…Forrott benne a vágy, hogy anyját mielőbb láthassa, s betegségében a kívánt segélyt neki megvihesse. Tönkrement s tehetetlen szülei sorsának intézése egyedül reá nehezedvén, hogy gyermeki kötelességének szűkecske jövedelméhez mérten háladatos szívvel meg is felelhessen – e csöndes és olcsó s a mellett könnyen hozzáférhető várost (Vácot) szemelte ki számukra lakásul. Azonban nemcsak erről és élelmökről, hanem szellemi táplálékukról is gondoskodott – megküldvén az irodalmi lapok tiszteletpéldányait. Az öreg úr ugyanis nagyon szerette a lapozgatást, s a jó olvasmányt mindig a legjobb gondűzőnek tartotta. Aztán mint felolvasónak, betegeskedő neje szórakoztatása is kötelességévé vált. Fiuk ennek tudtával lévén, bőségesen ellátta őket olvasmánnyal. Gondos gyermek létére legcsekélyebb szükségükre is kiterjedt figyelme…

/Barátja, a doktornak tanult Sass is vele tart. Az ő beszámolóját olvashatjuk alább…/
„Mintegy leszegezve ült mozdulatlanul kupéja szegletében, s látszólag komor gondoktól terhelten bámult maga elé – csak szivarhamuját verte le gyakrabban s izgatottabban a szokottnál. Anyja állapota fölötti aggódásának volt is alapja, mert az öreg nő gyenge szervezetét szenvedéseinek hosszú sora, a mellett, hogy idült tüdőhurutjától holta napjáig meg nem szabadulhatott, annyira megrendítette, hogy méltán lehetett félni, nincsen-e hátralevő életfonala nagyon is rövidre szabva…
…Amint Vácnál megállt a vonat, azonnal szülei lakására siettünk. Útunk egy kis emeletes házba vezetett. Konyhán át jutottunk egy szobácskába, melynek tisztasága lakója rendszeretetére s a két kis ablakban buján zöldellő muskátli virágkedvelőre vallottak. Az öreget asztalnál ülve, olvasás közben leptük meg. Kanapén üldögélő nejének tartott éppen felolvasást az asztalon szétszórtan heverő lapok egyikéből. Rövid köszönés és bemutatkozás után Sándor leült anyja mellé, végigsimítá kezével sovány redős arcát, s átölelve, mellette maradt, megkezdvén kérdezősködését egészségi állapota felől. A szót az öreg gazda vevé át, látva, hogy köhécselő nejének nehezére esik a beszéd….

…A hír sokkal sötétebb lévén a valónál, a társalgás is csakhamar élénkebbé vált…
Látogatásunk a vonat indulásával véget ér. Vigasztalódva anyja állapotának veszélytelenségén, egészen ellenkező hangulatba tért vissza, mint elindult. Csintalankodott, pajzán beszédűvé vált. Ugrált örömében, s úgy kiszélesedett kedve, hogy ki a délelőtt látta, alig ismert volna rá most.
Huszonötödik életévében van.
Ha a hangulat úgy hozza, még sétál egyet-egyet a kezén, de – talpra állva – csupa férfias öntudat. Nemcsak szűkebb családjáért érez felelősséget.
Boldog munkás; érzi a munka értelmét; hisz a föladatban. Ismeri már a mesterség minden csínyját-bínját, s vidáman segít másoknak is. Amilyen rossz néha társasági embernek, oly kitűnő mindig mint szociális, mint társadalmi lény. Ezt vallják újra és újra levelei is. Mennyi tettrekészség, ötlet, öröm más ügye végzése közben is.

…A költő évekig éjjel-nappal várja a forradalmat. „Érzem előre – mondja barátainak –, mint kutya a földrengést.” Az év elején, amely a várva-várt fordulatot végre meghozza, a körülmények, vagyis a gondok ellenére is újra és újra hosszú és békés időre szóló terveket készít. Belefoghat végre gyermekkora óta dédelgetett tárgyába, a Lehel-be. Hősköltemény lesz, nem mesebeli: valóságos történelmi hősökkel, de mégis igazi népies hangon, mintha a költő „nem írástudóknak, nem az úri rendnek”, de közvetlenül a „szűrös, gubás embereknek” beszélne; most mutatja meg, hogyan kell népies, magyar eposzt írni… Töredék lesz ez is. A verset, amely a nyugodt körülmények közt kitűnően halad, még sürgősebb dolog szakítja félbe.

…A költő Arany és Vörösmarty társaságában Shakespeare összes műveinek lefordítására készül. „Én Corionalon kívül még okvetetlen lefordítom Romeót, Othellót, III. Richardot, athenei Timon-t, Cymbelínet s talán IV. Henriket és a Téli regét…”
Az utóbbiakból még töredék sem lesz. De ezt csak mi, az utókor tudjuk.

Az év első öt napján öt verset ír a költő, mintegy diákos fogadalomból, hogy méltó cselekedet nélkül egy nap sem tér pihenőre. Ezek közt van a minden sorából kemencemeleget árasztó A téli esték; a későbbiek közt pedig a Minek nevezzelek? A rab oroszlán s a magyar sivárság gazdag képe, a megint csak a holland mesterek művészi tökéletességére emlékeztető, de az éles-tiszta hazai színekkel festett A puszta, télen.

…Ebbe a munkás nyugalomba vág be a forradalom. A versek hangja egyszeriben a torony tetején irányt váltó szélkakasé. Január 6-án Messinában kitör a fölkelés, 12-én már Palermóban van, 27-én Nápolyban, aztán mint a meggyújtott kanóc, végigszalad a félszigeten s északnyugatra Párizs, Lisszabon felé jó kitérőt végezve megindul keletre, útjában úgy veti szét a zsarnokság, a hűbéri rendszer rég aláaknázott fellegvárait, hogy a költő belepirul a gyönyörbe. A dinasztia meleg palástja alá húzódott főnemesség pedig a rémületbe. Mi lesz, ha az olasz példa a többi gyarmati-hűbéri sorba nyomott népnél is visszhangra talál?
Az első visszhangot Magyarország adja, mondanunk sem kell, hogy a fiatal költő ajkával. (Illyés Gyula: Petőfi Sándor)

Petőfi Sándor: A TÉLI ESTÉK

Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
Vállain fejér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Ugy áll a hidegben s didereg… az inség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.

Áldja istenét, kit istene megáldott,
Adván néki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
A családfő ott fenn ül a nagy asztalnál
Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
Szájokban a pipa, előttök palack áll
Megtelve a pince legrégibb borával;
A palack fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy.

Kinálgatja őket a jó háziasszony,
Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
A kötelességét ő jól megtanulta,
Nem bánik könnyen a ház becsületével,
Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
„Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!”

Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
S ha kiég pipájok, újra rátöltenek,
És mint a pipafüst csavarog a légben,
Akkép csavarognak szanaszét elméik,
És ami már régen elmult, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.
Akitől nincs messze az élet határa,
Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
Mit is törődnének a multtal? az élet
Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
Merengve nézik a rózsafelhős eget.
Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

Amott hátul pedig a kemence körűl
Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
Kártyából tornyokat csinál… épít, rombol…
Űzi pillangóit a boldog jelennek,
Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –
Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
Húzzák a cigányok valami víg toron,
Távolról hangzik a bőgő mormogása.
S e különféle zaj ott benn a szobába’
Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

Esik a hó, mégis fekete az útca,
Nagy vastag sötétség egészen behúzta.
Járó-kelő ember nem is igen akad,
Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
Lámpája megvillan az ablakok alatt,
S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

Pest, 1848. január


MINEK NEVEZZELEK?

Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először…
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hagjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?

Pest, 1848. január



A RAB OROSZLÁN

A végtelen birodalom helyett
Adának néki egy kis ketrecet!

Vasrostélyos kicsiny ketrecben áll
Az oroszlán, a sivatag-király.

Hagyjátok őt békében állani,
Szentségtelenség háborítani.

Ha elrablák a szabadságot tőle,
Hadd gondolkozzék legalább felőle;

Ha el nem éri a fa sudarát,
Hadd lépjen árnyékára legalább.

Ott áll merően, méltóságosan,
Még mostan is mily méltósága van!

Elvették szabadságát, mindenét,
De nem vehették hős tekintetét.

Merően áll, miként a piramíd, amely
Sokszor nézett reá komor köveivel.

Ott járnak kósza gondolatjai,
Magát szülőföldére képzeli,

Amelynek sivatagjait vele
Együtt zúgá be a szamum szele.

Ez a szép föld, ez volt a szép idő!…
De tömlöcének őre jő,

S merengésének eltünik világa,
Mert vesszejével őt ez főbe vágta.

Vessző s egy ily fickó parancsol néki,
Oh minden égnek minden istenségi!

Ilyen mélyen hajolt magas feje,
Ilyen gyalázatot kell tűrnie!

S a bámuló, otromba néptömeg
Gyalázatán még egy nagyot röhög.

Hogy mersz pisszenni, léha söpredék?
Ha szét találja törni tömlöcét,

Ugy összetéphet, ugy széjjeltagolhat,
Hogy lelked sem marad meg a pokolnak!

Pest, 1848. január


A PUSZTA, TÉLEN

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.

Pest, 1848. január