Dsida Jenő emlékezetére

Ragyogó hajnalon jött meg a május,
illatos rétek és erdők honából,
kerget a véred, hogy lombjuk alá juss,
gépkocsizajtól jó messze ki, távol.
Kék ég feletted és haragoszöld lent –
városi ember már ennek is örvend.

Jókora út gyalog innen a Hója,
bár csupán kőhajításnyira látszik,
mentünkben kisért szűk medrű folyója,
a Szamos, oldalán keskeny csapás vitt –
Ha fáradtunk kissé, jutalom vár most,
soha nem láttam ily szépnek a várost.

Szent Mihály temploma magaslott messze,
és sok-sok torony még, százados őrként –
kereszt vagy csillag, mind drága ereklye,
örökség nékünk a testvéri törvény.
Iratlan parancs és intés felettük,
ősi hitünket, jaj el ne feledjük.

Ott túlnan a Bükk, míg balra Mezőség
dombjhai néztek a napba vidáman,
jól kinyújtózva, hogy fénybe fürösszék
testük csodáit – ó mennyi varázs van
e virágos táj nyers színtengerében,
felhők sem festenek szebbet az égen.

Májusi kék ég! Be különös minden,
a parki fasor s a kis Malomárok,
vasárnaponkint már ünnepi díszben
sétálnak vígan kint nevető párok –
Pompázva csillan a nyárfák megett meg
eleven csokra a népviseletnek.

Kalotaszeg és Csík lányai lépnek
kart karba fonva, mint otthon a táncban,
most elfeledik, hogy messze, cselédnek
űzte el sorsuk e zajgó világban –
Mostoha létükön túlkél a móka,
vérükben van ez már ősidők óta.

Túlkél, s nézd, szárnyal, át füvön, virágon,
cél nélkül, messzire, ma nincs gát s irány,
Házsongárd fölé is lágy glóriát vont
e tavaszi mámor, mely élni kíván –
Pitypang nyit ott, hol ölnyivel lennebb
kriptákba rejtve a holtak pihennek.

Nyíljatok, zsongjátok körül a Költőt,
a drága testvért, ki búban, örömben,
harminc s egy rövidke évet, ha töltött
közöttünk s alszik most kriptai csöndben –
Szépért rajongott e tört földi pályán,
s énekelt angyalok víg citeráján.

Hirdeti fennen még csontja mögött is
– mely lassan maroknyi hamuvá porlad –
az örök szépet, mely annyi erőt visz
lelkünkbe s amelyet el nem tiporhat
semmi e földön, míg sárban, salakban,
egyaránt tisztuló vágy s akarat van.

Májusi kék ég! Szédítő magasság,
eget és földet nagy, összekötő híd,
szeplőtlen derűddel teltig itasd át
minden kis parányi élő szívét itt –
Teljen meg s derüljön ki pezsdülő vére,
piros virágként az útak kövére!

*

Czine Mihály írta a költőről Fenyőtoboz c. 1986-ban megjelent verseskönyvének a végén: „Dsidától  tanult elvvel kezdett az íráshoz: a versben vagy nagy indulat, vagy jelentős gondolat legyen; a verstől, mint fiatal korában, vagy erősen mozgató dinamikus érzést, vagy megragadó képeket várt. Nem jöttek túlsdágosan gyakran a költemények, nem mindi ztudta könnyen lírává olvasztani a gondolat „ércrögét”, mégis végigkövette versben az időt: a két világháború közötti korzak után a felszabdulást, az ötvenes éveket, a reményeket és csalatkozásokat.. A kor hegei ott vannak az ő versein is, mint nagy költő-elődje, Áprily zelíd énekein.” (Czine Mihály: A Fenyőtoboz költőjéről)„

Forrás: Költők az árnyékos oldalról