Cseke Gábor: Maradandó képek – múltról, jelenről
Tájak, emberek, foglalatosságok… Fotográfiai emlékek a régi Csík vármegyéből. Kilenc archív felvétel a ma megnyílt fotótárlatról
Van mit ünnepelnie a magyar fotográfiának
Annyi rendkívüli megemlékezés és világnap mellett a fotográfia is megérdemelte, hogy állandó napja legyen – hát még a magyar fotográfia! A fotótörténetben elismert tény: a magyar szellemiség minden időkben pártolója és lelkes felkarolója volt ennek a radikálisan forradalmi és a technikai megújulással együtt haladó, akár konkrétnek is mondható, művészi tökélyre vitt foglalatosságnak. A Magyar Fotográfia Napját 2003 óta az egész magyar nyelvterületen változatos rendezvényekkel ünneplik meg. A csíkszeredai Hargita Megyei Kulturális Központ (HMKK) égisze alatt működő Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület több éve, következetesen régi fotográfiák archívumából válogatja ki s rendezi sikeres tárlattá azokat a beszédes képeket, melyek a fotográfia magyar sikertörténetét alátámasztják…
A Magyar Fotográfia Napjaként a kezdeményezők – a magyar fotográfusi társadalommal egybehangzóan – azért rögzítették az emléknapot augusztus végére, mert 1840. augusztus 29-én a magyar művelődéstörténetben rendkívüli eseményt tart számon a közösségi emlékezet. Történt pedig a Magyar Tudós Társaság akkori ülésén, hogy a bölcsészdoktor matematikus, fizikus és földrajztudós Vállas Antal demonstrációval állt elő, bemutatván, „miként lehet a fénysugarak segítségével maradandó képet alkotni egy ezüstözött rézlemezre, amelyet megvilágítás előtt fényérzékennyé tettek.”
Hasznos mulatságnak bizonyult…
A demonstráció felette jól sikerült, a Társaság évkönyve ekként nyugtázta a történteket: „… az academia’ költségein és számára bécsi opticus Plössl által készített daguerréotyppel a’ Dunát és a kir. várat vette fel, Daguerre’ eljárásában ibolyó helyett ibolyófestményt használván”, vagyis, mai nyelven szólva az inventív professzor két, olyan saját készítésű, Daguerre-stílusban és technikával készült képet mutatott be, amik bizonyították: Magyarországon már vannak, akik készen állnak az új képalkotási technológia befogadására. Pedig a világtalálmánynak számító bejelentésre – a fotográfia feltalálásáról – alig egy esztendővel korábban, 1839 januárjában került sor Párizsban, viszont február 2-án már Pesten is hírét vehették a korszakalkotó eljárásnak mindazok, akik a Hasznos Mulatságok c. lapot járatták. A hír azonban csak hír maradt, mivel az eljárás receptje hétpecsétes titoknak számított mindaddig, amíg Daguerre mester receptjét 1839 augusztusában nyilvánosságra nem hozták. Ettől kezdve szabaddá vált az út az egész világon a fotográfia térhódítása előtt. A magyarok pedig annyira fogékonynak bizonyultak a találmányra, hogy 1840 júliusában a pesti Műcsarnokban már valódi (fém-lemezre készült) fény-képeket csodálhatott meg a tóduló közönség.
A régi fotók segítenek az emlékezetnek
Azóta a magyarság egyet mosolyog a lencsébe és lesi a kismadarat. A fotográfia annyira elterjedt és demokratikus intézménnyé vált, hogy azt is mondhatnánk: egy kicsit mindenki fotográfus is, a mellett, hogy élete során az egyént rendre többször is megörökítik. Joggal feltételezhetjük, hogy majd mindenkiről létezik tehát fotográfiai látlelet, ha másképp nem, személyazonossági nyilvántartó formájában.
A magyarság pedig minden időkben lelkes híve volt a fotográfiának – mind az úttörő korszakban, mind az egész huszadik században. Igaztalan lenne itt most néhány nevet kiemelni, akik világszinten is jelentőset alkottak, s a magyar szellemi életnek dicsőségére válnak. Egyrészt azért, mert a lista szinte kimeríthetetlen, ráadásul a jelenkori fotóművészetben olyan népes és szerteágazó gárda képviseli a magyar alkotók seregét, hogy ember s műkritikus legyen a talpán, aki kiigazodik közöttük, akár csak az egyszerű számontartás erejéig is.
Személy szerint azt az álláspontot osztom, mely azt állítja, hogy nincsenek jó fotósok, csupán jó fotók vannak. E mellett viszont azt is el kell ismernem, hogy vannak kiemelkedő tudású, ihletésű, képességű fotográfusok, akik jóval több jó fotót készítenek, mint hályogkovács társaik. De a mezőnyből senkit nem szabad kizárni… Szerencsére, a csíkszeredai Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesület (vezetői, mindenesei Molnár Attila és Ádám Gyula) is ezen az állásponton van, ezért sajátos az a megközelítés, ahogyan évről évre nyilvánosság elé viszik azokat a névtelen, elfekvő, tudatos gyűjtőmunkával felfedezett értékeket, amiket a családi, a privát fotográfiák jelentenek múltunk reálisabb megismerésében, rekonstruálásban.
Következetes merítés a múltból
2009-ben Megőrzött történelem címmel változatos képsort láthattunk az egyesület gyűjteményéből, amelyben megelevenedett mind a lokális, mind a nagy-történelem, a maga elkerülhetetlen hétköznapjaival.
2010-ben Régi katonai fotográfiák Csíkmenaságból címmel láthattunk kiállítást, melyen szakszerűen feldolgozott fotódokumentumokat mutattak be a hagyományőrző csíki község családi portáiról összegyűjtött tábori emlékekről, fotódokumentumokból.
Az idén, az augusztus 26-án megnyíló, a Hargita Megyei Tanács és a HMKK társszervezésében előkészített fotónapi tárlat címe Tájak, emberek, foglalatosságok… Fotográfiai emlékek a régi Csík vármegyéből. Harminc valahány szakszerűen kinagyított, válogatott fotográfiai emlék révén elevenednek meg a régi Csíkvármegye mindennapi életkörülményei, foglalatosságai, ünnepei, divatja és tárgyias valósága. A törzsanyagot nagyított régi, családi gyűjteményekből származó fotográfiák képezik, többnyire ismeretlen fotográfusok munkáiból. A kiállított képek a régi falusi világ, Csíkmenaság, Gyimesközéplok, Csíkkarcfalva és Csíkszentkirály múlt idejéből üzennek, távolról sem a teljesség igényével, inkább a gyűjtői szemlélet praktikus átértékelésével: felmutatni a részt, amiből aztán következtetni lehet az egészre. Ezért aztán egyáltalán nem zavaró, hogy a képi emlékek zöme menasági eredetű (hiába, ott helyileg is eleven a fotográfiai emlékek tudatos mentését célzó kezdeményezőkészség!), elvégre a szűkebb tájegységre jellemző sajátosságokon túl általánosan jellemző képet nyerhetünk eleink életviteléről – fél vagy akár egy egész évszázaddal korábbról.
Ez a módszer emlékeztet arra, ahogyan a Csíkszeredában élő dr. Balázs Lajos néprajzos is szülőfaluja, Csíkszentdomokos szokásvilágát kutatja a maga teljességében és rejtett összefüggéseiben, az egymás után megjelenő, különféle alapvető témákat megközelítő kötetei a tárgyválasztás belterjességéből sikeresen kitörnek és a csíki mentalitásra általában jellemző tanulságokat és következtetéseket is felkínálják. Jó, hogy az egyesület következetesen halad azon az úton, amit a magyar fotográfia ünnepe kapcsán évekkel ezelőtt fölvállalt.
(Forrás: maszol.ro)
Pusztai Péter rajza
2011. augusztus 26. 12:39
A csíkszeredai kiállítást nem láttam, valószínûleg nem is fogom látni, számomra a régi fotók zamatát az a családi hagyaték adta fél évvel ezelõtt, amikor szkenneltem a tulajdonomban lévõ családi fotókat. Nem is ezért mesélem, hanem: egy hónappal korábban alkalmam volt meglátogatni a Ney York melletti Ellis Island szigeten azt a palotát, mely a bevándorlási hivatalt jelentette abban az idõben, amikor eleink „kitántorogtak”. Nekem az ükapám választotta Amerikát, s a családját maga után akarta vinni, azért készült az egyik kép, rajta a feleség, üknagyanyám meg a gyerekek, az egyikük dédnagyapám. Felöltözve szépen, jól néznek ki, van a képben valami ünnepélyesség, harminc százalék, harminc százalék komolyság, a többi, különösnek hangzik az én számból, „szentség”. Aztán mégsem mentek ki, ükapám jött vissza, hanem ezek a sorok sem íródnának, vagy magyar helyett angolul.