«Tessék mosolyogni» — szólt a vásári fényképész, és mi mosolyogtunk. És mosolyogtak mások is, sokan, mosolyognak még most is sárguló fénykép-papíron, falra akasztva, üveg alatt — örök életűek és élettelenek. A vásári fényképésztől mindig megrettentem, hiszen természetellenes pózra szólított fel, meghamisította arcunkat, meghamisított minket. Akkor már inkább a «természetesség», a «ciné vérité», az «ellesett pillanat». Vagy mégsem? Hiszen a modern művészet mélyen «természetellenes», és mégis legigazibb valónkat tudja megmutatni. Csakhogy eszménye nem a vásári szépség, nem a retusált arc, nem a «tessék mosolyogni».
Elekes Károly fotóit (fotografikáit vagy montázsait) szemlélve, újból megbizonyosodhattunk, hogy a művész «természetellenessége» a konvenciók, a bevett formák, az egyszer s mindenkorra kiosztott szerepek elleni lázadásból fakad. Elekes nem szereti a tárgyak természetes elrendezését, mert tudja, hogy ez a természetesség csak látszat, csak megszokás, kényszer, hamisság. Nemcsak fényképez, hanem szerkeszt, montál, belerajzol a képbe, már-már azt mondtam: grafikusként viszonyul anyagához. Hisz tulajdonképpen grafikus ő, de semmi értelme újból skatulyába zárni kifejezés-módokat és módszereket. Sokkal lényegesebb ennél, hogy a derékban elmetszett játékbabák, a műanyag dobozban elszáradó virágcsokor (romlandó virágkonzerv), a magatehetetlen, de sorozattá szerkesztve mégis változást imitáló strandszékek, a kövek, szemüvegek, lakatok, konzervdobozok mind-mind megdöbbentően ismerősek, s mégis: megdöbbentően irreálisak. Irreálisak-e, vagy egyszerűen csak másak, nem olyanok, mint amilyennek eddig ismertük őket?
Megváltozott a funkciójuk.

Elekes többféleképpen éri el ezt a funkcióváltozást. Van, amikor szerkesztéssel, montázzsal tesz jelentésessé jól ismert elemeket. A félig felnyitott konzervdobozba illesztett férfifej már-már irodalmias mondanivalót szuggerál. Sorozata, amely egy arc mozgását, változását kíséri végig, kísérlet az idő felszabdalására, kivetítésére. De képeinek ez csak az egyik — könnyebben értelmezhető — rétege. Mert a bezúzott arcú
játékbaba nemcsak az élők fájdalmát imitálja, hanem a megsebzett tárgy, a megsebzett látvány fájdalmát is. A lefényképezett húsőrlő sem utal vissza eredeti funkciójára, hanem absztrakt látvánnyá válik. Több-e ez a pőreség, mint a szimbólumok sugárzása? Több és igazabb. A dolgok nem mindig arra valók, amire használják őket. A virág sem, a szék sem — a fényképezőgép sem.
Az Új Élet szerkesztőségében kiállított anyag a maga sokféleségében egy
eredeti tehetségű fiatal grafikus indulatos és határozott véleménye a világról. S ez a vélemény egyben művészi hitvallás is: látni annyi, mint cselekedni.

MARKÓ BÉLA

Új Élet, 1978/15.sz.