/Beszélgetés Alfred F. Majewicz professzorral/

Bevallom, meglepődtem amikor egy este valaki magyarul szólított meg Japánban, amint gondolataimba merülve, sétáltam Sapporo egyik forgalmas utcáján. Megfordultam, és egy középkorú, sportos testalkatú férfi mosolygott rám, akiről hamarosan kiderült, hogy nem magyar, hanem lengyel származású. Prof. Dr. Alfred F. Majewicz, a lengyelországi, StÍszew városban működő Etnolingvisztikai és Keleti Tudományok Nemzetközi Intézetének (International Institute of Ethnolingvistic And Oriental Studies) alapítója, egykori elnöke, több mint tíz nyelven beszélő híres orientalista a Hokkaido Egyetem és a Japán Művelődési Minisztérium vendégeként sétált a japán utcákon, akárcsak jómagam.

– Lemondtam az Intézet elnöki tisztéről – mesélte -, mert az utóbbi időben túl sokat vagyok külföldön. Alapkutatási területem: a kisebbségek. Ez eléggé új egyetemi tantárgynak számít, körülbelül egy évtizede került a vizsgálódások homlokterébe. Engem elsősorban a kisebbségi helyzetek tipológiája érdekel, ami azt jelenti, hogy a világ összes kisebbségeit kutatom, bármilyen körülmények között is éljenek azok. A tárgykör magába foglalja a nemzeti-etnikai kisebbségeket, a vallásos kisebbségeket, társadalmi kisebbségeket (social minorities), mint például a burakuminok kérdését Japánban. Évtizedek óta gyűjtöm a nyelvészeti és a szociológiai dokumentumokat, több mint negyvenezer kötetes könyvtáram van, video- és különböző hangfelvételek képezik a gyűjtemény alapját. Sok fiatal kutató dolgozik nálunk, irányítom a diplomamunkáik elkészítését és máris számos tudományos tanulmány született a kisebbségi témakörben. Egyik tanítványom olyan jelentős tanulmányt írt Kínáról, hogy az ottani vezető tudományos folyóiratban is közölték. Ma több mint 25 kutatócsoportot irányítok a világ különböző térségeiben, Távol- Kelettől egészen Dél- Amerikáig. Több mint ezer munkánk jelent meg nyomtatásban, közreműködtünk számos dokumentumfilm készítésében is. Az elsők között voltunk Kelet-Európában, akik az etnikai kisebbség nyelvi kérdéseiről szerveztünk nemzetközi, tudományos konferenciát. Legutóbb éppen Gdansk város ezer éves fennállása alkalmából tartottuk az ötödik nemzetközi kisebbségi tanácskozásunkat. A baszkok és a koppenhágai kisebbségi szervezetek versengtek a konferencia megrendezésének színhelyét illetően, de mi nyertük meg a pályázatot.

– Hogyan kapcsolódik össze a lengyel tudományos munka és például a japán kisebbségek tanulmányozása?

– Évek óta rendezem sajtó alá Bronislaw Pilsudsky összegyűjtött írásait, aki az elmúlt század fordulóján behatóan tanulmányozta a Szahalin félszigeten és Japánban élő ajnókat. Kilenc kötetre terveztem, egyenként több mint ezer oldal lesz. Ebből kettő már a közeljövőben meg fog jelenni. Emellett a kelet-szibériai udehe (vagy egyes kiejtés szerint: udege) kisebbség nyelvének rekonstrukcióját is végezzük. Gyakorlatilag kihalt nyelvről van szó, amelyet már a szülők sem tudnak átadni a gyerekeiknek. Nekünk az elmúlt évek során még sikerült összegyűjtenünk ennek a kisebbségnek jelentős nyelvi anyagát és összeállítottunk egy ezer oldalt meghaladó szótárat is. Nem csak nyelvi, hanem etnológiai szótár is egyúttal. Ez is kiadásra vár.

– Ezek szerint, ön szembe evez a kisebbségi Kharón-ladikkal: nem a holt lelkeket viszi a túlvilágra, hanem a haldokló nyelveket próbálja visszahozni és megmenteni a túlélők számára.

– Manapság körülbelül hétszázezer nyelvet nevezhetünk önálló nyelvnek a földön. Nyelvészeti szempontból semmilyen objektív mértékkel nem lehet mérni hogy valamelyik önálló nyelv, vagy csak egy nyelv dialektusa. Sajnos a nyelvek sokkal hamarabb meghalnak, minthogy azokat a tudósok leírhatnák és elemeznék. A feladatunk, hogy minden nyelvet leírjunk, melőtt még kihalna. Amikor 1989-ben megjelent a világ nyelveiről írt könyvem, akkor ötszázezer nyelvet számoltam meg. 1993-ban jelent meg a londoni etnólingvisztikai lexikon és jólesően állapítottam meg, hogy nem sokat tévedtem. Ha a lélekszámra gondolunk, hogy hányan beszélnek egy bizonyos nyelvet, akkor a kínait találjuk legfelül a listán, több mint egy billióan beszélik. Az angolul beszélők száma ennek a fele, a harmadik helyen a hindik állnak. Ha most az első tíz helyen levőket hasonlítjuk össze, azt látjuk, hogy a világ összlakosságának több mint kilencven százaléka ezt a tíz nyelvet beszéli. Ez azt jelenti hogy a több mint hétszázezer nyelvet kevesebben beszélik, mint a világ lakosságának tíz százaléka. Ha az első százat nézzük meg ezen a listán, láthatjukk, hogy a világ lakosságának 99 %-a beszéli. Ez, viszonyítva a hétszázezerhez, elenyésző adatot kapunk. Ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy a világ nyelveinek a többségét a kisebbségi nyelvek alkotják. Azt is mondhatnánk, a világ nyelveinek többsége tipikusan kisebbségi nyelv. Ennek a hétszázezer nyelvnek a tizenöt százalékát pusztulás fenyegeti és már az elkövetkező tíz-húsz évben kihal. Szinte a szemünk láttára halnak ki a nyelvek a földön. Vannak olyanok, amelyeket már csak néhány öreg ember ismer, és halálukkal a nyelvek is kimúlnak.

– Ez természetes folyamat. Ha meggondoljuk, hogy milyen hatalmas nyelvek haltak ki a történelem során, akkor nem csodálkozunk…

– Persze, hogy kihalnak a nagy nyelvek is. Hol van ma már a hatalmas hettita-, az ó- egyiptomi- vagy a mandzsúriai nyelv? Ez utóbbi évszázadokon keresztül uralta Kínát. De a nyelvük nem élte túl. Illetve mi találtunk összesen hetven embert, akik még ismerték a mandzsúriai nyelvet. Ennél sokkal szomorúbb, hogy a hétszázezer nyelvből mindössze ha százat írtak le alaposan. Nyelvtannal és szótárral még kevesebbet láttak el. Ugyanakkor például a kínai olyan sokféle, hogy a számtalan tanulmány ellenére sem mondhatjuk, hogy alaposan leírták volna. Gyakran megesik, hogy a leírt nyelvi jelenséget már nem tudod ellenőrizni, legfeljebb annyit tehetsz, hogy elhiszed azt amit róla írtak. Még a legkisebb kihaló nyelv is fontos része az emberiség intellektuális örökségének. Minden olyan nyelv, amely úgy pusztul ki, hogy nem írták le, óriási vesztesége az emberiség önazonosítási folyamatának. Ilyen szempontból, tragikus a helyzet. Engem külön érdekelnek azok a nyelvi közösségek, amelyek a Szahalin félszigeten éltek az elmúlt századfordulón. A világ különböző térségeiben dolgoztam, de alapvetően Szibéria, Japán, Kína és Észak-tájföld érdekel. Kutattam egy keveset Egyiptomban a koptok után, de nem lettem hűtlen Lengyelországhoz sem, bár az ottani kisebbségekről szóló legelső tanulmányomat csak külföldön tudtam kiadni, éppen a japán Hokkaido Egyetem támogatásával.

– Milyen nyelvcsaládhoz tartozik Japán, kihalófélben levő kisebbsége, az ajnó?

– Sokféle elmélet látott napvilágot az ajnókkal kapcsolatosan. Egyesek azt állítják, hogy asszír, meg sumér eredetű nyelv, de ezek többnyire puszta spekulációk. Ami megállapítható, hogy egy nyelvi izolációról van szó, mint a baszk Európában. Mi sajnos nem ismerjük az ajnók egyetlen rokonát sem. Ha lehettek nyelvi rokonaik, azok már régesrégen kihaltak. Semmilyen rokonítás nem vezetett meggyőző eredményre. Több könyvet is kiadtak erről a kérdésről, de egyik sem győzött meg engem arról, hogy az ajnóknak megtalálták volna a nyelvi rokonait. Az biztosnak tűnik, hogy altáji nyelvcsaládhoz tartozik, sok hasonlóságot mutat a török és mongol, de a mandzsu-tunguz nyelvekkel is. Van olyan felosztás is, amelyik külön említi a japán, koreai és ajnó nyelveket, mint nagyon távoli rokonokat, de engem ezek sem győztek meg. Mások feltételezik, hogy az Indo-európai nyelvekkel rokon. Erről is adtak ki könyveket, megint mások Óceánia nyelveivel rokonítják, akik úgy vélik, hogy az ajnók Kamcsatka felől érkeztek a Kuril-szigetekre, Szahalinra és Hokkaidóra. E szerint a rokonaikat a maláj-polinéziai bennszülöttek között kell keresni. Ez ismét vitatható. Minden esetre, az ajnó nyelv eredete szorosan összefügg a japán nyelvével, nem azért mintha közös eredetűek lennének – ezt én erősen kétségbe vonom -, hanem mert maga a japán nyelv eredete is eléggé vitatott kérdés. Ők is kétségbeesetten kutatják nemcsak a nyelvük-, hanem a nemzetük eredetét is. Legutóbb elfogadták, hogy ha valaki a japán nyelv eredetét akarja tanulmányozni, akkor azt ne Japán közepén, hanem az északi és a déli szigeteken kezdje. Ez területi kérdéseket is felvet.

– A Kuril-szigetekre gondol?

– Igen, a japánok véleménye szerint négy szigetet törvénytelenül foglalt el a Szovjetunió 1945-ben. Valójában nem négy szigetről, csak háromról van szó, plusz néhány szigetcsoportról, amelyeket Habumainak neveznek. A probléma nem csak történelmi, hanem nyelvészeti kérdés is. 1875-ben, Japán és Oroszország megállapodtak abban, hogy a Kuril- szigetekért cserébe odaadják a Szahalin félszigetet. Így japán fennhatóság alá kerültek a szigetek, míg az egész Szahalin félszigetet Oroszországhoz csatolták. Az orosz- japán háborúban a japánok ismét elfoglalták fél Szahalint, majd az első Világháború után a másik felét, amelyet megtartottak a második világháború végéig. A háború után a Szövetséges Erők úgy döntöttek, hogy Japánnak mindazt amit katonai erővel vett el, vissza kell adnia. Ma a japánok azt állítják, hogy az 1875-ös szerződés alapján a négy sziget nem tartozott a Kuril-szigetekhez, mert másként nevezik. Japán ugyan aláírta, hogy lemond a Kuril- szigetekről, de ezeket nem így nevezik.

– Mi ebben a nyelvészeti kérdés?

– Az, hogy az alapszerződést hollandul írták. Lefordították japánra és oroszra, de alapszövegnek a hollandot kell tartani. A japánok viszont a japán fordításra, az oroszok az oroszra hivatkoznak. A japán fordítás szerint, a vitatott négy sziget nem tartozik a Kuril-szigetekhez. Sajnos a fordító hibája, hogy kihagyta belőlük, de a holland eredeti alapszerződésben ott van, hogy a négy sziget is a Kuril-szigetekhez tartozik. Japánban ezt nem ismerik el, ragaszkodnak az alapszerződés hiányos fordításához.

– Miért nem dönthetik el az ottani lakosok, hogy melyik fennhatóság alá kívánnak tartozni?

– Azért, mert nem laknak ott japánok. Egyedül, akik azt mondhatnák, hogy a Kuril-szigetek valamikor az övék volt: a Japánban élő kisebbségek, az ajnók. Mert amikor, úgymond felfedezték őket, ők voltak a szigetek őslakói. Manapság a japánok, csakis úgy tarthatnak igényt a Kuril szigetekre, hogy ez volt az ő etnaki kisebbségeik egykori lakóhelye. Az ajnók ősi földje. És az évszázadokig homogén államnak tekintett Japánban egyszerre fontossá válta az ajnó kisebbség.

– Ezek szerint vajmi kevés köze van Japánnak a sokat emlegetett Kuril- szigetekhez?

– Igen is meg nem is. Az egykori japánok sírhantjai vannak ott, és évente ellátogatnak ezekhez a sírokhoz. Mivel a japánok nem ismerik el az orosz fennhatóságot ezeken a szigeteken, nem engedhetik meg a lakosságuknak, hogy vízumot kérjenek az oroszoktól. Szóval, ha te japán vagy, a Kuril-szigetekre akarsz menni, és vízumot kapsz az orosz fennhatóságtól, megsérted a fennálló japán rendelkezéseket. Csak akkor mehetsz törvényesen, ha nincs vízumod. Ez viszont az orosz törvényekbe ütközik.

– Akkor hogyan látogatnak, az ősöket annyira tisztelő japánok a Kuril-szigetekre?

– Pénzzel sok mindent meg lehet oldani. Évente egyszer, jó pénzért beengedik az oroszok vízum nélkül is a japán turistákat. Sőt, erre törvényes keretet is találtak. Nem hinném, hogy egyetlen japán is ott tartózkodna állandóan, és orosz alattvalóként élne a Kuril-szigeteken.

– Vannak-e még ajnók a Kuril-szigeteken?

– Nem. Összesen két ajnót ismerek az egész Szahalin félszigeten és környékén. Személyesen találkoztam velük. Az egyiküket a világon elsőként, elsimerték ajnó etnikumúnak Ez óriási jelentőségű. Ő volt sokáig a világon az egyedüli, akit hivatalosan ajnónak tekintettek.

– Hogyan történt ez?

– Oroszországban be kell írni az útlevélbe a nemzetiséget. Így le tudtam fényképezni egy nőnek az útlevelét, amelyben nemzetiségeként szerepelt az ajnó megjelölés. A másiknak, aki szintén annak vallotta magát, nem volt útlevele. Évtizedekig ők voltak az egyedüli ajnók. A többiek a második világháború után áttelepültek Japánba a hazatérő katonákkal együtt.

– Hányan beszélik ma az ajnó nyelvet.

– Sajnos, az ajnó nyelv már nem élő nyelv. Néhány igen öreg asszony Japánban még beszéli az ajnót, de többségük már japánul értekezik egymással. Még az 1930-as évekig sokan beszéltek ezen a nyelven, de számuk rohamosan csökkent. Ez a helyzet a parlamenti képviselőjükkel, Kayano Shigerúval is, akinek a szülei még ajnó nyelven beszéltek, de a nyelv a világháború után rohamosan kipusztult.

– Mi volt az ajnók törvényes helyzete Japánban?

– Általában mint a kolonizációs népekhez, úgy viszonyultak a japánok is az őslakókhoz. Később, területi viták alakultak ki Oroszországgal, az oroszok még Hokkaido szigetére is igényt tartottak, ahol ajnók éltek többségben. A japánok, már a múlt században elismerték, hogy az ajnók Japán őslakói. Ugyanakkor igazságtalan földreformot hajtottak végre a Hokkaido szigeten és úgy szervezték meg az oktatásukat, hogy a japán nyelv felsőbbrendűségi tudata győzze le az ajnók ellenállását. A rosszul értelmezett civilizálást terjesztették. Éppen a lengyel származású Pilsudsky szervezte az első ajnó nyelvű oktatást Szahalinon. Ő alapította az első iskolát, nem a japánok. Amikor elfoglalták Szahalint, összegyűjtötték az ajnókat, táborokba vitték, és japánul tanították. Az embereknek rossz emlékeik vannak ezekről az évekről.

– Milyen jogokat biztosít a japán alkotmány az etnikai kisebbségeknek?

– A japán alkotmányban nem ismerik az etnikai kisebbség fogalmát. Amikor Yasuhiro Nakasonét, az egykori miniszterelnököt megkérdezték, hogyan élnek Japánban az ajnók, azt válaszolta, hogy a japán nemzet teljesen homogénizálódott, és ha bárki azt kérdi, hogyan néz ki egy ajnó, akkor nézzenek rá. Az ötvenes, hatvanas, de még a hetvenes években is, amikor először jöttem ide, az ajnók csak arra vágytak, hogy beolvadjanak a japán társadalomba, mert a kisebbségi megkülönböztetést nehezen tudták elviselni. Egy bizonyos idő után kezdtek ellenállni. Újból ráébredtek önazonosságukra, kezdték ismét életre kelteni elfeledett hagyományaikat. Amikor Amerikában is divatba jött az őslakos népek reneszánsza, ez sokat lendített a Japánban élő ajnók ügyén. Meghívták vezetőiket Amerikába, Kanadába, és láthatták, miként szervezkednek az eszkimók, hogyan szerveződtek az alaszkai indiánok. Elutaztak Kínába, és az egykori Szovjetunióba, hogy tanulmányozzák a kisebbségeket. Végül a nemzetközi közvélemény és a diplomáciai ráhatás olyan erős lett, hogy kivívták az ajnók elismerését. Ma már saját képviselőjük van a japán Parlamentben. Jelenleg azért harcolnak, hogy legyen egy új Ajnó Kisebbségi Törvény, amely kimondaná, hogy az ajnókat kárpótolni kell mindazért, amit elvettek tőlük a japánok.

Habár az ajnók számbelileg nagyon kis lélekszámban vannak jelen a japán társadalomban, a példájuk azt bizonyítja, hogy ha egy mégoly kis csoportnak, van közös célja és jól megszervezi önmagát, mennyi mindent elérhetnek. Megtanulták a világ többi kisebbségeitől, miként harcoljanak, hogyan gyakoroljanak nyomást a többségre, hogy jogaikat elismerjék, és megvédjék. A példájuk igazolja, ha egy kisebbség kifejezi az óhaját, hogy meg szeretné őrizni a saját identitását, akkor – feltéve, hogy demokratikus országról van szó -, a többségnek biztosítania kell a jogokat számukra. Ha meg nem, akkor nem beszélhetünk demokratikus államformáról és akkor annak az országnak nincs sok helye a civilizált országok sorában. Ez ilyen egyszerű. Ma már az ajnók olyan kérdéseket is feszegetnek, hogy ez a hatalmas Hokkaido sziget miért tartozik a japánokhoz? Korábban az ajnóké volt. Jelenleg a japánok próbálnak kompromiszumra lépni velük, mert a japán parlamentben végre megtárgyalták az ajnó kérdést és nem utasították vissza. Ez rendkívül pozitív változás az előző homogén nemzetállami koncepcióhoz képest. Amint mondtam, manapság minden az ajnókon múlik, nem a japán kormányon. Ha az ajnók lemondanak a kisebbségek törvényes követeléséiről, minden véget ér számukra. Azt tapasztaljuk, hogy önálló kulturális intézményekért harcolnak, ajnó nyelvű iskolákért, saját kultúrájuk tanításáért. Elsősorban a nyelvüket tanítják, kézikönyveket adnak ki. Az elmúlt évben is két szótárat szerkesztettek. Amikor húsz évvel ezelőtt jöttem ide, egy haldokló ajnó nemzettel találkoztam. Most a reneszánszukra készülnek.

– Hány ajnó él ma Japánban?

– Ez megint nehéz kérdés. Ha a vér szerinti ajnók számát nézzük, akkor kevesen vannak. De nem annyira kevés ez a szám, ha a szakirodalomban, többek közt az én könyvemben közölt számadatokat nézzük. A hosszas üldözés miatt, többen egyszerűen letagadták származásukat. Ma már a helyzet megváltozott és például amikor tavaly elmentem Nibutaniba, lefényképezhettem olyan gyerekeket is, akik majdnem biztosan tiszta ajnónak számítanak. El sem képzeltem, hogy még gyerekeket is találok ebben a fogyatkozó közösségben. A hivatalos számadatok az ajnó szervezetek taglétszámára vonatkoznak. A taglétszám huszonkettő- és harmincezer között váltakozik. Néha többen vannak, máskor kevesebben. Van, aki nem fizeti a tagdíjat, így nem tartják nyilván. Ugyanakkor vannak sokan, akik nem ajnók és mégis ehhez a kisebbségi szervezethez tartoznak. A szimpatizánsok. Mások viszont olyan ajnók, akik nem tartoznak a szervezethez, kimarad a statisztikából. A japán hagyományok szerint, a legtöbb családtag sem tagja a kisebbségi szervezetnek. Ők maguk hetvenezres etnikai közösségről beszélnek. Az én számításaimon még ők is meglepődnek. Szerintem, több százezren lehetnek ajnó származásuak Japánban. Amikor széltében-hosszában járod az országot, néha olyan arcokat látsz, akik lényegesen különböznek a jellegzetes japánoktól. Ezeken több a szörzet és általában nagy a hajuk. Szinte biztos: ajnó ősök vére csergedez ereikben. A mongoloid típus egyik jellemző vonása, hogy kevesebb a szőrzetük. Ha nagyon hajas, alacsony embereket látunk, akiknél a mongoloid tulajdonságok nem erősen jelennek meg, arra lehet gyanakodni, hogy őseik ajnók voltak. A furcsa az, hogy amikor Nakasone miniszterelnök büszkén azt mondta, nézzétek az én szemöldökömet, nem úgy nézek-e én ki, mint egy ajnó? Lehet, hogy volt abban valami.

– A hivatalos népszámlálás szerint hányan vannak?

– A hivatalos népszámlálás homogén nemzetállamról szól. Még mindig nem említi a nemzeti kisebbségeket Japánban.

– Említette, hogy készíti Pilsudsky műveinek kritikai kiadását. Hogyan figyelt fel erre a témára és a lengyel Pilsudsky miként került kapcsolatba a távol-keleti ajnókkal?

– Amikor egyetemista diák voltam, elsősorban az ó-angol nyelv irodalma érdekelt. Az angol-szász irodalommal foglalkoztam. Aztán a kelták nyelve és kultúrája keltette fel az érdeklődésemet. A feleségem is ebből írta a tudományos dolgozatát. A lengyel tudományos irodalomban mi írtuk az egyetlen tanulmányt a kelták nyelvéről és kultúrájáról. Aztán távolabbi nyelvekkel kezdtem behatóbban foglalkozni, a japán, eszkimó és a szuahélit tanulmányoztam. Éppen akkor hozták létre a lingvisztikai intézetet az egyetemen, amikor befejeztem a tanulmányaimat. Kutatókat kerestek, és én eléggé híres voltam arról, hogy több mint tíz nyelven beszéltem folyékonyan. Valamikor még magyarul is jobban tudtam. Nem éppen olyan folyékonyan, mint mondjuk olaszul, vagy spanyolul, franciául, németül, illetve angolul, de azért eléggé jól beszéltem. Természetesen latinul és görögül, valamennyire a szanszkrit nyelvet is ismertem. Amikor a Poznani Egyetem Lingvisztikai Intézetébe kerültem, a főnököm arra kért, készítsek egy monográfiát a japán nyelv hangtanáról. Elfogadtam az ajánlatot. Az anyaggyűjtés közben, azt szerettem volna megtudni, miként járultak hozzá a lengyel elődeim ezen a területen a kutatáshoz, de szomorúan állapítottam meg, hogy semmit nem találtam. Így a nemzetközi könyvészethez fordultam és ott már találtam a lengyel neveket. Ezek a japán nyelvet kutatták, sőt Japánban is elismertek őket, de azonnal szembeötlött, hogy ezek a lengyel tudósok mind az ajnó kisebbség kérdéskörével foglalkoztak. Én csak annyit tudtam róluk, hogy vannak valami ajnók, akik medvékre vadásznak, meg ilyesmik, de nem túlságosan érdekelt még akkoriban ez az egész kérdéskör. Természetesen megkértem a főnökömet, hadd nézzem meg, miért említik a lengyeleket úgy, hogy ők kizárólag az ajnókkal foglalkoznak? Csinálj amit akarsz, mondta, de az első legyen a japán nyelv fonológiája. Meg is írtam a japán fonológia kézikönyvét és megkaptam a doktorátusi címet érte. Időközben tudomást szereztem azokról a bizonyos „hengerekről”, amelyek titokzatos, érthetetlen nyelvű beszédet őriznek .

– Miből készültek ezek a hengerek?

– Viaszból és gumiból, illetve kaucsukból. Ez volt akkoriban a hangrögzítés technikája. Edison találmányaként még a múlt században terjedt el a fonográf. Viasz hengerre rögzítették a hangot. Pilsudsky 1906-ban hozta magával Lengyelországba ezeket a hengereket Oroszországból. Valójában akkor még nem is létezett Lengyelország. Az oroszok közeledtek Krakkó felé, ezért neki menekülnie kellett. És menekülés közben othagyta a hengereket. Elképzelhető, hogy mennyire sietett, éppen ő, aki nemrég szabadult az oroszországi fogságból. Elmenekült Svájcba. Onnan írt az egykori házigazdájának, hogy küldené utána a hengereket, de az nem találta sehol. Pi_sudsky már soha nem jutott ezekhez a hengerekhez. 1918-ban úgy halt meg, hogy nem tudott a hangfelvételek hollétéről. A holtestét a Szajnában találták meg, Párizsban. A hivatalos megállapítás szerint öngyilkos lett, de én ennek semmi okát nem találtam. A hangokat rejtő hengereket 1930-ban fedezték fel Zakopánéban egy padláson, amikor javították a lakóház tetejét. Aztán vándorolt helyről helyre, amíg Poznanba került és többen próbálkoztak a megfejtésükkel, de senkinek nem sikerült. Én is meghallgattam és feljegyzéseket készítettem róluk.

Amikor én a hengerekről készült jegyzeteimmel megérkeztem Japánba, igen szerény életkörülmények közé kerültem. Kyotóban laktam, csodálatos helyen, nagyon szerettem a várost, habár erősen nyomasztott a szegénység. Az akkori ösztöndíjból alig lehetett megélni, ezért meg kellett szerveznem saját fenntartásomat, ellátásomat. Mai szemmel nézve, jó iskola volt számomra, de akkor olyan nehéznek tartottam, hogy abba akartam hagyni, és vissza akartam térni Lengyelországba. Végülis találtam valami féle megélhetési lehetőséget: idegenvezető lettem. Egy évig éldegéltem így és a végén már nem is éheztem annyira. Abban az időben Kyotóban volt két nagyon híres nyelvész. Egyikük azt tanácsolta, hogy rendszerezzem a hengerekről szóló feljegyzéseimet és küldjem el az Északi Kultúrákat Tanulmányozó Intézethez. Elküldtem. Aztán rövidesen kaptam tőlük egy levelet. Kérdőívet tartalmazott, valami ilyen stílusban:- Ki vagy te Majevicz? – Én viszont kérdeztem tőlük, hogy vajon miért kérdik tőlem, hogy én ki vagyok? Visszaírták, hogy szeretnék közölni a tanulmányomat a hengerekről, de nem tudják, kicsoda vagyok. Megírtam nekik, hogy én még csak a jövő reménysége vagyok, egyelőre olyan senki-semmi. Kinyomtatták a cikkemet 1977-ben és sokáig nem történt semmi. Visszatértem Lengyelországba. Aztán egy idő múlva egy japán felhívott Moszkvából. Azt mondta, hogy ő a Hokkaido Egyetemről van, át fog jönni Lengyelországba, mert beszélni szeretne a tanulmányomról, amely náluk jelent meg. Megegyeztünk, hogy találkozunk Varsóban. Időközben a Szolidaritás mozgalom miatt nem engedtek senkit Moszkvából Varsóba utazni, hanem Budapesten keresztül érkezett hozzánk. Később Koichi Inoue professzor is meglátogatott és elmondta, hogy Japánban sokan érdeklődnek a hengerek iránt. Megszereztem a hivatalos engedélyt, hogy kivihessük a hengereket Japánba, majd elhatároztuk, hogy szervezünk egy nemzetközi konferenciát, és kiadjuk Pilsudsky összegyűjtött műveit. Négy év alatt dolgoztuk fel a hengereket, majd megtartottuk a konferenciát 1985-ben, a Hokkaido Egyetemen, Japánban. Azután hozzákezdtünk Pilsudsky műveinek kiadásához. Terveink szerint 1988-ig be akartuk fejezni, de 1997-ben még csak az első és a második kötettel készültünk el. Sokkal több időbe telt, főként azért mert amikor kiderült, hogy tizenegy nyelven kellett dolgozni, senki nem tudott nekem segíteni. Ezért egyedül fordítottam a szövegeket .

– Hogyan tudta Bronislaw Pilsudsky hangtekercsekre rögzíteni az ajnók hangját?

– Pilsudskyt politikai fogolyként száműzték Szahalinra. III. Sándor cár elleni merénylet kísérlete miatt életfogytiglani nehéz munkára ítélték. A nevét többen is említették az elfogott összeesküvők között, ezért kapott ilyen súlyos ítéletet. Pilsudsky egyik testvére könyvében szerepel az ítélet. E szerint a visszaemlékezés szerint, a család horribilis összeget fizetett, hogy megmentse az életét. Testvére, Josef Pilsudsky, aki később Lengyelország első embere lett, szintén belekeveredett ebbe a perbe, habár semmilyen bizonyítékuk nem volt ellene, de azért őt is elítélték öt évre. Nyugat-Szibériába küldték, és Josef Pilsudsky hiába kérte a cárt, engedélyezné, hogy büntetését, testvérével együtt tölthesse le Szahalinon, mert ezt természetesen megtagadták tőle.

Akkoriban a Szahalin félszigetet hatalmas börtönné alakították át és Pilsudskyt nehéz testi munkára ítélték, de az őröknek abban az időben is jelentést kellett írniuk feljebbvalóiknak, és ezt a munkát Pilsudskyra bízták. Hamarosan bevonták a börtönbürokrácia ügyeinek intézésébe, sőt később arra is felkérték, hogy építsen egy meteorológiai állomást. Ezután ő írta a meteorológiai jelentéseket is. Nemcsak feljegyezte az időjárási jelenségeket, de ki is nyomtatta. Ezek voltak az első nyomtatásban megjelent írásai. Később megismerkedett a nyivhukkal, egy másik népcsoporttal, akik Szahalinon laktak. Számukra kérvényeket írt a kormányhoz, hivatalokhoz. A kormány is felkérte, hogy készítsen egy tanulmányt, miként lehetne könnyíteni az ottani őslakosok életén. Ez volt az első etnográfiai tanulmánya. A későbbiek során az Orosz Birodalmi Földrajzi Társaság kérésére gyűjtötte össze a helyi etnográfiai sajátosságokat. Ezzel az anyaggal óhajtottak szerepelni a Párizsban megrendezendő világkiállításon. A bemutatott munkáért, az orosz társaságot ezüstéremmel tüntették ki, Párizsban. Pilsudsky lassan nélkülözhetetlenné vált. Meghívták, hogy egy évig dolgozzon Vlagyivosztokban az Amur Régió Tanulmányozására létrehozott Társaság Múzeumában. 1902-ben hivatalos levélben arra kérik, hogy menjen vissza Szahalinra. Abban az időben még büntetését töltötte ugyan, és minden hónapban jelentkeznie kellett a rendőrségen, de most már, mint egy szabad embernek írnak, hogy tanulmányozná az ajnókat. Elfogadta az ajánlatot. Három évig élt az ajnók között.

Időközben még egy lengyel került oda, Serosevszkij, a későbbi híres író, a Lengyel Írói Akadémia Elnöke. Ő szintén politikai száműzöttként érkezett Jakutjába. Írt egy könyvet a jakutokról. A könyvet kinyomtatták és elnyerte az Orosz Birodalmi Földrajzi Társaság aranyérmét. A Társaság kijárta, hogy az író visszatérhessen Lengyelországba. Nem sokkal azután, hogy hazatért, ismét letartóztatták, azzal vádolták, hogy egy cár-ellenes röpiratnak ő a szerzője. Habár ez nem volt igaz, mégis vissza akarták küldeni a jakutok közé. Az író minden kapcsolatát megmozgatta, hogy máshova száműzzék. Erre Japánba küldték, hogy tanulmányozza az ajnókat. Ebből is kiderül, hogy az orosz cári rendszer sokkal engedékenyebb volt, mint a szovjet rezsim. Ez utóbbiban el sem lehetett volna képzelni, hogy egy politikai elítéltet azzal büntessenek, hogy tudományos kutató munkára küldenek Japánba. Sirosevszkij útiköltséget kapott, de nem akart egyedül menni, ezért arra kérte az orosz vezetést, hogy mehessen vele Pi_sudsky is. Ebbe is beleegyeztek, és 1903 nyarán megérkeztek Japánba. Észak-dél irányban akartak keresztülhaladni Hokkaido szigeten, de Hakkodaté kikötőben az utcán Pilsudsky találkozott egy ajnóval. Beszélgetésbe elegyedtek és rávette a társát, hogy ne északra menjenek, hanem dél felé, Siraoiba. A következő évben már kitört a japán – orosz háború. A japánok orosz kémnek nézték őket és kiutasították az országból. Sirosevszkij Európába ment, Pilsudsky pedik vissza Szahalinra.

– Vajon mi okból ment választotta a további száműzetést a szabadság helyett

– Mert időközben elvett egy ajnó nőt feleségül és született egy közös gyerekük. 1905-ig maradt Szahalinon, de a háború idején ismét Japánban találjuk. Nyolc hónapig maradt ott, majd Amerikába utazott, onnan Nyugat Európán keresztül visszatért Lengyelországba. Zakopánéban telepedett le. Később Krakkóban és Lembergben lakott. Még fiatal korában, mielőtt a pétervári egyetem jogi fakultására került volna, megismerkedett egy fiatal hölggyel, aki a mai Litvánia területén élt. Amikor Plsudskyt elítélték, a hölgy megszökött otthonról, hogy kövesse őt a száműzetésbe. A megmentésére siető családja férhez adta a hölgyet egy előkelő származású férfihez, aki később az orosz kormány befolyásos tisztviselője lesz Pétervárott. Előkelő diplomata körökben éltek. A hölgy operaénekes akart lenni, de a férje erősen ellenezte azt. Amikor a hölgy megtudta, hogy Pilsudsky hazatért Szahalinról és Krakkó mellett lakik, megszökött otthonról, és éveken keresztül együtt éltek.. Több dokumentumban is úgy említik, mint Pilsudsky feleségét. Amint én megállapíthattam, nem éltek nagyon jól. Pilsudsky sem volt már a korábbi és a nő sem volt fiatal, ráadásul beteg lett. Szakítottak egymással. A lengyel életrajzi lexikonok úgy említik, hogy Pilsudskynak volt egy másik felesége, aki meghalt, de ez nem igaz. Együtt voltak Párizsban, Londonban. Találunk leveleket, amelyekben állandóan érdeklődnek a felesége egészségi állapota iránt. Amennyire én tudom, a feleségének mellrákja volt. Pilsudsky szegény volt, nem tudta úgy gondozni, mint a gazdag férje. A nő visszatért a férjéhez, majd meghalt. Időközben Pilsudsky két fontosabb munkába kezdett: litván háborús áldozatok számára gyűjtött pénzt és egy francia nyelvű, lengyel enciklopédia megírására kapott megbízást Életében először stabil lett az anyagi helyzete.

– Mi történt az ajnó feleségével?

– Amikor az Ail nevű faluban lakott Szahalinon – ma Szovjetszkojénak nevezik -, volt egy Kanga nevű gazdag ajnó, akinek orosz stílusú háza igen alkalmas volt arra, hogy nála találkozhasson Pilsudsky a falu befolyásos embereivel. Ennek az ajnónak a lányától született egy gyereke, majd amikor eltávozott, még egy. Szerettük volna megtalálni a családot, mert ezt a családot még a harmincas években említik a források. Egy lengyel író, aki ellátogatott Japánba és útközben megállt Szahalinon, még találkozott a családdal. Eleinte nagyon nehéz volt nyomukra bukkanni, mert annak ellenére, hogy megtaláltuk őket, letagadták, hogy azonosak lennének az egykori elítélt leszármazottaival. Azt mondták, nem igaz az egész és nem voltak hajlandók szóbaállni velünk. Végül megértették, hogy mi nem akarunk ártani nekik. Az első kötetemben említem is, hogy Pilsudsky után maradt egy fiú és egy lány, de mi már csak a lánya temetésére érkeztünk meg. A fia meghalt 1963-ban. 1989-ben egy újabb konferenciát tartottunk, ezúttal Szahalinon Pilsudskyról, amelyre tiszteletbeli vendégnek meghívtuk a leszármazottait. Eljöttek. Akkor látták, életükben először honnan származnak az őseik. Az unoka bevallotta, hogy mindig is csodálkozott azon, vajon az apja miért borotválkozik annyit, amikor ez a japánoknál nem szokás. Ő ebből sejtette, hogy másak, mint a többiek.

– Ezek szerint a lengyel Pilsudsky ajnó leszármazottai ma tiszta japánok?

– Igen. Yokohamában élnek, az unokája mérnök és van vagy négy-öt japán gyerekük.

(Forrás: RMSZ, 1998. december 30.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ