Vakablak. A szerző fotója

Szívem négyüregű csapdájában
vergődik az anyai vér.
Mi van ha holnap már ott leszek
besorozott gyermekem nyomában,
futok, utána kapnék,
fognám még kicsit a kezét,
aztán csak nézem, hogy feszesen menetel,
távolodik, eltörpül, tünik akárha örökre.
Fejben visszaindulok,
fokról fokra vizsgálom letöltött időmet:
sehol ilyen tengerré duzzadt ingovány,
soha ennyi hálót nyelt, hiszékeny bálna-
partra vetett mindet
a mélyből diktált történelem,
tátva maradt száj a bűzlő pusztulás,
szót sem vérzünk.

Forrás: szerző FB-oldala