Ha a szomszéd szobából nem jön olyan erőszakosan át az esti telenovella kezdő dallama – Meredith már betéve tudta minden sorát, pedig csak az anyja és nagyanyja nézte vallásos, kihagyhatatlan áhítattal estéről estére –, szinte kiáltásként hallatszik az aktahalom mögül alig kilátszó lány sóhaja. Lassan vége a hétvégének, vasárnap este, és ő újból nem készült el a beígért munkával. Legalább három órája ül itt, kényelmesnek nem mondható székén, háta sajog, lassan kihúzkodta hajkoronája egytizedét,

erre a gondolatra
felnevet, igen, a számok azért kísértenek, legalább foglalkozzon a számokkal valamilyen formában, ha már a főnök nem is kapja meg a mérleget hétfőn, az első órában. Halványan emlékezett, hogy valamiféle zűr volt a számításokkal, ő már a harmadik személy, akinek végig kellene lapozni az összes kimutatást, miközben valószínűleg csúsztatás van a dologban, többen is figyelmeztették, hogy a felső vonal próbál elegyengetni gyanús szálakat, és most pont ő kellene ezzel az egésszel foglalkozzon. Teljesen elszédült még a gondolattól is, nem bírta a csúsztatásokat, nem is értette, ennél egyszerűbb dolgokba is belezavarodott, így hát bele sem nézett az aktákba, csak a szék biztonságából szemlélte, és hogy a figyelmét elterelje a kötelező munka nyomasztó érzésétől, haját reflexszerűen csavargatta, gondolatai pedig beláthatatlan messzeségekbe kalandoztak.

Ez a vég nélküli halogatás, ez a bele nem kezdés, a nagy szenvedés a fölött, amit végül úgyis elvégez, hogyha valahogy sikerülne ezt megspórolni! – tért vissza akaratlanul is az aktahegyhez. Miért kell neki ilyen érzékenynek lenni, egyáltalán hogyan került ő ide, amikor világéletében írónak készült, vagy legalábbis filozófusnak, a lét kérdései izgatták, nem holmi akták. Néha elképzelte, hogy ő nem is létezik. Vagy nem úgy, ahogy hiszi, hiszik. Mitől lenne az ő léte tényebb, mint az istené? Azt a pillanatot, amikor hirtelen meglátta, mint József Attila, hogy az az én, amit érez, él, akárcsak egy regényhős, szempontja egyetlen narratíva a sokmilliárd lehetségesből, s akár a szorosan mellette dolgozó Klárika is ugyanezt érezheti, a sajátját pont olyan omnipotensnek – ezt a pillanatot nem bírta elviselni. Ugyanaz a borzongás volt, ami a középiskolai legelső földrajzórán érte, amikor a tanár, szinte kéjelegve, egy óra hosszán át bontotta ki a világegyetem nagyságát, és benne az ember porszem voltát. Bár óra végeztével úgy tettek, mintha mi sem történt volna, Meredith tudta, hogy nemcsak neki változott meg akkor az élete. Vannak dolgok, amikkel nem lehet élni, amiknek jótékonyan hátat kell fordítani, valahányszor előugranak – néha olyannyira sikerült ez, hogy szinte érzéketlennek tűnt, hidegnek, számítónak, pedig csak a határait ismerte. Labilis idegrendszer – mondta felületes kikérdezés után a pszichológus, és ő sem, a doki sem gondolta akkor, hogy mennyire ráhibázott. Nem lehet úgy élni, hogy minden reszkető kéz, hajlott hát, pálcika láb, beesett has mögött látja az egész történetet, szenvedést, reménytelenséget. Ahogy a hinta mozdul, valaki mindig túl közel, túl alatta, túl magasra, pont a fejednek. Az összes lehetőségre való rálátás nyűge. Az idő felcserélhetőségének kalandja. Hollywoodi filmen kívül való létezés veszélye. Bármi történhet, az utolsó percben is, utána is. Képernyőn innen és túl is. Hogyan kerültem ide?

Ez a lelassult idő, elfecsérelt idő, lusta idő! Amikor eléggé nem akart a jelenben maradni – és hát miért is akart volna? – a miérteken tűnődve vissza-visszapillantott. Ahhoz is bátorság kellett, másmilyen, most épp kézenfekvőbb, mint az aktákkal való szembenézés. A semmittevés mint kényszerűség. Várni, hogy este legyen, közben a pillantást is felfüggeszteni. Minden pillantás, erősebb szusszanás megbonthatja a mozdulatlanságot, elindítva a visszafordíthatatlan bosszút. Minden mozdulat kihívás, figyelemfelkeltés, valaki csak erre vár: életjelre. Ha négy órán át nem mozdulunk, aztán még négyig, mormogta a mantrát tízévesen, ma sem, lehet, hogy megússzuk ezt a napot is. Majd csak az ismerős ajtókilincselés jön, kulcs, fáradt szuszogás, három emeletnyi. A csomagok zörgése, ahogyan az előszoba linóleumán landolnak a maguk keserédes terhével. Ha jól csinálom, kifeszíthetem az időt. Ha jól meghúzódok, ha jól láthatatlanná válok, talán holnap is megismétlem. Majd holnapután is. Néha elrontom, fárad a figyelem, olyankor bűnhődöm. De egyre hosszabb időt vészelek át, meghívva a semmit, a minden-mentességet, a fájdalomét is. Félrenézésből lediplomázom, csöndből, időhúzásból, tagadásból. Táncot lejtek benne, mint Mengele előtt Edit, túlélek. Hogy közben majd egy életen át úgy maradok – ez most nem érdekes.

Lelkünknek talánya
Csillagokba írva,
Ne keresd, hiába!

– csendült fel hirtelen, mintha egy örökkévaló csönd után a záró ének a szomszéd szobából, visszarázva Meredithet az akták és az idő sivár valóságába. De ezzel a valósággal most a lánynak nem volt dolga, hagyta magát eltéríteni, most már lelkiismeretfurdalás nélkül. Csil-la-gok-ba ír-va, dúdolta, és mintha a levegő is megváltozott volna körülötte, pedig csak besötétedett és a kinti fényt felváltotta a benti. A háromágú csillár égői közül csak egy működött, még ha akarná, sem tudná folytatni így, magyarázkodott még utoljára saját magának, mielőtt végképp, fényévekre, el nem hagyta a soha el nem kezdett munkát.

Egyszer, félig poénból, mert az ilyesmit komoly ember, főleg értelmiségi, aminek magát érezte jobb pillanataiban, nem szívesen vállalja, ha meséli is, mert kötelező a csavar, az összekacsintás, Rushdie ezt nevezte jump-nak, illetve Roland Barthes erről elmélkedik a szerelem kapcsán, – szaralam – mondja, s máris értelmezhető, máris nem átlátszó, stílus, és nem meztelen, vállalhatatlan valóság… Mint a telenovella, jutott eszébe, amit mindenki néz, de kevesen vállalják, erről is tudna írni, gondolta, fogalmazta is gyakran aktái társaságában, a kényszerűen kinyújtott időkben, de aztán nem írt le semmit, csak elképzelte barátai döbbenetét zseniális fejtegetésein, amelyek lényege a sznobizmus leleplezése, illetve a giccs rejtett költőisége volt. Szóval egyszer poénból, legalábbis így mesélte magának, asztrológushoz ment. Nem tervezte, egy kocsmai beszélgetés alatt alakult ki a helyzet, és mire észrevette magát, már el is ígérkezett. Nagyon élvezték a barátai, jó lesz majd másnap hallgatni a beszámolót, kellett a friss, izgalmas anyag minden este a kötelező sörök mellé, az asztrológus pedig városszerte hírhedt csalónak számított, egyszóval: ígéretes anyag.

Ilyen nincs, ilyen egyszerűen nincs, dünnyögött másnap a krikszkrakszok fölött az asztrológus vissza-visszatérve az eredeti ábrára, vonalakat húzva újból és újból, mintha csak reménykedve, hogy ezúttal valahol máshol köt ki. Meredith kezdte kényelmetlenül érezni magát, ha lehet, még ennél is jobban. Minden adatát megadta ennek a szinte idegen paprikajancsinak, kicsit még az érzéseiről is mesélt, pedig a barátainak például soha, erre most ez feszegetni kezdi a léthez való jogát, identitását, vagy mi. Nem is lenne rossz ötlet, ha most elmenekülhetne ebből a csapdából, amiben hirtelen találta magát, ha már úgyis, a csillagok is felfüggesztik a létezését, ha nincs, fizetni sem kell, a zsebe sem bánná. Rádöbbent, hogy a leginkább az zavarja, ahogy behúzták ebbe az egészbe, és ő észre sem vette időben. (A haverok meg röhögnek.)
Szabadkozni akart, aztán szaladni, már az ajtót is kinézte, reteszes volt, csak elhúzni kellene, máris itt hagyhatná ezt az egész nevetséges, kínos helyzetet – ám ekkor a szigorú vonások megenyhültek az asztrológus arcán, és szinte könyörögve kérdezte: nem lehet, hogy fél órával előbb vagy később született? Bármi lehet – gondolta Meredith, és mondta is, megkérdi az édesanyjától –, és ettől az asztromókus úgy megnyugodott, mintha eddig az egész csillagos eget tartotta volna a vállán, most pedig végre leteheti. Nem is volt ez többé téma, nem lett végül pontosítás, a tények néha átírhatók, a logika, a rend, a következetesség néha fontosabb, a valóság elesett az összetartó erő nélkül. Elvégre nem foroghat a Nap a Föld körül, most pedig annak volt értelme, hogy ő, Pusztai Meredith 1973. október 9-én, hétfő reggel nyolckor született, és nem fél nyolckor, ahogyan ő emlékezett, hogy az anyja emlékezett. Ahányszor újra meséljük, annyiszor adunk esélyt a tévedésnek, így születik a népköltés is, ami rendszerint nem igazodik a külső valósághoz, annál inkább a belsőhöz: érzelmekhez, szépséghez.
Semmire, ami ezután következett, nem emlékszik. Olyannyira a hatása alá került akkor, hogy nem is akadt mondanivalója másnap a kocsmában, hiába pislogtak a haverok, várva a jó poénokra. Az viszont tisztán megmaradt, hogy ha fél órával hamarabb született volna, ahogy arra az anyja emlékezett, akkor mindene a mérleg jegyében lenne, bármit is jelentsen ez: csillagjegye, aszcendense, sárkányfarka, similabdája, de még az idegrendszere is. Ja, hogy az labilis? Ezek után még csodálkozik valaki? Lehet magunkat újrakölteni, de állandóan, mindent egyensúlyban tartani, ez még az asztromókusnak is túlzásnak tűnt! – nevetett fel kényszerűen. Mindig figyelni, a másik végére lépni, ha billenne, közben meg mindkét felén (otthon) lenni, mert ha te nem, akkor ki, egyensúlyban tartani, mindkét felölről megkapni a magadét, sosem elég jól csinálni. Nem lehet lelépni, ahogy kilépni sem lehet, ha egyszer már beleszülettünk ebbe a világba, halba. Marin Sorescu látja a legjobban a bibliai Jónást, jutott eszébe kedvenc drámája, ahogy egyszer a nagy hal belsejébe került, nincs menekvés, ahogy előtte sem volt. Akárhányszor kivágja magát a halból, egy másik bendőben találja magát. Mert időközben kint folytatódik az élet, és minden halat bekap egy másik, nagyobb hal. Mert nem lehet menekülni a feladat elől. „Az igazi nagy kérdés az, hogy sikerülhet-e bármiből is kilépnünk, ha egyszer már beleszülettünk ebbe a világba? Istenem, mennyi hal, egyik a másikban!” Vagy: „Lelkünknek talánya / Csillagokba írva. / Ne keresd, hiába!” Nem, nem lehet lelépni, kilépni sem, persze azért megyünk, kell a ritmus, halbendő hasít, ki, újabb halbendő, a mozgás, a tárgyak kiszámítható útvonala elvárások nélkül, mozdulat a mozdulat kedvéért, mint most a pixé, ez a nem cselekvő cselekvés, szinte meditáció: pix fel, hármat pördül, le. Fel, hármat fordul, le. Csatt. Fel, hármat fordul, le. A golyóstoll súlya, íve, lelke van minden mozdulatban. Ahogyan eggyé válunk vele, úgy tűnünk el.
Az utóbbi időben Meredith nagy energiákat fektetett a tikkjeibe. Lényegtelennek tűnhet, hogy mivel töltjük ki a semmit, de miután ezt is megfilozófálta, rájött, hogy fölösleges küzdenie kényszeres szokásaival. A hajbügyürgetésre is úgy szokott rá, hogy leszokott a körömrágásról, miután mindkét keze sajgó seb lett. Már fogni sem tudott, billentyű közelébe is hiába ment. Most pedig foltokban kopaszodik, melyik jobb? Viszont ez a pixdobálás jó móka, és még nem is bántja vele magát. Ilyet kell még találnia!

Aznap csillagokkal álmodott. Ott ült a kényelmesnek nem mondható székén, előtte tornyosodtak az iratok, és tudta: ha most nem cselekszik, a főnök holnap reggel még kezdés előtt perzsára hívja. Találomra leemelt egy stócot, kényszerűen, szinte félve pillantott bele az első aktába. Hiába meresztgette a szemét, a lapon a betűk táncolni kezdtek, a szobában is homály volt, ki kellene cserélni azt az égőt. Minél hosszabban meredt az oldalra, mert levenni róla a tekintetét már nem tudta, annál nyilvánvalóbb lett, hogy nem is betűkkel van dolga, még csak számokkal sem, hisz milliónyi kisebb-nagyobb gömb formájú, fény lelkű alakzat izgett-mozgott, tört utat magának, mintha csak ki a két dimenzióból. Egyszerre volt lenyűgöző és félelmetes, elmosódtak a határok, mint amikor levette a szemüvegét, vagy felhajtott egy pohár fincsi vöröset, most mégsem érezte, hogy kapaszkodni kellene, inkább élvezte ezt a bódulatot. Lelkünknek talánya / Csillagokba írva… jött át a dallam a szomszéd szobából, de most nem Juan Carlo, hanem Ricsi, a főnöke rappelte azon a mély, búgó, mégis visszautasítást nem ismerő hangján, amit Meredith csak egyszer hallott a karácsonyi fogadáson, egy távoli sarokban, a mostanihoz hasonló világításban. Ekkor Meredith, mintha csak parancsra, megragadta az íróasztalon heverő pixek egyikét – legalább 4-5 darab mindig volt körülötte, röptére várva –

és először lassan, figyelmesen, majd miután a mozdulat automatikussá vált, egyre gyorsabban, pörgősebben rótta a csillagokat. Ötágú, szabályos csillagok voltak, mindig felülről kezdte, egy mozdulattal járt a végére, csak az utolsó kapcsolódás ment néha enyhén melléje, de idővel egyre profibb lett. Minden lehetséges üres helyet kitöltött, nem válogatott, a margó volt a kedvence, ott szépen sorba is helyezhette őket, de a Tisztelt Hölgyem/Uram is jó környezetnek bizonyult, hisz felette, alatta, előtte, utána tengernyi fehér felület volt. Ugyanakkor Meredith nem válogatott, ha kellett, lekicsinyítette csillagait, beillesztette két mondat közé is, bekezdés elé, pecsétbe. A stóc fogyni kezdett, jött a következő, megtelt a szoba ragyogó csillaggal, a lány érezte, hogy ezúttal nem egy porszem, hanem maga a teremtő.

Ilyen nincs, ilyen egyszerűen nincs! – üvöltözött vele a főnök, miközben százfelé repítette a csillagos aktákat. Meredith nem értette. Ez nem az a hang, mit csinálhattam rosszul, tűnődött a könnyei között, miközben a lapokat próbálta összeszedni. Könyörögve nézett fel Ricsire, de az asztromókus szigorú tekintetével találkozott. Az órabér 5000 Ft, vagyis 15 000 Ft, plusz 500, mert késett. További 30 000 Ft-ot számoltam fel a grafikonokért, a személyes horoszkópja digitális hozzáféréséért, valamint az Asztrózófia magazinra való előfizetésért. Csillagban való fizetést nem áll módomban elfogadni – tette hozzá egykedvűen, miután a lány tátott szájjal, pár csillagos lappal a kezében bámulta. A haverok, akiket eddig a lány észre sem vett, hasukat fogva nevettek.
Sokadjára is felébredt, ezúttal az ágyában, leizzadva. Éjjel három óra tizenöt perc volt, még elvileg van négy órája a tervezett kelésig. Az aktatorony ugyanott volt, ahol tegnap este hagyta. Villanyt kapcsolt. Még ettől az enyhe fénytől is pislognia kellett. Remegő kézzel emelte le a felső lapot, lopva ellenőrizte, vannak-e rajta csillagok. Nem voltak. Így hát vette az egyik ott heverő pixet és lassan, komótosan belekezdett. Kitölteni az űrt.

Forrás: szekelyfoldfolyoirat.ro

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ