A kis kastély, melynek emeleti szobájában az ifjú pár lakik, az ország egyik legszebb helyén fekszik. Korabeli leírását magától a gróftól bírjuk.

„Házam egy kis lejtős magaslaton áll, az előtéren éjszak felé sima, nagy térség, zöld rétekkel és tölgyfa csoportozatokkal, a térséget a Lápos vize kígyózza végig s egy magaslatról egész futása látható, mint ő mondá a kanyargó Szamosról, mint egy odafagyott villám.

A másod téren, a Láposon túl, lankás dombok szilvafákkal beültetve, felettük egy fensík, óriás tölgyerdőkkel; tiszta időben tizennyolc falunak fehér tornya látszik, s minden falu kertjei fákkal úgy beültetve, mintha erdők közepén állanának, harangjaik hangja elhallatszik hozzánk a völgybe, s szép időben a nagybányai harang is idáig zúg.

A háttérben, amphiteátrális kanyarulatban, a Kárpátok hegyláncolata, Ugocsa megye két nagy mamelonjától föl keletre, az ősz Ciblesig, közepén az öreg Rozsály, óriás sziklakidomborodásokkal, s tetején mértföldekre terjedő egyenes fensíkkal, megrakva sötétzöld áfonyabokrokkal; jobbra tőle a Gutin, a hegyeknek óriási púposa, hegyes, egyenesen kiálló gránit-csúcsaival éjszakról Máramarosba nézve a Tisza folyását, e magyar Nílust, mely gazdagít és rombol, áldást és végpusztulást áraszt. Távolabb a Hugyin, fején a fehér felleg; büszke úr ő, ritkán emeli le fövegét, csakis a nap ragyogását süvegeli. A háromágú Cibles, a magyar haza tridense, magára húzva a villámokat, mint torreádor a bőszült bikát. El jobbra a fekete hegy, sötéten, feketén, árnyékban tengerszemével, vidékünk Finsterhornja. Magányosan, elszigetelten, egyedül a Sátorhegy; sátoralakjával, aljában jóltevő gyógyforrásával; méltó hely lenne a sátoros hét vezér sírjául. És ez mind zöld, mind benőve fákkal; végtelen tömör, sötét és világos zöld kővévált tengerhullámokat képezve; berakva érccel, arannyal, ezüsttel, rézzel, ólommal, szóval kinccsel, nyomorául annak, aki azt kikalapácsolja; a szegény, éhező bányásznak.”

A ház falát vadszőlő futja be, az ablakon is bekandikál. Az egész, mint egy biedermeier-olajnyomat a „költő laká”-ról. Hat hétig élnek ebben a környezetben a fiatalok; itt ismerték meg egymást; a költő itt ismerte meg a házasságot.
E korszak után, mely … a fiatalok igazi összeismerkedésének ideje, hisz eladdig jóformán beszélgetni sem tudtak, e forró érzelmekkel telített korszak után, amely a testi egyesülés mellett még a mátkaság édes élményeit is magában foglalja, a fiatal költő, alkotásai óriási tömegének arányában, alig ír több szerelmes verset, mint amennyit minden költő-feleség férjéből szikráztat. Főleg, ha az asszony tizennyolc-tizenkilenc éves, a férj pedig huszonnégy-huszonöt. A fiatal költő távolról sem az a féltérden, saját asszonya lábánál lantozó trubadúr, aminek az irodalomtörténet ábrázolja…

A fiatalok házassága alig tartott tovább, mint ameddig egy nagy szenvedély heve, viszonnyal vagy mézeshetekkel, eltart. A Júliáért való harc, láttuk, a forradalmár harci kedvét tüzelte; a beteljesedett szerelem, a megbékélés, a nyugalom kora, a további harcra ad kellő nyugalmat. Nincs kitérő. A lélek, amelynek környezetváltásait s ezzel párhuzamosan elmélyedéseit figyeltük, a szerelem fényében fedi föl tengeralatti – néha csak homályosan látható – világát. Júliához két, egymástól merőben elütő szólamban szól az ének…

… A koltói első szerelmes versnek nem a szerelem a tárgya. Júlia jelen van benne; de alszik, nemcsak testi valóságában. A csendet jelenti, a légkör túlfeszült figyelmét, amely alkalmat és indokot ád a költőnek, hogy nagy művész-virtuozitással egy mennydörgő, földrengető motívumot a finomhalk pianóban játsszon el.
Boldogok voltak. Van egy ostoba szójárás, hogy a szerelem illúzió. Az igazság az, hogy a szerelem csak az illúziók múltával kezdődik; ami addig van, csak csalétek és próba. A tévedés gyökere, hogy, persze, illúzió is adhat boldogságot. Amennyire módunk van a koltói fiatalok lelki alkatára és gén-jeire visszakövetkeztetni, azt kell gondolnunk, egymást kiegészítő típusok voltak; ez azt jelenti, hogy sokban hasonlók is voltak, és hogy a legillúziótlanabb valóságban is igen boldogok lehettek. A föntmaradt adatok amellett szólnak, hogy Koltón azok. Pap Zsigmond, aki a költőnek jóbarátja volt, írja, hogy az: „…Koltóról gyakran belovagolt hozzám Nagybányára, viszont én is meglátogattam az új házasokat. Sándor arcából kisugárzott a gondtalan jókedv. Habos fekete selyematilla volt rajta, nászöltönye: talán az egyetlen fényűzés életében.

Az alatt, míg felesége szobájában öltözködött, Sándor gyermekies kedélyességgel, egy tallért dobált föl a levegőbe és kapdosta el…

Hangos nevetésünkre Júlia jött ki hozzánk. Nem is tudom, mit beszéltünk aztán. Én zavarodva néztem Júlia boldog kifejezését. Mondani sem kellett: láttam a szeméből, hogy nagyon boldog…”

Egy paraszt fuvaros, Marosi György még negyven év múlva is ezt diktálta tollba a fiatal férjről:

„…sokszor fuvaroztam ide-oda… Mikor megérkeztek, mindjárt észrevettem, hogy nagyon jó kedvében van, mert még énvelem is beszélgetett…

Azután én a feleségét kezdtem szemügyre venni, mert azt hittem, hogy olyan híres ember valami báró- vagy gróf-kisasszonyt viszen el, de bizony igazat megvallva, én nem találtam sem valami nagy úri nőnek, sem valami pompás ruhában. Épp a szájamon volt a kérdés, mit lehet egy ilyen asszonyon szeretni?”

Úti leveleiben a költő maga is ír a koltói napokról. Az effajta nyilvánosságra szánt levelektől akkoriban az emberek heinei szellemeskedést, vidámságot vártak. De ezek a sorok nem stílus-divatból kelt jókedvet mutatnak:

„Innen-onnan lejárják a mézeshetek, s benne leszünk ama nagy sivatagban, melyet az élet prózájának neveznek. Bolond beszéd! mindamellett, hogy úri magamtól származik. Szentül hiszem, hogy az én mézesheteim a sírig tartanak. Mintha az élet költészete az időtől függne, s nem az egyénektől. A prózai embernek a mézeshetei is prózaiak, és ellenkezőleg. Aki milyen. Némelyek a tavaszban, sőt még az én verseimben sem találnak költészetet, mások pedig találnak a száraz kóróban, sőt még a kritikusokban is. Szóval, ebből az akar kisülni, amit már az elébb mondtam, hogy az én mézesheteim a sírig fognak tartani… legföllebb a mámor fog eltűnni belőlök, de a költészet és a boldogság megmarad. Oh, ezek mámoros napok valának! és éppen azért nem is tudom, hogy töltek el? csak ami szinte bosszantó, a legprózaibb s úgy szólván oda nem tartozó időtöltéseim jutnak eszembe, például a lovaglás, olvasás, írás stb. Írtam is, barátom még pedig annyi verset, hogy még! Megvallom, ilyen ostobaságot nem tettem föl magamról, hogy házasságom első heteiben verseljek; de tudj’ isten, a versírás is végre oly el nem hagyható szokássá válik, mint a lólopás vagy fejvakarás vagy a részegeskedés. Sokszor mondtam magamnak: »ugyan mit firkálsz, te szamár, hát nem jobb volna, ha addig a feleségedet ölelnéd?« föl is tettem magamban, hogy csak azt a gondolatot rántom le, mely már tollam hegyén van, de mire ezt leírtam, ismét más s azután megint más jutott eszembe, s így nem mozdultam asztalomtól, míg a vers kész nem lett, azalatt pedig visszahozhatatlan órákat ragadt magával a négylovas kocsin nyargaló idő! s így, ahelyett hogy élveztem volna, írtam, írtam… akár a dicsőségnek, akár a feledésnek, mindegy! elég hozzá, hogy másnak, nem nekem. Rossz szokás az a versírás, nagyon rossz szokás! jól teszi, ha nem fúja, akinek nem égeti a száját.

Az íráson kívül, mint mondám, lovagoltam és olvastam. A lovaglás oly szenvedélyem, mint neked a délutáni alvás; kár, hogy ritkán van módom benne… a Pegazuson, az igaz, Júlia különben, asszonyi, hús-vér alakjában is megmaradt eszménynek. A fiatal költő boldogan s a gyönyörrel soha be nem telten feleségének csak testét fedezi fel; a lélek, mint tudjuk: fokozva azáltal a test varázsát is, éppoly igézően rejtelmes, akár hónapokkal ezelőtt, amidőn Júlia még menyasszonya volt. Ráébredt Júlia is személyiségének erre a vonzóerejére, s ezzel akarta a tüzet állandóan lángban tartani, férjét örökre magához láncolni? Futó hangulataiból, apró ötleteiből s főleg abból, ahogy ő a modern, a lelkiéletet élő s nyilván Párizsban lakó asszonyokat elképzeli, változatlanul faragja a maga kis irodalmi próbálkozásait. Vagy angyali jószándékból csupán urához akar méltó lenni? A szerelmes férj, bár, hideg fejjel s igen bölcsen úgy gondolkozik (s épp ezekben a napokban veti papírra), hogy: „Ha már munkás az asszony, jó, hadd főzzön a konyhában, hadd gyomláljon a kertben, itt szép, ha bepiszkolja is kezét, de az istállót (már mint a közszereplést) bízza a férfiakra” – a nyers paraszti szemléletű költő el van bűvölve felesége alkotásaitól (milyen dolgától nem lenne elbűvölve?). Nagy írónak tartja, s nincs szíve véka alá rejteni ezt a ritka nagy szellemet. Maga másolja le, javítgatja ki felesége kísérleteit, s nemcsak a stílust nézi komoly szemmel, hanem a selypítő, bájosan nyafka gondolatokat is. A sarokszobában két lángelme működik. Amíg a költő verseit rója, a szomszéd íróasztalnál Júlia bölcselkedik – kötelező eredetiséggel persze, vagyis úgy, ahogy a közönséges asszonyok ilyenkor nem szoktak bölcselkedni – az érzelmek tartósságáról, a virágok s a szív hervadásáról stb. Ezekre felelet – az ártatlan cincogásra csodálatos gordonkazengéssel – a Szeptember végén. In statu nascendi láthatjuk, hogy varázsol a művész egy fonnyadt levélből egy egész erdőt, susogó őszi szelekkel.
Miért tanulunk meg betéve egy verset? Olyasmiért, amiért egy-egy festményt szeretnénk megszerezni, szobánk falára akasztani. Azért, mert egyszeri látásra – úgy érezzük – szépségét nem tudjuk magunkba szívni, nem tudunk „betelni” vele. Miért idézgetjük föl, miért mondogatjuk el magunknak néha, hangosan is? Nyilván, mert még mindig nem merítettük ki, mert érzésünk szerint még mindig nem értjük teljesen: még mindig van mondanivalója számunkra. Ellentmondásnak látszik, de így van: a legtartalmasabb vers ragad meg legkönnyebben emlékezetünkben. Ez a tartalom persze nem a bölcseleti tételek vagy tudományos elméletek nehéz tartalma. Ehhez a tartalomhoz hozzátartozik a magátólértetődés is. Szinte nem is elménknek ad csaknem befejezhetetlen munkát. Egészében vagy részleteiben mindnyájan betéve tudjuk a Szeptember végén-t. Az elme szomjánál mélyebb szomjat elégít ki, minden alkalommal.

… Gondolati tartalma bizony közhelynek tetszik. Egyetlen eredeti hasonlat sincs benne. Rímek itt is – a nyár, a már – elhasználtak, sőt épp a kezdő rímek – a virág, a világ – agyonkoptatottak, a kadencia-szerzők örök aprópénzei. Amit a vers először elém tár, az a szemgyönyörködtető tájkép. Néhány vonásnyi, de a lényeget rajzolja: egyszerűségével és tömörségével hiteles. Elhiszem, hogy a koltói ablakból erre nyílt kilátás. (A tájat, a hegyeket különben a maga módján Júlia is leírja: „Fejeiken fehér hókoszorú, mellyel őket eljegyzé már a közelgő tél.”) Nyilván a valóságnak ez a keresetlen, ez a szavahihető ábrázolása okozza, hogy a szakasz második részét is fennakadás nélkül elhiszem. Ezáltal kezdődik egy olyasfajta folyamat, mint amidőn az ember a rózsa letépett szirma mögött még szebb sziromra pillant. A szép tájkép eltűnik, vagy átvilágosul, s még szebb képre nyit pillantást. Az ablakban magát a táj látványán merengő költőt látom hiteles, emberi valóságában. Miért hiszem el, hogy mélabús? Tán épp azért, mert szerényen és finoman – úgy, ahogy ehhez a finom lelkiállapothoz illik – épp csak sejteti. Magáról éppoly tárgyilagosan szól, akár a tájról. Tán ez okozza, hogy ez a kép is átviláglik, egy szirom, egy fátyol újra lehull. Új tájba lépünk. De ez a táj már több, mint szóval elmondható, vagy ecsettel leírható vidék. Ez már az élet és a halál környezete, az emberi sors dermesztő és magasztos „miliő”-je. Anélkül, hogy észrevettük volna, mert hisz állandóan a valóság lépcsején haladtunk fölfelé, egyszeriben a végzet régiójában vagyunk, azon a területen, amit a régiek az istenek honának mondtak, ott, hova, ugyancsak a régiek szerint, az ember csak álmában vagy megszálltságában pillanthat, de akkor sem büntetlenül. Még teljesebben és diadalmasabban a valóságnak ez a túlhágása következik be, amit már A négyökrös szekér-ben láthattunk.Elhull a virág, eliramlik az élet.
Ebben a környezetben ez az egymás mellé tett két egyszerű kijelentő mondat, ez a még közhelynek sem nevezhető észrevételpár érc-kongású ítélet, túlvilági törvénymagyarázat lesz, s fájdalmassága ellenére is szívzsongító muzsika. A „Lassanként koszorúm bimbaja elvirít” mellett, azt hiszem, ez a legszebb magyar verssor. Kosztolányi atomjaira szedte, hogy varázsát fölfödje. A sor 27 betűjéből 12 a magánhangzó és 15 a mássalhangzó, de a mássalhangzók között is 6 l és 2 r van, vagyis 8 folyékonyan ejthető. Ő ezzel magyarázza, hogy a sor „annyira szökell, illan és röpül”. „Soha dallamosabb sort nem olvastunk még. Ha sokszor mondogatjuk, nemcsak nyelvünk legédesebb muzsikáját érezzük, hanem szinte a rokonnyelveket is, minden keleti nyelvet, akár az Ezeregyéjszaka regéjét.”

Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet keblemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Tartalmilag ez is közhely. De ebből sem a közvetlen, egyszerű tartalom szól, hanem – épp a tartalom egyszerűsége révén – az, ami a szavakat mondatja. A mélabú az elmúlás, a változandóság, még az „örök” szerelem elmúlása és változandósága miatt. A versben valóban nincs leírva ez a szó: ősz, de minden szava fölött az lebeg, épp mert nincs leírva. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfiné hiteles fényképe pár évvel a szabadságharc után Zoltán fiával
Forrás: Igy élt Petőfi/Móra/1997

Petőfi Sándor: SZEPTEMBER VÉGÉN

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Koltó, 1847. szeptember


ELÉRTEM, AMIT EMBER ÉRHET EL…

Elértem, amit ember érhet el:
Boldogsággal csordultig e kebel!
Ölemben kedves ifju feleség,
Milyenről lelkem annyit álmodék,
Midőn virágaid közt, képzelet,
Mint mámoros pillangó repkedett;
Ölemben egy oly asszony, akinek
Tündérek adják a testvér nevet,
Ölemben a legdrágább földi kincs…
Oly boldog vagyok, hogy reményem sincs!
Miért is volna nékem a remény?
A nem-továbbat már elértem én.
Mi volna könnyebb? mint lemondanom
Mostan terólad, honfi-aggalom,
Terólad, kínos hazaszeretet,
Ki mindörökké téped a szivet,
S magamnak szedni, mit az óra ád,
Istenre bízván más búját, baját… –
De el nem hagylak, hazám, tégedet,
Múltat, jövendőt, mindent eltemet
Boldogságomnak tenger-özöne,
Csak szent oltárodat nem önti le.
Veled sohajtok, hazám, mint elébb,
A kedvezőbb, a szebb idő felé,
Mely töviskoronádat leveszi,
S helyébe a dicskoszorút teszi,
Veled sirok, ha fájnak sebeid,
– Miket rajtad haramják keze nyit, –
Veled sirok, hogy fázol, éhezel,
S nincs részvevőd sem távol, sem közel,
Veled sirok, hogy korcsok fiaid,
S hivom le rájok isten átkait,
S veled szégyenlem, hogy a nagyvilág
Téged, szegény hazám te, meg se’ lát,
Hogy, aki rajta egykor úr valál,
És reszketett parancsod hanginál,
Most rája nézve nem is létezel…
S érted teszek majd, hogyha tenni kell!

Koltó, 1847. október


AZ UTÓSÓ VIRÁGOK

Őszi idő a javából,
A természet homlokáról
Minden szépet leragad.
Nincsen a mezőkön semmi,
Még a kertben is keresni
Kell már a virágokat.

Kis Juliskám összeszedte
És bokrétává kötötte
A maradék szálakat.
Jól tevéd, kis feleségem,
Kedvet szerzesz evvel nékem
S tán velök sem tész roszat.

Már ha úgyis halniok kell,
Haljanak hát legalább el
Itt, hol látják szemeink;
Könnyebb lesz talán halálok,
Hogyha azok néznek rájok,
Akik őket szeretik.

Koltó, 1847. október

EGYKOR ÉS MOST!

Egykor és most! egykor és most!…
Ép ilyen volt az idő,
Mint most, ily hideg, zimankós,
Így szakadt le az eső.

Nagyon jól jut az eszembe,
Még a napját is tudom:
Ballagott egy ifju kinn a
Pocsétás országuton.

Bús arccal, kopott ruhában
Ahogy ottan ballaga,
Olyan volt, mint egy vándorló
Leveletlen őszi fa.

Csak ment, csak ment, s ha előtte
Kétfelé tért el az ut,
Nem kérdezte senkitől sem:
Ezen s ezen hova jut?

Mindegy volt őrája nézve,
Ha jobbra, ha balra ment;
Sehol sem várt rá meleg ház
És meleg szív odabent.

Megmondjam-e, feleségem,
Hogy ez ifjuból mi lett?
Ne sajnáld őt, éli már ő
A mennyei életet.

Hanem ebből azt ne hidd, hogy
Elment az élők közűl;
Annyiban van csak, hogy ő már
Itt a földön üdvezűlt.

Itt van e meleg szobában,
S ajka forró ajkadon,
Kedves drága feleségem,
Édes szép kis angyalom!

Koltó, 1847. október