Déry Tiborra hosszan kellett várakoznom.

Valamelyik tankönyvünkben benne volt A ló meg az öregasszony című elbeszélése, de hát azt már akkor vonalasnak éreztem. Aztán hallottam róla hideget-meleget, Litván György például azt mondta egy tévéműsorban, hogy szörnyű rabtárs volt. Elolvastam a Philemon és Baucist, láttam a filmet is, elolvastam a Szerelem című novellát, láttam a filmet is. Mindez azonban még nem törte át a gátat.

Talán a Bokáig pezsgőben volt a végső árvíz, nem tudom. Ott Réz Pál mond mindenfélét, de a rosszat is szeretettel. Akárhogy is, sok idő kellett nekem, amíg egyszercsak azt mondtam, lássuk.

Réz Pál hangos memoárja, 1. rész: Bokáig pezsgőben (audió) – YouTube

Arra sem emlékszem, miért éppen az Ítélet nincs. Illetve azt talán a Kettős tükörben-sorozattal tudnám összefüggésbe hozni, amelynek Németh Andor írta József Attila kötetének előszavául Dávid Gyula egy Déry-portrét hozott Némethről — remekbe szabott írás volt.

Az Ítélet nincs szintén remekmű. Még azt is el tudtam fogadni, hogy a fikció szerint a Balaton parti kertben vonulnak a Déry számára kedves halottak: egy öregember számára ez bizonyára még csak nem is fikció.

Azt már tudtam, hogy Déry Böhm Aranka szeretője volt, a történet részleteit viszont természetesen itt olvastam a lehető legnagyobb élvezettel. Mindannyian kíváncsiak vagyunk, és az író vallomásosan, mívesen elégíti ki ezt a kíváncsiságot. Lassan, tempósan, kiéneklősen vall arról, hogyan csapta be akkori feleségét, hogyan csókolóztak a szó szoros értelmében Karinthy mögött (rémesek a szerelem önfeledt kihívásai!), hogyan találkozgattak mindenféle gangokban és szobákban, hogyan vonta be egyszer Aranka egyik barátnőjét a testi kapcsolatba: ” E. barátnőjét, egy gazdag kereskedő fiatal feleségét, kivel együtt síztek a tiroli hegyekben – s aki ottani költségeit fizette –, beengedte, nem, behívta közös szobánkba, be közös ágyunkba, azzal a fülembe súgott kívánsággal, hogy szeretői szolgálataimat barátnőjére is terjesszem ki. A szerelmi életnek száz útja s tévútja van, tudvalevő. Van-e általánosan alkalmazható, érvényes közlekedési rendje? Ha vizsgálatába bocsátkoznék – ha volna elég tudásom hozzá –, elsősorban a képmutatás veszélyére figyelmeztetnék, bár a képmutatás is egy társadalmi szükségletet fed föl. De azon az éjjel bécsi szállodaszobánkban, bár egyikünk sem vette észre, azt hiszem, nyilvánvaló, hogy több történt egy egyszerű közlekedési balesetnél: Aranka lemondott arról az igényéről, hogy az egyetlen elérhető, meghódítandó s birtokba veendő nő legyen életemben. Lemondott az örök szerelem fikciójáról.”

Gondolkodó, töprenkedő, vívódó Déry mindig; bárki bármit gondol, igazán nem önfelmentő. Arankáról tudtam; tudtam azt is, hogy Füst Milán barátja volt, azt azonban nem, hogy a telefonba olvasta fel a teljes Feleségem történetét, méghozzá akkor, amikor Déryék ebédelni készültek. Nem tudtam, hogy Tóth Árpád jóbarátja volt, bár azt igen, hogy a József Attiláé. Nem tudtam, hogy Gáspár Endre, a soknyelvű fordító lánya beleszeretett egy német tisztbe, akivel Amerikába szökött, onnan írt levelet, hogy apja többé ne keresse (anyja öngyilkos lett a perverz szerelem hírére): „nem kíván több emlékeztetőt arra, hogy zsidó családból származik.” Szerencsétlen flótás!

Nem tudtam, hogy Dérynek volt egy féltestvére, akit elvittek a nyilasok, s azt sem, hogy az apja öngyilkos lett. Nem tudtam, mennyit kártyázott és milyen megszállottan, s hogy milyen gazdag volt, és így lett baloldali, noha azt már megintcsak tudtam, hogy avantgárd versei is érdekesek.

Ezek persze puszta tények, de soha nem véletlen, miért ragad meg egy közismert vagy ismeretlen tény az olvasóban. Mióta olvastam Vas István memoárját, az adoniszit mindig ezzel a skandálással azonosítom: „Rákosi Mátyás!”, mert Vas így építi fel a leírást. Varázslatos az irodalom ereje.

Egymást érik az emlékezetes jelenetek. Déry és Füst közös nyaralása; kaland egy féllábú lánnyal; az édesanyja, ez az osztrák asszony az államvédelmisekre rá se hederítve végzi reggeli tornagyakorlatait, úgyhogy azok be sem merik vinni. Nyilas razzia, Déry a kotorékukban, valakit vernek: „Ne sóhajtozzanak, az anyjuk istenit!”, süvölti az őr.

Ítélet nincs. Talán valóban eljut az ember, miután annyi mindent látott, egy olyan helyre, ahol már nem ítélkezik. A megértés nem parttalan, az arra való törekvés mégis lehet az. Déry könyve erről győzött meg, még akkor is, ha sem A befejezetlen mondatot, sem a G. A. úr X-bent nem tudtam maradéktalanul szeretni. De az biztos, hogy Déry író volt, igazi anyagból dolgozott igazi tehetséggel. Az irodalomhoz pedig semmi más nem kell.

Forrás: A jódeménység foka