UDVARHELY

Hanyattfeküdt a fűzfaág
a langy vizen. A gyom
mélán ringatta önmagát
a mállatag agyagfalon.
Forrott a nap, precskelt a szellő,
meglúdbőrzott a Nagyküküllő —
ez volt gyermekkorom.
Sűrűn, lustán, akár a méz,
folyt a füvön a fény
és megcsillant a sárgaréz
kereszt egy torony tetején.
Szürkén, szikáran állt a vashíd,
arca nem enyhült meg napestig
s ezt úgy csodáltam én.
A parton törökbúza nőtt,
a szigeten bozót.
Ölyv szállt a Szarkakő fölött
s a bokron gébics motozott.
Csak percek teltek és nem évek
s tudtam, ha egyszer visszatérek
semmi sem változott.
Az átlátszatlan víz alatt
titkok ág-boga nőtt,
beleakadt a gondolat
s fenékre vonta az időt.
A víz fölött — akár a szívben
a könnyű gond — szálltak szelíden
a kék szitakötők.

Szemlér Ferenc
Erdélyi Helikon, 1941