Nobel 2016: Mi volt az első gondolatod?
Ma reggel munkatársainknak, barátainknak tettük föl az alábbi kérdést: ” – Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy a 2016-os Nobel-díjazott nem más, mint Bob Dylan? (Tömörséget, gyorsaságot külön díjazzuk!) * A válaszokat beérkezésük sorrendjében állítottuk össze.
Demény Péter: A mai énem vitatkozni kezdett a konzervatív énemmel, és meggyőzte.
Bölöni Domokos: Válaszom nem publikus! (Később:) Na! (és linkelte a New York Times kommentárját, amit a 444.hu ismertetett)
Cseke Gábor: Végre, ismét egy szerző, akit szerencsére már olvastam és így a helyére tudom rakni. (Aztán rájöttem, hogy ez egyáltalán nem olyan egyszerű.) Meg az, hogy egyből a könyvre tévedt a szemem – ott volt a polcon, ahová évekkel ezelőtt helyeztem.
Ady András: Lassan rettegek attól, hogy a hallgatott dalok szövegeit értsem is. Egyre ritkábban van amolyan „áhhhá!” élményem, az általam ismert nyelvek közül tök függetlenül attól, hogy milyen nyelven zörög a doboz avagy az énekes. Dylan szövegei önállóak, ha dalra vagy dalért születtek is: egyik erősíti a másikat, s ez így szép, kerek. De nagyon nem bántam soha, hogy értve és zenei hátterétől függetlenül élveztem a mondanivalóját, s ez számomra megér egy díjat. Látom másoknak is, s látom, hogy azt. Ez így szép és lehet, hogy kerek.
Cselényi Béla: Émelyegni kezdtem.
Lövétei Lázár László: Aztán következnek a sírfelirat-írók…
Szabó Zoltán /Baudolino/: Mindig eggyel több a hülye a kelleténél. (Egy órával később:) Kicsit kifejtve – nem Bob Dylannel van bajom természetesen, csak szerintem ő nem irodalmi kategória. Nagyjából olyan ez, mint amikor Lovassy András – ő egy magyar rockzenekar szövegírója, énekese – Kossuth-díjat kapott: teljesen rendszeridegen volt az is, mint most ez. Gondolom, a díj részint a szakmának szólt, részint a dalnak mint műfajnak, vagyis azt emelte be a legmagasabb kategóriába, ami persze nem baj, végül is Balassi verseit is dalként ismerték meg a 16. században, meg mi már klasszikus versszövegként értelmezzük és élvezzük. Szóval ide is, oda is vannak érvek.
Albert Csilla: A választ – idézhetném a világirodalom immáron ikonikus nagyját – elfújta a szél, de ez így túl olcsó lenne. Adjam kicsit drágábban, szembe menve a langyos szelekkel, amik ebből a hírből felém lengedeznek? Hát jó… Fordítsuk komolyra a szót, amit Bob Dylan ezek szerint olyan mesterien forgat: azt hiszem, súlyos hiányosságaim vannak irodalmi munkásságának megismerését illetően.
Székely Ferenc: Október fénypontja, egyebek mellett, az irodalmi Nobel-díj kiosztása, várományosának felfedése. Persze, hogy meglepett Bob Dylan megkoszorúzása, akit énekesként tiszteltem, szerettem és értékeltem. Arra, hogy új kifejezésekkel gazdagította az angol irodalmi nyelvet, no, erre nem is gondoltam… S ha gondoltam is – mert valójában minden író, művész, értékalkotó gazdagítja az egyetemes kultúrát –, nem láttam előre, hogy a társtudományok is „besegítenek” egy ilyen fontos, rangos, világméretű elismerés megszerzésében. Hogy jövőre ki fogja megkapni? Nem tudom. De egy biztos: ezek után szélesebb teret fognak „bepásztázni” a bizottsági tagok.
Ágoston Hugó: Amikor megtudtam, hogy Bob Dylan kapta az irodalmi Nobel-díjat, először arra gondoltam, hogy miért nem Krasznahorkai László kapta. Utána meg arra, hogy most már Leonard Cohen biztosan nem kapja meg szegény. Végül, hogy milyen szégyen, hogy Bob Dylannek egyetlen versére sem emlékszem – és ezen sürgősen segítenem kell. (Annál is inkább, mert voltak csodálatos élményeim, úgy értem, friss díjazottakkal, akikről addig nem is hallottam, nem lévén a versek embere. Lásd, igenis lásd: Szymborska!) Utóirat helyett: Nagyon remélem, hogy Krasznahorkai László helyett a közeljövőben nem Nagy Feró kapja az irodalmi Nobel-díjat. (Érje be a Békedíjjal!)
B. Tomos Hajnal: Csak valami elfojtott sajnálkozás volt az első gondolatom: ennyire megöregedtem volna ? Fejemben, mint valami olvasztótégelyben minden összekeveredik, elveszti lényegét. Mit keresne egy előadóművész, gitározó énekes az IRODALMI Nobel-díj pódiumán.? Valamikor, időszámításunk előtt (mert akkoriban nem tartottam nyilván az éveket) kedveltem, sőt rajongtam Bob Dylanért. Néhány szövegét „be is magoltam”, csak úgy, hallás után, mert akkor gőzöm sem volt, mit jelentenek azok az orron át duruzsolt szavak. De még csak nem is sejtettem, hogy Dylan költő lenne, ráadásul ekkora kaliberű. Csak tegnap óta olvasok tőle magyarra forditott verseket. Szégyen ez? Valószínű, hogy az, de maga a díj – egy briliáns költő ilyen színvonalú kitüntetése – nagy öröm számomra. Hosszú idő után most a LÍRA győzött.
Kocsis Francisko: Az, hogy a költő lehet néha énekes is. Emlékezzünk a vándor versmondókra és énekesekre, Homértől Bob Dylanig. Hogy néhányan kést éreznek a hátukban, nem mind jogosan. Hogy nem csak az értékről van szó. Hogy az értékrendszerünk nem hőmérő. Hogy De gustibus… És hogy még lesz ilyen. És már volt. Az, hogy ez az énekes jó költő is. És hogy a kilőtt golyót nem lehet visszafordítani…
Deák-Sárosi László: Nekem nyolc gondolat is eszembe jutott tegnap: 1. Bob Dylan néhány dalát kedvelem, és a Traveling Wilburys nevű együttesével kiadott egyik lemezük benne van az általam legjobbnak tartott kéttucatnyi (24) könnyűzenei album között.
2. A Nobel-díj és az irodalmi Nobel-díj inkább politikai-ideológiai, mint esztétikai.
3. Kár, hogy Nobel nem szánt külön kategóriát a könnyűzenészeknek.
4. A könnyűzenészek közül nálam Bob Dylan nincs a legjobb két tucat (24) között.
5. Bob Dylannal dőlt meg, hogy egy könnyűzenei előadónak nem kell tudni énekelni.
6. Bob Dylannal dőlt meg, hogy az irodalmi díjhoz nem kell költőnek (vagy írónak) lenni.
7. Ebben a világban az a tendencia, hogy semmi se az legyen, ami valójában.
8. Dylan Thomas walesi költő, akiről Bob Dylan a nevét koppintotta, sokkal inkább megérdemelte volna az irodalmi Nobel-díjat. Dylan Thomas egészen rendkívüli tehetségű költő volt, és ha már összevetjük kettejüket, akkor Dylan Thomas zeneiségben sokkal jobb volt, mint Robert Allen Zimmerman költőiségben. Dylan Thomas versei elmondva is zeneként hatnak, a szerző előadásában fokozottan.
Szilágyi N. Sándor: Nekem Bob Dylan irodalmi Nobel-díja nagy meglepetés volt. Mikor megtudtam, első gondolatom az volt, hogy végre valami igazán jó dolog is történik ezen a világon! És nemcsak azért, mert a Nobel-bizottság ezzel erős jelzést adott ahhoz, hogy vehessük már észre: nem biztos, hogy csak az lehet irodalom, ami bizonyos kánonok kritériumainak eleget tesz, hanem az is (sőt lehet, hogy inkább az), amiről az emberek nagyon is érzik, hogy az őket fejezi ki, és irodalomként fejezi ki őket, még ha a kánonok szerint az tán nem is igazán irodalom. Bob Dylan szerintem megérdemelte ezt a díjat, sőt ha arra gondolok, mennyire fontos volt az, hogy a 60-as évek elején a dalaival erőt és hitet adjon az amerikai Civil Rights Movement gyönyörű emberjogi mozgalmában az abban részt vevőknek, akár Nobel-békedíjas is lehetne, jobban megérdemelné, mint néhányan, akiknek eddig kiosztották.
És ha igaz az, amit nekünk az iskolában mondtak, hogy klasszikus az, aki minden kornak könnyen kortársa, akkor Bob Dylan sajnos az. Persze az nemcsak rajta múlik, hanem a világon is, hogy a kérdéseire, hogy mennyi idő kell még elteljen ahhoz, hogy az embert embernek nézzék, hogy ne nézzünk félre, ha elesett emberek szenvedését látjuk, hogy halljuk meg a panaszaikat, hogy azt mondjuk, most már elég az öldöklésből, válaszként még mindig nem mondhatunk mást, amit ő: „The answer is blowin’ in the wind”.
Szentgyörgyi N. József /Siklósi Nándor/: Eléggé elcsodálkoztam, de szívből örültem, hogy átértelmezték a Nobelt az akadémikusok: nem csak vakbélkomolyságú veretes költészet létezik.
Szuhay-Havas Marianna: Ez a nap poénja.
Keszthelyi György: Erről azonnal egyik dala jutott eszembe (The Times They are a-Changin’) = Az idők változnak. Ennek a dalnak ismétlődő sora:
For the times they are a-changin’
(érdemes meghallgatni a youtube-on.)
Albert-Lőrincz Márton: Nem a kritikusoknak írok, mondta egy barátom, és a szmájli megrökönyödött.
Nem a kánonnak írok, mondta egy másik, és mosolyogni kezdett a morcos pofi.
Melyik kánonnak? – kérdeztem, ott voltak mind a ketten, és elkomorult tekintetük kinézett az ablakon, valami nagyon távoli pontra. Festők méricskélik így a perspektívát. A költők fáznak, úgy is
énekelnek, mint a hajnalt ébresztgető madarak.
Péter Katalin: Bevallom őszintén, hogy nagyon meglepett, hogy Bob Dylan kapta az idén az irodalmi Nobel dijat. Elcsodálkoztam és az járt az eszemben, hogy mit gondolhat most az a sok nagyon „termékeny ” író, aki évek óta az esélyesek között van.
Bágyoni Szabó István: Bob Dy(li)lant jómagam is örömmel hallgattam – évtizedeken keresztül. De hogy Tinódi Lantos Sebestyént hány évtizeden át… és még hány tízéveken át szeretném éltető valamiként hallgatni, azt most ki sem tudom fejezni! Szegény ElNob!
Véghelyi Balázs: Évek óta foglalkozom dalszövegekkel, és meggyőződésem, hogy a jó dalszöveg – ha nem is vers, de – költészet. Ezt hitelesítette most a Nobel-bizottság. És azt is, hogy ami népszerű, az lehet értékes is.Én tehát nagyon örültem Bob Dylan elismerésének. Kedves író- és költőtársaim, ideje előmászni az elefántcsonttoronyból. Írjunk olyan műveket, ami a szélesebb közönséget is megszólítja!
Oláh István. Pssssssz. Pássz
* És akkor, bónuszként, olvassuk el a magyar Bob Dylan-kötet utószavának záró fejezetét is:
/Barna Imre utószavából, 1989/: …Tudom, hogy kockázatos vállalkozás olyan költő verseit más nyelven, más kultúrközegben kiadni, aki nem „csak” költő, hanem figura is. Pontosabban: akinek a költészete csak a figurával – hanggal, képpel, legendával – együtt érthető igazán. De azt mondom: miért ne? Személyiségük, aurájuk, mítoszuk mindig is volt a költőknek. Hogy ne menjek messzire: Dylan egyik legközelebbi atyamestere, harcostársa és barátja, Allen Ginsberg is több kiadást ért meg magyarul, nagy sikert aratva. Pedig a magyar olvasónak igazán csak morzsák jutottak abból az elképesztő Ginsberg-legendából, amely Ginsberg költészetét is eladhatóvá tette. A már másodszor Budapestre látogató Ginsberg részben zenei (!) produkciójára kíváncsi tömeg még így is megtöltötte 1986 nyarán a Petőfi Csarnok szabadtéri helyeit. A műsorban Ginsberg (nálam szerencsésebb) magyar fordítója, Eörsi István is közreműködött; neki sem derogált Ginsberggel és Földes Lászlóval együtt a Hobo Blues Band kíséretére énekelni. És Ginsberg, a hatvanéves, szent garabonciás azóta már egy közös lemezt is készített Hobóval. Hanglemezt. Itt, Budapesten.
Bob Dylant Magyarországon is százezrek ismerik. (Többen, mint Ginsberget.) Nálunk is tudni illik, hogy az ő dalai (másokéival ellentétben) valamiről, valami fontosról szólnak. Ez része a Dylan-képnek. Hadd derüljön hát ki, milyenek lehetnének ezek a szövegek magyarul.
Szövegek? Versek?
Magyar nyelvű Dylan-fordításaim tulajdonképpen csak jelzőkövek egy kerülőút szegélyén. És azt szeretném én így, ezen a kerülőúton, ezzel a műfordítósdival bebizonyítani (vagy legalábbis bizonygatni), hogy ez a költészet mégsem szemléltető anyag, hanem költészet. Olyan, amilyen; mint általában mások költészete, olyanoké is, akik nem szoktak énekelni. Hogy jó vagy rossz költészet-e, azt döntse el az olvasó. De ne túl határozottan, ne túl szigorúan. Mert mihelyt újra meghallja valahol Bob Dylan hangját, úgyis elbizonytalanodik. Márpedig Bob Dylan hangja hallható. Olykor olvasás, sőt fordítás közben is. (Bob Dylan: Mit fúj a szél – Blowin’ in the wind. Árkádia, Budapest, 1989)
Pusztai Péter rajza
2016. október 14. 09:58
Nem a hangjára kapta, az biztos. Morrison meg jobb költő is volt.Nos, ez van. A Szomszéd néni produkció ismegkaphatná.
Kerekes Tamás
2016. október 14. 16:14
Azt írja a New York Times, hogy ebben az évben nem osztanak irodalmi Nobel-díjat, arra várnak, írjam meg a regényemet, amelynek már címe is van: Fegyvernek látszó feleség.
Lehet, el sem fogadom! Minek? Nekem épp elég bajom van!