Albert Csilla: Halványvörös és halványfekete (45) / Parafrázis-regény / Történik a 2020-as évek elején
Judit vetélése fájdalmas volt, de mégis, Attila csak magának – és magának sem könnyen – elismerte, hogy bár örült a babának, nem viselte meg nagyon az elvesztése. Talán azért, mert még fiatalok voltak – és ami most elveszett, később nem fog. Vagy talán mert nem volt még kész ezt igazán komolyan megélni, akarni – ez csak úgy “jött”, és ő elfogadta, de ugyanilyen természetesen el is engedte. Ami ennél furcsább: úgy tűnt, Judit is hamar felállt az ütésből. Ez a váratlan terhesség mindent megváltoztatott az életében, de most, hogy visszaállhatott ez az élet, rájött, hogy nem is olyan nagy a baj – ő sem volt igazán készen még erre a változásra.
Persze, nem minden állt vissza: Attila és Judit továbbra is együtt éltek, és tervezték az esküvőt is. Fura egy helyzet volt – bár a gyermek miatt siettek azzal, hogy összeházasodjanak, az esküvő elodázása mégis azt a rossz üzenetet hordozta volna, hogy életüket nem egymással, hanem a gyerekért akarták csak összekötni. Ezt Attila fontosnak tartotta tisztázni, és amikor Judit kicsit egyensúlyba került, egy esti beszélgetésnél szóba is hozta:
– Tudod, a kicsi elment, de Te maradtál továbbra is az életemben – úgy, mint eddig. És a jövőmben is.
– Tudom – sóhajtott Judit, és megcsókolta a fiút. De azért furcsa érzésük volt mindkettejüknek. Ez a sietős elköteleződés, amelynek oka megszűnt, valahogy elvesztette a természetességét, ugyanakkor visszavonni sem lehetett. Nem is akarták – csak éppen nem volt elég értelme. Mindenesetre, miután a család kiheverte a baba elvesztését, Attila helyzete megszilárdult a Gajdos családban: Judit szülei értékelték, hogy szemernyit sem változtatott a tervein – ebben annak bizonyítékát látták, hogy valóban szereti a lányukat.
Miután Judittal megbeszélték, hogy szívesen elköltöznének Bécs mellé, Gajdos elkezdte intézni, hogy Attila elmenjen egy németországi felkészítő tréningre január végén. Addig maradt a titkári pozícióban, és nem bánta. De belül már lázasan várta, hogy felálljon az asztal mellől, ahonnan rálátott a Dunára, a német autópályákon végleg eltávolodjon tőle, s elinduljon egy igazán komoly lehetőség és tágabb élet felé. Hogy mindebből semmi sem lett, nos arról csakis (?) a Facebook tehetett…
Gajdosné szeretett megosztani képeket a családi programokról a Facebookon. Ünnepek után, amikor visszatért mindenki a hétköznapokhoz, kiválogatta a legjobb karácsonyi meg síelős képeket, és feltette a közösségi oldalra… Általában valami frappáns kis szöveget is odaírt. Az egyikhez, amint Attila is ott mosolygott a síléceit tartva, például a következőt:
„ Síelés családtagokkal… egy jövendővel is :)”
Szép számban jöttek rá a lájkok, gratulációk – elégedett volt. Aztán este megcsörrent a telefonja.
– Szervusz, Évám – ismerte fel Váradiné határozott hangját. Váradiné és Gajdosné a Lion’s Club találkozóiról ismerték egymást. – Van egy kis időd?
Gajdosnénak volt – és Attila sorsa elvégeztetett.
Attila semmit sem tudott már egy ideje Ildiről, és nem is nagyon jutott az eszébe. Annyi minden történt vele az utolsó fél évben, régi élete egyre messzebbre távolodott. Ha otthon volt, se várta már titokban, hogy valaki mond az asszonyról valamit, és ő sem kérdezett rá. Ha elvált volna, azt tudta volna, ha pedig nem tette – bizonyára túlvan rajta, ahogyan ő is.
De Ildi “nem volt túl”. Mondhatjuk: neki volt nehezebb, ő “maradt”, őt nem érték és sodorták el az új impulzusok. A jóga, az esténkénti futás, a futás utáni meditáció a ház előtt álló kocsiban segített egyfajta örömtelen egyensúly megtartásában, de a szíve – ahogy azt mondani szokták – összetört, és aki összerakhatta volna, messze járt, de ha közel lett volna, se tehetett volna sokat. Az időnkénti felbuzdulások, hogy azt fogadja el, ami van, és abból próbálja kihozni, amit lehet – mindannyiszor siralmas eredménnyel jártak.
Ildi természetellenes kedvessége, érdeklődése nem tévesztette meg a férjét, aki kezdett belefáradni ebbe a páros magányba. Nem beszéltek magukról, de a köztük elterülő és egyre nagyobb teret követelő csöndben mindketten hallották az igazság suttogását. Házasságuk véget ért, de ők tovább mozogtak a keretei között, amely biztonságot adott a közös gyerekeknek, akik egyedül voltak képesek megbékéltetni őket valamennyire a felismeréssel, hogy egy idegennel élnek együtt. De fáradtak – mind a ketten. Ildi jobban vesztette a tartalékait, mert nem dolgozott, és így a munka áldásos terápiája nem tudta tölteni. Szigetit sok mindenért kárpótolta, hogy karrierje továbbra is ívelt felfelé – egyre tovább maradt bent az irodájában, és egyre később járt haza. Ildi sosem tette szóvá, valahogy megoldották a gyerekek ide-odaszállításának logisztikáját, ha nem Ildi, akkor a bébiszitter vagy Ildi szülei segítségével.
Ez új volt – mármint, hogy Ildi szülei beleálltak a helyzetbe, és segítették a lányukat. Váradiné a műtétje után megváltozott – megsuhintotta a kora, és átgondolta az életét. Hirtelen észrevette, hogy van egy gyermeke és 2 unokája – és rendszeresen kezdte látogatni őket. Éles szeme hamar felfedezte, hogy a lánya nagyon boldogtalan. Soha nem beszéltek bensőségesen, és ezt már késő volt elkezdeni. De a férjével továbbra is így beszélgettek.
– Nagyon levert – mondta neki Váradiné egy este a vacsoránál.
– Tudom. Fogalmam sincs, hogyan segíthetnénk.
– Csaba sincs soha otthon.
Váradi megvetően felnevetett. Sose volt nagy véleménnyel a vőjéről.
– Kötve hiszem, hogy ez a baja!
– Jól van… ezt csak azért mondom, hogy úgy látom, Csabát nem nagyon érdekli, mi van vele.
– Tudja az, ne félj, szívem. Bár igyekszik nem tudni…
Váradiné kérdőn nézett rá. A férje annak idején nagy vonalakban felvázolta Ildi és Attila viszonyát, de az már régen volt. Az asszonyban fel sem merült, hogy annak még mindig lehet bármilyen aktualitása.
– Igen… – bólintott Váradi -, szerintem még mindig azt az Attilát szereti.
– Jézus! – kiáltott fel a felesége annak a nőnek a meglepetésével, akinek egész életében szerencséje volt a szerelemmel. – Azt a kis nyikhajt? Ezt nem hiszem el.
– Pedig csak hidd.
– Még mindig tart?
– Nem.… pontosabban remélem, hogy nem… de az ilyesmi nem múlik el csak attól, hogy kimondjuk, hogy vége.
– Micsoda szakértő lettél! – dőlt hátra az asszony a székén. Először beszéltek a lányuk magánéletéről őszintén, és először szembesültek azzal, amivel a maguk privát életében soha: hogy a szerelem néha nem sikerül, és bánatot okoz.
– Itt nemcsak Ildiről van szó, hanem a kicsikről is – szólalt meg egy kis szünet után az asszony. – Nem jó, hogy az anyjuk olyan sokat szomorú. Pszichológushoz kellene mennie. Próbálj meg beszélni vele erről!
Váradi nem kérdezte meg, mért nem ő beszél erről a lányukkal. Megszokta, hogy Irénnek mindig igaza van. Így aztán amikor egy úszóedzésről hazaszállította a gyerekeket, és leült Ildivel egy kávéra a konyhába, nekilátott:
– Szívem, nyúzott vagy, kedvetlen. Van valami gond?
– Nincs semmi, apa – mondta túlságosan is hirtelen Ildi, és kortyolt egyet a kávéból.
– Aggódunk miattad.
– “unk”? Anya is?
– Igen, mindketten. Lehet, hogy sok már az itthonlét, attól vagy fásult.
Ildi ránézett – és tudták mindketten, mitől fásult. De hát azt nem lehetett kimondani.
– Ne aggódj, apa. Mindenkinek az életében vannak hullámvölgyek… Talán tényleg vissza kellene mennem dolgozni.
– Addig is… mi lenne, ha eljárnál pszichológushoz?
Ildi felkapta a fejét. Ismerte a szüleit – ha ezt az apja felveti, már megtárgyalták, és hogy van pszichológus ismerősük, az nem is vitás. De minek? Amit ki kéne derítenie – mármint hogy mitől olyan motiválatlan és szomorú, azt úgyis tudja. Mint ahogy az apja is. De azt is tudta, hogy csak az odázással, nem az ellenkezéssel tudja őket leállítani.
– Jó, apa, átgondolom.
A kapuban még Váradi megkérdezte:
– Csabával rendben vagytok?
Ildinek hirtelen sírhatnékja támadt attól a felismeréstől, hogy a világéletükben figyelmetlen szülei aggódnak érte. Jólesett, hogy van, aki csendben látja a fájdalmát, az okát is ismeri, és együttérez vele. Képtelen volt megszólalni, hazudni. Megvonta a vállát, és vágott egy “oly mindegy” grimaszt, miközben a szeme megtelt könnyel. Váradi maga is érezte, hogy nincs értelme a szavaknak. Megsimította a lánya haját, és elhajtott.
Otthon azt mondta a feleségének:
– Talán elmegy pszichológushoz, De nem tudom, tud-e rajta segíteni. Egyelőre össze van törve a szíve.
– Az a kis rohadék- mondta Váradiné.
Tegyük hozzá: Váradiné a tények valós ismerete nélkül nyilatkozott így Attiláról. Ha ezt Ildinek mondta volna, az megvédi a fiút. Dehát erről Váradiné nem beszélt a lányával, és így a következőképpen rakta össze a tények – hiányos – kockáiból a képet: egy Ildinél fiatalabb, egyszerű (!!!) közegből származó fiú visszaélt a helyzetével, befurakodott egy helyi potentát házába, elcsavarta Ildi fejét, tönkretette a házasságát, aztán lelépett. Ildi beleroppant, ő meg ki tudja, hol éli az életét. Remélhetőleg pocsékul. Ez a lehetőség valamennyire megvigasztalta Váradinét. Aztán megpillantotta Gajdosné síelős posztját. Attilára rögtön ráismert, a Facebookon már korábban megnézte a profilját. Ez sok volt. Nem hagyhatta szó nélkül.
Folytatjuk
Pusztai Péter rajza