I.
Legjobban tetszettek nekem
a földön: nők és templomok,
kikben szökellő láng lobog —
kikben halottas béke zeng.

S valahányszor megnézem este
ezt az országló templomot,
szivem erősebben dobog,
szemem mintha angyalt keresne.

Alkonyodik. Pár sárga folt ég
a nagy hajón, jön a sötét
s mintha a mester fia volnék,
úgy tisztelem roppant müvét.

Hatalmas mű! Hiába nő a város,
hozzá mindég méltatlan lesz hite;
lehet Kolozsvár Gyaluval határos,
e templomot csak vad hit tölti be.

Ma országunkban nem gyúl lámpa fénye.
E homályban nő meg csak igazán:
Ha baj támadna, tán egymásután
a város apraja-nagyja beférne.

Más templom lám, hogy földbe süppedt,
hogy gunnyaszt és hogy darvadoz,
ellenben ez álmélkodtat bennünket:
zordságában is milyen harmatos!

II.
Igazán csak akkor szép a templom,
amikor az idő már összetörte,
amikor a körülötte körbekörbe szaladó szél meggyötörte.
Legszebb tán egy perccel azelőtt, hogy összedőlne

A bősz időtől nem csúful, de szépül,
s minél kopottabb, annál igazabb.
A letört fejű szent szobor-alak
még szebb főt kap szemünktől, kiegészítésül.

S így már olyan a Templom, mint a szikla,
amelyből ember-művel templom is lehet,
mint órjás kő, melyet a messzi síkra
valaha az Úristen görgetett.

III.
Reggel, midőn a nagyharang zokog,
kereken járom a Templomot.
S mikor alszik a nagyharang,
lelkem este is ott bolyong.

Illatoznak a bukszusok,
fejem felett bagoly suhog
s csendben mállanak az öreg
szentéletü templom-kövek.

IV.
Szent kő-tömeg, emlék birodalom!
Város volna-e nélküled a város?
Békétlenségben büszke nyugalom,
fejed a magas mennybolttal határos.

Lábad öt méter mélyiben
talán titkos forrástól mosva-mosva,
kelta koporsók hűvösén pihen.
Felhőket csókolsz a magosban.

„Pap nélkül is templom a templom.
Nincs temploma? Nem város az a város.
A templom: templom, történelmi szent lom.”
Így szólt Mátyás, az Igazságos…

V.
Egy nagy kövön ezt olvasom: Ego Sum —
S amit a só perc alatt megtehet,
a sok eső háromszáz hosszu-hosszu
esztendőben marta le a nevet.

Talán én írtam, vagy egykori másom,
hogy örökítsenek meg a kövek.
Ego Sum — nézem múltbeli írásom
s már nem lelem egykori nevemet.

VI.
8-kor megkondul az öreg harang.
A felhők tőle szépen pirosodnak.
Pillérek közt álmos galamb kereng,
a kövek szürkülnek és porosodnak.

Tatár seregével közeleg a sötét,
előőrsbe három kuvikját küldi szét,
lappancs szárnyukkal most kereken repülik,
aztán leszállanak s kövüket megülik.

Cseppkő barlangjából a hold is kiszállott,
hűséges lámpája világítja a várost,
a városkát, ki boldog, hogy magát a tiszta
templomos korokba révedheti vissza.

Minerva fotóarchívum: kolozsvári Szent Mihály templom, Mátyás-szobor-(ismeretlen fotós)

Vers forrása: Erdélyi Helikon, 1941