Igen örvendetes, hogy a nagyvilágban rengeteg a szociográfus . Talán már több van belőlük, mint az orvosokból. Akár Csokonai idejében, amikor is minden debreceni polgár egyúttal orvos is volt.

Örvendenünk kell, amiért mostanában a szociográfusok szaporodtak el, és nem a vezérezredesek; mert már arra is volt példa. Emlékszem a nehéz esztendőkre, amikor a világsajtóban mindenki vezérezredes volt. De ha nem vezérezredes, akkor legalábbis kém. Az effajta rajzás olyan, mint a cserebogaraké, mert ahogyan az a világsajtóból ismeretes, vannak cserebogaras évek. Olyankor a sáskának se nő többé fű, még a sáskajárásnak is befellegzett. A szociográfusok világméretű elszaporodása – (legyek eredeti, és mondjam, hogy robbanása) – szerintem az emberiség pihent eszének a jele. Ezért olvasom lelkesen a hírt Alan Webermann NewYork-i szociográfus föllépéséről.

A fiatal társadalomtudós a házak előtt álló szemetesládákat vizsgálja és tartalmukból sűríti össze igazságait. Bár a módszert már eléggé tanulmányozhattuk filmekből, regényekből, sőt képzőművészeti alkotásokból, mégis el kell ismernünk eredetiségét a tudományban. Alan Webermann ugyanis nem festi a főtt csontokat, mint Salvador Dali, hanem a lelőhelyről bányássza ki, hogy belőlük a társadalom bizonyos tüneteire következtessen. David Rockefeller szemetesládájának elemzése közben módszeresen vizsgálta a tényeket, de szavain átüt a mai amerikai Faust benső elégedetlensége. „Mindössze két lerágott csirkecsontot és egy céklával félig telt befőttesüveget találtam” – írja keserűen, de azért megnyugodva a változtathatatlanban.

Valóban az eredményt én sem tartom kielégítőnek. Elfogadhat-e a világ ilyen nevetségesen kevés csontot a Chase National Bank igazgatójától? Én azonban – talán szerkesztői megszokásból – nem tanulmányhoz, hanem rövid sajtóüzenethez folyamodnék. „Átböngésztük ládáját. Öntől sokkal többet várunk” – írnám a pénzmágnásnak.

A szemét-társadalomtudós azonban nem akarja a világot megváltoztatni.

Ha a ládában kevés a csont, az a törvényszerűség következménye. Úgy a legjobb a szemetesláda, ahogy van.

Nem való másra, mint elemzésre. És csak ezen felül lehet szemetet is tartani benne.

„Mondd meg, mit dobsz el és megmondom, ki vagy” – hangoztatja az eredeti szellemű tudós. Ezen a címen akar könyvet írni talán nem is egészen veszélytelen kutatásairól.

Természetesen nehéz vitatkozni egy merészen új tudomány művelőjével. Ehhez talán először szociográfussá kellene lennem, bár nincs kizárva, hogy már én is az vagyok. De tovább, a vitához szemetesládákat illene átvizsgálnom. És ez olyan nehézség, hogy igazam diadala se éri meg. Különben is, miféle igazság lehet az, amihez az út szeméthalmokon át vezet?

Ennek ellenére – pusztán elméleti belátásból – hamisnak tartom a szemétkutató aranymondását. Mert nem az a jellemző az emberre, amit eldob, hanem amit megtart. Az összegyűrt csomagolópapír néma, csak a belőle kihámozott könyv beszél. Az eltörött tányér elhallgatott, cserepei már nem emlékeznek, hogy mikor mi volt az ebéd. A megfonnyadt virág se tudja egykori helyét, azt sem, hogy ki hozta és miféle ünnepre. Ugyan ki tudna következtetni a kiutasított lomokból a tárgyak közötti rendre?

Holmijainkat nem a mi önkényünk, hanem az idő dobja el. A szemetesláda a történelem egyik verme. Belezuhan, ami örökre vagy egy időre kiesett a történelemből. Így hullnak bele elhamarkodott babérkoszorúk is, utólag senkit sem ábrázoló szobrok, rejtvénnyé változott művek, sehonnan sem érkezett levelek. Az időnek ebben a jótékony sötétjében tisztulnak meg az anyagok, amiért zavart pillanatokat szolgáltak. Amiért gőgösen azt játszották, ami nincs, és mint kiderült, nem is volt lehetséges.

Saulus eldobta üldöző fegyvereit, mégpedig éppen akkor, amikor nem voltak többé jellemzőek reá; hiszen akkor lett Pál belőle.

A gazdag főpapok pedig elvetették Pált, mert nekik tulajdonképpen sohase kellett Pál szegénysége és szigorúsága. Nem az volt jellemző, hogy az ismeretlenségbe akarták taszítani, hanem, hogy csak önzésből tartották meg. Hazugok voltak, amikor elvetették, mert amikor a magukénak mondták, akkor is hazugok voltak.

Azok próbálták megvásárolni Krisztus keresztjének darabjait, akik a szeretetet szemétbe dobták, kezükben a kereszt épp olyan hamisítvány volt, mint a szeretet. Lehet elmélkedni arról, hogy miképpen került papírkosárba az emberi jogok kiáltványa, hova került a szabadság és egyenlőség eszméje a forradalmi tábornokból lett császár idején, mivé lett a császár számtalan jó ígérete és végül merre gurították a koronáját.

És arról is lehet töprengeni, mi lett a polgárság társadalmi elméleteiből, amíg valaki szemétkutatással akarja erősíteni a ládába került tudományosságot. Íme, eldobták az igazi társadalomtudományt és a szenzációvadászat öltözik be szociográfiának. De elég ennyi, a kérdés máris vásott, egyszerűen dobjuk el. Úgy hiszem, az elvetés sem jellemző reám. Mert hiszen ugyan ki lenne képes ezt az anekdotás áltudományt megtartani?!

Megjelent A Hét III. évfolyama 9. számában, 1972. március 3-án.

Forrás: ujhet.com
/