MILYEN ÚTLEVELE VAN?

Reményik Sándor (…) Budapestről hazautaztában elaludt a magyar vámvizsgálat után. Arra riadt fel, hogy valaki a karját rázva kérdi magyarul:
— Milyen útlevele van?
— Oláh! — felelte félálomban.
Pedig a vonat már a biharpüspöki román vámnál állt. A határrendőr leszállította a költőt, jegyzőkönyvet vett fel vele, azután útlevél nélkül visszaengedte a vonatra.
Abban az időben én voltam a népkisebbségi újságíró szervezet ügyvezető elnöke. Sűrűn volt dolgom az állambiztonsági rendőrség vézérfelügyelőjével, aki Kolozsváron a magyar sajtóval kapcsolatos ügyeket, a cenzúrát is intézte. Reám hárult tehát a feladat, hogy közbenjárjak nála Reményik Sándor útlevele dolgában. Nem hittem, hogy eredményes lesz az utam, bárha a vezérfelügyelő az alantas közegekkel szemben már többször adott jóindulatú védelmet a magyar újságírók és írók ügyes-bajos dolgaiban.
Mikor a kérést előadtam, szó nélkül végighallgatott, azután felhívta a biharpüspöki határrendőrség főnökét és szemét nem véve le rólam, feltette neki a kérdést:
— Ce este cu pasaportul lui Végvári? (Mi van Végvári útlevelével?)
Mintha tűt szúrtak volna belém. Rettentő zavarba jöttem. Szerencsémre a telefonbeszélgetés elég sokáig tartott, s így volt rá időm, hogy összeszedjem magam.
— Bocsánat — szóltam —, nem Végvári, hanem Reményik Sándor útlevele ügyében voltam bátor segítségét kérni…
— Oh kérem — felelte ironikus mosollyal —, én kérek bocsánatot! Összetévesztettem a két kitűnő költőt. Hát tessék megmondani Reményik úrnak, hogy az oláhok visszaadják az útlevelét. Kéretem, hogy látogasson el hozzám személyesen is…
Sietve távoztam. Egy ideig haboztam, vajon elmondjam-e Reményik Sándornak a kinos jelenet részleteit. Jó lesz-e, ha megtudja, hogy az ő költői álneve nemcsak magyar titok immár? Aztán mégis csak elmondtam: ő tudja legjobban, mennyire szükséges óvakodnia.
Ritkán láttam hahotázva kacagni Reményik Sándort. De ekkor igazán szívből nevetett. Azután ismét elkomolyodott és hosszan maga elé nézett:
— Szóval tudják, ők is tudják… És hagyják…
Igen, hiba volna tagadni, hogy a románságban sok lélektani érzék volt az igazi szellemi emberek immunitása iránt, amelyet semmiféle írott törvény nem szabályoz. A lelki mentelmi jog védte meg Reményik Sándort két évtizeden át, és ez vitte a román cenzúrán is keresztül verseinek több mint „nyolcszáz legényből álló, ütemre lépő hadseregét.”

Kádár Imre: találkozások Reményik Sándorral
Erdélyi Helikon, 1941, 782. oldal

*