Ültem a lószőrrel tömött, kinyitható ágyon az előszobában. Apám jött ki a konyhából, ahol anyámmal beszélt. Megtudtam, hogy hisz az öröklétben. Csak úgy mellesleg, csak úgy véletlenül. Rossz aurája van ennek a pillanatnak, mintha valami nagyon aggasztott volna, talán egy rám váró könnyű műtét. Ez a két dolog: az öröklét vélt vagy valós létezése és szorongásom egy foghúzás vagy kulcscsontműtét miatt, egymásra vetült: két konkrét képből lett egy riasztó absztrakt festmény. Sosem tudtam kétséget kizáróan azonosítani, hogy ez mikor történt. Nem neveltek úgy, hogy van öröklét; ezt csak mellesleg tudtam meg, mintha csak tudomást szereztem volna egy fedőlap nélküli, széteső könyvünk címéről. Nem volt ez jó hír. Mindig féltem az örökléttől, hogy sosem halok meg. Körülbelül annyira, mint a haláltól. Csak egy biztos: ültem a lószőrrel tömött, kinyitható fotelben vagy össszecsukható ágyon — ahogy tetszik — és boldog gyermekkoromat megzavarta egy felnőtt gondolat.

Budapest, 2022. III. 8.