A szerkesztőnek nem illik hozzászólni munkájához, de most nagyon megérintett a tény, hogy Szabó Vilmos, akit én elfogultan is nagyon szerettem (határozott, letisztult, különutas művészi elgondolásai okán), egy évvel korábban meghalt. Nekem ráadásul a Hepehupa folyóiratból ismert irányzat képviselőjeként is helye van emlékezetemben.

Az ő kapcsán jelzem, hogy a régi Káfé rekonstruálása inkább csak szándék, mint realitás. Kitörő öröm, ha sikerül valamit visszahozni az eltűntek közül, és sajgó nosztalgia, ha valaminek csak a szellemnyomát érjük utol…