Pusztai Péter Zsákutcá-ja nem csak a szerencsésen nyakon csípett szó- és képjátéknak köszönhetően él. Ha csak az ötlet éltetné, meg se parittyázná az ember. De magán hordozza mindazt az aleatorikus életszerűséget, ami nélkül a fotó csak a valóság másolása marad.

Lebeg a blúz a fán, odafújta az orkán. Senki földjén remeg, várja a hideg telet. Asszonya keresi talán, de nem lát túl a kert falán.

Nagy érdeklődés övezte csütörtökön a sepsiszentgyörgyi Lábas Ház alagsorában megrendezett fotókiállítást, melynek címe: Egy pillanat… Aztán több kellemes pillanatot éltünk át a fotókra tekintve. Adott egy fiatalember. Akit nem a megfelelni vágyás hajt, mint megannyi társát, hanem a hivatástudat.

Van valami érdekesség egy borospincében? – kérdezném magamtól, de még mielőtt megtenném, tudom a választ is. Mégpedig azt, hogy – van. Az érdekesség a bor.

Elhunyt, közel száz éves korában az az ember, aki így mesélte el „megkeresztelésének” történetét: „A családomban soha senki sem járt iskolába. […] Az első napomon a tanítónőm, Miss Mdingane angol nevet adott mindannyiunknak. Akkoriban ez volt a szokás. […] Azt mondta, hogy az új nevem mostantól Nelson. Hogy miért pont ez, fogalmam sincs.” Neve mára […]

Ez a szobor egy bukaresti épület előtt áll, a híres-nevezetes Calea Victoriei-en. A fotó születésének időpontja az ezredforduló, eredetileg riportnak indult, de aztán zsánerkép lett belőle, s ma már talán a konkrétum se fontos, amihez az emlékezetet kapcsolja.