Nem ismersz meg?

Az utcai forgatagban gyakran hallani effélét, ketten összeszaladnak, micsoda véletlen, örülnek, hátba veregetik egymást, aztán közelebb lépnek, mintha éppen most döbbennének rá életük értelmére, nagy, széles kapu a mosolynak, újabb ölelkezés, puszik, könny is.
És állnak ott, az emberhömpöly közepén, és boldogan akadályozzák a forgalmat. Kerülgetik őket, esetleg meglökdösi valami százszatyros bevásárló; mire észbekapnak, hogy be lehetne ülni valahová. Mármost: ez a kulcspillanat. Itt többnyire kiderül, hogy nem, nem, akármikor, de most az egyszer nem, nincs idő, rohannunk kell, de aztán bármikor, satöbbi, leírom a címet és a telefont, de bizonyisten.
Ha pedig beülnek valahová, következnek a szokványok, aztán sorsmesélés, másfél percnyi süket után már nem tudsz odafigyelni. Persze ő sem figyel a te életedre, például épp a tragédiád kellős közepén jut eszébe, hogy tonikot is.
Lehervadsz. És csöppet sem bánod az elmaradt harmincéves találkozót. A harmincötöst sem. Jóelőre.
Legközelebb már csak ennyit kérdezel rezignáltan: Jól vagytok? És ha ők igen, akkor ti is. Azzal pász, nyakszirti pussz, hess tovább.
De mi van, ha tényleg érdekel, ki az, akit nem ismertél meg? Nyakadba omlik, és tényleg őszinte az öröme. Ezt nem lehet mímelni, téged nem szoknak csak úgy né, szeretni. Nézed, nézed, mégsem látsz benne semmit. Hogy ez a nő? Ez a vörös arcú kiskövér? Festi a haját, és milyen pancser a szerelése. Hát ez hat méterrel a világ alatt él valahol Mucsán. Bólogató Bogika, mihez kezdjél vele, ümgess neki, de el ne hívd, oda ne figyelj, hallga inkább az édi légkalapácsot, amint oly lírai tercettekben bontja az utat a bigmaki előtt.
De a kispiros kövérke nyomul reád. Emlékedbe próbálja préselni magát. A homályba burkolózó őserdő pókhálóit szaggatja. Hm, a hang mégis valahonnan ismerős. De persze rákérdezni minek. Hogy hát voltaképpen honnan is, és mikor, hol, hogyan? Ahogy a nyakadba foly; szeretőd is lehetett talán. De nem mondja. Csak néz, nagy kerek tehénszemét az agyadba fúrja, felszippantja szürkeállományodat menten. Olvastál ilyesmit, hogy a G—KX Granic bolygón a nőneműek élvezetét efféle adja.
Nincs menekvés, viheted kávéra, üdítőre, fagyira. Hagyod, hadd áradjon a szó. Ömlik is, már tele a nyárikert iszappal, mégsem tudod hová tenni, honnan elővenni. Ezt. Ezt a kis guruló emlékezetet, rossz lelkiismereted megtestesülését, bűntudatod inkarnációját.
Már a fényképeknél tart, mutogat és magyaráz, magyaráz és mutogat, felnevet és nosztalgiázik, gesztikulál, sőt hadonász, hadakozik, érvel és már zokog is, átkozza a sorsot, imádja az Istent, hogy ha már, akkor mégis. Ilyen életet neki. Kínnak, de ajándékul.
Forog az univerzumod, mi vagy te abban. Kifakult lepedő, melyet mosnak, mosnak.
Egyik képen felakad tekinteted. Nyúlánk szöszkeség csodálkozik rád. És húha. Szíven üt, mintha csak pofán, egy távoli júniusi hangulat, egy ballagásos délelőtt, amikor megszöktél a ceremóniáról — “csak egy pillanatra” — valakivel. Földszinten lakik, főbérlője, a nagybácsi — éppen nincsen otthon, suttogja forrón a füledbe, és suhantok az árnyas sétálóutcán fel, aztán balra be, mienk a lakás, “Ha mégis itthon volna, ne feledd, virágért jöttünk!”, de senki, senki, kitárja az ablakot, bemuzsikál rajta a kora nyár, bizsereg a tarkód, a szíved, körhintázik a véretek, egymásba forrtok hevesen, mintha nem először, hanem — nem sejtheted — utoljára.
A szöszke kissé selypít, kedvesen pösze, kifut a kérdés a szádon. — Honnan tudod? — kerekedik rád a tehénszem.
Hát csak úgy. Nagy a tapasztalás. Emberisme.
Vagy talán ezt is csak olvastad valahol? Hogy véletlenül mégis rátok a nagybácsi, társasággal; hangoskodva, ez a szerencsétek. Coitus interruptus, kilépsz a nyitott ablakon. Klipsz a fenébe.
Morzsavillanat: mégis. Hogy egyik lábad még bent, a másik talpad már a fű csiklandja a párkány alatt.
A görlöd szája be nem áll, elúszik az a kora nyár. Igen, igen, neked fontos és halaszthatatlan dolgod van, sajnálod, de kájne purpárlé tovább. Fizetsz, még egyszer visszanézsz. Reá.
Hogy ez? Te ezzel? Akkor, ott? Ugyan. Feldúlt idegek zagyva játéka. És hogy ez a kis (pösze) szöszke ott. Na nem, ez már aztán sok.
Rémlik még, hogy az a lány aztán nem is jelentkezett a vizsgákra, férjhez ment vagy mi. Senki sem tudott bizonyosat róla. XII.D. osztály, hát ki ismerte azokat ott, az udvar végében.
Sietve érzékeny búcsút hát. Hogy sorry- sorry. Igen, igen. Ez már ilyen. Perszepersze.
Menekülsz vissza a forgatagba. Ahol senki sem, és te sem senkit.
Jajdulás valahonnan. Egészen profundis. (Hat méterrel a világ alattról.) Szívedbe, direkt. Márhogy egész hátralevő életeden? Na nehogy végigkísérne. Ugyan, öregem, tisztes családapa, nagyapa, após, sógor, rokon, barát, szomszéd, tiszteletbeli bélyeggyűjtő — mi minden vagy te itt.
— Istenem, nem ismersz meg? Jaj Istenem, te meg sem ismersz!…