaseprők is ott itták reggeli kávéjukat. Sűrű cigarettafüstben, elképesztő forgalom volt, nem is lehetett leülni, lábon állva hörpintettük fel a presszókávét, az apró csupor alján maradt a ragacsos, félig olvadt cukor. Pár szót váltottunk, s indultunk is tovább. Reggel az egyetemi épületek fele, délután a bentlakások irányába.

 

 

Tovább »

boér géza: versjáték


                  az ITT vagyok
                  költő néha ha!
                                    elhiszik?

ha lesz legjobb barátom
az is csak
múlt/ban/nak
          h                      isz(ik)

          s nézi bénán a rímet
          ami csak holtomban rémít
          ha ritmusom nem talál
                                              se jót
                                              se régit
          hisz nincs bevallott halál

          tudnom kéne már/még
          hogy jövőmbe átlép
          ve                        rég
                  szpanak a hajdani spenót

                          (nyelvről ne mondj
          anak                        se régit
                                         se jót -)
          nyelvem: rabruhás rózsa
                  föl!égetett dózsa
                  föl! (égetett) dózsa
          lám elfogy a rím is
                      vég
                      ül
              szívemben
      a régi régi kín
                    rímesversbebékül
      és jön az altató
                  táj
                  tente        ha fáj
                                  a táj
                  tente
                  táj
      szavazz az én
                reggelemre

Bencze Mihály: Kalapács és a Cargo

 

A brassói Rockstadt 2024. március 14-én szabadságharcunk megemlékezése alkalmából biztosította a helyet egy olyan ünnepi koncertnek, ami még nem volt Brassóban, ugyanis egy magyar és egy román együttes egymásnak „kezet adva” kápráztatta el műsorukkal a rockzene-rajongókat. E rendezvény megvalósítója a marosvásárhelyi Kővári Attila.

 

 

 

Tovább »

Guelminó: Fábri Gizella – Giza

 

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

 

 

Fábri Gizella – Giza, fizika tanárnő Nem hagyott bennünk nyomot. Olyan: tedd ki, hadd hűljön egyéniség volt.

Figyelem!

A Káfé szerzõi közül szeretném figyelmeztetni azokat, akik eddig saját oldalukon nem tárolták szövegeik, hogy a Káfé rövid idõn belül megszûnik. Ezért menekítsék az online folyóiratról a mûveiket. Gergely

Cseke Gábor: Egy levél

 

            Egy levél,
            két levél,
            három levél,
            négy levél…
            – furcsa szél,
            földet ér.

Négy levél – az már valami,
ki lesodorta, borzong maga is.
Itt hevernek, kiterítve,
ahogy a véletlen helyet
könyökölt nekik –
            az erdő csöndes,
            nyújtózkodása roppantja csak
            a gallyait.

Kakukk habog,
sületlen hangját magyarázom,
idegen élet –
szokásait, mint szennyes ruhát,
eldobálom.

Hetedik határban
(ha a fülem se csal még!)
csattogó világ van,
döntik a fát rakásra,
gyertyán és bükk és tölgy
hökken a földön,
cinkos fejsze csattan a fába…

Ládd, a leveleket
megőrzöm,
kiterítve is büszke eredmény, míg –

hetedik határban
szekérnyi
fát dönt valaki.
            Egy fa,
            két fa,
            tíz fa,
            húsz fa…
– markába köp, s a füttyét hallani.

cselényi béla: spontán formák játéka

 
a gyűrött szennyes ruhák
akár a falrepedések
szeszélyes formákat mutatnak
időről időre
tekintetem rásiklik
a gyűrődések rajzolataira
mint a felhőjáték
olyan elringató
az ingek-gatyák formavilága
márványminták játékaként
átvezet egy másik valóságba
bumfordi bohócok
gyermeki állatkák
gyűrődnek elő a formai csendből
lépnek elő furcsa figurákká
és csak gyűl a szennyes
mesés halmaza
nézem álmosan
mint a vakolatot
 
 
Budapest, 2024. II. 2.

Miodrag Jakšić: Pričam prijateljima – Barátaimnak mesélem

 

Barátaimnak mesélem,

tegnap este megismerkedtem

Anabela Basalóval.

 

Kávéházban ültünk,

ásványvizet ittunk,

sportfogadási szelvényekkel

bíbelődtünk,

közben két svéd

második-ligás mérkőzés

okozott gondot,

fixre játsszunk

vagy

a gólok számára.

 

Barátaimnak mesélem,

ők meg válaszul:

Anabela Basalóval voltál

és fociról beszéltél?!

Te idióta!

 

Fordította: Fehér Illés

 

 

Pričam prijateljima

 

Pričam prijateljima

da sam sinoć upoznao
Anabelu Basalo.

Sedeli smo u kafani,
pili mineralnu vodu,
i popunjavali tiket
sportske kladionice,
dvoumeći se da li da
za dve utakmice,
švedske druge lige,
odigramo fikseve
ili
ukupan broj golova.

Pričam prijateljima,
a oni mi odgovaraju:
Bio si sa Anabelom Basalom
i pričao o fudbalu?!
Kretenu!

 

 

 

 

 

Bencze Mihály: Fából faragott versek – Vida Géza szobrászra emlékeztek

 

Vida Géza (Nagybánya, 1913. február 28. – Nagybánya, 1980. május 11.), a legjelentősebb máramarosi modern szobrászművész, a fafaragás nagy mestere, 1974-től a Román Akadémia levelező tagja, egy bányászcsalád kilencedik gyerekeként látta meg a napvilágot. Apja Vida József 1916-ban elesett az első világháborúban, Rozália, a megözvegyült anyja, nehéz körülmények között tartotta fenn a családját.

 

 

Tovább »

Németi Rudolf*: Skizoperipatézis (Szegény kis Dezső maszataiból)**

 

Jó Desirém,
majd újrakezdjük egyszer,
Se pót, se káb,
se nem lesz benne vegyszer,
Zöld lesz a fű,
és még zöldebb az allé,
És azt susogja:
minden, minden passé,
S kéz a kézben,
ha jó az alkonyulat,
Elindulunk,
havannád bodorul csak,
Szemem sarkából
leslek nagy titokba’,
Nehogy az orcád
éle megbomolna…
S otthagylak mégis,
siínyva, mint egy isten,
Ki még csak gyermek,
hát hatalma sincsen,
Csak ki és be,
bóklász a tág szobákban,
S minduntalan
berúg az égi bálban,
Hisz itt egy csók,
amott leszí egy slukkot,
Angyalcsöcsökről
tépdesi a smukkot…
S ha szertenéz
hajnalfelé a füstben,
Utánad rí majd,
árván, anyaszülten.

 

*Ma töltené a hetvenhatot

**Megjelent a Jelenkorban

 
Verified by MonsterInsights