Hazudnak azok, akik éjjel-nappal siratják halottjukat. Miért is siratnák éjjel-nappal, hiszen nem szerették éjjel-nappal? Ismerték a veszekedések, a megunás és a szerelemtől független szórakozások perceit is. Persze attól, hogy immár megszűnt vele minden ellentét, hogy lemeztelenedett, a halott jelenlévőbb, mint az élő, Te azonban hűtlen vagy még halottaidhoz is.

…Nincs olyan ember, aki mindennek ellenáll. Nincs elszigetelt egyén. Nincs olyan ember, aki igazán elsáncolja magát mindentől. Naivabbak még a fűzfapoétáknál is azok, akik költészet ürügyén hetet-havat, szerelmet, holdvilágot, őszt, sóhajt, esti szellőt összehordanak. „Árnyék vagyok, mondja az árnyékod, megvetem a fényt.” Pedig belőle él.

…Pénzt mindig kínálnak, hiszen vesztegetők mindig vannak. Ha valamely ország polgárai öntudatos emberek, akkor az ilyen vesztegető csak mosolyt kelt. A kínált betegség nem kell senkinek. Ha viszont valamely ország polgárainak már gyenge a szívük, akkor a kínálkozó betegség behatol közéjük néhányuk útján, akik elsőként pusztulnak el benne.

…A múltat akarod kijavítani. Túlságosan későn találod ki a helyes elhatározást. Újra kezded azt a lépést, amelyik meg tudott volna menteni, de mivel elmúlt már az órája, erőidet rothasztó ábránddá lett. Igaz, egyik vezéred számításai alapján azt a tanácsot adta, hogy nyugat felé támadj. Erre te újra kitalálod a történelmet.

Eljön az este, amikor a kedves asszony kissé félrehajtott fejjel elhárítja a felkínált pohár tejet olyanformán, mint a világtól már elszakadt csecsemő, aki visszautasítja az emlőt, mert keserű lett számára a tej. Bocsánatkérőn elmosolyodik, mert bánatot okoz neked azzal, hogy nem táplálkozik többé belőled. Már nincs többé szüksége rád.

…kedvesek számomra a házi zajok. Mindig kedves az embernek a szív meghitt éneke. Semmi sem alszik egészen. Még a kutyáddal is megtörténik, ha elnyomja az álom, hogy aprókat vakkant, és meg-megmozdul valami emlékre.

Más dolog sikerrel felhágni a hegyre, vagy pedig gyaloghintóban hordoztatva, tájról tájra keresni a tökéletességet. Mert alig mérted fel a kék síkság körvonalait, máris unalmasnak találod, és ezt kéred vezetőidtől, vigyenek máshová.

Azt mondod, csúnya ez a kőből kifaragott kéz, durva és bütykös. Nem tudok egyetérteni veled. Én előbb a szobrot akarom megismerni, nem a kezet. Síró lányról van szó? Akkor igazad van. Bütykös kezű kovácsról? Akkor viszont szép ez a kéz.

Ha én hajlandóságot akarok benned ébreszteni a tenger iránt, akkor a tovasikló hajót írom le előtted, a csillagos éjszakákat és azt a birodalmat, amelyet a sziget teremt maga körül a tengeren illatai csodájával.

Aki amiatt siránkozik, hogy nem segített neki a világ, az maga sem segített a világnak. Aki azon siránkozik, hogy a szerelem nem kényeztette el, az téved a szerelmet illetően: a szerelem nem olyan ajándék, amelyet csak úgy kap az ember.

Emlékszem arra a napra, amikor emberláb soha nem taposta fennsíkokon tévelyegve úgy éreztem, jó dolog meghalni az enyéim között, amikor egyszerre emberek nyomait fedeztem fel. Holott semmi sem különböztette meg az egyik tájat a másiktól, azokon az alig kivehető nyomokon kívül, amelyeket a szél már félig eltörölt a homokban. De mégis minden teljesen átváltozott.

Arról szónokolsz, hogy kínozzák a gyermekeket, aztán egyszerre rajtakapsz, hogy ásítozom. De te sehová se vezettél el engem. Ilyeneket mondasz: “Egy hajótörés alkalmával tíz gyerek fulladt a tengerbe…” Csakhogy én nem értek az aritmetikához, és nem fogok kétszer annyi könnyet ejteni, ha kétszer annyi az áldozatok száma.

Ismertem olyan embert, aki ugyan alávetette magát a sakkjáték szertartásrendjének, de titokban ásítozott, és valami olyan, oda sem figyelő elnézéssel válaszolgatott húzásaidra, mint a szívében elcsenevészedett ember, aki méltóztatik szórakoztatni a gyermekeket. – Nézd csak a hajóhadamat! – mondja neki a hétesztendős kapitány, aki egymás mellé rakott három kavicsot.

Ha a hónap végén megfizetem a béredet, hol látsz benne bármi szívet-lelket melengetőt? Tehát úgy véltem, nem sokra megyek vele, ha jóváteszek valami igazságtalanságot, felmagasztalok valami önfeláldozó cselekedetet, megbecsülésemet fejezem ki a lángész előtt. Mert ha ilyet látsz, akkor így szólsz: “Helyes.”

A szerelem hallgat. A gazdagság viszont dobra veri magát. Mit ér a vagyon, ha nem parádézhat? Mi a bálvány imádók nélkül? Semmit sem ér a festett fakép, ha kacat alatt alszik a pajtában. Eszembe sem jutott, hogy pocsolyává olvasszam szét a gleccsert, különböző anyagaira bontsam szét a templomot, és engedjem széthurcolni a kincset.

Ez az ember itt a múltjával hozakodik elő. Azt mondja: “Én vagyok az, aki…” Hajlandó vagyok hát tisztelettel övezni, feltéve, ha már meghalt. De barátom, az egyetlen igazi mértantudós sohasem dicsekedett a háromszögeivel. Ő a háromszögek szolgája, mértani jelek kertjének a gondozója volt. Egy éjszaka, amikor azt mondtam neki: “Büszke lehetsz a munkádra, mert sokat […]

Nem elég, hogy csak adj. Előbb azt kellett volna megteremtened, aki kap. Ahhoz, hogy a sakk örömöt okozzon, előbb a sakkjátékost kellett volna megteremtened. A szerelemhez előbb a szerelem szomjúhozását. Ugyanígy előbb az oltárt, hogy befogadja az istent. Én országomat építettem fel az őrállók szívében, amikor arra kényszerítettem őket, hogy fel és alá járkálva őrködjenek […]

…Úgy véled, a szerelmest gyötrik a szabályok, amelyeket csak azért hozott valami kissé szeszélyes isten, hogy – a legjobbat feltételezve róla – itt segítsen, amott megrövidítsen, mint az olyan örökélet, amelynek a feltétele az lenne, hogy megnyirbáljuk érzelmeinket. Tévedsz, mert a szabályok tesznek olyanná, amilyen vagy; miközben gyötörnek, egyúttal meg is alapoznak, mert akkor találkozol […]

Nem engedem, hogy ilyeneket mondj: “Mire jó nekem ez a seprés, ez a cipelni való teher, etetni való gyermek, olvasni való könyv?” Mert ha jó az, hogy elalszol, s aztán vacsoráról álmodsz és nem országról, mint az őrök, jó az is, hogy készen állj a látogatásra, amelyet nem jelentenek ugyan be előre, de amelyik rövid […]

Más dolog kihívni a szerencsét, égni tüzében a kockázat pillanatában, és megint más lemondani róla, mint az teszi, aki egymás után veti le ruháit, s lép ki sarujából a fövenyen, hogy aztán mezítelenül a tengernek adja magát. Aki oda akarja magát adni, annak meg kell halnia.

…Mások így beszélnek: “Cél kell az embernek.” Milyen szép is, amikor úszás közben lassan kibontakozik előtted a tengerből a part. Meg a nyikorgó kút, amely ivóvizedet adja. Az aranyló búza, a keserves szántás-vetés felbukkanó partja. A gyermek mosolya, a hitvesi szerelem partja. Az ünnepre apródonként készülő, aranyszállal varrott ruha. De mivé leszel önmagadban, ha csupán […]

A karaván jelentése nem olvasható ki az egymáshoz hasonló egymást követő egyhangú léptekből. De ha meghúzod a kötelet, hogy megszorítsd a kioldódó csomót, ha buzdítod a lassan haladókat, ha elkészíted az éjszakai táborhelyet, ha megitatod állataidat, akkor ezzel már be is léptél a szeretet szertartásrendjének a rítusaiba, éppúgy, mint amikor később, miután az oázis koronája […]

Amikor megérkeztem a kertbe, amely számomra illatok hazája, letelepszem egy padra. És figyelek. Vannak levelek, amelyeket elsodor a szél, és virágok, amelyek elhervadnak. Érzem, hogy minden elmúlik és újra megszületik. Nem búslakodom miatta. Éber figyelem vagyok, mintha nyílt tengeren hajóznék. Nem türelem, mert nem célról van szó, hiszen az öröm a haladásból származik. Kertem és […]

Mit kezdjek a homokkal, ha nincs benne elérhetetlen oázis, amelyik betölti illatával? Mit kezdjek a láthatár korlátaival, ha nem barbár szokások határa? Mit kezdjek a széllel, ha nem terhes távoli titkos tanácskozásokkal? Mit kezdjek az olyan anyagokkal, amelyek nem szolgálnak semmiféle arcot?

…Mindenki csak magára gondol, és nem tudja, mit kívánjon. Mert miféle javakat kívánhatnál, ha magad alá akarod őket rendelni, hogy gyarapítsanak? Igaz, a fa is keresi a talajnedveket, hogy táplálkozzék velük, hogy önmagává alakítsa őket. Az állat keresi a füvet vagy valami más állatot, hogy abból épüljön. Te is táplálkozol. De táplálékodon kívül mit kívánsz, […]