Debreczeni Éva emlékére
1957. október 20. – 2011. június 7.

Írásunk címe nem a magunk találmánya. Kölcsönvettük attól az írótól/költőtől, akinek a Sors alig több mint két évtizedet adott arra, hogy tehetsége szerint kibontakozzék, aki modern Ikaruszként szárnyalni akart mint a sas. Nem tehette, de túljárt a tér és idő hétköznapi korlátain. Kezére játszott egyéni képessége és modern korunk csodafegyvere: a számítógép. A világhálón szörfözhetett, megteremtve a maga öntörvényű univerzumát. Mielőtt elárulnánk, kiről is szólnak e sorok, hívjuk Őt vissza magunk közé, a bemutatkozást bízzuk rá.

Öné lett rajz

Születtem – elég régen. Annyira régen, hogy már nem is emlékszem rá. Talán igaz se volt. A helyszín Szatmárnémeti, ami néha Erdély vagy Magyarország (rossznyelvek szerint Románia) Része, s ahol nem marad meg értelmes író ember, csak a része(g).
Amikor megszülettem, mindjárt nagyon dühös voltam, és ordítottam. Anyámmal nem beszéltem legalább másfél évig. Szüleim fiút akartak, de hát nekik ez se sikerült.
Hároméves koromban a bilin rájöttem: elrontottam az életem. A szépségemről annyit: a Napba lehet nézni, de utána már rám is.
Az iskolában felfedezték, hogy zseni vagyok, ezért az utolsó padba ültettek. Merthogy az utolsókból lesznek az elsők. Aztán az is felfedezték, hogy rövidlátó vagyok, s akkor meg az első padba ültettek.
Szerettem volna, ha felmentenek tornából. Nem tudtam átugrani a bakot. Lőni viszont szerettem, de ez akkor nem volt tananyag.
Később sikerült. Többször is.
Sokáig gondolkodtam mi legyek? Festőművész, vegyész, számítógépész, építész? Utóbbi jött be. Aztán egy idő múlva ebből is csak az ÉSZ maradt meg, mert sose építettem semmit, annál inkább bontottam.
Amikor az –ész elment (1989-ben), felcsaptam újságírónak.
Nem tudtam ugyan írni, de mások sem. Ezek közül én voltam a legjobb.
A hosszú kommunista évek alatt (egyik–másik 366 napot is eltartott!) nem léptem be a pártba. Így nem is maradhattam a pártban. Pártában viszont igen.
Annyira szokványos volt a külsőm, hogy barátaim állandóan összetévesztettek, és a másikat vették feleségül.
Később a dagadt ruhát és az írást hagytam másra.
Azóta visszajött az –ész: kétujjnyi munkás vagyok, egerész tördelész.
Mivel a gép magában nem számít, ezért én számítok – jobbra.
De rosszabb lesz. Az élet egyre nehezebb. Állandóan emelik a fizetésemet. Mégis napról napra kevesebbre elég.
Mellbőségem, cipőméretem és IQ-m változó. Korom jelenleg 40 és a halál között. (De mi az a jelenleg?!)
Foglalkozásom homályos. Félig újságíró (vagy tán egészen az?). Inkább valami más. Vakondsirály…”

Ez utóbbi „élőlényt” ne keressük Brehm nagykönyvében. Nincs benne. De ha beírjuk a számítógép kereső programjába, csakhamar fény derül rá: nem más mint egy regénycím, melynek szerzője a Szatmárnémetiben született Debreczeni Éva. A fenti sorok – „mienk lett rajz” – nem csupán életére vetnek fényt, hanem az életlátás sajátosságára, a nyelvi kifejezőeszközök egyéni kezelésére is – oly vonásokra, szellemi koordinátákra, művészi kvalitásokra, amelyek alkotásainak oly különös, egyéni ízt, zamatot, színt, formát adnak.
Hol rejtekezett ez az áldott tehetség 1990 előtt? A szolgálat a rajzasztal mögé szólította, szorította. De az csak a mindennapok egy szelete volt, napi nyolc óra gürcölés, amikor az építész–álmokat – mint maga írta – lehúzta, földhöz ragasztotta a bontás. De maradt még tizenhat óra, mely az övé lett, csak az övé – a töltekezésé, az álmodozásé: több és jobb lenni az őt körülvevő világnál. Műveltsége megalapozásának és gyarapításának, a sokirányú érdeklődés, az érlelődés esztendei, évtizedei voltak – az irodalom, a képzőművészet, a zene világában.
1990-ben sem az újságírás napi robotja vonzotta a megújuló szatmári laphoz, hanem a betű, a szó világa, a kötelékeitől megszabadult szárnyalás hite és lehetősége. Írásaiban a szép gondolat és a színes nyelvi forma kötött egymással házasságot. Jegyzetek, riportok, az élet jelenségeire reflektáló gondolatokat hordozó írások sora jelenik meg a Szatmári Friss Újság lapjain.
Többre, jóval többre vágyott annál, hogy maga is a mindennapok szürke hegedőse legyen! Későbbi novellahőse – Verébfia Veréb – álma csírázott benne: „Miért ne lehetnék én sas? Hiszen csak tőlem függ!” Kereste a kitörési pontokat, ahol többet nyújthat, tehetségének tágabb kibontakozási teret nyerhet.

A tromfordírozók táborában

Az első lehetőséget – „az egy nyelven beszélő egyet mondók bábeli zűrzavarának fóruma” – a D. Kiss János szerkesztette, Csíkszeredában kiadott szatirikus hetilap, a Tromf kínálta, melynek mind bővebb szerkesztői munkatársi gárdájában, a 11. számától feltűnik Debreczeni Éva neve is. Az 1990–1993 közt megjelenő lapról Boros Ernő közölt adat–gazdag, a hetilap szellemi világába betekintést nyújtó tanulmányt a Székelyföld 2007. évi szeptemberi számában. Abból azt is megtudhatjuk, hogy Debreczeni Éva neve a lap 47. számától kezdődőleg a főmunkatárs „tromfordírozók” sorában szerepel, a saját szerzőgárda meghatározó egyénisége lett.
Az ott megjelent írásaiból kitűnik, hogy az irónia, a szatirikus látásmód írásművészetének meghatározó elemévé vált. Görbe tükröt állít elénk, a világ elé. Miről is szólnak az ott közölt írások? Emberi gyarlóságokról, a közélet fonákságairól – !sédőljefazssiV (értsd: Visszafejlődés!); Egy megye meg egy megye – az megy–e?; takarékos emberé a jövő (de csak az); Cilike és a centrifuga… –, melyek jó alapozást jelentettek a későbbi írásai számára. A Vatrómeo és a Magyar demokrata Júlia szomorú históriája című jelenet az etnikai konfliktusból merítette tárgyát, külön elismerést hozott írójának.
Fordulatot jelentett Debreczeni Éva munkájában, hogy kenyéradó lapjánál elvállalta a tördelőszerkesztői beosztást. A számítógépek világába való elmélyülés összetettebb gondolkodást igényelt és sok–sok bosszúsággal járó munkát, elsajátítandó feladatot. Nappalait a beteg édesanya gondos ápolása töltötte ki. Az este a munkáé volt, a tördelésé. A rá jellemző lelkiismeretességgel, konoksággal birkózott, küzdött a számítógép ördögeivel, mélyedt el annak rejtelmes, sok élményt és bosszúságot hozó világában. A munka után csöndes éjszakai órák következtek, meditációra alkalmasak. Az „egerészés” az ismeretszerzésen túl egy újabb szakma – a könyvszerkesztés – elsajátításának lehetőségét kínálta számára. Újabb kihívás, újabb erőpróba? Megküzdött érte. A Szatmári Friss Újság évkönyvének mind a hat kiadványa tartalmi igényességről, kiváló szerkesztői érzékről tanúskodik, magán viseli kézjegyét. Azokkal párhuzamosan jelent meg az 1989–1999-es éveket magába sűrítő eseménynaptár – Azt írja az újság… –, melynek társszerkesztője; a tipográfia, a borítólap, a nyomdai előkészítés viszont teljesen az ő munkája. Igényesség, pontosság, invenciózus törekvés jellemezte részvételét a Szatmári Római Katolikus Püspökség által kiadott Római Katolikus Naptár kivitelezésében, számítógépes tördelésében. Jó előiskola volt a későbbi évekre vonatkozóan.
Ez volt az a folyamat, amely a kollégák előtt zajlott, aminek tanúi lehettünk. Nehezen kitárulkozó természete kizárta a lehetőségét annak, hogy a munkakapcsolatokon túl beláthassunk abba a szubjektív világba, amelyben már ott mocoroghatott, fészket rakhatott első regényének jeligéjeként választott Márai–gondolat: „…néha csodálkozva észleltem, hogy van írói végzet is, bizonyos feladatok elől éppen olyan kevéssé lehet kitérni, mint bizonyos emberi találkozások, érzelmi vagy érzéki kötöttségek elől.”

„Nevessetek a temetésemen”

Meghökkentő cím. Az olvasók nem is sejthették, hogy a regényíró neve – Venczerédi Bea – lényegében anagramma: mögötte nem más rejtőzködik, mint Debreczeni Éva. A játékosság, a nyelv rejtelmeibe behatoló alkotó egyéniség újító, találékony és leleményes invenciója vagy csupán a rejtőzködő szerénység húzódott az álnév mögé? A kolozsvári Kalota Könyvkiadó által 2004-ben megjelentetett kötet témáját, eseménysorát egy internetes találkozás és kapcsolat sugallta.
A regény cselekménye és hősei eltérnek a klasszikus irodalom alkotásain szocializálódott olvasói világtól, ízléstől. De hol van már Jókai, Mikszáth, akár Móricz Zsigmond mesélgető stílusa, az erkölcsi példázatokat elénk táró, a valósággal egy az egyben szembesítő létábrázolás, jellemfestés, művészi megformálás? A minket körülvevő világ megváltozott. A társadalmi berendezkedés által évszázadok alatt kitaposott utat, ahol sorsunk már születésünkkor bekódolt irányban bontakozott ki, hiába keressük. Vagy mégsem? Korábban is voltak kitérők, voltak ellenpéldák? Már a paradicsombeli Éva is ellenszegült az Úr parancsának. Csongornak is el kellett gondolkodni, hogy a hármas útból melyiket válassza. Ádám madáchi időutazása úgyszintén lehetőségeink behatároltsága elleni lázadásként értelmezhető.
Korunk embere végképp menekülni, szabadulni akar mindattól, ami arra ítélhetné, hogy eleve megszabott korlátok közt, valamely transzcendens hatalom vagy földi diktátorok eszközembereként élje életét. Maga kívánja sorsát alakítani. Az már csak „részletkérdés”, hogy ezen az úton a szubjektum, az énközpontúság miként és mily mértékben írja fölül az évszázadok során kőtáblákra vésett közösségi, ne adj Isten, nemzeti irodalmi hagyományok primátusát, kánonját.
Debreczeni Éva regényének hőse is ilyen öntörvényű egyéniség. Vértes Tamás – nevezzük mi is, amerikai módra, Tivinek – a történelem vargabetűinek köszönhetően látta meg a napvilágot Szatmárnémetiben. Szüleit a háború szele hozta a Szamos–parti városba, ugyanaz sodorja el onnan, előbb Budapestre, majd, 1957-ben az Egyesült Államokba. Apa nélkül nő fel egy nimfomániás anya árnyékában. Mint minden gyermek, ő is szeretetre vágyik, de annak melegét csak ritka pillanatokban érzékelheti. A „rossz fiú” gondolataiban korán csírázik a kitörés, az önmegvalósítás vágya. A közfelfogás értelmében sikerül is. A „buta, lusta, semmirekellő” gyermekből előbb repülőgép-szerelő lesz, majd jogász – jócskán rácáfolva anyja és tanítónője jóslatára. A polgári életben mindent elér, ám belül, lélekben korántsem jut egyensúlyhelyzetbe. Új s új kalandokba sodródik. „Az alma nem esik messze a fájától” – gondolhatnánk, hisz anyja életvitelét utánozza, az élet teljességét abban véli megtalálni. De mégsem! A négy házasság, a sok–sok alkalmi szerető, az érzéki örömök mértéktelen hajszolása is csak pótcselekvés maradt számára. Lelke mélyén, sokáig kimondatlanul, ott rejlik a szeretetvágy – „mindig szerelemmel kezdődtek kapcsolataim” – azaz mélyebb, benső kötődés elérése, megteremtése.
De Tivi az amerikai társadalom embere – nem ér rá önmagával foglalkozni, saját életével őszintén szembenézni. Már túl jár az emberélet útjának felén, amikor ráébred: nemcsak anyjára, önmagára nézve is érvényes a felismerés: „te nem tudsz igazán szeretni”. Ebben a megvilágításban az erotikus élvezetek talmi értékeknek bizonyulnak, elfedték a mindvégig benne rejlő igényt a teljesebb életre. Mi lehetne a váltás, a megoldás kulcsa? Visszamenni a gyökerekhez. Ez hozza el a szülővárosba is. Ez indítja az anya–gyermek kapcsolat felülvizsgálására. Számára azonban ez sem bizonyul járható útnak. Az anyja visszautasítja. Hordoznia, vinnie kell tovább magában a terhet. Ezt üzeni a kötetcím meghökkentő sugallata, a könyv utolsó soraiban leírt temetés groteszk, bizarr víziója.
A szerző jó érzékkel bonyolítja a cselekményt. Az idősíkok változtatásával teszi érdekessé, pergővé, olvasmányossá a regényt. Lapjain a valóság és a képzelet képei elegyednek, váltják egymást, alakítják, teljesítik ki az írói szándékot. Ha becsukjuk a könyvet, ha fölül tudunk emelkedni a szöveg primer befogadásán, értelmezésén, bebizonyosodik, hogy a látszat, a tapasztalati kép mögött egy mélyebb, sokkal mélyebb valóság rejlik: nemcsak a testnek, a léleknek is megvannak a maga igényei a teljességre. Az írói bemutatkozás ígéretes, sikeres volt!
Elgondolkozhatunk azon, hogy Debreczeni Éva miért nem haladt tovább ezen az úton? A benne feszülő kifejezési vágy, az intenzív szellemi feszültség térítette le a próza lassúbb, időigényes, szélesebb mederben való önmegvalósítás útjáról? Ennek megértéséhez vissza kell lépnünk az időben.

(Folytatjuk)

1. Gergely Tamás:
   2012. április 1. 10:13

   Tulajdonképpen milyen „szerencsés” Debreczeni Éva: hogy valaki még „azon melegében” összeszedje a részeket”, az életmû részeit. Persze jobb szeretnénk, ha még nem kellett volna összegyûjteni, de hát a sors ellen nincs hatalmunk.