Az idei nőnap: az ukrán nők melletti kiállás napja

Az egyik nő megmutatta a karikagyűrűjét, majd mutatott egy fényképet egy férfiről, abból megértettem, hogy férjes, és van egy fia is, és mutatta, hogy ők lőnek. Aztán elmutogatta azt is, hogy az édesanyjával beszéltek telefonon, de most már nincs kapcsolat, majd integetett az ég felé, és közben potyogtak a könnyei, ebből megértettem, hogy meghalt az édesanyja. Amikor ennyire konkrétan találkozik az ember a háború következményeivel, az borzasztó – mondta a csíkszeredai Hargita Népének a karcfalvi Gidró Magdolna, aki a múlt héten férjével a román–ukrán határról menekülteket hozott a felcsíki településre. A harcok elől menekülő nők egy éjszakát töltöttek a panziójukban, majd továbbmentek Pozsonyba és a lengyelországi Poznańba.

A karcfalvi Gidró Mátyás és felesége, Magdolna évek óta jó kapcsolatot ápol több ukrán családdal: a Steaua hokicsapat öt szezont töltött a felcsíki településen, és a Gidró család panziójában több alkalommal szálltak meg a csapat ukrán idegenlégiósai. Némelyikükkel rendkívül jó kapcsolatot alakítottak ki. Az orosz–ukrán háború kitörésekor a tévében látottak alapján döntöttek úgy, hogy saját kisbuszukkal elmennek a román–ukrán határhoz, és elhoznak onnan 15–20 menekültet, akinek szállást és étkezést tudnak biztosítani, számolt be a csíkszeredai Hargita Népének Gidró Mátyás karcfalvi panziótulajdonos. Megjegyezte: a menekültek ilyenfajta segítését konkrétabbnak és helyesebbnek látja, mint bizonyos pénzösszegek utalását különböző bankszámlákra. Elmondta, felhívta a Brassóban élő ukrán hokiedző barátját, és tőle is érdeklődött, hogy van-e közeli rokona, ismerőse, akinek szállást, étkezést biztosíthatnának. A barátja egy héttel ezelőtt még nem látta rendkívül súlyosnak a helyzetet, így nem kérte, hogy szüleit elhozzák.
– Aztán nagyon gyorsan változott a helyzet, a hokiedző szülei nem tudtak elmenekülni, jelenleg egy pincében találtak menedéket, a házaspár nem tud eljutni vesedialízisre – tudtuk meg Gidró Mátyástól.
Hozzátette: a múlt szerdán saját mikrobuszával a felesége társaságában indult a román–ukrán határhoz. Szerették volna tolmácsként magukkal vinni a hokiedző feleségét, de ő nem tudott velük tartani. Megjegyezte: a határ előtt három kilométerrel megállították a rendőrök, nem akarták tovább engedni autóval, de amikor elmondta, hogy azzal a céllal érkeztek, hogy menekülteket fogadjanak be, akkor tovább engedték őket.
– Először találtunk egy idős nőt, akinek a lánya Bukarestben él, és ő oda akart eljutni. Egyébként nagy nehézséget jelentett, hogy nem tudtunk rendesen kommunikálni. Vannak tolmácsok, de ahogyan egy tolmács lefordít egy mondatot, hívják is tovább. A néninek valahogy elmagyaráztuk, hogy elhozzuk Karcfalváig, innen pedig eljuttatjuk Bukarestbe. Aztán helyet is foglalt a buszon, majd találtunk egy családot két gyerekkel, akik velünk tartottak volna, és velük volt két nő, két gyerekkel, akik még akkor a vámnál voltak, és be akarták várni őket. Mondtam, megvárjuk, majd eltelt két-három óra, nem jöttek ki a vámtól. Aztán érdeklődtünk és találtunk egy csoportot, amelyben három nő és négy kiskorú volt, illetve velük volt egy idős nő, egy nagymama. Az idős nőnek nem volt útlevele, és őt nem engedték át a román vámosok a határon. Ígérték, elintézik, hogy átjöhessen, de végül visszafordították. Nem tudni, hogy mi történt vele, de a három nő a négy gyerekkel eldöntötte, hogy eljönnek velünk – mondta Gidró Mátyás.
Hozzátette: azt az idős nőt, aki már helyet foglalt a buszon, egy szucsávai személy juttatta el Bukarestbe, az említett ukrán menekült család nem tarthatott velük Karcfalvára, mert a három hónapos gyerekük annyira kihűlt, hogy a Vöröskereszt munkatársai kórházba szállították. Végül a Gidró házaspár a három nőt és a négy gyereket hozta magával.
– Amikor ideértünk, látszott, hogy egy kicsit megnyugodtak. Az egyik nőnek otthon maradt a huszonéves fia és a férje. Az a nő estétől reggelig kint volt az udvaron, cigarettázott és sírt. Éjjel kétszer kijártam, megraktam a tüzet, mind a két alkalommal kint volt és sírt.
A másik nőnek az édesanyja nem jöhetett át a határon, otthagyták a férjüket, és amit kaptak magukra, illetve amit össze tudtak csomagoln,i azzal indultak útnak – részletezte a panziótulajdonos. Sszerették volna, ha a menekültek maradnak, de mondták, hogy tovább akarnak menni rokonaikhoz Pozsonyba, illetve a lengyelországi Poznańba.
Gidró Mátyás azt is elmondta, hogy a menekültekkel való kommunikációban – telefonon keresztül – segítségükre volt a hokiedző felesége, illetve egy applikáció segítségével is értekeztek. Így megtudták: a nők február 24-én, a háború első napján indultak útnak. Csütörtökön bombázásra ébredtek, a szomszédjukban négy házat a földig romboltak, a saját lakásaik ablakai is kihullottak. Közben a gyerekek sikítottak, a felnőttek, amit tudtak, összegyűjtöttek és a tankok között menekültek.
– Az egyik nő megmutatta a karikagyűrűjét, majd mutatott egy fényképet egy férfiről, abból megértettem, hogy férjes, és van egy fia is, és mutatta, hogy ők lőnek. Aztán elmutogatta azt is, hogy az édesanyjával beszélgettek telefonon, de most már nincs kapcsolat, majd integetett az ég felé, és közben potyogtak a könnyei, ebből megértettem, hogy meghalt az édesanyja. Amikor ennyire konkrétan találkozik az ember a háború következményeivel, az borzasztó – ezt már Gidró Mátyás felesége, Magdolna mondta.
Hozzátette: még elképzelni is szörnyű, hogy mi is bármikor kerülhetünk ilyen helyzetbe.
– A feleségem elvitte egyiküket a gyógyszertárba, hiszen nagyon megfázva – egyikük tavaszi cipőben volt –, kihűlve érkeztek.
A gyógyszerésznő nagyon rendes volt, a családja 200 eurót ajánlott fel nekik – tette hozzá Mátyás, aki azt is elmondta, a menekültek a legjobban a meleg levesnek és a fürdési lehetőségnek örültek.
– Este a lányomnak eszébe jutott, hogy vajon van-e fogkrémjük a nőknek. Aztán mondtam, hogy adjon nekik egy ép fogkrémet, amikor meglátták, akkor a könny ismét kicsordult a szemükből. Nagyon jó szívvel fogadtak mindent, az egyiküknek a bakancsomat is odaadtam, nagyon hálásak voltak – mutatott rá Magdolna, akitől azt is megtudtuk, hogy a menekült nők a háború első napjaiban a határ mentén foglaltak szállást, így minden pénzük elfogyott.
– Mi megvettük a vonatjegyet Budapestig, de nem volt egyértelmű, hogy a román vasúttársaság biztosít-e ingyenes utazást számukra, mint Magyarországon a MÁV. Érdeklődtem a helyi hatóságoktól, de választ nem kaptam. Végül a madéfalvi jegyadó jóindulatán múlott, hogy a nagyobb gyermekek kaphattak diákjegyet, hiszen igazolványuk sem volt. Azért is érdekelt, hogy biztosít-e ingyenes utazást a CFR számukra, mert a jegy árát inkább nekik adtam volna, mint a vasúttársaságnak – tette hozzá Mátyás, aki  a menekültek konkrét megsegítését a magánházakban és hivatalos szálláshelyeken való ellátásban látja.
Mint mondta, sok a jóakaratú személy, aki egy-két szobát felajánlana, vagy az étkeztetésben segítene. Mátyás szerint a civil szervezetek és az önkormányzatok összesíthetnék a felajánlott szálláshelyeket, és közvetíthetnének a helyi lakosság meg a határ mentén lévő menekültek között.
– Ahogyan megérkeztek a nők Pozsonyba, illetve Lengyelországba, az egyikük írta üzenetben
a lányomnak: „Édesanyád volt a mi mentőangyalunk” – zárta beszélgetésünket Gidró Magdolna.

Biró István

Forrás: Hargita Népe, 2022. március 8.