– Arghezi és Blaga hatásáról magyar kortársak költészetére
– fiatal román költőkről
– „apa-fiú viszonyáról” Áprily Lajossal a költészetben és a műfordításban

Hol vannak a magyar írók? címmel 1945 februárjában az erdélyi magyar írók egyik első háborús „névsorolvasását” jegyezte a kolozsvári Világosságban. (Részletek olvashatók írásából az 1970-es Utunk-évkönyvben.) Elérkezett az ideje, hogy egy kis lustrát tartsunk… Nagy figyelemmel és érdeklődéssel tekintett szét, hogy ki miként élte át a háborús vihart és kapcsolódott be az építésbe. Ez a figyelem és érdeklődés jellemzi ma is: ismerősen emleget neveket, műveket, a romániai magyar irodalom utóbbi negyedszázadának eredményeit. Ugyanilyen otthonos a román irodalom életében, különösen a költők között. A fiatalabb nemzedékek tagjai közül sokat személyesen ismer, még többet a verseik alapján. Pedig „magányos” költőnek és embernek tartják… A Nyugat harmadik nemzedékével indult. Elégikus hang, nosztalgia és töprengő, tépelődő elmélkedés, intellektuális feszültség és meghitt természetközelség, erős valóságérzék és irracionalizmus váltakozik költeményeiben. Szíven ütő őszinteséggel mondja ki a fájdalmat, szemérmes az örömben. Emberként ugyanilyen. Közvetlen,őszinte, fanyar humorú, melegszívű.

– Jékely Zoltán egész eddigi pályáján hű maradt a műfordításhoz is. Shakespeare-t, Dantet, Goethét, Gionot tolmácsolta magyarul s újra meg újra a román költőket, klasszikusokat és kortársakat. Melyik román költőt fordítottad, fordítod legszívesebben? Vagy talán így kérdezném: ki jelentett számodra legnagyobb élményt a román költészetben?

– Mindenképpen Arghezi és Blaga. Az ő költészetük. Ha verseiket olvasom, a művészet elemi erejét érzem át, az ember vele született vágyakozását a szépségre, igazságra, és kedvem támad a fordításukra. Hinni merem, hogy bizonyos szerencsés találkozás az eredeti mű és a fordító érdeklődése, felkészültsége között: áldott konstelláció, s ilyenkor alkothat az ember olyasmit, ami nemcsak az olvasót elégíti ki, hanem magának a fordítónak is gazdagodására szolgál. Köztudott, hogy Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád működésével a műfordítás a költő-filológusok dolgozószobájába került, s az Isteni Színjáték konzseniális csodájával megszületik a korszerű magyar fordítás törvénykönyve. A későbbi nemzedékek költő műfordítói már ennek ismeretében teszik első lépéseiket. S tettem én is, vagy harminc évvel ezelőtt. Műfordítói önfegyelemre, magam-megtartóztatására az ötvenes évek változatos műfordítás irodalma nevelt. Sokat és nem mindig a magam jószántából fordítottam. A fordítandó művek színvonala vagy témaköre nem mindig volt egyenletes és eredendő érdeklődésemnek megfelelő. Valahányszor azonban olyan versre – vagy prózai műre – bukkantam, mely igazán szíven ütött, s értelmet-képzeletet megragadva hatott rám, olyan irigységgel és csodálattal vegyes izgalom fogott el, mint talán az ősembert egy-egy jó lakomát kínáló bölény vagy őz láttán, melyet ha nem tudott azonnal elejteni, barlangja falára pingált, a jelképes elejtés, a meghódítás vágyának kényszerével. Így próbáltam meg a román líra e kivételes teljesítményeit, Arghezi és Blaga verseit, a magam magyarító nyelvi erejével, saját „barlangom” falára menteni.

– Mikor találkoztál először Lucian Blaga költészetével?

– Ez még gyermekkori emlékem. Valamikor, a huszas évek derekán. Nagyenyeden apám lefordított néhány Blaga-verset. Közönségkereső hangulattal felolvasta őket a családban. A tölgy volt az egyik. „Ó, terebélyes erdőszéli tölgy, / puha szárnyával mondd, miért borul / alattad oly nagy béke rám, / ha árnyékodban fekszem hangtalan / s a lomb dédelgetőn játszik velem?” Ez az élmény, ez a hangulat megragadt bennem. Azóta sejtem: ki is Blaga. Olyan emberi, költői nagyság és titokzatosság hordozója, amely a tíz-tizenkétéves gyermeket is megfogja, de éppígy szíven üti az érett felnőttet is, aki már megismerte az emberi fájdalmakat és szenvedéseket is. Ha igaz az, hogy Blaga költészetét valamiféle moll-hangnem folytonossága, a hívő békessége jellemzi, egész művészete pedig misztikus áhítattal telített, bizonyos felismeréseket közlő művészet, akkor érthető az, hogy későbbi, érettebb műfordító koromban is csodálattal töltöttek el és hatottak rám kivált azok a versei, amelyeket lefordítottam.

Ismeretségünk, sajnos, csupán egy-két kolozsvári sétára szorítkozik… Valamikor, 1945 őszén, kolozsvári író barátaim révén ismerkedtem meg vele. Soha sem felejtem el fel-alá sétálásainkat a kolozsvári főtéren, a még friss háborútól terhes légkörben. Talán túlságosan is „ezoterikusan”, csupán a költészetről, a kölcsönösen becsült költőkről beszélgettünk. Ekkor dedikálta nekem Nebănuitele trepte című kötetét, melyet máig is a könyvritkaságnak kijáró megbecsüléssel őrzök. E kötet versei közül választottam ki fordításra kettőt, mindjárt akkoriban. Egyik az Ének 2000-re volt. Megfogott a versből áradó tisztaság, szépség és szomorúság. Akkoriban, a háború után még nem jelent meg magyar irodalmi folyóirat Kolozsváron, fordításomat a magyar színház műsorfüzetében publikáltam. Később, amikor a budapesti Európa Könyvkiadó Blaga-válogatást készített elő, s engem is felkértek a közreműködésre, szívesen kezdtem hozzá újra Blaga fordításához. Éltek még bennem a gyermekkori élmények s a személyes találkozás emlékei is.

– Egyik nyilatkozatodban költői mestereid között Apollinaire-t és Valéryt s Arghezit említetted. A költői és műfordítói hivatás súlyát tanultad meg tőlük, illetve tőlük is; azt, hogy az ihlet sohasem könnyed játék, mindig súlyos felelősség s a műfordítás nem vagy nemcsak pillanatnyi nyelvi lelemény és ötlet, hanem gyötrelmes, nehéz munka. Szeretném, ha Arghezire vonatkoztatva ezt a gondolatot bővebben kifejtenéd.

– Valóban, Arghezi is ama költők egyike, akik termékenyítőleg hatottak reám. Ezt, persze, nemcsak én mondhatom el, de jó néhány erdélyi magyar költő szintén vallhatja. S még inkább el mondhatom Zaharia Stancu éppen veled folytatott múltkori beszélgetése után, amelynek során megvallotta, hogy Ady költészete számára állandó világító fáklya. Ugyanezt többször elmondta Mihai Beniuc és elmondták más román költők is. De hadd említsek példának a költői hatásra egy Dsida-verset, a Halvány rajz címűt. Ugyanaz a tisztaság, fennkölt egyszerűség, őszinteség, ugyanaz a hangulat, mint annyi meg annyi Blaga-versben. Egyféle rurális élményvilág, a hegyi ember meditációjából kikristályosodott harmatcseppek. „Sütött a nap, én nem értettem, / suhogott a szél, s én nem éreztem, / zsendült a fű, s én nem tudtam: minek? / Este homályos barlangba léptem: / zöld boltozat alatt / mohos kőbálvány torkába csurgott a végtelen idő”. Mintha csak Blagát hallanám! De mikor e feltételezett hatást említem magyar és román költői művek között, ezzel aligha kisebbítem valamivel is Dsida Jenő költői értékeit. Mikor idézett versét írta, 23 éves volt Ebben az életkorban valósággal habzsolta az európai költők verseit, s ezek a versek kétségtelenül hatottak a saját költészetére. Minden bizonnyal ismerte Blaga költészetét is. Annál feltűnőbb azonban, hogy tudomásom szerint nem fordított tőle, noha Eminescut, Alecsandrit, Arghezit, Isac Emilt fordította.

– És mivel, miben hatott költészetedre Lucian Blaga, hogy e kérdés fonalán még visszatérjünk hozzá?

– Kísérletemben, hogy szabaduljak a kötött versforma nyűgétől, Blaga költészete főleg abban a periódusban volt segítségemre, mikor a Mágikus virradat című magyar kötetében megjelent verseit fordítottam. Rokonérzéseket keltettek bennem Blaga természetélményei, az irracionalizmus sajátos blagai hangulata, a természetesség, őszinteség, a végtelen összefüggések keresése és ugyanakkor az erős kötődés a nép hagyományaihoz.

– És Arghezi hatása a te költészetedre, hiszen az előbb inkább általánosságban beszéltél erről.

– Arghezi versei, úgy vettem észre, tektonikusabban épülnek, tudatosan a végkifejlet felé haladó ütemekből, zsúfoltak és súlyos töprengéseket hordoznak, egy szkeptikus lélek nyugtalanságait. Ha valóban különösebben hatott rám Arghezi, akkor ez a hatás alkalmasint az 1960-1965 között írt verseimben észlelhető, mégpedig a tudatos versépítés műgondjában. Megfigyelésem szerint Blaga inkább kinyilatkoztat, versei a hívő lélek áhítatából, békességéből születnek, ezt a megnyugvást árasztják, viszont Arghezi a vers írása közben szinte szemünk láttára keres, gyötrelmesen, valamilyen filozofikus megnyugvást, megoldást, feloldódást. Arghezi ezért sokkal nyugtalanítóbb Blagánál, és termékenyítőbb alkotó.

– Visszatérve a kortárs román költőkhöz, azt hiszem, Bacoviát sem felejthetjük ki a számodra rokon lelkialkatok közül. Úgy tudom, fordítottad is.

– Három-négy versét fordítottam, a többit is jól ismerem, hiszen költői műve mondanivalójában bármilyen súlyos is, terjedelmében könnyen áttekinthető. Nehezen szántam el magam Bacovia fordítására, mivel úgy találtam, hogy az eredeti szöveg kőbevésetten van megalkotva, féltem megbontani a kőszilárd egységet. Másrészt Kiss Jenő fordításait oly sikerülteknek tartom, hogy ez eleve elbátortalanított az újrafordítás kísérletétől. Az én Bacovia-fordításaim – mindössze néhány – abban az időben készültek, mikor a Kiss Jenő tolmácsolásait még nem ismertem.

– A fiatalabb román költők közül Ştefan Augustin Doinaş iránt árulsz el igen meleg rokonszenvet. Egy budapesti irodalmi esten nagy szeretettel mutattad be a közönségnek. Mi e rokonszenv alapja?

– Személyesen 1964-ben ismerkedtünk meg Bukarestben, mikor az Eminescu-centenárium meghívottja voltam. Mindig érdeklődéssel figyeltem a fiatal román költőnemzedék munkásságát. Doinaşt nagyon művelt költőnek tartom. Műveit, szellemi eszményeit hamarabb ismertem, mint magát az embert, és ezek alapján közeli rokonomnak éreztem. Ez a rokonság író és író közt némelykor úgyszólván a testvériség fokán jelenik meg, s a szellemi együvétartozás sugaraival képes átívelni, ha kell, történelmi, politikai vagy osztálykorlátok felett. Azon a pesti irodalmi esten megpróbáltam felvázolni Doinaş három költői korszakát. Az első a nagyszebeni Irodalmi Kör idejére esik, mikor Doinaş az öröknek vélt emberi értékekbe, mitológiai témákba temetkezik az immanens világkép vigasztalansága elől. A háborús esztendők ezek… Második korszaka felett Valéry zöldes-szürke szeme lángol, mint valami közeli és mégis jeges fényű csillag. Lírai nekibuzdulásait majdnem mértani rendbe szorítja. A valóságot az ész kategóriái szerint csoportosítja át s nem az ösztönök vagy sugallatok parancsa szerint. De e zárt önfegyelem inkább csak attitűd volt, rend és biztonság vágya, vágy a szikla után, melyre „szívesen felköltöznék, csak végre ne inogjon…” Bennünket a harmadik korszaka érint a legközelebbről: a már meglévő, mitikus és egyéb öröklött irodalmi témáktól mintha elszakadna, s ezzel együtt a felismerhető formájú és ritmusú, klasszicizáló versalkotástól is. A ma emberének szorongásai és rémületei, az eredendő bűn gyötrő, örökletes tudata, a huszadik századvég emberének felelősségérzete foglalkoztatja. Gondolati költészet ez is, mint az előbbi korszakaié, de nem elvont, hanem valóságos, fogható képekben kifejezett. Ez az a korszaka, melyben Valéry hűvös, szenvtelen csillagát egy izzó, lilás fényű üstökös, Wallace Stevens, úgy látszik, végképp elhomályosítja. A szerkesztés geometriája düledezik, a vers mintha révület terméke volna. Nem kétséges, hogy ez lesz Doinaş legizgalmasabb költői korszaka.

– Ebben a dolgozószobában képek, emlékek sokasága őrzi édesapád, Áprily Lajos emlékét. Áprily költészetét most fedezik fel maguknak a fiatalabb nemzedékek, s a szépség, tisztaság, műveltség birodalmát fedezik fel benne. A magyar-román irodalmi kapcsolatok, barátságok emlékeit búvárló beszélgetéseim során többen szóltak nagy szeretettel és elismeréssel a műfordító Áprilyról, aki román vagy orosz költők tolmácsolása során minden sorért, minden szóért megküzdött, a művészi tökély érdekében. Milyen volt a két műfordító költő, apa és fiú „szakmai” együttműködése?

– Apámhoz való viszonyom a műfordításban is olyan természetes volt, mint a költészetben: az inas, később esetleg a segéd buzgólkodása apja jól felszerelt műhelyében, beavatás a mesterfogások titkaiba. Ennek a műhelynek köszönhető, hogy van egy-két olyan műfordításom, melyekben az ő segítségét nem is tudnám letagadni. hogy a román műfordítást említsem, elegendő, ha megmutatom ezt a kéziratot, íme, azóta is őrzöm. Bacovia Téli ón című versének fordítása. Úgy látszik, e vers utolsó négy sorába beletörött volt a bicskám. Másként nem magyarázhatom, most 18-20 év távlatából, miért láthatom itt az eredeti román vers négy sorát s alatta apám kézírásával e sorok magyar megfelelőjét, holott az első két versszak az én küzdelmes munkám eredménye. Így e Bacovia-vers tulajdonképpen közös fordításunk, noha az én nevemmel jelent meg. Ennél nagyobb arányú segítségét követelte meg Faust-fordításom. Nyugtalan időkben, zaklatott lélekkel készült, 1944 nyarán. Sok minden pusztult, roppant össze a világban, az ember, a költő, a fordító maradandó művekbe kapaszkodott. De fordításomon ott volt a korszak nyugtalansága. Mikor az ötvenes évek végén sajtó alá rendeztem, a mintegy négyezer sor közül apám 500-600 sor átjavításával tette elfogadhatóbbá az én magyar Faustomat.

– Doinaşon kívül bizonyára más kortárs román költőkkel, írókkal is személyes kapcsolatban, baráti viszonyban állsz. Búcsúzóul, mielőtt megköszönném e beszélgetést, róluk szeretnélek megkérdezni.

– A fiatalabb román írókhoz, költőkhöz, kritikusokhoz fűződő személyes kapcsolataim rendjén meg kell említenem Tiberiu Utant, az általam is nagyra becsült költőt vagy a kritikus Nicolae Balotát, akivel barátságban vagyok, különösen véletlen külföldi találkozásunk és utazásunk óta. De román költő, író ismerőseimet hirtelen fel sem tudnám sorolni mind. Jó néhányan itt, budai lakásomon is meg-meglátogatnak, ha Magyarországon járnak. Mikor belépnek, keresett régiességgel így köszöntöm őket: Bine aţi venitu. Ezt a felírást még a negyvenes évek végén is olvastam egy zugligeti villa homlokzatán. Úgy tudom, hogy ott találkoztak hajdan a Familia körének tagjai, Iosif Vulcan és barátai.

Megjelent A Hét III. évfolyama 9. számában, 1972. március 3-án.

Forrás: ujhet.com