Felgyorsult az idő. Takarítja ismerőseinket. Nem elég a 90, de már a száz sem. Elragadja őket és nekünk már örökké hiányozni fognak. Pótolhatatlanok. Nekünk ő kell, aki még ért minket, s akit mi is értettünk. Nem tudom, mennyi időnk van hátra, de már több mint kétezer éve várjuk az ígéret beteljesedését, aminek rendelt ideje van. […]

Mire az est a sarkamba ér s letapossa a cipőm sarkát, sötét poharába aranyló bort csöpögtet s szikrát vet körülöttem.

Midőn a hegygerincre ér a Nap,elsistergő verítéke, a köda völgyben reszket roskatag,társat keresne magának,ha hagyná a napég, hogyszomorkásannaphosszat búslakodjék.

A Kriterion Alapítvány által létrehozott, évente odaítélt díj, a Kriterion Koszorú az idén Korniss Péter, a Nemzet Művészét, Kossuth- és Pulitzer-díjas magyar fotográfust illeti meg. Az ünnepélyes átadás időpontja december 8-a 11 óra, helyszíne a budapesti Magyar Nemzeti Galéria.

«Tessék mosolyogni» — szólt a vásári fényképész, és mi mosolyogtunk. És mosolyogtak mások is, sokan, mosolyognak még most is sárguló fénykép-papíron, falra akasztva, üveg alatt — örök életűek és élettelenek. A vásári fényképésztől mindig megrettentem, hiszen természetellenes pózra szólított fel, meghamisította arcunkat, meghamisított minket. Akkor már inkább a «természetesség», a «ciné vérité», az «ellesett pillanat». […]

Ezüstből átvált a fény aranyba, Az éjszak rejtekét kitakarja, Bús éj-királylány hullik csipkébe Bújva ölembe, színegész napra.

Még a sötétség országából is a fény felé fordulunk. A pajzson átüt a fény – megdobban a kőszív is.