vágyak otthonát lepel álcázza – hervad alatta a csók

antik ebédek elmaradásairól semmi se dereng Budapest, 2016. IV. 14.

A mutatvány ma csupa látszat – tótágast álló gondolat. /A babák Biró Anna munkái./

Elmozdít, görget göröngyöt, apró követ. Sziklát kikerül

a fogság kelyhe – ma még nyájas porkoláb – szűrt fényt ereszt be

a sors hasadó gömbje alatt mindennek jó rendje kerül

egy nyár emléke mintha prizmán át szemlélném azt a nyarat átcsíkozódik

kalodás karok gyáva nyakat szoritnak örök életre

Moha-arca volt a kőnek. Álarc nélkül maradt időtlen.

bársonya rongy már esők istene mossa málló köntösét

dobozban dohány fanyar illatú múltból régi dicsőség

rezeg a lánycomb – sok kicsi kalapáccsal kopogtat a kéj

Aszály-férfikor. A szemgödör kiszáradt. Tények porladnak.

Fészeknyi álom zsong bennem és szétröppen. Sötét boszorkák –

Lábnyom-tócsában egy égdarab. Vergődik, mint sárban a hal.

Iniciálé mosolya. Majd egyhangú jeleink sora.

Lágy mohafénnyel, útja hazatér fogytán. Az ég közelebb –

Huzat járja itt napjait. Megrezdülnek még csontágaid.

A tücsökzengés hiánya. Mintha minden védtelen állna.

Időhalomban turkálok rebbenő port. Aranyló múlás –

Hulló hajszálat, szalmát és pozdorját szórsz a fogyó tűzbe.

Szűk alagútban, egyirányú sorsodban lidércfény lobban.

Üres a váza. Virág-szomját az évek, fények nem oltják.

Demeter Mária: A szék Fény siklik karján, üres ölelés oszlik. Árnya nő bele.

Minden pillanat pilla-árnyába leszáll. Időkövület.