Nem szabad ám azt .hinni, hogy a háború csupa siralom és gyász. Vidámság ís van benne, kacagás és nóta.
Csak az itthonmaradottak járnak úgy, mintha az orruk vére folyna, de ezek is talán inkább azért keseregnek, hogy már kinőttek a katonaruhából. Akik elmentek, frissek, vidámak és bizakodók. Akárhányszor a legnagyobbveszedelmek közt rájuk szólnak a tisztek a katonáikra:
— Ne kurjongassatok olyan hangosan! Mind erre jön a shrapnell, az is mulatni akar.
Egyébként temperamentum dolga, hogy ki hogyan színezi ki az eseményeket. Az egyik sötét színekkel fest, a másiknak a plein air kedves. (Az előhangból)

*

Hamar egy takarót
Legfélelmetesebb fegyvere a hadviselésnek a shrapnell.
Jön zúgva, búgva messziről s nem véd ellene hevenyészett sánc, vagy természetes fedezet. És a seb, amit üt, gonoszabb a golyó sebénél. Tép és szakit, rombol és mérgez a shrapnell.
De azt is meg lehet szokni. A magyar katona már kitanulta. Az, amelyik éles, magos hangon fütyöl, az nem veszedelmes. Az még elmegy jó messzire. Az a gonosz, amelyik tompa, mély hangon búg. Az egyszeribe
szét fog pukkanni.
Az első pár shrapnellt nagy lelki izgalommal nézi a katona. De a tucat végin már neveti. Mutogatja a tiszt uraknak:
— Ni a, ott is szalad egy!
És néz utána és neveti. Ha pedig belefuródik a földbe, utána szalad. Megnézni, hogy forog s milyen nagyot pukkan.
A tábori konyha körül szorgoskodnak a szakácsok és a kukták. Tűzben vannak a legények, jól esik majd nekik a finom ebéd.
Egyszerre csak köréjük kezdenek röpködni a shrapnellek. Egy-kettőnek oda se neki, de aztán olyan sűrűn jöttek, mint a legyek meleg nyári délután.
A szakács csak nézi. De végre elunja és rákiált a kuktára:
— Szaladj hátrább, szolgám, s hozz hamar egy takarót. Még beleesik egy ilyen bolond bogár a levesbe.

*

A tábortűznél
Három nap, három éjjel tűzben volt a század, mint egy nagyobb harcoló csapat oldalvédje. Derekasan dolgoztak a legények, egyre-másra küldözgették a kémlelő járatokat előre is, oldalt (is, nehogy a muszka megkerülje
őket s ami orosz őrjáratokat utjokban találtak, vagy elkergették, vagy elfogták. Tiz foglya is volt már a századnak.
Harmadnapra visszavonult az ellenség. Meglehetős gyors tempóban. A lovasság kergette őket és a pihentebb legénység. Estére hire-hamva se volt az ellenségnek.
— No, fiuk, ma éjszaka lesz egy kis alvás — mondta a százados. Holnap ugyis megyünk tovább.
Azután tábortüzeket gyújtottak melegedés céljából, jó vacsorát főztek a jobb táplálkozás szempontjából s a tüzek körül ledőltek pihenni.
— Úgy lesz, legények, —- adta ki a további rendelkezést a százados — hogy a fele legénység alszik, a másik fele virraszt. A tüzekre kell vigyázni, a foglyokra meg hogy semmi baj ne essék. Az éjszaka másik felében aztán fel kell váltani a legénységet.
A századosnak magának is szinte leragadt a szeme.
— Hát úgy legyen, fiuk. Jó éjszakát!
Aki alvásra rendeltetett, nem kellett annak biztatás. Egy-kettőre aludtak. Akinek virrasztani kellett, jó darabig bámulta a tüzet. Egyik-másik fel is kelt és rőzsét, meg
fahasábokat hajigáit a parázsra. De utóbb kezdtek lekonyulni a fejek. Elbóbiskoltak a legények, leterültek a földre, sőt horkolt is némelyik. Három nap, három éjjej tűzben, — nagy idő az, kérem.
Hajnal felé csípőssé vált az idő. A százados felriad. Gyorsan talpraugrik, Bizony úgy aludt az egész század, mint a bunda.
Lett erre nagy szedte-vedte! Csak úgy harsogott a kapitány káromkodó szava. Remegve,, bűntudattal tele állt
előtte a felriasztott század.
— Hála Isten, nincs nagy baj. De a foglyok bizonyosan megszöktek.
A százados gyorsan a foglyok felé siet és számlálja
őket:
— Egy, kettő, három, négy. . . húszig számlált.
Hozzájuk lopózott az éjszakában még vagy tíz. És
csöndesen dobálták a hasábokat a tábortüzekbe.

*

A sötétlátó
»Es muss auch solche Keutse gébén.« Olyan fickókra is szükség lehet, akik mindent sötéten látnak, akik örökkön tele vannak aggódással és bizalmatlansággal.
Mivel ha nem kellenének, hát miért volnának? Nos hát a kávéházban a pesszimista elkezd keseregni: ‘
— Nem lehet ezt kibírni. Elpusztulunk! Végünk van!
A világosabb fejű ember a szemébe nevet:
— Miért pusztulnánk el? Miért volna végünk?
— Mivelhogy annyi az orosz, mint a sáska. Nem lehet velük bimi. Ha egyet lelövünk, tiz ugrik a helyébe.
— Csakugyan?
— Isten bizony.
— Ha egyéb baj hincs, ezen nagyon könnyen segíthetünk.
— Arra már csakugyan kiváncsi vagyok, hogyan segít ezen a bajon.
— Nagyon egyszerűen. Nem lövöm le azt az egyet, s akkor nem jön a helyébe a tiz.

*

Mert nagyon szereti
Úgy bántak a sebesülttel, hogy a mennyországban se élhetett volna szebben. Puha fehér ágy, gondos ápolás, a legfinomabb ételek-italok. Selyemkezek igazították a fejealját, rózsás fülek lesték minden kívánságát, eperajkak suttogtak neki vigasztaló szavakat. Akárhányszor
két-három gyönyörű ápolónő sürgött-forgott körülötte:
— Kellene-e valami, derék, vitéz katona?
A mord legény lehunyta a szemét, úgy morogta:
— El akarok menni. Vissza akarok menni a háborúba.
Addig-addig mondta, amig csak eleresztették gyógyultan.
De bucsuzáskor a doktor megkérdezte:
— Mért kívánkoztál olyan sürgősen vissza. Még pihenhettél
volna öt-hat napig.
— Inkább a csatamezőn, mint ennyi sok asszony között.
Nagyot néz az orvos:
— Hát olyan nagyon gyűlölöd az asszonyokat?
A katona felsóhajt:
— Nem. Olyan nagyon szeretem őket.

Forrás: Kálnoki Izidor: Háborús tréfák. Modern Könyvtár. Athenaeum, Budapest. MEK