…Az öreg Szendrey elcsodálkozott volna, ha meglátja, hogy a versírás mellett mivel tölti könnyelmű jövendő veje az időt. Kiadókhoz szaladgál, szervez, tárgyal, szerződést köt az Életképek-kel és a győri Hazánk-kal; január elsejétől mindegyik hat költeményt vesz tőle 50-50 forintért; eladja Emichnek költeményei örökjogú kiadását 1500 forintért, de már a jövőben írandó kötet tárgyában is megállapodik vele. Kifizeti adósságait; egyszóval, akár egy mintapolgár, fölkészül a házasságra.

De örömében nem tud megülni egy helyen. Július 1-én már megint úton van. Türelmetlenségében egy véletlenül zsebrevágott könyv alapján Goethét támadja meg; ellene nyilván nem az az igazi kifogása, hogy annak „szíve békasó” volt, hanem, hogy miniszterséget vállalt, egy fejedelem rabszolgája volt.
Losoncon, Rimaszombaton át Bejére siet Tompához; itt a keserű kedélyű házigazdának kell szenvednie a fiatal költő heves nyíltsági rohamaitól, illetve attól, hogy Szendrey nem ereszti egymáshoz a szerelmeseket.
Egy nap múlva már Miskolc felé szekerez…
„Szebbnél szebb tájakon járok, barátom; ma a Hegyalján jöttem keresztül. Szerencsnél legszebb a kilátás. Délre hosszú, hosszú rónaság le egészen a Tiszáig; keletre az egykori tűzokádó, a tokaji hegy, mely magában áll, mint a hadsereg előtt a vezér. Ott áll magas fejével, kék köpönyegben, komoly méltósággal; tövében Tarcal városa. Éjszakra a többi hegyaljai hegyek, hosszú sorban; alattok Tálya és Mád. E városokban laknak, e hegyeken, az öröm istenei, innen küldik szét a világba apostolaikat, a palackba-zárt aranyszínű lángokat, hogy prédikálják a népeknek, miszerint e föld nem siralom völgye, mint a vallás tartja. Lelkesedve néztem jobbra-balra, előre-hátra; úgy neki lelkesedtem, mintha én ittam volna ki a legékesebben szóló apostolt. Az idő is gyönyörű volt: felhőtlen, verőfényes, derült nyári reggel… – hejh, jártam én erre már rossz időben is. Debrecenből utaztam Pestre, 1844-ben, februariusban, kopott ruhában, gyalog, egypár huszassal és egy kötet verssel…

Mindezeket, sőt egész életem sanyarúságait végiggondoltam, amint a Hegyalján jöttem. Oh az én életem dúsgazdag volt a sanyarúságban, s ha most boldog vagyok, megérdemlem. Hat esztendeig voltam istentül, embertül elhagyott földönfutó; hat esztendeig volt két sötét árnyékom: a nyomor és a lelki fájdalom… és mikor? ifjúságom kezdetében, az élet legszebb szakában, mely csupán az örömeknek van teremtve, tizenhatodik esztendőmtől a huszonkettedikig. De jó, hogy így történt; aki boldogtalan nem volt, nem tudja megbecsülni boldogságát. S jó, hogy egyszerre szenvedtem ki, amit más egész életén át szenved apródonként. Minél viharosabb volt a tavasz, annál derültebb nyarat és őszt remélhetek.

Az „ígéret földjére”, Szatmárra 13-án érkezett meg. Egy ideig a városban topog, állja a tilalmat. De egypár nap múlva már Erdődön van, izgatottan, a türelmetlenségtől reszkető idegzettel. Júlia úgy ahogy megnyugtatja. Szendrey most sem áll szóba leánya jövendőbelijével. A költő nem maradhat Erdődön; de mint a nőstényét őrző vad, ott kereng a környéken.

„Képzeld: mátkám egy órányira lakik innen, s nekem nem szabad őt meglátogatnom egész az esküvőig, egészen szeptember 8-káig. Nem ő tiltott el, azt ne gondold. – Hát van ehhez fogható? szólj őszintén, szólj lelked szerint, barátom. Ha én ilyesmit regénybe írnék, a kritikusok megköveznének, hogy ilyen hihetetlenséget nem leírni, de még csak kigondolni is merek. Azt mondják, hogy a csodák ideje lejárt… nem igaz… a csodák ideje most kezdődik. Ez az első csoda, a második pedig az lesz, ha én ezen tilalmat meg nem szegem.

Csak úgy tengek itt most, csak úgy lézengek, mint az őszi légy, mely már nem él és még meg nem halt. Egy pár gyönyörű verset írtam, az igaz, de ez engem legkevésbé sem vigasztal. Tréfának ne vedd, ha azt mondom, hogy gyönyörű versek; komolyan merném állítani, hogy ezek a magyar költészet legszebb gyöngyei közé sorozhatók, de e szólás már egészen frázissá vált, azért csak lealacsonyítanám verseimet, ha ezt rájok alkalmaznám…

Tudom, soknak nem tetszik, sokan félremagyarázzák, hogy ily őszintén nyilatkozom magam felől; hanem az nekem mindegy, én arról nem tehetek. Születésemkor a sors az őszinteséget bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem magammal a koporsóba szemfedőnek. A képmutatás könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá; de nyíltan, őszintén, a lélek mélyéből szólni csak a nemesebb szívek tudnak és mernek. Talán magam felőli ítéletem helytelen, s ekkor nevessenek ki; de azért ismét becsülést érdemlek, hogy amit éreztem, kimondtam szabadon, leplezetlenül. À la lanterne les jésuites!…

…Jó költőnek tartanak, s hogy
Az vagyok; én is hiszem,
De azért te ne magasztald
Verseimet, kedvesem.

Te előtted elpirúlok,
Hogyha dícsérsz engemet,
Oh mert érzem, hozzád képest
Érzem kicsinységemet.

A legkisebb gondolatban,
Mely fejedben tündököl,
A legkisebb érzeményben,
Mely kebled dagasztja föl,

Szemed egy pillantásában,
Mely titkon felém röpül,
Egy hangodban, mely futólag
Csengi lelkemet körül,

Egy mosolygásodban is több
Költészet van, kedvesem,
Mint az ötszázötven versben,
Melyet írtam összesen.

…Valahányszor Júliát látja, mindannyiszor le kell nyelnie egy adag sértést, jövendő ipa részéről. Ezek annál fájdalmasabbak, mert csak üzenetképpen jutnak el hozzá; jövendő ipa még most sem érdemesíti szóra. Szendrey a házasságba csak azért egyezett bele, mert belátta, nem tudja megakadályozni. Véleménye az ifjú párról, hogy a zsák meglelte a foltját, bolondnak bolond kell. Előre készül a keserű elégtételre, amikor Júlia majd zokogva visszamenekül hozzá ettől a vad bohémtől. Csak egy dokumentumot a bohém jellemzésére. Lakásszerzéssel jóbarátját, Egressyt bízta meg; hogy milyen cigánymódra, azt Egressy még augusztus 7-ről kelt beszámolója mutatja élesen:

„…Szállás már van… szép ugyan, de méregdrága. Közel van hozzánk, a Dohány-utcában. Schiller-ház, első emelet, most Kozmovszky lakik benne, a Marczibányi prefektusa. Három utcaszoba, alkofen, előszoba, gazdasági konyha stb. 650 váltó forintért, melynek negyedét mindig előre kell fizetni. Te ugyan engem csak 500 vforintig hatalmaztál fel… De néztünk legalább ötven szállást, anélkül hogy egyet is találtunk volna, mely minden kívánatnak megfeleljen, azaz 1. hogy hozzám közel legyen – ezt ugyan még feláldoztuk volna a kényelem- s olcsóságnak. – 2. hogy kívül a miénken ne legyen, hanem befelé. 3. hogy 3 szoba legyen. 4. hogy száraz, tiszta jó levegőjű legyen. 5. hogy legalább egy szoba utcára legyen. 6. hogy 500 ftnál drágább ne legyen. Mindezen kellékeket együtt feltalálnom lehetetlen volt. Ebben az az egy vigasztalásom van, hogy hiszen félesztendő nem a világ, s ezt csak kiállod valahogy, és magad nézhetsz más után; hanem akkor tapasztalni fogod, hogy caeteris paribus, ez nem drága szállás, és hogy mily óriási feladat jó és mégis jutányos szállást találni. A sok rossz között tehát én csak a kevésbé rosszat választhattam, úgy vélekedvén, hogy menyasszonyodat Pesten, legelőször, valami ronda, egészségtelen, sötét börtönbe nem vezetheted azért a 60 pforint különbségért; azaz illetőleg csak 30-ért… Utalványodat vettem, s már adattam is reá 25 ftot, miről majd itthon számolok. Fél év múlva bizonyosan lesz szállás üres itt a Marczibányi-háznál is, a kapitányi lakás, mely neked igen jó, és olcsó is lesz.”

Elveti a dédelgetett tervet: Júliával nem Tompa esketi össze. A lakodalomra a pesti jóbarátok sem jöttek le, hogy mint esküvői tanúk tanúi legyenek a büszke vár megaláztatásának is. Lakodalom sem volt. Az esküvő szeptember 8-án, pontosan egy évre rá, hogy a fiatalok megismerték egymást, kora reggel az erdődi vár kápolnájában történt minden ünnepélyesség nélkül…
A szemtanúk azonban másképp írják le az eseményt.

A fiatal pár sápadt volt, talán a korai felkeléstől; mindketten elfogódottan mondták ki a pap kérdésére az igent. A szülei háznál csak annyi időt töltöttek, amíg a menyasszony levette mirtuszkoszorúját, talpig érő fátylát, s az esküvői öltönyt útiruhával cserélte fel. Apai áldás nélkül távoztak. A fiatal költő, amikor már feleségével a szekéren ült, akkor is várta, hogy Szendrey végül szóra érdemesíti. Hasztalan. Erre „jellegzetes modorán”, szemfogait kivillantva fölkacagott és indulást parancsolt. Koltóra mentek, Teleki kastélyába; mézesheteire a költő kölcsönkérte a gróftól, de úgy, hogy a házból és környékéről a szakácsnén kívül mindenki távozzék el. „Anikó is?” – kérdezte hamiskásan Teleki. „Az legelébb!” – felelte a költő.

Noha időben útrakeltek, nem érkeztek meg aznap Koltóra. Misztótfaluban eltört a szekér egyik kereke, az éjszakát Nagybányán kellett tölteniök a fogadóban. „Nem hiába vagyok a csárdák költője!” – a várkisasszony, az égi eszmény, egy falusi kocsma hevenyészett fekhelyén töltötte első éjszakáját a nép gyermekével. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: A HEGYEK KÖZT

Ott alant, alant, a mélyben,
A kék messzeség ködében,
Ott a város… csak ugy rémlik,
Mint a múlt, amelyet félig
Átadott immár a lélek
A felejtés éjjelének.
Kinn vagyok a természetben,
Fönn magasra nőtt hegyekben;
Magas e hely, itt pihen meg
Koronként a vándor felleg,
S ha itt volnék éjjelenként,
Csillagokkal beszélgetnék.
Lenn a völgyben, lenn a mélyben,
A kék messzeség ködében,
A város távol zajában
Hagytam gondod, hazám s házam!
Ott lenn hagytam minden gondot,
Mely szívem fölött borongott,
Melynek sötét árnyékában
Mint rideg kőszikla álltam.
Ne bántsatok, ne bántsatok,
Ha egy rövid napot lopok
A magam mulatságának,
Hisz eleget élek másnak!…
Minden lenn maradt, ami bánt,
Nem hoztam föl magammal mást,
Csak ami boldogságot ad,
Kedvesemet és lantomat.
Kedvesem, ki egy személyben
Asszony s gyermek, örömében
Jön és megyen, pillangót űz,
Virágot szed, koszorút fűz,
Majd eltűnik, majd előjön;
Ugy lebeg a hegytetőkön,
Mint egy álom tüneménye,
Mint e rengeteg tündére.
Én merengve, oh természet,
Örök szépségidre nézek,
S szemeimnek bámultában
Néma, de szent imádság van.
Mint felém repeső szivek,
Rezgenek a falevelek,
S ábrándos suttogásukban
Mennyi kedves, szép titok van!
Fáktól vagyok körülvéve,
S mint édes fia fejére
Áldó keze az atyának,
Ugy hajolnak rám az ágak.
Istenem, de boldog vagyok!
Majd, hogy sírva nem fakadok.

Zugliget, 1848. szeptember 8.


TUDOD, MIDŐN ELŐSZÖR ÜLTÜNK…

Tudod, midőn először ültünk
E tó fölött, e fák alatt?
Röpűl a gyors idő fölöttünk,
Azóta két év elhaladt.

Ily ősz volt akkor is, ilyen szép
Mosolygó őszi délután,
Szelíd fuvalmak így rezgették
A sárga lombokat a fán.

Igy tükrözé vissza a tónak
Vize a tiszta kék eget,
Igy ringatózott ama csónak
Ábrándosan a víz felett.

De akkor még csak gondolatban
Élveztem mennyországomat,
Mert akkor még nem csókolhattam,
Mint mostan, édes ajkadat.

Két éve annak… sokat elvitt
Az idő tőlem azalatt,
De nem panaszlok, mert amennyit
Elvitt, sokkal többet hozott.

Téged hozott meg nekem, téged,
Reményim fényes gyöngysora,
Kiért az örök üdvösséget
Ezerszer adnám én oda.

Maradjunk még itt, légy mellettem…
Hol úgy busúltam egykoron,
Hagyj engem itt most elmerengnem
Végetlen boldogságomon!

Erdőd, 1848. szeptember 27.


BUCSÚ

Alig virradt, már ujra alkonyúl,
Alig jövék, s megint elmégyek, el.
Még csak alig, hogy üdvezeltelek,
És már bucsúzni, már elválni kell.
Isten veled, szép ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

Kardot fogék kezembe lant helyett.
Költő valék és katona vagyok:
Arany csillag vezérelt eddig, s most
Utamra piros éjszakfény ragyog.
Isten veled, szép ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

Nem a dicsvágy von engem tőled el…
Fejemre nem is férne a babér
A boldogság teljes rózsáitól,
És én le nem hajítom ezt azért.
Isten veled, szép ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

Nem a dicsvágy von engem tőled el,
Tudod: belőlem az régen kihalt,
Hazámért ontom véremet, ha kell,
Hazámért vívok véres viadalt.
Isten veled, szép ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

Ha senki nem védné is a hazát,
Magamnak őtet védni kellene:
S mostan, midőn mindenki síkra szállt,
Magamban én itthon maradjak-e?
Isten veled, szép ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

Nem mondom én: gondolj férjedre, míg
Ő a honért s érted harcolni fog;
Ismerlek én, nagyon tudom, hogy egy
Gondolatod van, és az én vagyok.
Isten veled, szép ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

Tán megcsonkítva térek vissza majd,
De akkor is szeretsz te engemet,
Mert istenemre, amint elviszem,
Épen hozom meg hű szerelmemet.
Isten veled, szép ifju hitvesem,
Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

Erdőd, 1848. október 17-22.


TI ÁKÁCFÁK E KERTBEN…

Ti ákácfák e kertben,
Ti szépemlékü fák,
Amelyeken szivemnek
Oly drága minden ág.

Kedves fák, üdvezelve
És áldva legyetek.
Áldom még azt is, aki
Titeket ültetett.

Harmatnak s napsugárnak
Áldása rajtatok,
Vidám dalosmadártól
Reszkessen ágatok.

Örök tavasz lakozzék
Zöld fürteiteken,
Hogy éltetek, miként az
Enyém, oly szép legyen.

Itt láttam én először
Kedves galambomat,
Itt láttam őt először
Ez ákácfák alatt.

Itt űlt e lombok alján,
Itt űlt szemközt velem,
Itten röpült szeméből
Szivembe szerelem.

Tudom még, hogyne tudnám?
Habár régen vala,
Az órát, hol kigyúladt
Szerelmem hajnala.

Ez volt a hajnal! ilyen
Nem ékesíte még
Téged, te véghetetlen,
Te régteremtett ég.

Letűnt immár e hajnal,
Megértem a delet,
S ez tán nem oly regényes,
De sokkal melegebb.

Mikor jön majd az alkony,
Szerelmem alkonya?
Ettől ne félj, szivemnek
Imádott asszonya!

Eljő ez is, de későn;
Azért jő majd, ha jő,
Hogy légyen arcainkon
Szép arany szemfedő.

S a földbe ha letesznek,
Majd csillag képiben
Ragyog le zöld sirunkra
Sötétkék éjeken.

Nagykároly, 1848. október 22.